+  Roxfort RPG
|-+  Legutóbbi hozzászólások
Oldalak: 1 2 3 [4] 5 6 ... 10

 31 
 Dátum: 2024. 11. 27. - 15:18:59 
Indította Ginevra Weasley - Utolsó üzenet: írta Leon R. Lutece

Vent frais, vent du matin
Vent qui souffle au sommet des grands pins

L'un soleil et l'autre lune


        A november különösen szép: már elhagyta a nyár minden árnyalatát, még nem öltötte fel az ünnep színeit, szinte csak megbújik a naptár lapjai között. Szebb napjaimon akár november is lehetnék, beékelődve a varázslattal teli október és a ragyogó december közé, elfelejtve, mint az időszak, amelynek nem kínok között várjuk a végét, de utóbb eszünkbe sem jut, megtörtént.
        Sajnos azonban oly távol járok a novembertől, akár bármely más, őszinte, és őszinteségében szép időszaktól. Nem vagyok a kandallóban vidáman lobogó tűz, krétás ujjai egy zakónak, várakozással telt pohár tea barátok asztalán - jobban emlékeztetem magam is erre a valahonnan idekeveredett, száraz préselt sziromra a kötet lapjai közt. Leucanthemum vulgare. Zongorázás közben folyton követeli a tekintetem, mint az emlékezés el nem kerülhető görcsössége egy délutáni migrén formájában, bárhogy ütöm is a billentyűket egyre hevesebben, el nem szakadhatok tőle. Mikor ezt a házat még nevetés töltötte meg - habár itt is kénytelen vagyok lírai túlzásokra hagyatkozni, hiszen sosem voltam igazán társasági ember - mindez egészen más színben tűnne fel, talán meglátnám benne a hálát a megtörtént felett, most azonban..
        Bár évek teltek el, és csak öregebb, rozsdásabb lettem, és a napok bűnbánatot fújnak az ablakon túl, mégsincs szemem igazán a szépre, jóra. Talán kár is volna idegen tollakkal ékeskednem, állítanom magányomban a tükörnek, hogy azon részletek megfigyelője vagyok, melyeken tekintetek siklanak át - az igazság az volna, hogy magam vagyok a részletek halmaza, amelyen a tekintetek siklanak át.

        Minden november kis ígéret arra, hogy a helyiségeket hamarosan vendégek töltik meg - a képzeletemben ez valóban meg is történik, színes ruháikban egymást köszöntik, majd az újabb esztendőt, amely hamarosan az ajtón kopogtat már. Ettől azonban nem várok semmit, nem vágyom semmire: egy olyan ember ér a szonáta végére, aki számára személyes örömöt, boldogságot nem sodor sem a január, sem a következő december. Jegyzeteim a kotta helyén hevernek, gyűröttek, akár a fejfájás-járta homlok kínjai, és én erre is alkalmatlan vagyok, holott.. egyedül akartam lenni. Ez a legkevesebb, amit megérdemlek, amit mások megérdemelnek nélkülem.
        Milyen lehet a november ott, a hatalmas víztükrön túl? Talán havazik az ólomszürke ég alatt, sütemények illatát hordja a szél, és ő talán boldog nélkülem, eszébe sem jutok már: kis gyertyaláng az ablakban, amely előtt elhaladunk hazafelé. Még most is hajlamos vagyok feloldozni magam csak az átéltek okán, csak mert megtörik az akaratom a magányon, és vágyom újra.. hallani a hangját, a hangjukat, tudni, hogy ha felkerekednék, felvenném a kabátom, valaki valahol örülne a jöttömnek, azt mondaná, hiányoztam neki, és -
        Milyen hitvány az emberi elme, a lélek becsaphatja könnyedén: megtettem, amit tettem, önként és a legtisztább szándékkal, talán olyan aljas vagyok, hogy a kis fájdalomtól elhúzódván megfeledkezem róla, minden bűn elnyeri méltó büntetését? Az örök csatát értelem - és az általa nyerhető gyász - és érzelem között nem születtem megnyerni, egyikünk sem. Ezt a keserű poharat magamnak készítettem, és tiszta kézzel ürítem ki: inkább gyűlöljön életében, mint legyen boldog élete utolsó másodperceiben egy gyilkos nevével az ajkán.

        Így telik a november: önvád, beékelődve az igazságért érzett töretlenség és a legmélyebb magány közé. Talán még így is szép valakinek, törötten, ha polcunkra nem is tennénk ki szívesen. Talán egyszer találok felmentést a magam számára is még ebben az életben, mielőtt.. eljön a december.
        Látogatóra egyáltalán nem számítok ma, máskor megszokásból sem - a kandalló előbb közölné Jimmy vagy Reagan sorait, minthogy az ajtó hangját halljam. Ms. Weasley társasága továbbra sem nyert értelmet, hiszen tudom, hogy a barátnője, hozzám pedig sosem ragaszkodott, csak a házvezetője voltam, az is egy évig, futtában, ügyetlenül, meg sem próbálva betölteni az űrt, amelyet elődöm hagyott maga után. A macska már bizonyára odalent lehet, talán remélhetem, hogy Ms. Weasley átlát a színjátékon, mellyel azt sejteti, hogy éhezésre kárhoztatom: megemelni is alig lehet már.

