Irina arcán nincs változás, de tudom, hogy nyugtatólag hat rá a kedvességem, valahogy érzem az illatán.  Mi olyasfajták vagyunk, mint a vírusvariánsok, egy tőről fakad a furcsaságunk, illetve az, amit mások furcsának tartanak bennünk, de egészen másként hatunk. Ő nem mutat semmit, de érez, gazdag a belső világa és sejtem, hogy mennyire kétségbeesetten akarja ennek a világnak az ajtaját résnyire nyitni, mert tudom, hogy a macskaajtón át aztán kurva keveset látni.
Én ezt az ajtót már egészen fiatalon beszögeltem, csak néhány alkalommal nyílik, de akkor valósággal kirobban, mert túl naggyá válik mögötte a feszültség. Az én világom nem ilyen változatos, nem ilyen érdekes, de én el tudom játszani, hogy valami teljesen más vagyok. El tudom hitetni az emberekkel, hogy megértem őket vagy éppen azt, hogy együttérzek, de valójában nem figyelek rájuk, mert tetemes részük egyszerűen nem érdekel. Az ilyen meglátásaim után bárki joggal kérdezhetné, hogy akkor mi francért készülök gyógyítónak, de nincs jó válaszom. Ehhez értek, ez van. Egyébként meg azt sem tudom melyikünk helyzetét nehezebb megoldani, de én most bedobok mindent, hogy segítsek a kevés barátaim egyikén.
Irina olyan őszintén kedves, mások talán nem is vennék észre, de a szeme csillanásán látom, hogy örömet okozott neki a válaszom. Nem sok esetben kotyvasztok azért, hogy valakinek ilyen módon legyen jobb, de ami azt illeti az érzelmi központot nem olyan vészesen nehéz stimulálni, emellet pedig nem is olyan veszélyes, mint zsírégetőt kifejleszteni, ami nem zabálja fel szép lassan a gyomrodat savval vagy anélkül.
A kérdésre elgondolkodom, pontosan mit is éreztem én abban a rohadt koktélbárban azzal a rohadt japán skatulyából kipattant szerencsenélkülivel?
-Szíariai rutafű-húzok elő egy kis fehér virágzatú szárított növényt-ez kell nekünk. Az irániak mindenféle spirituális utazáshoz használják, szóval feloldja a gátlásokat, mint a sósav.
Vannak ilyen dolgaim, hogy képes vagyok órákig kussolni, aztán meg mikor valami hónapokkal ezelőtt gyűjtött növényről van szó, képes vagyok végtelen mennyiségű információt összehordani róla, természetesen mindenféle kérés nélkül. Mindenkinek van mániája, nekem pont három olyan jutott, amiről elég kellemetlen beszélni, a kendo, a füvek meg a legjobb barátnőm. Na mindegy, legalább nem vagyok kínai, ahogy apám szokta mondani.
-Nézd csak milyen szép piros lesz – mutatom meg Irinának, amint némi olajat csöpögtetek rá és őrölni kezdem- ezzel festik a perzsa szőnyegeket.
Megint jártatom a számat, ezt teszi a hozzám hasonlóval, ha csak egy percre is hasznosnak érzi magát. Az utóbbi időszakban nem mentek túl jól a dolgaim, tulajdonképpen nagyon jól jön nekem most ez az ügylet.
-A cuccnak nincs durva mellékhatása-nézek fel a lányra bíztatóan, I mean, én nem haltam bele és nem erőszakoltam meg senkit és engem sem mások – egy idő után elkezdheted élénkebbnek látni a színeket és harsányabbnak hallani a hangokat. Elég para, én kishíján a falra kúsztam fel tőle, de ezt leszámítva biztonságos.
Nem igazán tudom, hogy más embereknek mi a véleményük a hangos hangokról, de engem ki lehet vele kergetni a világból. Tízszeres erősítés mellett pedig egyenesen fültépő tud lenni még két összekoccanó pohár is.

