+  Roxfort RPG
|-+  Legutóbbi hozzászólások
Oldalak: 1 [2] 3 4 ... 10

 11 
 Dátum: 2024. 12. 01. - 13:30:08 
Indította Freya Blood - Utolsó üzenet: írta Freya Blood

i  t  's  n  o  t  t  h  a  t  d  e  e  p



   pretty girls don't do drama
             less we wanna



+18: szégyenítés, rasszizmus, káromkodás, a holokauszt említése, mentális egészségre tett degradáló megjegyzések, kinkshame, történelmi egyház szégyenítése, vallási jelképek szégyenítése, erőszak említése, szekták, egészségtelen szexuális tartalom, káromkodás, káromkodás, káromkodás
        Ha valamiért felmerülne az a kérdés, hogy miért pont Amos Kimondhatatlanulizlandinév kellett nekem - de persze nem fog, helyette arról fogunk értekezni, hogy ezzel elnyertem-e méltó büntetésem, melyben én lehetek a következő breeding babygirl a szektájuk leágazásában - akkor lenne rá tulajdonképpen három egész válaszom. Azon kívül, hogy nem számoltam be az izlandi autisták népnevelő szándékkal ellátott szószólójávnak érthető okokból az összes kalandomról - ezeket biztonsági megfontolásból senkivel, és főleg nem vetettem papírra, hát mi vagyok én, a szex-pozitív Anne Frank? Igaz, ha valaki abszolút pozitív értelemben szex-pozitív volt, mielőtt elrabolták volna emlékeim szerint a többek között grindelwaldista szutyok ideológiai gyermekei, az Anne Frank volt, so nem is lenne olyan szörnyű felnőni a nagy elődökhöz, de vissza a gondolathoz.. Tehát az én kalandjaimat tartalmazó napló csodálatos kordokumentum lehetne, de ugyanilyen csodálatosan előkerülne a miniszteri kampányomban is.
        - Mint egy élemedett Tony Blair, mikor rájön, hogy hiába ő miniszterelnök, a Chief Mouser to the Cabinet Office az ő asztalára akkor is rászarhat. - szinte kívánom, hogy manifesztálódjon előttünk egy üveg bármi, ami erősebb a colánál, de ilyen istenkísértésekre nem vállalkozom, nincs olyan jó biztosításom. Gyomrom talán, de ezt nem egy ilyen pasztell-rózsaszín helyiségben fogom próbára tenni.
 
        - Elképzelésem sincs, ez miért lehet. A kis szektás barátaid már szart érnek, nem ők voltak az első barátaid? - Irináka egészen közel visz ahhoz a változatomhoz, akit ugyan kinőttem, de aki azért élénken képviselteti magát a gondolataim között az ilyen napokon. Persze most is csak azért yappingel, hogy bajt hozzon rám, mert ha egyéb Romanovokról fogunk értekezni, akkor nekem ott is lenne mit beismernem alkalomadtán, de ilyen felvezetéssel már arról is hallgatnék a sírig, ha épp terhes lennék egyszerre az összes férfitól, akiket rokonságba hozott vele a balsors.
        Ha már a három indokról volt szó, ezek közül az egyik a szar ízlésem, pardonnez-moi, a misztikum megismerésének olthatatlan ősi vágya. Rugdoshatom kicsit még az unokanővérem - és a nővérem, és Giát, és Irinákát, és Florát, és Mirát, talán csak Mariust nem, Charles Davy a kivétel - a borzalmasnál még borzalmasabb életdöntései meg párkapcsolatai miatt, de ha a statisztikát nézzük, nem tudom, kivel lehetne megjelenni a Királynő előtt. Nem mintha ez lenne a mérce, akinek azt az élemedett cerkófmajmot kell néznie 0-24 és 7/7, az szintén ezen a vonaton evez ugye.. So Mr. Izland egyszerűen érdekes és vonzó volt, amellett, hogy dilf, én meg lehetek bölcs vagy horny, a kettő egyszerre nem.
        - Tudod, mi az ijesztő? Hogy nagyon jól tudom, hogy gondolsz meg érzel valamit, és elvileg én vagyok a legnagyobb BFF valaha, de nekem sem mondod meg. - kellemetlenül felsóhajtok és forgatom a szemem, mert utálok a racionalitás hangja lenni. Ha én vagyok a racionalitás hangja, akkor mindig összefüggésbe kerülnek az olyan tetteim, amelyek kicsit sem azok, azzal, amikor racionálisak, és értelemszerűen az előbbiek állnak nyerésre. Ki a fasznak lenne kedve azt fejtegetni, hogy amit 14 évesen csinált, az most mivel indokolható, főleg úgy, hogy ki sem bökheti, hogy btw vérfarkas vagyok, nekem ezek a so called racionális dolgok félig azok legfeljebb.
        A második okom különben is az volt, hogy lehúztam nagyjából egy évtizedet úgy, hogy a fellow human felebarátaim érzékelték, hogy valami nincs rendben velem: annyira nem gyűlölöm, hogy most már nem ez a helyzet. Szívesebben vagyok a majdnem asian baby girl házon belül, mint ott, ahová azok az évek szántak: a sárvérű trash a kuka mellett, lehetőleg egy koporsóban.

        - Mit? - teljesen meglep a kérdésre, még a lendületből is teljesen kiverődöm a hangszínétől. Ha most egy nagyon szofisztikált - és nagyon idegesítően művi - színpadi drámában lennénk, akkor látványosan a nyakamhoz kapnék, oh no, Don Carlos titka lelepleződött vala, esetleg úgy tennék, mint aki úgy taszítja a realitást, hogy UwU arckifejezéssel bejelenti, hogy oh no, elfelejtettem, hogy meg kell etetnem a házifeladatom.. De nem vagyok tory szavazó. Csak meglepett.
        - Engem? Csak az élet. Ugye most azt fogod kérdezni, hogy apáddal játszottunk-e vanilla bdsm-et az izlandi technika szerint? - ötletem sincs, létezik-e az utóbbi, de tegyük fel, hogy igen. Amos azóta egy baglyot nem küldött, amit amúgy sem tudom, hogy abszolvált volna anélkül, hogy megkérdezi a nevem és legalább minimális mértékben a címem a lányától, és ezzel rögtön rohadt gyanús is lett volna. És ez így pont tökéletesen meg is felel: a harmadik okot neki sem mondanám el olyan könnyen.
        

 12 
 Dátum: 2024. 12. 01. - 11:47:44 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Aubrey Chaisty
MOTHER,
SHOULD I TRUST THE
GOVERNMENT?