        Mostanra megszokhattam volna, ahogy az ember a naptár múlandóságát, rajta uralkodván bejegyzéseivel, itt egy születésnap, ott egy program - megszokhattam volna, de nem tettem. Szokhatatlan maradt az első naptól fogva, annál szokhatatlanabb csak az volna, ha minden alkalommal feltenném neki a kérdést, amelyet elsőre sem lehet megválaszolni jól, helyesen végképp nem. Miért jár egy ember a másik emberhez? Talán nincs is jelentősége, megtörténik, ahogy a mennybolt színe alapján a havazás, füvön a dér, tavon a jég. Ms. Weasley a természethez igazodván csak azt teszi, ami számára érthető, kérdezni azt csak azt bizonyítja, November tudja, méltatlan rá. Megfontoltabb bírónak tartom annál, hogy így, évekkel tanárságom után vizsgáztassam saját akaratából.
        - Ms. Weasley az a tea.. látnokzsályát is tartalmaz. Azt hittem, ma már repült. - az ócska vicctől szinte azonnal kínosan elmosolyodom, szórakozottan megdörzsölöm az arcom, holott előtte talán már.. nem váratlan az alkalmatlanságom. Talán csak a szánalom hajtja őt ide minden látogatásakor, talán a csalhatatlan képessége arra, hogy jót tegyen másokkal: bármi is volt a magyarázat, rosszízű humorom nem űzte még el.
        - Mindig elfelejtem, hogy.. nos, nem vonom kétségbe, hogy talán vannak napok, amelyek odafönt kellemesebbek. Talán találunk hozzá némi sconet is, maradnia kellett még a tegnap estiből.. várjon. - keresni kezdek a jégszekrény polcain, és mielőtt levernék a vállammal egy ismeretlen tartalmú üveget, meg is találom a süteményt. A pulton gyülekező, három napja olvasatlan Próféták nem vetnek rám jó fényt, ahogy az épp nem viselt zakó sem - mindazonáltal talán Ms. Weasley ezt, számtalan más bűnöm mellett megbocsájtja még nekem.

 32 
 Dátum: 2024. 11. 27. - 12:13:47 
Indította Liliya Romanov - Utolsó üzenet: írta Irina Romanov
á l i j e  p á r u s z á




 16+

  Érzem, ahogy egyre dühösebb leszek, ahogy arról beszél, hogy felhasználható ellenem amit mondok. Felbosszant, ahogy lenéz rám, elveszi az irányítást a haragom, amit nem szabadna éreznem, amely a megrontója minden nagyságnak, amit boszorkányok és varázslók ismerhettek. Biztos, hogy van szabad akarata, de tudom, hogy őt is befolyásolja az a rengeteg harag, sértettség, és talán a férfi. Egy pillanatra annyira dühös vagyok, hogy szinte szeretnék hozzávágni egy empirikus bizonyítékokon nem alapuló elméletet arról, hogy Oakley professzor milyen módon nyerte el Liliya bizalmát, de méltatlan és felesleges volna.

   - Feleslegesen tagadod. A saját akaratomból vagyok itt. Én ezt akarom.- kedvem lenne elengedni az egészet, kiabálni, talán átkokat szórni egymásra, azután elviharzani, bezárkózni, ülni egy zuhanyzó padlóján, megütni egy falat, széttörni egy poharat, újra és újra. Feldühít, hogy kirekesztesz, hogy nem is vagyok ember számodra, hogy minden ellenére így gondolsz rám, minden ellenére, amit érzek... de tudom, ha ezt teszem, elpusztítom a vékony, sérült, elpenészesedett kötelet, mely a függőhídból maradt közöttünk, melynek még nem vágtad el te sem az utolsó részét. Akkor nem is beszélnél hozzám.

 A haragom egy pillanatra, mintha jeges vízzel öntötték volna le, kialszik, és csak hideg, rossz hideg marad a helyén. Nyitva marad a szám. Nihl már hozzám sem szól. Anya mindig megütött. A bátyám kerül. Apám... apám csendben van, amikor együtt vagyunk családilag. A családunk többi tagját sem láttam soha közel. Nagyanyám... nem. Te is gyűlölsz. Talán Freyáék is csak megtűrnek, ahogy mások a pókokat a sarokban, ahol lassan elsorvadnak, amikor nem jön több szúnyog vérért vagy muslinca a száradó gyümölcsökről. Nem tudok őszintén válaszolni. Nem tudom, hogy szeret-e valaki. A haragom hideg lett, de úgy érzem... fáj. Egy pillanatra úgy érzem, hogy túl sok, hogy meg akarok alázkodni, hogy azt akarom kérni, hogy szeressen, akármi is az ára. Tényleg nem szeret senki.

 Érzem, hogy elindul egy könnycsepp az arcomon. Hideg a haragom. Talán ostobaság volt minden, ami az elmúlt évben próbáltam lenni, ami nem vagyok, és ez a büntetésem. Azért létezem, hogy jobbá tegyem az emberiség jövőjét, és nem szabadna eljátszanom, hogy én is olyan vagyok, mint a kortársaim. Én tudom, hogy ha szól a szív, hallgat az ész, én tudom, hogy a választás méreg és káosz. A fájdalom, amit most érzek, az emberiségért, a Nagyobb Jó érdekében történik. Lefolyik néhány további könnycsepp, lekonyul a szám, összeszorulnak a fogaim, és ismét úgy érzem, hogy százlábúk hada mászik a testemen, a bőrömön, de tudom, hogy bármire vágyik most a testem, a sorsom, hogy fürödjek a tengerükben, ha muszáj. Köpöm a szavakat, mint más az átkokat, izlandi nyelven.

   - Mi teremtette Voldemortot? Hogy hagyták, hogy egy féreg olyan kövérre hízzon, hogy sárkány legyen belőle. Húsz év múlva jön egy másik. Mindig jön egy másik. Talán ez fogja megállítani? Ez az... undorító... biológiai reakció? A szeretet?- remeg a kezem, ahogy még könnyes arcomra, szívemre mutatok. Kevesebb vagyok, mint lennem kéne, jobb érveket hozhatnék, nem érezném, hogy meg akarom ütni, nem érezném, hogy az ölelésére vágyom, nem érezném, hogy félek, csak tisztán tudnám, hogy igazam van, és mindig azonnal látnám a tökéletes érveket. Akkor nem szenvednék. Fáj... Miért akarod ezt bárkinek? Miért, amikor megmenthetnél mindenkit? Az élet nem a szabadságról szól.

 Érzem, hogy az állat, amely ott él mindannyiunkban, haragszik, most szeretne átlökni a padon, szeretne megátkozni, megkarmolni, megütni, szeretne szörnyű dolgokat hozzád vágni: hogy te vagy a beteg lány, akit mindenki sajnál, de fogalmad sincs, hogy mit élt át a nagyanyánk, hogy fogalmad sincs, hogy mit áldoztunk fel. Egy állat nem akar vitát nyerni, az állat megbüntet, megkínoz, megöl, ha nem tetszik neki valami, amit ellenségei tesznek. Az ember, aki állattá lesz, sem más: Azkabant ad, dementorokat és halált. A phaidroszi fekete ló romlásba visz, romlás lenne, ha lemondanék az elveimről a szeretetedért, romlás lenne, ha bántanálak.