Lutece professzor hírhedt volt különcségéről. Mindig is egy esetlen őzgida jutott eszembe róla. Ennek ellenére mindig is a kedveltebb, népszerűbb tanárok közé tartozott, ami részben szelíd természetének, részben pedig a tantárgya iránti, szakmai hozzáállásának és alázatának köszönhető. Még nem tudtam róla túl sokat, amikor annak idején minket is és őt is arra büntették, hogy náluk töltsük a büntetőmunkánkat. Felkészültem a lehető legnagyobb ellenállásra, és egységet szerettem volna kovácsolni a hatalommal szemben, de a terveim egyszerűen szétfoszlottak a jámbor, de empatikus hozzáállása miatt. Bosszankodtam is eleget miatta – hiszen egyszerűen nem volt így mi ellen lázadni.
Biztosan említette, hogy a látóknak, mint neki, az érintkezés problémákat jelentenek. Az óráin azonban nem a tananyagra irányult a teljes figyelmem, hanem arra, hogy ügyeljek Movrede-ék biztonságára – a másik ikerpárra, akik személyesen voltak felelősek azért, hogy abban az évben rajtuk kívül más látó ne tudja használni a képességét. Nem kapcsolom össze az adatokat, nem áll össze a kép, hogy a gyors és gyenge kézfogás nem a sutaságának, az említett meghűlésnek, vagy a talárját szennyező tintafoltnak köszönhető.
- Amennyiben rosszul érzsi magát, szívesen megvizsgálom, Professzor. – ajánlom fel, bár most épp nem viselek fehér talárt. - Jelenleg is furunkula járvány van. Érdemes komolyan venni. Érzsékelt sztyokatlan tünetet? Bőrpír, fejfájás? – kérdezek rá. Bárki más nem foglalkozott volna ennél bővebben a megjegyzéssel, de medimágusoknál ez más, szakmai ártalom. A civileknek fogalmuk sincs arról, hogy minden évben milyen betegségek és járványok söpörnek végig, szerencsésebb esetben tünetmentesen. Persze ha mi felhívnánk a figyelmet valamire, az már a nép felesleges izgatása.
- Köszönyöm, de magam is tökéletessen boldogulok el a Vulnera sanentur bűbájjal. – elmosolyodok, ami bizonyára szokatlan látvány lehet Lutece professzornak a hátsó padban némán és szigorúan kuksoló gyerekhez képest. Nem hencegni vagyok itt, így ha konkrétan nem kérdez rá, akkor nem tervezek eldicsekedni akadémiai sikereimmel. Arra következtetek, hogy nincs beszélő viszonyban Oakleyval sem, és arról sem tud, hogy vendégelőadóként szereztem kiegészítő állást a Mandragórán. Jól emlékszem, hogy inkább Quintonnal és Fawcettel lehetett együtt látni. Róluk pedig, maradjunk annyiban, hogy mai napig nincs pozitív véleményem.
- Egészen mázst szeretnék kérdezni. De szeretném, nem értene félre engem, vagy szándékaim. – leülök mellé az asztalhoz, kezeimet pedig összekulcsolom az ölemben. Jól tudom, semmi tiltott nincs abban, amit kérdezni szeretnék, mégis tartok a stigmától. Az elmúlt évszázadokban nagyon nagyon kevesen voltak, akiknek volt merszük megpróbálkozni a Bölcsek Kövének elkészítésével. És még annál is kevesebben, akiknek ez sikerült is.
 - Mit tud mondani a Bölcsek Kövéről? Már nem azst, ami általános, azt egy elsős is tudja. – legalábbis egy elsős, aki nem a Roxfortban tanul. - A szakirodalom szuperlatívuszokban fogalmaz zsak. De semmi konkrétat. – szegezem neki a kérdést. Őszintén érdekelnek a saját meglátásai. Sőt, igazából minden szempont érdekel, melyek új gondolatokat tudnak ébreszteni bennem.