FMindjárt megjön a céltudatod, ha a számodra legfontosabb személy az életedben annyira beteg, hogy nincs, ki meggyógyítsa. Hajdanán ezek nem voltak többek képzelgéseknél, ábrándozásoknál, hogy egyszer majd megtalálom a gyógyírt Liliya számára, és létrehozom a panaceát, ami még a legellenállóbb varázsbetegségek felett is győzedelmeskedik. Tudtam, hogy babushkának másfajta tervei vannak velem, velünk, de valami legbelül megakadályozta, hogy letegyek erről a vágyról, és motivált arra, hogy mindegyik iskolámban a lehető legjobb teljesítményt nyújtsam. Végül a családom elárulása volt az ára annak, hogy tényleg megtehessem azokat a lépéseket, amik eljuttattak idáig. Mindig is tudtam, hogy ezt akarom csinálni, és amióta képes vagyok önazonosan élni az életem, és azt csinálni, amire valóban születtem, valahogy a világ is nyugodtabb körülöttem.
- A koboldok nem szedetik össze velem az elszaladt cikeszeket repüléstan után. És nem szüntetik meg a házibulimat sem. Tehát ha jegyet kell váltanom a Pokolba, akkor kettőt kérek a koboldokhoz inkább. – nem, valószínűleg nem tudom, miről beszélek, mindeddig pedig szerencsésen elkerültem azt, hogy egy kölcsönt leszámítva komolyabb tárgyalásokat kelljen lefolytatnom velük. Különben sem erősségem a diplomácia, mert az legfeljebb egy szükséges rossz. Idegen vagyok mindenhol, ahol járok, ezt pedig mindig megérzem az adott hely kultúrájában. Mindez pedig csak tovább nehezíti a megértést. Mára az angolt már jól beszélem, az akcentusom is rengeteget javult a roxforti évemhez képest, de mindig ott vannak azok a dolgok, amik félreértést okoznak egy-egy helyzetben.
Biccentem Alyciának, és megkérem, hogy feküdjön le a betegágyra úgy, ahogyan neki kényelmes. Kényes, az instant varázslatokhoz képest hosszadalmas feladat lesz, de kevésbé kockázatos, és biztos vagyok a tudásomban. Nem szívesen használnék még egy bűbájt a nyakéken, ami eddig is instabilan reagált a varázslatokra.
Átveszem tőle a bájitalt tartalmazó üvegcsét, miután elfogyasztotta legalább részben a tartalmát, és leteszem a kisasztal alsó polcára. Nem gondolom, hogy érezni fog bármit, de a teste ettől még reagálhat rosszul a fizikai sokkra, ami érte őt, ezt pedig jobb inkább megakadályozni. A görgős kisasztal tetejére felrajzolok egy hermetikus kört egy krétával, ami tartalmazza az adott anyagok szimbólumát is egyenként. Majd az asztalka tetején elrendezem az eszközöket, üvegeket, lombikokat és egyebeket is, végül pedig egy rugalmas csövet erősítek a retorta és a nyakék kilógó része közé.
- Mostantól próbálj a lehető legkevesebbet mozogni. Szokatlan, esetleg enyhe, csiklandós érzés lehetséges. Ha ettől eltérő érzésed van, azonnal jelezd. – adom ki az utasítást. Ha azt látom, hogy már kellően kényelembe helyezte magát a következő körülbelül fél órára-órára, akkor indítom csak el a szétválasztást. Az alapos előkészületet követően egy incendioval tüzet gyújtok egy gömbölyű aljú lombik alatt, hogy beindítsam a folyamatot. Az aqua alchimica a forráspont elérését követően katalizátorként fog működni, a párlata pedig lassan be fogja indítani a folyamatot. A felrajzolt szimbólumok pedig mind a helyükre vonzzák majd az anyagokat.
- Hmm, valóban furcsa ez a vers. – elmélázok rajta, mialatt szinte pislogás nélkül követem végig a folyamatot. A víz lassan forr csak, de már látom az első buborékokat benne.
- A nyelvetek még mindig idegen nekem. Nem ismerem az angol nyelvű átkokat sem. De ha szó szerint értelmezed a verset, akkor végülis úgy sikerült a nyakéked, ahogy a megrendelő szerette volna. Nem gondolod, hogy átokként érkezett a megrendelés? – hiszen pontosan az történt, amit a versben leírt, ha pedig így tekintünk a dologra, akkor szó sincs balesetről. Mindenestre már túl késő visszafordítani a folyamatot, amit elkezdtem. Értem, hogy örülni kell a megrendelőknek, de azért megkongatja a vészharangot egy ilyen megrendelés bőven.