   - Hagen gyógymódon dolgozik. De biztos van valami jobb elméleted a „bolond öregasszonyról”... és igen, jót tesznek. Akkor nem fog semmi fájni. Nem fog semmi megzavarni minket. Mindenki megkapja, amit akar. Akkor mindenki biztonságban lenne, és senki nem szenvedne.- akkor nem vágynék rá, hogy szeress. Akkor nem kéne félnem még most is, hogy Oakley professzor kudarcot vall, és egy napon felkeltenek az ágyamban, hogy az unokatestvérem meghalt. Akkor biztonságban lehetnék, olvashatnék, gondolkodhatnék, írhatnék, akkor üldözhetnék valamilyen nagyobb szabadságot.

 Akkor nem érdekelne, hogy senki nem szeret, akkor nem is akarnám ezt. Akkor én sem éreznék semmi zavaró dolgot feléd, nem haragudnék. Nem olvasnék róla, hogy hányan haltak meg katasztrófákban, nem látnám a hullámok és törmelék közé szorult embereket álmomban, a porrá váló és fára akasztott testeket. Nem érezném úgy, hogy az én hibám, amiért nem sikerült ellopnom egy átkozott hajszálat, amiért nem próbáltam jobban, amiért nem kontrollálok mindent, amiért bizonytalan vagyok. Egy vesztes gondol arra, hogy milyen a világ, egy győztes arra gondol, hogy milyennek kellene lennie.

   - Szerinted miről beszéltek? És miért tartasz mégis érdemesnek rá, hogy megoszd velem?- fáradt a hangom, mint valakié, aki hosszú lázból ébredt, és soha nem lesz már, aki volt, legalábbis úgy érzi. Kíváncsi vagyok arra, amit válaszolni fogsz, de úgy érzem, hogy nem fogom mást kapni, csak megvetésed újabb csokrait, mezőit.

 33 
 Dátum: 2024. 11. 27. - 10:57:26 
Indította Freya Blood - Utolsó üzenet: írta Irina Romanov
s s  d a d d y  i s s u e s




16+

  Kinyitom a számat, hogy megválaszoljam, ez egy rendkívül egyszerű, és valószínűleg nem túl nagy tudományos közeget vonzó kutatás volna, azonban becsukom a számat, amikor ráébredek, hogy Freya valószínűleg csak ironizált, és megint mondtam valamit, ami számára emocionális nehézségeket okozott. Inkább az orrom alá helyezem a kólát, melynek illata szokatlan, mugli-szerű, és eszembe juttat több szép emléket, melyek annyira idegenek Izlandtól.

 - Finomnak találom a kólát... milyen arcot vágtam pontosan?- kicsit zavarnak érzem magam, ahogy Freyára nézek. Az biztos, hogy szinte semmilyen kontrollom sincs a mimikám felett, ami továbbra is irritál. Fogalmam sincs, hogy milyen emóciókat látnak rajtam, mit vélnek látni, és önkéntelenül is eszembe jut az a rengeteg alkalom, amikor valamilyen kudarcot hozott, hogy milyen arcot vágok- legutóbb annak a skót gyorsétteremnek az állásinterjúján, ami elméletileg a legnagyobb étteremlánc a világon.

 Szinte pislogás nélkül nézem Freyát, ahogy arról beszél, hogy mennyire rosszul értelmezem a szexualitást. Való igaz, hogy az optimalitás egy fontos faktor abban, hogy elemezzem ezt. Tudom, hogy sokan érzések alapján döntenek erről, és azt is sejtem, hogy mások számára több élvezetet tartogat a coitus, mint számomra valamilyen egyelőre számomra nem definiálható okból, de azért valahogy meg kellene ítélni természetesen. Az egyetlen... érzés, ami néha eszembe jut, hogy jól esik, hogy a partnerem vonzónak talál, de az érzés gyorsan el szokott múlni. Valahogy mindig teszek valamit, ami elrontja ezt.

 Látom, hogy Freya dühös lett, de egyre inkább látom, hogy van valamiféle egészségügyi problémája is, mert nem olyan a hangja, mint lenni szokott, és az elváltozás nem egyszerű felső légúti fertőzésnek hangzik. Emellett természetesen továbbra is stresszes és ijesztő, hogy fogalmam sincs, hogy mit kellene mondanom. Tudom, hogy nem vagyok teljesen érzelemmentes, de az érzéseim csak kicsi, haldokló szentjánosbogarak a sötétségben. Nem akarom, hogy ne legyünk barátok. Nem akarom, hogy megváltozzon minden. Furcsa belegondolni, hogy apával látták egymást olyan helyzetben. Rosszul érzem magam, amiért még mindig rosszul értelmezek valamit. Talán Liliyának igaza volt, és még mindig az emberiség szélén, annak végén vagyok, és hiábavalóan kapaszkodom egy vonatra, melyre nincs jegyem. Megindulok a szentjánosbogarak után.

  - Sajnálom... nem tudom, hogy hogyan kellene reagálnom. Hogy mások hogyan reagálnának. Tudom, hogy nincs rendben, de nem akarom, hogy tönkremenjen valami, mert nem tudom, hogy mit kellene mondanom. Érzek valami furcsát, furcsa belegondolni, elk... furcsa. Tudom, hogy velem van a baj, azért nem értem a szexet, meg azért nem tudom, hogy most mit kéne éreznem. És... ijesztő. Te vagy az első barátom.- ijesztő feltárni ezeket a dolgokat. Mintha valaki lehántaná a felső bőrrétegeket, szétfeszítené a csontokat, hogy megmutassa a belső szerveimet. Mintha megpróbálnék kihajolni a szakadék fölé, és valaki fogná a ruhámat. Nem tudom, hogy most mi lesz, és gyerekkori emlékeimben mindig rossz vége lett, amikor megpróbálkoztam ezzel. Nem logikus bízni benne, hogy mások fognak-e, hogy nem enged-e el, de a bizalom mindig egyfajta szerencsejáték. Megforgatom az ujjaim között a kólás poharat. Freya még soha nem engedett el, akkor sem, amikor még azt terveztem, amit terveztem, amikor még nem láttam a családom bűneit.