2004 november ~ Tyler M. Sasha

Alaposan felkészültem az éjszakai akcióra a stencilekkel és festékekkel, amivel London némelyik fala ellen készülünk merénylettel. Hátizsákom tágító bűbájjal ellátva tárolja azokat a felszereléseket, melyek létfontosságúak hozzá, hogy az üzenetünkkel – illetve védjegyünkkel – megjelöljük a londoni házfalakat.
Amikor első évesként a Süveg kihirdette ítéletedet, és a Borzok közé osztott, ugyanoda, ahová engem is, csak egy évvel korábban, talán még te is nagy reményekkel indultál el a varázslóvá, illetve esetemben boszorkánnyá való válás útján. Mindkettőnk szerencsétlenségére a háború nem kímélte a gyerekeket. Épp ellenkezőleg – a legfőbb csata színtere épp az iskola volt. Nem csoda ennek fényében, hogy a magunk módján mindketten hasonlóan elcseszettek lettünk. Hisz ugyanabban csalódtunk.
- Hey, Tyler! Psszt! – az izgalomtól a véremben valamivel több adrenalin pumpál, ahogyan meglátlak a megbeszélt találkozóponton. Elmúlt már az ideje annak, hogy mindenkivel bájos és megértő legyek, láthatóan nem jutottam vele semmire. Az évek alatt végignézhetted a nővérem és bátyám szerint drasztikus változást. A Disney meséket lecseréltem Chuck Palahniukra, az iskolai könyveket anarchista szakácskönyvre, a csillámport erős szemfestékre, a roxforti békakórust pedig Amanda Palmerre.
- Oké, akkor… – kezdek bele izgatottan, de annál nagyobb vigyorral. Három éve alapítottuk a Mudbloodot, de konkrétan ilyet most csinálunk először.
- Akkor tényleg megcsináljuk, ugye? London falai, mi, meg a festékszórók… – az oldaltáskámat meglapogatom, hogy biztosítsalak róla, van nálam elég anyag. Nem kizárt ettől még, hogy te is felkészültél az éjszakai merényletre. Egyszerű öltözetet viselek, amolyan játszóruhát, ami nem baj, ha festékes lesz. Az sem árt, ha a cipőmben futni tudok, ha kell. Nem én vagyok a legügyesebb boszorkány, a hoppanálás vizsgán sem mentem még át, pedig a hajdani évfolyamtársaim többnyire már mind hatodikban vagy hetedikben túl voltak rajta.

 13 
 Dátum: 2024. 12. 01. - 09:29:42 
Indította Csámpás - Utolsó üzenet: írta Tyler M. Sasha
ₛₚₑcᵤₗᵤₘ ₚₕₐₙₜₐₛₘₐₜᵤₘ


--------------------------------------------------------------------

+18 vulgaritás, meg egyéb finomságok

Nehezen ürül a rémkép a lelki szemei elől, a gondolatai közül, mintha beékelte volna magát oda és nem engedi. Szerencsére azonban nincs egyedül, másképp már rég a sarokban reszketve sírna és fogalma se lenne arról, hogy mi is történik vele. Minek jött ide?  A rohadt kíváncsiság nem lehet ennyire erős? A banya rohadt szavai sem? Korholja magát belül, ezernyi más gondolattal együtt, amik cikáznak a fejében arról az éjjelről, bármikorról, majd szép lassan ülepedni kezdenek. A jelenbe a fiatal férfi hangja rángatja vissza.
- Amilyen a szerencsém, nekem biztosan fájna.  - Még egy halovány, inkább kínjában mint örömében elejtett nevetésre is futja. Még a pánik hatása alatt van, remeg, főként odabent, szapora a szívverése, tekintete ide-oda cikázik, keresi, hogy honnan akarna még bármi feléjük jönni, a levegőt pedig kapkodja. A sebét látják el, fel is szisszen, tökéletesen rángatja ki a pánikból végül, még mindjárt hálás is lesz, amiért csesztetik éppen és az fáj. Lassan abbamarad a kapkodás a levegőért, a remegés még kicsit kitart, de a pulzusa is egyre szebb.
- Kösz.  - Csak ne vérezzen el, pulóvere ujjával végül letörli a vért az arcáról, ami éppen zavarja, a szeme körül, hogy lásson, bár az biztosan vörös, hiszen csípte is, azonban most senki sem fog rászólni, hogy bőgött-e vagy betépett. Bár lenne nála! Nem lenne persze a legjobb ötlet, de a bátorsága megnőne, annyi szent. A kérdésére válasz is érkezik, így marad a jelenben, azon tanakodva, amiket hall. Egy fájdalmas nyögés hagyja el az ajkait, mintha éppen valami kínozná, de ez csak a gondolat és annak is éppen elég.
- Kurva jó. Belesétáltunk valami elcseszett tusába, ahol nem lesz semmi díj, azon kívül, hogy megdöglünk vagy sem. Komolyan mondom, ennél elcseszettebb világot, mint a mágusék… Mindig valahol ott lebeg a halál, vagy minimum a megnyomorodás gondolata. Zseniális.  - Csak azért ennyire sarkalatos és szarkazmussal teli, mert még mindig a pánik hatása alatt van, ahol az ember gondolatai eléggé szélsőséges és csak a rosszat látja. Amúgy bőven ismeri és szereti azt a felét is, ami csodás, tele van minden jóval és kellemessel, de azokat most nehezen képzeli ide. - Eléggé szar lehetett annak, aki feltalálta, de ezer meg egy hála neki. Gondolod, hogy… lesznek még idelent ilyen lények? Ha nem is mumus, akkor más. Én kibuktam, szar vagyok ezekből.  - Fakad ki őszintén, mert azt nem akarja, hogy miatta sérüljön vagy ne adj Isten meg is haljon bárki, még akkor se, ha mondjuk ez a srác a világ legmocskosabb bűnözője. Semmit se tud róla, de lehet lassan saját magáról sem.