- A régi évfolyamtársaink közül kivel tartod a kapcsolatot? Smethwyckről mit tudsz? – kérdezem, mialatt végignézem, hogy a nyakék lassan, fehérarany színű szálként kezd el folyadékként végigáramlani a hidat képző csövön át az asztalra.

Fel sem pillantott, amikor Tuffin ledobta magát az asztalához, így némi meglepettséggel kapta fel a fejét, amikor a lány váratlanul megszólította őt.
- Gratula a győzelemhez – mosolygott rá Anne-Rose.
Connor csak némán pislogott, nem igazán tudta hová tenni ezt a kedves, de annál váratlanabb gesztust, amit az ősi rivális Griffendél ház egyik tagjától kapott.
Ez csapda… - morogta a jól ismert belső hang, de aztán megpillantotta a lány válla fölött Langley-t, aki épp sokatmondó pillantást váltott Tavish-sel, sőt mi több, mintha éppen felé, Connor irányába bökött volna. Ezen aztán úgy felpaprikázta magát, hogy már csak azért is mosolyt erőltetett az arcára és úgy döntött, hogy ha azzal felidegesítheti a másik kettőt, már csak azért is kedves lesz Tuffin-nal, ha csapda, ha nem.
- Köszönöm! – felelte sután. Azért csodákat ne várjunk tőle…
Visszafordult a főzetéhez, egy pillantásra sem méltatva a többi háztársát, akik épp a nézésükkel kívánták keresztre feszíteni őt, amiért szokásához hűen némán vett részt a tanórán, és nem kalimpált a padból kiesve, hogy Oakley őt szólítsa fel következőnek. Legalább különbnek érezhetitek most magatokat, ti évfolyam hősei. Nagyon okosat mondtatok ezúttal is, ó bölcsek bölcsei – morogta a hang.
Eközben egymás után adagolta a leírt összetevőket a főzethez, gondosan ügyelve rá, hogy betartsa a pontos előírásokat. Meglehet nem volt egy szószátyár típus, viszont ha munkára adta a fejét, akkor cserébe roppantul precíz volt. Élvezte azokat a pillanatokat, amikor nem volt szükség agyalásra, csupán elegendő volt a megfelelő ütemben a megfelelő lépéseket végrehajtania, hogy valami elfogadhatót, kivételes esetekben pedig valami egészen jót alkothasson. Talán ez volt a kulcsa annak, hogy sikerült RAVASZ-szintig eljutnia. Az egészen biztos, hogy nem a szorgalma juttatta el ilyen messzire…
- Most, hogy mindenki megoldotta az első lépéseket, elérkeztünk az utolsó és legnehezebb lépéshez, a Sepelio-bűbájhoz – hangzott egyszer csak Oakley professzor bejelentése. - A Sepelio használata közben végig aktív koncentráció szükséges, ehhez újra át kell élniük néhány élményüket: a legszebb álmukat, a legnagyobb vágyukat, a legjobb emléküket. Valamit, ami folyamatosan boldoggá teszi Önöket.
Connor elkomorodott. Arról nem volt szó, hogy efféle önismereti feladatok elé állítják őt, aki hírhedten hadilábon állt a saját érzéseinek dekódolásával. Fogalma sem volt róla, hogy miféle emlék után kellene kutatnia. Voltak kézzelfogható vágyai, amiket ha felidézett kellemes borzongás fogta el őt: például saját maga az ír nemzeti válogatott mezében; illetve voltak gyerekes képzelgései, amiket soha senkinek sem vallott volna be: szintén saját maga, Ginny Weasley társaságában egy meghitt kis szobában a félhomályban. Ezek azonban, bármilyen kellemes érzéseket is váltottak ki belőle, próba nélkül is meglehetősen gyengének tűntek. Tudta jól, hogy ennél mélyebbre kell nyúlnia önmagában, és olyasvalamit kell keresnie, ami akár egy patrónus megidézéséhez is elég erős lenne.