 Érzem, hogy nem tudom most sem kontrollálni a légzésemet, hogy talán látszik valami abból a félelemből és szégyenből, amit érzek, ahogy óvatosan újra felveszem Freyával a szemkontaktust. Megalázó belegondolni, hogy tudja, nem tudom, mit kellene érezzek most apámmal és vele kapcsolatban. Megalázó, hogy látja, hogy mennyi problémám van, talán több, mint hiszi. És megalázó az is, hogy talán tudja, hogy mennyire félek tőle, hogy tönkremegy, hogy elveszítem ezt a törékeny valamit. Nem akarom, hogy ne legyen a barátom, hogy rájöjjön, hogy nem vagyok más, csak egy információtár, mely hibásan készült, mely nem tudta megoldani a világ minden tudásával sem azt a lehetetlen egyenletet, hogy mi mentené meg az emberiséget önmagától. Gyök alatt negatív, nullával osztott szám, közben pedig arra sem vagyok képes, hogy megtartsak egy munkát, egy férfit, egyáltalán orgazmusom legyen egy férfival (vagy akárhogy három rászánt óra nélkül), most pedig már arra sem, hogy reagáljak egy szociális helyzetre.

 A gondolataimból az szakít ki, hogy észreszek egy sérülést Freya nyakán. Nem tudom megállapítani a trauma pontos forrását, de ahogy jobban megnézem, látom, hogy sápadt, hogy gyenge, hogy karikás a szeme. Többnek tűnik betegségél, egy pillanatra csomót ránt a hasamba, hogy bántották, hogy talán apám bántotta, és bármennyire tudom, hogy apám a legkedvesebb emberek egyike a világon, aki soha nem bántana, az én elmém beteg és sérült. Honnan tudhatnám? Azt sem tudtam, hogy a családom mit akart művelni.

  - Mi történt a nyakaddal? Bántott valaki?- érzem, hogy a hasamban érzett görcs, ideges sírhatnék, félelem megszínezi a hangomat, de nem tudok örülni neki, hogy most természetesen érzek, hogy most talán tényleg láthat valamit az arcomon. Mélyen a szemébe nézek, és várom a válaszát. Félek a válaszától, ami valószínűleg haragos lesz, Freya túl erős hozzá, hogy szüksége legyen rám, de szeretnék segíteni.

 34 
 Dátum: 2024. 11. 26. - 19:05:19 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Hagen Romanov
Daniel Tayilor
T R R S T
2004. szeptember

Egyenesen a 12 órás, éjszakai szolgálatból érkezem a Minisztériumba, hogy eleget tegyek a behivatási parancsnak. Mindenképp számíthattam rá, hogy visszatérésem bizalmatlanságot és gyanakvást fog szülni, de ezért nem hibáztatom őket. A helyükben én is így tennék. Inkább azért, hogy ilyen korai (vagy az én esetemben késői) időpontot jelöltek ki erre a beszélgetésre.
Az elmúlt évek alatt egészen megedződtem, ha a rendszertelen alvásról van szó. A medimágusi hivatás sajnos ezzel jár, amit már gyakornoki időm alatt is volt alkalmam megtapasztalni. A furunkulusz-járvány kitörése miatt, mely évről évre rendszeres hullámokban felbukkan, még nagyobb nyomással kellett versenyeznem annak érdekében, hogy a rám bízott betegek állapota az éjszaka alatt stabil maradjon. Az éjszakák mindig nehezebbek, hisz ilyenkor az emberi szervezet többi része „lekapcsol”, és az immunrendszer így nagyobb energiatartalékkal tud küzdeni a fertőzések ellen. Így tucatnyi lázas beteg és családtagjaik aggodalmainak kezelésével telt el az elmúlt éjszakám.
Fél hatra érkezem a Minisztériumba. A fehér talárt már leadtam munkahelyem, a medimágusi öltözetet pedig valami hétköznapibb váltotta fel. Már-már túlzóan hétköznapi, ami egyáltalán nem árulkodik aranyvérű, nemesi, sőt, egyenesen cári származásról, bár a stílusában van valami keleti hatás. Az egyedüli dolog, mely többről árulkodik, hogy még mindig vasalom a ruháimat. A köznapi emberek rohanó életük miatt sokkal kevésbé foglalkoznak ezzel.
Meg se nézem, amit a névjegytáblámra írtak. Igyekszem megjegyezni, mit mondtak arról, hogy hova is kell mennem, hogy visszakapjam a pálcámat. Felkészültem arra, hogy megint a régmúltról fognak kérdezni, hátha van más is, mint amit hat évvel ezelőtt is elmondtunk. Sajnálatos, de csalódni fognak, hiszen nem tudok többet mondani, mint amit akkor. Sem babushkával, sem pedig szüleimmel nem állok szóba, mióta száműzötté váltam saját családomban, és megfosztottak mindentől, ami a családi névvel járt. A vagyonról saját jogomon mondtam le, de ennél nagyobb fájdalom volt, hogy csak úgy tudhattam biztonságban Liliyát, ha a bolygó másik felére költözök. Ennek hat éve volt már.
Hat óra előtt tíz perccel már a kihallgató teremben vagyok. Ingerszegény környezet fogad. Tökéletes ellentéte annak a kaotikus és eseménydús éjszakának, amit ma a Szent Mungóban töltöttem.
A falióra hangos kattanással pont hat órát mutat. Elnehezedő fejemmel az ajtó felé fordulok, de nem történik semmi. Végigmasszírozom arcomat mindkét kezemmel, felkészülve arra, hogy bármelyik pillanatban megérkezhet a minisztérium embere erre a beszélgetésre. Csak egy kicsit kell még kibírni.
Hat óra tíz perc. Az egyik betegem jut eszembe, akinek leesett az ágyáról a könyve. Emlékszem rá, hogy fel akartam venni neki, talán meg is tettem. De már nem emlékszem, a szándék és a cselekedet közös nevezőre jutott-e.
Hat óra húsz perc. Türelmetlenül dobolok lábammal, és lopva a faliórára nézek. Igyekszem minél ritkábban ránézni. Hátha akkor gyorsabban telik az idő. Kínában sok meditációs gyakorlatot végeztem, melyeket igyekszem feleleveníteni. De attól félek, ültő helyemben elalszom tőlük. A higgadt gondolkodásomat az idegesség kezdi árnyalni.
Hat óra huszonnyolc perc. Ásítozva pillantok rá ismét az órára. Még mindig sehol senki. Kezdek bosszús lenni – az én időm miért ér kevesebbet, mint a minisztérium dolgozóié?
Hat óra harminc perc. Már negyven perce várom, hogy történjen valami. Negyven perc rengeteg alvást jelentene. Plusz negyven perc, ha beleszámolom az utamat idáig, és a hivatalnokokkal való adminisztrációt. Felállok a székből, hogy elzsibbadt lábaimat megmozgassam, és körbejárom párszor az asztalt.
Hat óra harminckét perc. Az ajtó végre kattan, a minisztérium kutyája pedig végre hajlandó megtisztelni vendégét ebben az ingerekkel és izgalmakkal teli helyiségben. Na végre!
- Mr Tayilor… Рад, что вы наконец оказываете мне честь. – a fáradságtól észre se veszem, hogy elhagytam az angolt. A nevemet már tudja, nem mutatkozom be, csak biccentek egyet a kézfogást megelőzően, majd elfoglalom helyem az egyik széken. Innen közelről láthatja, hogy a szemeim már közel olyan színűek az alvatlanságtól, mint a hajam. Igyekszem mimikámmal nem mutatni, amit gondolok. Ezzel a fáradtsággal azonban igen nehéz bármit is eltitkolnom. Biztosan a csinos kis aktái is tele vannak azzal, hogy épp melyik tanár milyen büntetőmunkára küldött engem.