Örül annak, hogy a bontott dobozán kívül még lapul egy teljes csomag a belső zsebében. Ez kicsit megnyugtatja, a remegés is alább hagy, miközben a már meggyújtott szál sistereg az ujjai közt. Biccent, majd követi a másikat, felzárkózik mellé és együtt mennek az ismeretlenbe. A pálcája a szabad kezében, figyel, neszekre kapja fel a fejét, próbál óvatos lenni. Nem tudja, hogy visszafelé menekülhet-e, nyitva van az az ajtó vagy végleg bezárult és csak ennek a végtelen alagútnak a végén nyílik újabb. Elfogy a cigaretta, ledobva tapossa el, nem törődik semmivel, a hely megérdemli. Éppen a másikért nyúlna, amikor ő is meghallja a kiabálást. Azok lennének, akik nem is olyan régen – vagy évekkel ezelőtt, ki tudja már – a szobrok előtt álltak és ugyanolyan tanácstalanok voltak?
- Arra vannak… asszem.  - Ő sem süket, így Sash kénytelen a megszaporázott léptek iramát felvenni, szerencsére magas és elég hosszúak a lábai, hogy ezt könnyedén meglépje. Ahogy a ködös, eléggé rémalak a nevetés hallatán szertefoszlik, úgy érezni egy kis reményt, legalább másnak ez könnyebben megy. Sash mégis a pálcáját szorongatva várja a csapást, azonban a válasz csak egy robbanás, majd a távolban felsejlő kámzsás alakok láttán a hideg rázza. Nem, sosem volt alakja a patrónusának, most pedig főleg nem, így reméli, hogy azok is csak mumusok, ahogy eddig. Nem érzi ezt a helyet érdekesnek már, inkább ez a Pokol, ahonnét szabadulni kellene, csak nem lehet. Sosem imádkozott és nem is tud, így aztán nem ma kezdi el. A falhoz hátrál, a remegés visszatér, hiszen nekik is kijut a jóból. Ahogy észleli, hogy egy kámzsás alak felé fordul, úgy szorul össze a szíve. Felnyüszít, mint a kutya, akit éppen ütöttek eddig és persze, most is érkezik újabb adag, de nincs hova bújnia.
- Ezek mumusok, mumusok. A picsába is, nem valóság, nem létezik a keselyűfejű dementor, nem tud bántani. Nem. Tud. Bántani. Ez csak egy mumus… csak mint az órán.  - Azon, ahol sírva futott ki a teremből, de ez mellékes. Előre szegezi a pálcát, még mielőtt késő lenne. Mantrázza magában, hogy ez nem a valóság, nem létezik a lény, ami előtte áll és mi is kell? Nevetés! Hogyan nevethetne ezen?! Érzi, hogy a pánik szorongatja a torkát – vagy a lény?! - és lassan kifut az időből. Google-eyes. Azok a vicces, mozgó szemek. Igen, igen, az vicces. A szeme helyére. A kámzsa. Az mi? Az hogy? Az a kendő. Mint a nagymamáknak. Olyan színes és giccses. A szárnyai? A karmok? Cikáznak a gondolatok, eszébe ötlik valami. A félelemeket le kell győzni. Hogy is hívják azt? Alig kap levegőt, kapkod érte, a szíve vadul kalapál. Egy olyan alak bontakozik ki előtte, mintha ez a dög egy keéj-fel-Jancsi lenne, billeg előre, hátra, a buta mozgó szemei lötyögnek és gumiból van, színes és lehet ütni, majd a gumi kidurran és elszáll. Férfiből van, a fingás pedig mindig jó vicc tárgya, még ha csak egy hang hasonlít hozzá. Elvigyorodik, miközben retteg is.
- C… C… Commiculus!  - Nem tudja, hogy sikerül vagy sem, hogy odaért-e a lény és mindjárt belehal. Egy próbát megér. Megér nem? Csak legyen vége!

--------------------------------------------------------------------

 14 
 Dátum: 2024. 12. 01. - 09:13:52 
Indította Irina Romanov - Utolsó üzenet: írta Irina Romanov
v æ n g m a ð u r




 16+

  Ahogy az alkoholos intoxikáció lassan elönt, kicsit természetesebben történik a mozgás a zenére, amely meglepően tetszetős számomra, különösen annak fényében, hogy kortársaink komponálták, és ők a zenekar is. Az alkohol is segít benne, hogy könnyebben mozogjak, táncoljak, nem is próbálom megkeresni a karmestert, felfogtam, hogy nincs szükség rá, és csak próbálom átadni az érzéseimnek magam. Érzem a lüktetést a szemeim mögött, ahogy látom a sok mosolygó diákot, akik ma éjjelre elfelejtették a világ problémáit. Ma én sem próbálom megoldani az erőszakmentesség-tökéletes társadalom paradoxont.

 A fények villogása valamilyen remegő érzéssel tölti meg a hasamat. Örülök neki, hogy nem tértem haza a Téli szünetre Izlandra, nem tudom elképzelni, hogy emocionális kitörések nélkül elviselném a tudatot, hogy Liliya többé nem lesz már ott, hogy mit gondol rólam, hogy lassan egyedül maradok. Tudom, hogy szociológiailag és filozófiailag helyesek a tézisek, és egy napon én leszek a családfő, de jól esik ma távol lenni mindentől. Talán tényleg segít az emocionális tapasztalat, mert nem egészen úgy látok már pár részletet, mint régen. Az biztos, hogy az Imperius-átkok és Megszeghetetlen Eskük rendszerét sokkal kevésbé látom elfogadhatónak, a Nagyobb Jó érdekében.

 Kiiszom a maradék alkoholt a poharamból, azután a pulthoz megyek, és miközben rendelek egy újabb mohito koktélt. Flora szemébe nézek, aki továbbra is a fiút nézi, aki a két kis ütővel üti a dobokat. Most nem szükséges kérdeznem, miközben belekortyolok az italba, könnyű leolvasnom az arcáról, hogy vonzónak látja a fiút. Érzem, hogy enyhén elmosolyodom, ahogy arra nézek, és nézem a fényeket táncolni a sötét helyiségben a többi diák között. Nem tudtam elképzelni, hogy ennyi ember között, ekkora zajban érezhetem a káoszban azt a nyugalmat, amelyet régen éreztem a tél és a tűz határán, a forró izlandi forrásba süllyedve télen. A jövő gondjai és problémái távol vannak, nem kell többé foglalkoznom velük, mintha soha nem is léteztek volna.

 Florára nézek, ahogy a zene véget ér, és csendben bólintok, amikor elmondja, hogy mit szeretne. Egy gyorsat kortyolok a koktélomból, ami kicsit megkever, de korábbi empirikus bizonyítékok alapján tisztában vagyok vele, hogy komoly intoxikáció nélkül képes vagyok meginni négyet azzal az ételmennyiséggel, amit az alapozó bulin fogyasztottam Florával. A világ kicsit forog, de nem annyira, hogy ez gátolja a mozgásomat, eléggé hozzá, hogy elcsendesítse a gondolataimat, az aggodalmakat az iránt, hogy a kölcsönkapott felső nem fedi a felsőtestem nagyjából negyvenhat százalékát, az aggodalmaimat amiatt, hogy a rövid hajstílus, amellyel kísérletezem néhány hete, mulatságos lesz mások számára. Kikerülök egy csapat diákot, és anélkül, hogy időt hagynék magamnak, hogy átgondoljam ezt az egészet, a zenekar két tagja felé indulok. Felidézem a módszert, melyet Freyától tanultam a szociális ismerkedésre, és nem hagyom, hogy megzavarjon az aggodalom, amikor rájövök, nem tudom, hogy a plusz mondatot én adtam-e hozzá. Megböködöm a dobos felkarját, és mosolyogva felnézek rá.