A hirtelen jött csendben a felismerés egyszerre volt szívszaggatóan boldog és fájdalmas. Visszaemlékezés volt, egy boldog és rövid gyermekkorra. Ezúttal nem kívülről látta önmagát, mint azoknál az álomképeknél, amiket gyengeségük miatt elvetett, hanem belülről. Szinte visszarepült a múltba, és ismét ott találta magát a régi szobájában, egykori játékai között. A földszintről mennyei illatok érkeztek az emeleten helyet foglaló gyerekszobába, ő pedig gyorsan felugrott az ágyáról, félredobta a játékkatonát, amit mindaddig a kezében tartott, és a finom illat nyomába eredt. Ki a folyosóra, le a lépcsőn, át az előszobán, be a konyhába. Ott találta őt… Az édesanyja boldogan mosolygott rá a kezében tartott hatalmas jénai tányér fölött. A kedvencét főzte. És ekkor hirtelen megpillantotta a tizenhat éves önmagát, aki a semmiből tűnt fel a konyhájukban. A fiú, azaz Connor, azaz ő maga átvágott a szobán, és átölelte az édesanyját úgy, ahogy ahogy a jelenben már nem tudta. Ez a pillanat, ez az elképzelt, csodálatos momentum mintha vérző sebet hasított volna a szívén.
- Sepelio – suttogta alig hallhatóan, furcsán fátyolos, rekedtes hangon.
Az orrát ismerős aromák töltötték meg. Érezte a seprűápoló gyantát, a frissen nyírt gyepet, a vadnarancsot és a szibériai fenyőt. A főzet meglepő módon tökéletes volt. Édesanyja a túlvilágról segített neki…
Váratlanul felpattant az üstje mellől, motyogott valamit Oakley professzornak arról, hogy rosszul érzi magát, majd kivágtatott a teremből. Nem akarta, hogy bárki láthassa a szemében gyűlő könnyeket.

henry
the hills
outfit

A levegő hideg, a síri csendet pedig melyet csak az én zakatoló szívem és légzésem tört meg most valaki más is megbontja. Nincs azzal bajom hogy az irattár papírdohos levegőjét más is szívja rajtam kívül, sokkal inkább az hogy az illetőnek ott van dolga ahol én magam is tartózkodom. Kicsi a világ hogy épp ebben a sorban találom szembe, vagy méginkább háttal, magam valakivel, jellemzőbb lenne hogy jó pár sorral odébbról kandikál ki egy aktakukac fej a nem túl kedves se nem túl baráti káromkodásomra. Az lenne a normális hogy az illető készségesen jönne segíteni a hatmilliomodik varázskulcsával amiből egy se lenne megfelelő és elnyargalna hogy valamilyen főosztálybeli muksót kerítsen, aki megoldja a problémámat.
De nem, nem ez a forgatókönyv zajlik le, és ezt egész biztosan onnan tudom hogy hátrapillantva a vállam felett Henry Mirol kedves arcát pillantom meg. Még most is, ennyi idő után is elakad a lélegzetem a közelségétől, esküvő ide vagy oda, Edward Nott ide vagy oda. Olyan ez a férfi mint gyertya kanócának a gyufa, szó szerint be tudok gyulladni csak a látványától. Ám ez a hajó már… mondjuk úgy elúszott.
Fura mosolyszerű valami ül arcán, ami meglepő. Kerüljük egymást mint tűz a vizet. Voltak afférok, parázs viták. Láttam ezt az angyali arcot szenvedni, tajtékozva haragudni, utálkozni, de láttam hogy úgy néz rám ahogy mindig is akartam volna, hogy elolvadok tőle mint egy szelet pirítóson a hideg vaj.
Zavarba jövök, de nem a közelsége miatt jobbára hanem mert nem tudom hogyan kellene viselkednem. Meglepő, de néha még ilyen is előfordul.
- Úgy látom, van egy kis szorulásod
Nevetnem kellene, talán valami ahhoz hasonló hang elő is buggyan ajkaim közül, de visszanyelem és csak nagy kerek szemekkel bámulok rám míg ő kedvesen mögém lép… mögém… közvetlen mögém…és kisegít.
Érzem hogy elvörösödöm, ugyanakkor érzem a teste melegét, azt ahogy levegőt vesz, mellkasa emelkedését és süllyedését. Mennyiszer álmodoztam hogy ott pihen a fejem és csak élvezem. Hát most ugyanezt mással élvezem ha néhanapján eszébe jut a sok munka mellett hogy van egy felesége.
- Mint kés a vajban
A zár kattanása olyan ebben a hideg csendben mint egy vészjósló harang, ahogy megkondul az idilli pillanat elmúlik és már csak a feszengés marad.
- Öhm, köszönöm…
Mocorgok a keze alatt. Mi jön most? Mit kellene mondanom? Mit kellene kérdeznem, tennem vagy igazából semmit se? Hálát vár vajon? Mindig is hős lovagnak képzeltem de bevallása szerint sose volt az. Akkor most miért? Mért épp velem?
Millió kérdés cikázik a fejemben, megállíthatatlan örvényként de egyet sem sikerül megválaszolnom. És valószínű tekintetemben ott kavarog mindegyik, válaszra várva.