 35 
 Dátum: 2024. 11. 26. - 13:18:59 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Aubrey Chaisty
DISZNÓK ELÉ
GYÖNGYÖT

outfit
♬ Voilá

Az én ártatlanságomat tizenhárom éves koromban vették el akkor, amikor Carrowék parancsára a terem fala mellé voltam állítva abból a célból, hogy a szerencsésebb diáktársak rajtam gyakorolják a cruciatust.
Tizenkét éves koromban, amikor a Titkok Kamrájának mosdójába zártak, hátha ezt a sárvérűt is elragadja az a gonoszság, ami alapvetően áthatja az iskola építőköveit.
Tizenegy éves koromban, amikor vérem serkent a pennától, amivel ugyanazon fegyelmező szavakat kellett újra és újra leírnom: az oktatás célja az engedelmesség.
Megelégeltem azt, hogy én legyek az áldozat. Immáron nincs semmi, amit el tudtok venni tőlem. A szőke fürtök és kék szemek csak az ártatlanság illúzióját biztosítja számotokra, mi nem több, mint egy eszköz, hogy eladjam magam, amit bizonyára Te is megláttál bennem, amikor munkáért kopogtattam a vállalkozásodnál a Zsebpiszok-közben. A mendemondákról csak néhány nappal ezelőtt hallottam, amikor egy aluljáróban énekeltem pár garasért. Bár ez utóbbi előadások sohasem arról szóltak, vastag tárcával térjek haza, hanem csak arról, hogy végre hangomat hallathassam. A hangomat, amit a varázsvilágba való kerülésem első éveiben annyira el akartak venni tőlem.
A te ruhád mellett mintha a koszorúslányod lennék a világos rózsaszín, csipkés ruhában, amit az alkalomra választottam magamnak fellépő ruháim közül. Kellően drágának tűnik, de csak az egyik mugli használt ruha boltból sikerült lecsapnom rá cipzár hibásan és bomlott varrással, fehér színben. Nem tartott sok ideig a ruha javítása és átfestése, még mágia nélkül sem. Nem vagyok kifejezetten tehetséges, de a bátyám, Greg hasonló lelkesedéssel segített a probléma megoldásában, mintha csak saját magának szabta volna személyre valamelyik outfitjét.
Tíz, gondosan összeválogatott, francia nyelvű dalban egyeztünk meg, én pedig megteszek mindent azért, hogy lásd a hosszú távú együttműködés lehetőségét. Beszéltem pár szót a lányaiddal, bár elsőre félreértették ittlétemet, és jó tanácsokkal láttak el, amíg pár percre velük hagytál, míg valamit intéztél. Látom rajtuk, hogy a lehető legjobb helyen vannak nálad. Felnéznek és tisztelnek – itt nagyobb biztonságban vannak, mint az utcán. Innen pedig tudom én is, hogy nincs mitől félnem.
A dalokat megtöltöm érzelmekkel, tekintetem pedig éppúgy játszadozik, ahogyan énekhangom. Hol a közönséggel való kapcsolatot keresem, hol pedig elérzékenyülten nézek felfelé egy-egy érzelmesebb dalnál. A kis színpad kevés teret biztosít, de igyekszem kihasználni, hol az egyik felére, hol a másikra sétálva. Összemosolygok veled, amikor a zongorához lépsz. Csodaszép darab, mint ahogyan már mondtam neked, és nagyon szerencsés vagy, hogy hozzájutottál. Én csak egy mugli szintetizátoron tudok gyakorolni a lakásban, egy ilyen hangszer ára bőven meghaladja a pénztárcámat. Talán egyszer megengeded majd, hogy itt gyakoroljak a zongora óráimra.
- ♪ Écoutez-moi, Moi, la chanteuse à demi. ♬ – kezdek bele az új dalba veled, melyet zongorán kísérsz velem. Gyerekkorom óta foglalkozom zenével valamilyen formában, és az iskolában is a varangy kórus tagja voltam. Ennek ellenére nem állítom, hogy mindenkivel olyan könnyű összhangba kerülni, mint veled. Tudtad, hogy a lányaid is ezért vannak veled?
- ♪ Voilà, voilà, voilà, voilà qui je suis, Me voilà, même si mise à nu, j'ai peur, oui, Me voilà dans le bruit et dans le silence. ♬– emelem a hangszínt, és behunyt szemmel adom át a dal szenvedélyét közönségemnek. Sonorus bűbájra nincs szükségem, a hely nem annyira nagy, hogy ne tudjak azzal a hangerővel énekelni, amennyi szükséges hozzá, a hátsó sorokban is élvezhessék. Mégis hallok egy öblös kacajt, ami egy olyan megjegyzést követ, amire nem is tudtam figyelni.
A zongora játéka hirtelen ér véget a dal közepén, még mielőtt annak a ritmukus csúcspontjára érnénk. Kérdőn nézek rád, hogy hogyan tovább, egyfajta útmutatásért, te pedig jelzed is, a koncert sajnos itt most véget ért.
- Úgy látom, félreértés történt. Ez egy előadás, nem pedig árverés. – szegezem szemeim a vendégre. A biztonság kedvéért odanyúlok a pálcámért, melynek külön, rejtett zsebet varrt a bátyám a ruhán – sose lehet tudni. Nem vagyok kifejezetten ügyes párbajozó, de egy-két trükköt elsajátítottam. Velem többé nem tesznek olyat, amit nem akarok.
Mr. Trumpow megemeli a pohár whiskey-ét, bár már így is alig áll a lábán.
- A pénzemért azt kapom, amit kérek, szuka. – mondata után erősen lecsapja a poharat az asztalra. Kész csoda, hogy nem tört el. Majd lassan feláll a helyéről, mintha azt akarná demonstrálni, az övé a hely. – Vagy az aranyam nem elég jó magának, madame? Ne legyen ilyen szigorú! Az ember azt hinné, itt minden eladó. -  lassan és nyújtott szavakkal beszél, körbenézve a termen, és közben a zsebében kezd el matatni. Nem tudni, a galleonjait keresi, vagy a pálcáját. Látom, hogy egyesek zavartan félrenéznek. Nem kívánnak talán közbeavatkozni.