  - Szia! Ismered a barátnőmet, Florát? Úgy vélem, hogy szexuális kapcsolatba kíván kerülni veled.- látom a lány arcán egy pillanatra, hogy valószínűleg nem volt helyes hozzáadnom a mondatot, a szociális ismerkedés minden bizonnyal az utolsó mondat nélkül működik jól. Ettől függetlenül mosolygok, amikor a fiú nevetni kezd, azután Flora is, elmondja rólam, hogy szeretem kínos helyzetekbe hozni (én pedig nem tiltakozom ellene, bár nem érzek ilyen irányú preferenciát), és az alkohol most nem hagyja, hogy szégyenkezzek. Amúgy sem történt probléma, amikor az élő zenét lecseréli valamilyen elektronikai mugli eszközről játszott változat, Flora táncolni hívja a fiút, aki probléma nélkül követi, és rám hagyja a bordó színű koktélt, amit ivott.

 Magamtól mosolygok a másik fiúra, ahogy a zene dübörgését érzem belülről, mintha a testem belsejében is lennének halló szervek, valószínűleg a frekvencia miatt. Nem érzem, hogy mozgatnom kell az arcizmaimat, el kell képzelnem, hogy milyen mimikát kívánok felvenni, és nem üldözik egymást kétségek. Nem tudok olyan tisztán gondolkodni, nem tudom felidézni a negyedik Declinatio plurális ragozását, de minden olyan békés. Ma éjjel azt kívánom, hogy örökre így maradjon minden, hogy valaki más legyen felelős mindenért. Talán Liliya sem gyűlölne. Csak távol, mélyen figyelmeztet valami rá, hogy holnap, amikor az intoxikáció elmúlik, folytatni fogom a küldetésemet, hogy az emberek ne csak ma éjjel lehessenek boldogok.

  - Nagyon élvezetes volt hallgatni a zenéteket. Biztosan nagyon jó zenetanárod van.- igyekszem túlkiabálni a zenét, miközben felnézek a fiúra. Most, hogy közelebbről megnézem az arcát, eszembe jut néhány emlék róla, még tavalyról, amikor a Rendes Bűbájos Fokozatra történő felkészülés során több tanár is beszélt hozzá évközi teljesítményéért, és furcsa a gondolat, hogy az idei első félévben már nem láttam. Természetesen előfordulhat, hogy más tárgyakat vett fel, mint én, tudom, hogy rengeteg karrier lehetőség nem igényel egyetlen RAVASZ-nál többet, és láthatóan elég tehetséges komponista és előadóművész hozzá, hogy ne szoruljon rá fnanciálisan egy jó eredményeket igénylő állásra.

 Későn ébredek rá, hogy Flora koktéljába iszok bele, melynek nem ismerem összetételét, és bár kellemes piros gyümölcs érzése hozzáad ahhoz a furcsa... teljesség élményhez, amit most érzek, nem folytattam még teszteket, hogy milyen biológiai hatásokkal járhat, ha a mojito koktél mellett ezt az ismeretlen elnevezése alkoholos mixtúrát is fogyasztom. Egyelőre ugyanakkor nem érzem, hogy bármilyen negatív hatással járna.

  - Szeretnél táncolni?- most csak halkan figyelmeztet az elmém, hogy a táncok, melyeket futólag tanultam gyerekkoromban, mint a keringő, nem segítenék a mozdulataimat ezekre a hangokra, mert más típusú, jóval gyorsabb zene szól, kötetlenebbül. Nem is szoknyát, hanem térdénél tépett (de nem tönkrement, elméletileg divatos, szándékosan tépett, mert talán valamilyen társadalmi állásfoglalás direkt szegénynek látszani) kék gazdálkodó nadrágot viselek. A koktél ugyanakkor jobban működik a fejemben, mint a Felix Felicis, és ezúttal talán nem leszek mulatságos, mint legutóbb, amikor ilyen típusú zenére kívántam táncolni.

 15 
 Dátum: 2024. 11. 30. - 21:35:39 
Indította Roman Nott - Utolsó üzenet: írta Roman Nott
B o t t l e d  s t o r m




   Sokáig gondolkodtam rajta, hogy talán bölcsebb lenne elutasítanom a Weasley család felkérését kapacitáshiányra hivatkozva. Persze, Mr. Weasley levele alapján a munka, megrendelés, amit keresett nálam, meglehetősen csekély, talán egy hétvégémet sem emésztené fel teljesen, legalábbis az előzetes terveim alapján, de nem találom bölcs gondolatnak a közelükbe kerülni. Nem azután, ami az elmúlt években történt.

 Még ha soha nem is keresztezték az útjaim közvetlenül a Weasleykét, Harry Potterhez való közeli viszonyuk miatt igazán valószínűtlennek tartottam, hogy ugyanúgy véget ért a háború számukra, mint mások számára hat évvel ezelőtt. Nem azután, hogy egy meghalt közülük a háborúban, nem azután, hogy évekig ők voltak a vérárulók vérárulói, a közellenség. Nagyon jól tudniuk kellett az én családom politikai állásáról, különösen azután, hogy a társadalmi körüket talán az én ősöm által írt lista határozta meg, miattuk jutottak el a Roxfort igazgatóhelyettesi pozíciójától a szakadt talárokig. Kétlem, hogy ilyen sérelmeket el lehet felejteni.

 Ahogy végzek az előkészületekkel az irodámban, azon gondolkodom, hogy egy bölcsebb ember visszamondta volna ezt a találkozót, nem próbált volna ilyen ostoba, valóban autista módon ragaszkodni magasztos eszmékhez, mint a megrendelők egyenlősége politikai állásfoglalástól függetlenül. Nem is igazán attól tartottam, hogy talán rossz megjegyzéseket hagynak, hogy nem lesznek jó megrendelők, inkább féltem attól, hogy ezúttal tényleg konfrontálódnom kell majd a múltammal. Bármennyire nem gondolták magukat a Weasleyk aranyvérűnek az elmúlt évtizedekben, aligha nevezhetjük őket ennél kevesebbnek sok szempontból, és egy aranyvérű család számára a sérelmek tintafoltok a kárpiton, melyet sokszor csak a vér mos le. Kétlem, hogy a nagylelkűségem, a szerény svédasztal, egy csinos öltöny, és az ígéret, hogy megváltoztam, segít bármin.

 Ahogy Finnick szól, hogy Ms. Weasley megérkezett, még nagyobb csomó ugrik a gyomromba. Ő biztosan jól emlékezett rám, jobban, mint az apja, mint a bátyjai, neki Raquel és Minnie közel voltak, túl közel hozzá, hogy ne emlékezzen minden nap a létezésemre, a tényre, hogy a testvére halála után, két évtized háború után, a Sötét Jegy után boldogan élek, távol a következményektől. Persze, most már nem dobhatom ki, nem vállalnám a következményeket, és való igaz, hogy nem is érdemlem meg, hogy elmeneküljek. Nem tudom elképzelni azt sem, hogy Minnie valaha szóba állna velem, ha rosszul bánnék a barátnőjével (na nem mintha így túl sok esélyem lenne még rá), ettől függetlenül mosolygok, miközben kinyitom neki az irodám ajtaját. Halványabban, természetesebben, de mosolygok.

 - Örülök, hogy látom, Ms. Weasley! Fáradjon beljebb, kérem!- a csinos vörös lány láttán eszembe jut, hogy furcsa, hogy Arthur Weasley legkisebb gyermekét, lányát küldte üzletről tárgyalni, mielőtt emlékeztetem rá magamat, hogy Vita a mi esetünkben is sokkal jobban képviselné a család érdekeit, és talán Finnick is hajlamosabb lenne békét kötni nálam. Emlékszem Ginevra Weasley roxfortos karrierjére, hogyan dominálta két évig a kviddics pályát, hogyan átkozta meg azt az ostoba hugrabugos fiút vagy Dracot, még azt is láttam fél szemmel, hogy kihívta Bellatrix Lestranget, mielőtt valakinek sikerült engem elkábítania. Kétlem, hogy Arthur Weasley féltené attól, hogy megijed egy hozzám hasonló alaktól.

 Felajánlom, hogy elveszem a kabátját, de nyitva hagyom a lehetőséget számára, hogy maga akassza azt fel a fogason lógó vállfák egyikére, ahogy a székét is kihúzom, de nem tartom rajta a kezeimet a támlán. Valószínűleg azt kívánja, hogy velem is éppen úgy elbánhasson, mint Malfoyjal vagy Smithszel, úgyhogy nem próbálok kedvesebb lenni a szokásosnál. Felesleges, és bármit teszek ma, nem fog változtatni a múltunkon.

 - Kérem, nyugodtan fogyasszon bármit az asztalról! Nincs... illetve ha van bármi, amit szeretne még... csak szóljon nyugodtan! Mit szeretne inni?- a mosolyom megremeg kicsit, miközben magamat korholom, amiért majdnem ostoba módon megjegyeztem valamiféle fogyatékosként, hogy nem mérgeztem meg az ételt. Ki mondana ilyet? Miért jutnak eszembe ostoba viccek, anekdoták arról, hogy Aggravaine Nottot hogyan mérgezték meg a saját ostobasága miatt az átkozott középkorban? Ha valakitől rosszul, akár fenyegetésként hangzana egy efféle ostobaság, az pont én lennék.

 Tudom, hogy gyorsan meg akar szabadulni tőlem, ettől az egésztől, gyorsabban, mint az átlag varázslók a Gringotts koboldjaitól egy összetett hitelfelvételi kérelem során, úgyhogy úgy döntök, hogy a tárgyra térek. Az alapján, amit azzal a pódiummal csinált, amikor nem tetszett neki, amit a bemondó csinált, kétlem, hogy csendben és gyorsan fog történni, hogy csak letudja, de talán nem kizárt még, talán nem késő reménykedni.

 - Az édesapja megírta, hogy mit szeretnének. Csak néhány részletet szeretnék tisztázni. Milyen mértékű felújításra gondoltak?- egy kicsit arrébb tolom a kis modell hajót az üvegben, amivel nemrégen sikerült pótolnom az előzőt, és eszembe jut, hogy talán ma jött el a nap, hogy ez is alászáll a képletes mélybe.

 16 
 Dátum: 2024. 11. 30. - 19:19:37 
Indította Csámpás - Utolsó üzenet: írta Minerva E. Balmoral

h e l l o s a t a n i b e l i e v e i t i s t i m e t o g o



me and
the devil



+18!: káromkodás, gyilkos szándék, meltdown?
        Átzuhanok a helyen, ahol voltál, voltunk, voltam: még mindig görcsösen nevetek, az arcom a koszos tenyerembe temetem, a pálcám elgurul a combom mellett. Sajognak a sebeim, tűzben ég minden tagom, és mégis.. tudom, hogy élek. Tudom, hogy itt vagyok, tudom, hogy lesz valahová tovább - hogy menni fogok, hogy menni tudok, hogy menni kell még valami, valaki felé, hogy nem fogok egyedül meghalni egy sötét lyukban, amellyé az évek tettek, hogy valami vár, valami több, valami jobb, hogy létezik egy cél, ahová eljuthatok méghogyvanhovahogynemvagyokegyedülhogynemezvolt a v é g ésnemfogokmeghalninemfogokmeghalninem fogok meghalni. Még nem. Így nem. Miattad, érted n e m.
        - Merde.. Je pensais que j'allais mourir, mais... je ne mourrai que lorsque je le déciderai, n'est-ce pas? Personne ne peut me tuer. Personne d'autre que moi-même. Et si je dois le faire... je te tuerai... je les tuerai... je les tuerai tous... je les tuerai... ils mourront... comme jamais personne n'est mort auparavant! ON NE PEUT PAS ME TUER! JE NE MOURRAI PAS! - milyen könnyű visszatalálnom az anyanyelvemhez, amelyet nincs kivel, nincs miért használnom: milyen természetesnek tűnik átkozódni rajta, szememre szorított tenyérrel, összegubózva a rémálom mélyén. Tudom, hogy minden szava igaz, ha az utolsó szavaim is: csak a szakadozó, gyűrődő lélegzet az, ami az útját állhatja, és az is az enyém. Azt is én birtoklom. Mindet. Az összeset.

        - Roman, c'est toi ? C'est vraiment toi? - a hangja ostorcsapásként ér, a nevemen szólít. Talán csak illúzió vagy, nem valóban itt - mit is keresnél itt? Vonakodom megtalálni a tekintetem szélén, még mindig fel-feltör belőlem a nevetés, könnyek ömlenek az arcomon, nedves és mocskos az egész lényem. Nem vagy egyedül, ennyire ők sem ügyesek, hogy idegeneket csaljanak a pusztulásomra - a melletted álló garantálja, hogy ezúttal nem képzelem csak, ami történik. Sosem láttam a vonásait, bárki lehetne, csak egy újabb áldozat. Számtalan hozzá hasonló vár odalent, a katakombákban..
        - Mi ez a... hang?! - nehezen egyenesedem ki, mélyet, súlyosat roppannak a csontok, tiltakoznak a további kínok ellen, pedig menni kell tovább: a sötét erdőből csak egyetlen módon vezet az út kifelé. Az út jött el hozzánk hamarabb, és csak arra marad időm, hogy felkapjam a pálcát a földről: az ujjaim között mintha szívdobogást, eleven mágiát tartanék, észak felé fordulván egy iránytű nyelve nem sikoltana hangosabban. Annyiszor hittem, hogy el akar hagyni, hogy nem talál méltónak, hogy gyűlöl, megvet, csak a balszerencséje hozzám láncolta - most olyan hevesen lüktet, mintha azonosak lennénk.
        - Ezek csak... ?! - kuncognom kell önkéntelenül is, hiába próbálom a kezemmel az útját állni a hangnak. Nem lehetnek mumusok.. biztosan nem. Hiába látom értelmét annak, amit mondasz, a racionalitás törvényei nem engedik, hogy térdet is hajtsak előttük: a mumusok nem okoznak ilyen sérüléseket. Talán azok eredetije, nemtője ez - talán a feketemágia szülte őket, talán ezért táplálkoznak belőlük, talán a szándékaikban nem különböznek a dementoroktól, de nem létezhet olyan érv, amely azonossá tehetné őket előttem.