 36 
 Dátum: 2024. 11. 26. - 13:05:46 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Quennel Oakley
Quennel Oakley
Oscar Isaac
Mardekár

 37 
 Dátum: 2024. 11. 26. - 13:01:22 
Indította Liliya Romanov - Utolsó üzenet: írta Quennel Oakley
r u s a l k a




  Talán beszélhetne már oroszul is hozzám. Talán akkor is értenék mindent, amit Liliya mondana, ha egy olyan értelmetlen, kitalált és idegen nyelven beszélne hozzám, aminek semmi jelentése nincs. A rengeteg bizonytalanság és bánat mellett érzek valamiféle bizonyosságot, amit talán soha nem éreztem. Morgause halála óta céltalannak éreztem mindent, mintha elbuktam volna életem legfontosabb küldetését, de most, hogy a karjaimban tartom a Romanov lányt, minden értelmet nyer. Azért lehetek itt, az lehet a célom, hogy segítsek, rajta, olyanokon, mint ő; azokon, akikben csak én vagyok hajlandó többet látni, mint a felületes tömegek.

 Mosolygok, ahogy a hasonlatot használja, mintha belém látna, ami olyan, amit csak ő találhatna ki, mintha ő maga lenne: az ostoba emberek számára értéktelen, felületes, de ha valaki időt szán rá, hogy átgondolja, mielőtt elutasítaná, megismeri az értelmét. Akkor sem engedem el, amikor letörli a könnyeit, melyeket a Roxfortban ismét uralkodó ostobaság fakasztott, melyet érzéketlen emberek légióinak pofonjai téphettek elő. Tudom, hogy sokan csak árnyéknak látják őt, Hagen Romanov árnyékának, Izland árnyékának, valami rettenetes árnyékának, mások számára pedig csak a beteg lány, a legsérülékenyebb a négy Romanov gyerekből. Probléma. De én látom a valóságot, Liliya Romanov. Látlak téged. Talán nem sokon múlik, hogy még egy könnyet adjak a tengerhez, amelyet annyi folyó táplált: a Don, Þjórsá, és azután ok nélkül, kegyelem nélkül Temze.

 - Sok ember fél attól, amit nem ismer, és az utóbbi években bőségesen jutott itt mindenkinek félelem. De ez nem mentség arra, ahogy veled bánnak.- a koccintás utáni korty meglepően erős, erősebb, mint a legtöbb ital, amit valaha ittam. Erősebb még a Lángnyelvnél is érzésre, bár talán az íze szokatlan; van benne valami, ami emlékeztet valamire, amit nem is láttam. Egy pillanatra talán látom a földet, ahonnan jöttél, ahonnan a családod származok, az íz szinesztéziáján keresztül. Veszek egy mély levegőt, miközben leteszem a poharat. Egy gondolat mosolyt csal az arcomra.

 - Csak most jövök rá, hogy ugyanaz a középső nevünk. Apol.- mosolygok, ahogy eszembe jut az összefüggés, ahogy rájövök, hogy van itt is egy kötelék. Bármilyen messze voltunk, bármennyire Németországban lehettem a születésed alatt, talán mindig is úgy volt elrendelve, hogy találkozzunk egy napon.

 Kicsit homályosan látok, ahogy megpróbálom kivenni az angol szöveget, amely előcsal némi ismeretet a Mágiatörténet óráimról. Nem értem, hogy mi a korona, miről van pontosan szó, de talán nem is kell mindent elsőre megértenem. Most, az enyhe ködön keresztül mintha tökéletesen érteném Liliyát, minden nyelvi korlát ellenére, minden nehézség ellenére. Szinte látom a családját, ami, hasonlóan oly sok aranyvérűhöz, valamilyen elmúlt nagyságot keres, egy korszakot, amikor még hősök és uralkodók viselték a nevüket. Olyan tehet, ami alatt a legjobbak is összeroppannak, bizonytalanokká és kicsinyessé válnak, ami biztosan rányomja a bélyegét a családi kapcsolatokra. Nem kell pontosan tudnom a koronáról.

 Óvatosan leteszem az üveget még félig teletöltött poharam mellé, és egy mosollyal újra beleiszom. Valóban erős, de nem tartok a lehetőségtől, hogy esetleg ittas leszek kissé, hogy esetleg problémát okoz ez az egész később. Szükséged van rám, ahogy rengeteg másik embernek is, és nem fogok felületes szabályokba, apróságokba kapaszkodni azért cserébe, hogy jobban érezd magad.