        Roman döntése különös ostobaság, ami után csak haragot, mindent elsöprő haragot érzek: ilyen gyorsan elfelejtette, mi történt az ajtóval, amelyet nem neki szántak?! A hősködése.. saját, névre szóló sírgödröt érdemelne jelöletlen fejfa alatt, oda vezet az ilyen értelmetlen lángolás. Cerys egyszer azt mondta - miután puszta kézzel verte szét az egyik kedvenc tábláját a szalon falán, amely után millió könnyet ejtett - hogy azok közé a kórságok közé tartozom ezen a világon, amelyek kitartó gyűlölettel pusztítják el áldozataikat, pontról-csontra, kíméletlenül perzselve az élet utolsó morzsáit is éhségüket csillapítandó, még a létezés utolsó örömteli szikráját is ellopják.. Nem, a hőstette nem tesz boldoggá, ha nevetnem is kell közben a kényszerben: soha többé nem akarom, hogy bárki áldozzon értem egyetlen percet is az életéből. Cerysnek nem lehet igaza.
        - Csak a sajátoddal foglalkozz! - sziszegem a mellettünk állónak, ahogy látom, Redway és az ismeretlen boszorkány megküzdenek a saját problémáikkal nélkülünk is. Bármit próbálnék mások sötétségével kezdeni, ez a megismert szabályok mentén lehetetlen: de még mindig vicces kedvemben vagyok, borzongat és csiklandoz a haragból élvezetbe alkonyuló őrület árnyéka.. Valami mást megtehetek.
        Megpróbálok egy vékony réteget vetíteni mágiával a Nottot megragadó dementor-valami arca elé: kis, kancsal szemek, mellettük a képregényes vízcsepp. Umbridge ábrázata, mikor arról panaszkodott, hogyan bántalmazták a kentaurok, és még Nott is őszintén nevetett a vén banya bukásán.. Csak ezek után, nevetve még a csínyen fordulok a sajátom felé - nem találnék jobb szót keresve a röhejesnél. Micsoda ostobaság. Commiculus!

 17 
 Dátum: 2024. 11. 30. - 14:57:32 
Indította Ginevra Weasley - Utolsó üzenet: írta Ginevra Weasley
Minnie,

bárcsak tudnám, hogy ezen az időszakon tényleg túl vagyunk-e. De őszintén szólva, szkeptikus vagyok, főleg azért, mert Harryt senki sem baszogatná, ha még egy kicsit "élni" akarna egy lehetséges házasság előtt, mivel még alig élt, én viszont az utóbbi időben úgy érzem, mintha minden oldalról egyre komolyabb lenne a nyomás, hogy ugyan, jól fogok-e válaszolni, ha felteszik nekem A Kérdést? Persze, senki nem így mondja, de mindenkinek egyértelmű, hogy csak egyetlen forgatókönyv szolgálná a közös boldogságunkat.

Nagyon hiányzol, ezért pedig még inkább. Jó lenne, ha itt lennél, mert te érted, amit írok. Olyan, mintha senki más nem értené. Na jó, kevésbé drámaian, de alig valaki.

Nottot illetően elég vegyesek az érzéseim. Évekig azt hittem, hogy csak simán egy idegesítő pöcs, aztán hittem, hogy tévedtem vele kapcsolatban, és sokkal, sokkal rosszabb, most pedig nem tudom, talán nem is számít az én véleményem, hiszen aki egyszer kegyelmet kapott, annak a megítélése már igazán nem rajtam fog múlni. Ugye.

Ó, képzeld. Hermione és Ron eljegyezték egymást. Sosem hittem volna, hogy a bátyám ilyen hamar tető alá hozza ezt a dolgot, de nem gatyáztak sokat. És tudod, örülök is annak, hogy boldogok, na. Még akkor is, ha én tutira nem ezt kívánnám magamnak - legalábbis nem most. És nem így. De mindenki lázasan belevetette magát a szervezésbe, úgyhogy én sem akarok kimaradni belőle. Harryvel, azt hiszem, némán megegyeztünk abban, hogy mi ezt a dolgot későbbre halasztjuk, pont elég, hogy itt van neki Teddy, akivel annyi időt tölt mostanában. Tudod, Remus és Tonks kisfia. Nagyon aranyos gyerek, de amikor a leveledet olvasom, szívesebben vágyom oda, még akkor is, ha a zavargások miatt ez egy no bagel zóna lett. Azt hiszem, Harrynek azért is olyan fontos, hogy ott legyen Teddynek, mert mélyen együttérez vele, bár Teddy sokkal jobban járt, mint ő annak idején, mert őt a nagymamája szeretettel neveli.

Merre jársz azóta?
Várom, hogy írj!
Gin

 18 
 Dátum: 2024. 11. 30. - 13:27:30 
Indította Ginevra Weasley - Utolsó üzenet: írta Minerva E. Balmoral
Kedves Ginny,

    Jones jókor van jó helyen, ha lehet így mondani - gondolom nagy lehet a túljelentkezés is hozzátok az utóbbi években, mióta nem divat a Prófétában elemezgetni, hogy vajon a nőknek nem tesz-e rosszat az állandó rázkódás a seprűn. Nem mintha a Bölcsek Kövéből lenne a kerítés, de legalább már ezen túl vagyunk, igaz? Ide is eljutottunk, és alig kellett vele várni a 21. századig.

    És a továbblépés módja az esküvő, ha ő maga is a háború alatt ment férjhez? Nem azt jelentené egy nagyon fiatalon kötött gyors házasság, hogy a felek félnek.. valamitől? Persze ahogy mondtam, fogalmam sincs a házasságokról, vagy úgy eleve, a normális párkapcsolatokról.

    Én Nottnak bármilyen.. tulajdonságaira abból a korszakból emlékszem, amikor még mindketten belefértünk egy plancsimedencébe, akár egyszerre is, azóta gondolom a dolgok változhattak. Hogy előnyükre-e, arról vitatkozhatnánk. Tulajdonképpen Nottal sosem az volt a baj, hogy borzasztó lenne ránézni az arcára, vagy úgy általánosságban Nottra, a baj, hogy ez az arc meg is szólal.
    A múltban ez az arc többnyire azt mondja, hogy tíz pont a Griffendéltől, Minnie, és nehogy azt gondold, hogy nem küldöm majd direkt a párbajklubotok vezetőjét akkor büntetésbe, amikor le kellene foglalnia a termet a gyakorláshoz - most meg azt, hogy Minnie, képzeld, rájöttem, hogy szeretem ezt az úgy nevezett kávét, amit évszázadok óta fogyasztanak boldogan az emberek, még a muglik is. Persze, tudom, hogy jóval szigorúbb vagyok hozzá, mint értelme van - főleg, mert több, mint egy éve nem is láttam - de ami azután a buli után történt.. mindegy, ez nem levéltéma, és a részletekkel sem akarlak untatni.
    
    Wood valóságos Robespierre lenne, ha ő is hallotta volna az ésszerűségre hivatkozó.. nos, városatyákat. Végül nem kockáztattam a bagelért, ugyanis olyan tüntetés kerekedett a dologból, hogy három napig foglalták a saját mágiaügyi városházukat, és az üzletek fele bezárt. Emiatt aztán nem tudtam legálisan - mert ugye hogy máshogy is lehetne, főleg egy ilyen levélben, amit átnézhet a Minisztérium - zsupszkulcshoz jutni, így még mindig itt vagyok. Bageltelenül.

   Tényleg, mit gondol Harry, Ron és Hermione - bármilyen furcsa is ezt így leírni, mintha még mindig diákok lennének az iskolában - Mollyék csodálatos terveiről a mihamarabbi házasságotokat illetően? Ők is hajlanak rá? Mit szól Molly, hogy csak együtt élnek, és nem szentesítették a nászt valami csodálatos, három napig tartó mennyegzővel, aminek keretén belül Muriel nénikétek őt is jól leszóllhatja? Írj, ha van bármi érdekes a témában, a világ minden ideje - és semennyi bagele - az enyém jelenleg.
  
    Minnie

 19 
 Dátum: 2024. 11. 30. - 11:19:40 
Indította Csámpás - Utolsó üzenet: írta Owen Redway
A folyosót remegés rázta meg, ahogy az átkom, lepattanva a szörnyetegről, a kristályfalnak ütközött. Egy szempillantás alatt belepett bennünket a por és a törmelék, a becsapódási pont helyén pedig tágas átjáró nyílt, melynek túloldalán ott álltak a többiek, egy ember kivételével. A hirtelen kavalkádban azonban fel sem fogtam mit jelent ez az aggasztó létszámhiány, és nem volt időm azon nyugtalankodni, hogy vajon mi történt azzal az egy elveszettel. Már csak azért sem, mert ekkor a szemem sarkából borzalmas dologra lettem figyelmes.
Visszakaptam a tekintetemet a békadémon felé, akinek mintha csak szét akart volna szakadni a teste, elkezdett jobbra is, balra is megnyúlni, míg nem… Hirtelen nem is egy, hanem egyből két csuklyás szörnyeteg lebegett előttem.
Felkiáltottam rémületemben, mire az egyikük rám vetette magát, és nyálkás ujjával az ordítástól kitátott számhoz kapott. Rúgkapálni kezdtem, de a démon erősebbnek bizonyult tőlem. Pálcám vége cigarettacsikk módjára sistergett, ahogy újból és újból a teremtmény testébe fúrtam azt. Szemeim könnybe lábadtak, majd öklendezni kezdtem, ahogy a hideg, nyirkos végtag egyre mélyebbre és mélyebbre kúszott lefelé a torkomon.
Annak idején mit élvezett ebben annyira Lisa St.Patrick?
És akkor valami egészen különös dolog történt. Nevetni kezdtem. Na nem a szó valós értelmében, ugyanis arra e pillanatban képtelen voltam, lévén éppen inverz bábszínházasat játszott velem egy dementoroid-forma békalény. De mégis, Lisa különös felbukkanása az agyam mélyéről, valami boldog, nosztalgikus érzést engedett szabadjára bennem. Olyan volt, mint egy hatalmas nevetőgörcs. Felszabadító volt.
Megpöccintettem a pálcámat és kimondtam magamban a varázsigét.
Commikulussimus!
Halványan érzékeltem, ahogy Elfelda hattyúja is csatlakozik a bulihoz, de mindeközben koncentrálnom kellett, hogy valahogy kirángassam magamból a békaszellem karját, aki lassan már könyékig behatolt testem templomába.
Amennyiben a varázslatom sikeres volt és meghátrálásra késztette a támadómat, úgy a rögtönzött gyomortükrözésem következtében egy jó adag epét köhögtem fel, amit kétrét görnyedve, placcsanó hangok kíséretében, egyenletesen szétoszlattam a folyosó kövén.
- Soha…
Újabb adag hányás.
- Többé…
Erős köhögések.
- Nem kérem egyik lányt se, hogy vegye a szájába a…
Hogy mit vegyen a szájába, az már nem derült ki, mert hangomat elnyomták a folyosó zajai.

 20 
 Dátum: 2024. 11. 30. - 06:09:46 
Indította Csámpás - Utolsó üzenet: írta Roman Nott
S p e c u l u m  P h a n t a s m a t u m




   Őszinte aggodalmat érzek a fiatal férfi iránt, ahogy látom a sérülését, a pánikot rajta, amit már olyan sokszor láttam a háború alatt. A legtöbbeknek nem kell ilyen kihívásokkal, sérülésekkel találkozniuk, legyőzniük ehhez hasonló kihívásokat egész életükben, és ha kicsit máshogy alakul néhány dolog, talán én sem használtam volna senki ellen a pálcámat a Sötét Varázslatok Kivédése tanórán kívül.

 - Nem haltál meg. A szellemeknek nem fáj semmi.- lassan, halkan beszélek, figyelek rá, hogy annyira nyugodt legyen a hangom saját agresszíven dobogó szívem ellenére, amennyire az csak lehetséges. A sérülése ellenére a legveszélyesebb dolog most a pánik, mert könnyen lehet, hogy a hely rövidesen valami rosszabbat zúdít ránk. A hely túl összetettnek tűnik hozzá, hogy néhány mumus legyen az összes, ami védi, biztos vagyok benne, hogy az általam használt bűbájon kívül számtalan módon át lehetne jutni rajtuk. Különösen, hogy nem minden élőlény képes félelmet érezni. Odalépek a férfihoz, és megpróbálom ellátni.

 - Azt hiszem, hogy igen. Vagy valami, ami kívül tartja a betolakodókat. A Commiculus bűbáj kifejlesztése előtt a mumusok a nehezebben legyőzhető varázslények közé tartoztak, különösen, hogy nem feltétlenül jössz rá, hogy mivel állsz szemben, és a bűbáj nélkül nem feltétlenül tudsz nevetni a legnagyobb félelmeiden.- nem kérdezek a hárpiákról, és remélem, ő sem kérdez a holttestekről, miközben ellátom a sérüléseit. Tizennégy-öt évesen valószínűleg jóval könnyebben vettem volna ezt az akadályt, fogalmam sem volt róla, hogy mitől félek akkor, és valami egyszerű dolog lett volna- talán a Tejesember, amiről olyan sokat hallottam gyerekként, és akiről azt hittem, hogy bárhová betör, és semmi nem állítja meg, hogy a fehér folyadékot eljuttassa hozzád. Elmosolyodom egy pillanatra, és igyekszem kizárni az aggodalmat. Ha nekem sikerült, neki gyerekjáték lesz.