 - Nekem is volt egy testvérem, de nem tudom elképzelni, hogy milyen lehetett neked Hagennel. És tényleg nem így kellene lennie. Nem szabadott volna elküldeni, és nem szabadna nélküle maradnod.- szinte észre sem veszem, hogy kinyújtom a kezem, hogy megfoglak. Az alkohol kissé valószerűtlenné varázsolja a jelenetet a fejemben, különösen, amikor a fények játékának köszönhetően egy pillanatra koronát látok a fejeden, olyat, amit a hercegnők viselnek. Nehéz lehet, nehéznek tűnik.

 Fogalmam sincs, hogy milyen lehetne egy részem nélkül élni, még ha bőven volt részem a veszteségben, vesztettem el szülőt, testvért, házastársat egyaránt, de nem volt olyan ember az életemben, akivel mindent együtt tettem volna, olyan pedig különösen nem, akivel együtt születtem. Az ujjaim gyengéden összeszorulnak, szorosabban a kézfejeden.

 - Nem tudom pótolni Hagent, és nem is szeretném elvenni a helyét. De ha szükséged van valakire, én mindig itt leszek.- úgy beszélek, mintha kész tényként kezelném, hogy a Roxfortban maradsz, ami bántott téged, ami készen áll rá, hogy újra és újra bántson. Rád nézek, és látom, hogy nem vagy árnyék, látlak annak, ami vagy. Végig a szemedbe nézek, ahogy töltök újra a vodkából.

 - Tudom, hogy Hagen milyen központi szerepet tölt be az életedben. Nagyon kedvelem őt, és úgy gondolom, hogy egy napon sokkal jobb lesz ebben a szakmában, mint én, és támogatni fogom őt is, bármit is akar a tanári kar. Biztosan jól döntene. De gondolkodtál már rajta, hogy te mit szeretnél?- viszonylag halkan, lassan beszélek, végig a kezemben tartom a tiédet, végigsimítok a bőrödön. Tudom, hogy rémisztő lehet most először egyedül lenni, most először irányítani, a kormánynál állni, mások nyomására elveszíteni az irányítást. De még ha borzalmas is, ami történt, még ha nem is így kellett volna történnie, tudom, hogy bármit is hitettek el veled mások, bármit is tettek érte, hogy árnyéknak érezd magad, te is megérdemled, hogy azt tehesd az életben, ami boldoggá tesz.

 38 
 Dátum: 2024. 11. 26. - 11:58:56 
Indította Oliver Dealgoir - Utolsó üzenet: írta Mathias Montrego
Kedves Oliver!

Bár nem ismeretlen a karakter, nem emlékszem az előtörténeteddel találkoztam volna. Számomra tehát az újdonság varázsa volt és meg kell mondjam, remekül vezettél, mint olvasót végig életutadon. Az előtörténetet tehát nem is kérdés,
elfogadom!



Gratulálok!
És sok jó játékot kívánok neked!
Mathias

 39 
 Dátum: 2024. 11. 26. - 09:29:45 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Anelia Tiebon
disznók elé gyöngyöt...



kétezernégy tele

♪♯♭♩

robe

Ártatlan szőke lány, kék szemmel. Fiatal, hamvas teremtés. Alacsony és kecses. Olyasfajta, akiért itt A Szirénben akármennyi pénzt hajlandóak lennének kifizetni a kliensek. Nos... ezt meg is tehetik, csak ezúttal nem azt kapják, amit igazából szeretnének. Vagyis... ez egy érdekes kérdés. Egyeseknek ugyanis elég a látomás, az idea, a remény, hogy akár az övék is lehetne ez a szirén, akinek hangja libabőrrel tölti be a teret. A bárban ma este teltház van, talán ilyen sokan soha nem voltak még itt egyszerre, sőt, most, hogy belegondolok, egészen biztosan nem.
A Szirén fennállása óta most először szerveztem énekest ide, nem mintha rászorulnánk külön attrakciókra, hogy idecsalogassuk a vendégeket, de mégis... azt hiszem, ráfért a helyre egy kis újítás. Egy kis külcsín, díszítés, fűszerezés, ha úgy tetszik. Elvégre lassan öt éve koptatjuk már ezt a helyet szebbnél szebb lányokkal. Eljött az ideje, hogy egy igazi szirénünk is legyen. Aubrey személyisége első perctől elbűvölt, volt benne valami hideg báj, ami Chloéra, egykori jobbkezemre emlékeztetett. Mindenképpen hosszútávú együttműködést terveztem vele, a közönséget elnézve ez pedig nem csak zenére szomjazó lelkemnek, hanem a kasszának is jót fog tenni. Már a harmadik számnál tartottunk, ami azt jelentette, hogy hamarosan nekem is jelenésem lesz. Mivel anyám révén profin megtanultam zongorázni, és nagyon szerettem is, adódott az ötlet, hogy beszállok Aubrey mellé egy-egy dal erejéig, és zongorán fogom kísérni. Ahogy máskor is, msot is megadtam a módját a megjelenésnek, hófehér, hátul mélyen dekoltált, uszályos estélyit vettem fel az alkalomra, kecsesen lebegtem be a gyönyörű énekesnő mellé a kis pódiumra, amin különleges, éjkékre színezett, holdmintás zongoránk kapott helyet. Ezt a hangszert egy árverésen pillantottam meg pár hónappal a bordély indulása után, és bár szemenszedett drága volt, muszáj volt megvennem. Inkább összehúztam a nadrágszíjat egy pár hónapig a költségvetésben, de nem hagyhattam ott. Azóta is a hely lelke ez a varázslatos bútordarab, aminek hangja felért a legprofibb zongorákéval is. Hiába, pálcával csodálatosan lehet hangolni.
Mikor elfoglalom a helyem Aubrey mellett, mosolyogva biccentek neki, majd leütöm az első hangot, és belefeledkezem a zenébe.
Hamarosan felcsendül mellettem Aubrey hangja, és egyszerre elfog a hála... az érzés, hogy a helyemen vagyok, és sehol máshol nem lennék szívesebben. Ez a kegyelmi állapot az egész dal alatt tart, majd rázendítünk a másodikra. Ekkor viszont úgy lesz kámforrá a pillanat, ahogy a szeszélyes őszi szél megszabadul az utolsó reszketeg falevelektől. Az egyik asztalnál egy részeg disznó hangosan óbégatni kezd a társainak, húsos mutatóujját Aubreyra szegezve:
- Húsz galleonban fogadok, hogy az ágyban is énekelve nyögdécsel... - harsan fel undorító nevetése. Ebben a pillanatban abbahagyom a játékot, felállok és ráförmedek.
- Monsieur Trumpow azt hiszem, itt az ideje, hogy távozzon. Aki nem képes civilizáltan viselkedni, annak kívül tágasabb - nézek komoly arccal a férfira, de ő láthatóan nem szándékozik csak úgy elszivárogni.
- Ugyan már Anelia... egy vagon pénzt fizettünk ezért a cirkuszért... a minimum, hogy belekóstoljunk abba, amiért perkáltunk! - kiált vissza a tiszteletlen troll, és én készen állok, hogy most azonnal rászabadítsam a poklot.
- Ne haragudj... Azt hiszem, a mai koncertnek vége... Móresre kell tanítanunk ezt a disznót - suttogom Aubrey felé csalódottan, miközben a szoknyám alá erősített pálca után nyúlok.