 Egy pillantással jelzem a férfinak, hogy tovább kellene mennünk az úton a fehér  lángokkal megvilágított folyosón. Nem jut eszembe semmilyen megoldás rá, hogy visszajussunk, a hoppanálási kísérlet nem tűnik bölcsnek, úgyhogy felemelem a pálcámat, készen a következő kihívásokra. Ahogy a gyomromat szorítja a szorongás, próbálom felidézni magamban azt a rengeteg varázslatot, amit tanultam a tanáraimtól, könyvekből, és persze... tőlük. Megpróbálom felidézni, hogy milyen érzés belül, amikor használom a Halálos Átkot, azzal a tiszta szándékkal, hogy végezzek valamivel vagy valakivel. Gyűlölöm a gondolatot, hányingerem van, ahogy eszembe jut a lány arca, akit először megöltem, de rengeteg teremtmény ellen nem jut eszembe más, hatékony megoldás, hogy megállítsuk. Ez az átok hatni szokott még az általában mágia rezisztens teremtményekre, például óriásokra is.

 Ledermedek, ahogyan meghallom a francia kiabálást, és gyorsítok a lépteimen, ahogy felismerem a hangot, továbbra is feltartva a pálcám. A korábbiak után racionálisan valószínűbbnek tűnik egy wendigo vagy szirén itt, mint az, hogy ismét belefutok Minniebe, de nem tudok ellenállni a gondolatnak, nem sietni, amikor azt gondolom, hogy veszélyben van.

 Ledermedek a jelenés hatására, ahogy egy pillanatra belelátok a lány félelmeibe, az ujjaim olyan szorosan szorulnak a pálcám köré, hogy a hűs felület belenyom a kezembe, de nincs időm közbelépni. Egy pillanatra megüt a gondolat, hogy talán soha nem kérdeztem meg igazán, hogy rosszul van-e, tudok-e rajta segíteni, hogy hogyan érzi magát. Túlzottan lekötött mindig a saját problémám, a saját szenvedésem, saját bajaim, és nem hagytam igazán időt és teret rá, hogy meghallgassam.

 - Minnie?- halkan mondom ki a nevet, inkább csak, hogy megszólítsam, hogy ne ijedjen meg, és nézzen minket is látomásnak. Leengedem a pálcámat is, hogy ne lásson fenyegetőnek, tudom, hogy őt is megsebezte a látomás, és mivel mindig figyelmetlen voltam, azt sem igazán tudom, hogy mennyire. Ennek ellenére nem hallottam a varázsigét, anélkül elűzni egy mumust pedig akkora teljesítmény, hogy hallottam régi varázsló közösségekről, ahol ez önmagában elég lett volna rá, hogy a legtiszteletreméltóbb harcosaik egyikének tekintsék.

 Mielőtt bármi mást mondhatnék, összerándulok a hirtelen zajtól, ahogy a robbanásba beleremeg a hely. Minnie közelébe sietek, egy pillantást vetek a varázslóra, hogy jelezzem neki, jöjjön ő is annyira közel hozzánk, amennyire csak lehet. Nyelek egyet, különösen, amikor észreveszem, hogy a többi útitársunk olyan lényekkel hadakozik, mint a dementorok. Elfog a hányinger, ahogyan ráébredek, hogy semmit nem tudok tenni egy dementorral szemben, és talán végül úgy fejezem be az életemet, ahogyan a legveszélyesebb gyilkosok az országban. A szívem még akkor is hevesen ver, amikor rájövök, hogy ezek csak újabb mumusok. Furcsán néznek ki dementorokhoz képest, és voltam a közelükben... nagyon közel. Tudom, hogy milyen érzés. Ez ahhoz képest semmi. A patrónusbűbáj varázsigéje térít magamhoz a gondolataimból, amit Ms. Hall kiált, és ami visszhangként a fejemben marad a meglepetéssel együtt, hogy úgy tűnik, tud használni egy ennyire ritka és összetett bűbájt.

 - Ezek mumusok! Nem dementorok! Mumusok!- remélem, hogy a hangom hallható mások számára is, mert a torkom kissé kiszárad, ahogyan a három felénk sikló kámzsás lényre tekintek, és ismét kihagy a szívem, ahogy látom az arcot- ezúttal a lány fennakadt szemű arcát, akit a házunk előszobájában öltem meg. Undorító, kegyeletsértő és morbid dolognak tűnik nevetni a halálán, még úgy is, hogy megracionalizálom azzal, hogy ez nem ő, kifújom a levegőt, és oldalra nézek Minniere. Az ő dementora is egy nő arcát viseli, egy nagyon is élő boszorkányét, egy arcot, amit ismerek.

 Elönt a bűntudat, ahogy eszembe jut ismét, hogy soha nem kérdeztem Cerysről, az érzésekről, sebekről, amiket hagyott, a tudattól, hogy mindig ott lehet a következő sarok mögött, benézhet az ablakon, várhat az Abszol úton, a Minisztérium kijárata előtt. Nekem már csak az égési sérülések maradtak a háborúból, tűz már nem, és soha nem próbáltam igazán segíteni. Tartok ettől a nőtől, de főleg gyűlöletet érzek iránta, haragot, amiért tudom, hogy milyen érzéseket vált ki a lányból.

 Egy határozott mozdulattal ráemelem a lényre a pálcát, aki a lányt vette célba, és elképzelem az első ostoba dolgot, ami viccesnek tűnne benne. Egy sütőtöklámpás fejét képzelem a kámzsa alá, mintha nem Cerys lenne az, csak halloween-i jelmez, olyan, ami régen olyan boldoggá tett minket, mielőtt mindent elrontottam azzal, hogy ostoba dolgokba kapaszkodtam.

 Nevetni már nincs időm, a saját mumusom odaér hozzám, a torkomra szorulnak az ujjai, ahogy felemel a földről, ahogy közelről a halott arcba nézek. Nem adok ki hangot, nem is tudnék levegő nélkül, a pálcám pedig kicsúszik a kezemből, éppen csak a hüvelyk és a mutatóujjam közé tudom becsípni a végét. Kitágul a szemem, ahogy belenézek az üres tekintetbe, ahogy látom magam a pupillákban, és egy pillanatra ismét ott vagyok azon az éjszakán, amikor megöltem.

Oldalak: 1 [2] 3 4 ... 10

Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország

Az oldal 0.314 másodperc alatt készült el 25 lekéréssel.