 40 
 Dátum: 2024. 11. 26. - 08:45:27 
Indította Freya Blood - Utolsó üzenet: írta Quennel Oakley
t h e  s t r a n g e r




   16+

  Harag. Zavartság. Bűntudat. Félelem. Talán megmagyarázható minden érzelem, amit érzek, miközben meleg kabátban, oldalamon a bájitalos táskával sietek végig a folyosókon, le a lépcsőkön, át a szárnyakat összekötő hídon. Elképzelni sem tudom, hogy a tanári kar, a Roxfort vezetősége hogyan képzelte, hogy eltitkolja a tanárok elől egy diák állapotát, és ahogy belegondolok, egyre inkább az az érzésem, hogy nem azért tették, hogy megvédjék a jogait. Az új tanárok közül, akik valószínű egy új Roxfortot jelentenek, talán több is felmondana, ha megtudnák, hogy egy vérfarkast tanítanak. Az alapján, ahogyan sok kollégám, köztük Jimmy is hozzááll a külföldi diákokhoz, nem is áll távol a lehetősége annak, hogy előítéletekre számíthatunk, úgyhogy McGalagony ebben talán jó döntést hozott. Mégis felbosszant, hogy nem szóltak előbb, mert egészen biztos, hogy többet, sokkal többet tudtam volna tenni felkészülési idővel.

 A haragom még tovább nő, ahogy a vérfarkas börtönéhez érve ráébredek, hogy semmiféle hőszabályozó bűbáj nem áll rendelkezésre, és hogy továbbra is egy olyan intézmény oktatója vagyok, ahol a sok tudós úr és hölgy elefántcsonttoronyból szemléli a  diákokat. Talán engem az tesz mássá, hogy szülő is vagyok, de szeretném azt hinni, hogy Adrian nélkül is jobb ember lennék annál, amilyennek páran képzelik magukat. Önkéntelenül is eszembe jut egy kolléganőm, hogyan nem adnék neki még gondnokként sem állást, ha én lennék az igazgató. A katedra nem az egónk fényezésére készült, hanem arra, hogy vezessünk róla.

 Ahogy belépek a helyiségbe, szükségem van több hosszú másodpercre, talán percre, hogy leküzdjem az ösztönös undort, iszonyt, amit emberi ösztönök keltenek fel, ami azt mondatja velem, hogy meneküljek, amikor a lányra nézek. A Hold már elhagyta az eget, nemsokára vége a sötétségnek, de még mindig látom az átok közvetlen nyomait, és mint minden élő, ösztönösen távol akarok kerülni tőle, hogy ne fertőződjek meg vele, ne hagyjam, hogy a szörnyeteg, ami nem olyan régen volt, elemésszen. Szükségem van arra is, hogy leküzdjem a feltámadó bűntudatot, amit az érzéseim miatt érzek. Bármit is érzek, nem megyek el.

 Ahogy a kezdeti, természetes érzések elcsitulnak, ahogy a lány magában beszél, könnyebbé válik annak látnom őt, ami: egy sérült, szenvedő tizennégy éves lánynak, aki ruhátlanul, véresen fekszik egy olyan szobában, amibe mások jó szívvel egy kutyát sem tennének be aludni éjszakára. Most már azért van bűntudatom, amiért büntetőmunkára küldtem alig egy hónapja, mert nem viselkedett megfelelően az órám előtt a folyosón (és igazán az órámon sem). Nem ismertem a körülményeit, bár önmagában is elég kellene legyen a szimpátiámhoz, amit Adrian mesélt róla: hogy egy barátnőjével alig egy éve nekivágtak az erdőnek, hogy elmeneküljenek a halálfalók kölykei elől. Talán ott fertőzték meg, erről nem kaptam egyértelmű információt.

 - Nem vagy bajban. Azért vagyok itt, hogy segítsek.- a hangom talán nem hordoz elég empátiát, talán inkább illene ahhoz, amikor valaki hány egy vírusfertőzés miatt, de még mindig a hatása alatt vagyok a történteknek. Intek a pálcámmal, egy egyszerű bűbájjal kicsit melegebbé teszem a helyiséget, ha már az, aki idehozta, képtelen volt gondoskodni még ennyire egyszerű, alapvető intelligenciát igénylő apróságokról is. Ha megkérdezném a tanáriban, biztosan azt mondanák néhányan, hogy maga Blood felelne ezért, és az ő baja, ha nem tanulta meg érte a bűbájt.

 - A javasasszony szerint is rosszabbul vagy, mint eddig.- több elmélet is eszembe jut, hogy mi lehet az oka, miért szenvedhet a lány jobban, mint eddig, mind külső, mind belső hatások. Valószínűleg nem fogom tudni ránézésre megállapítani, és szinte biztos vagyok benne, hogy írnom kell valakinek a régi kollégáim közül, ha az első egy-két elméletem nem válik be, de szerencsére elég jó kapcsolataim vannak tudományos körökben, olyan emberekkel, akik biztosan sokkal többet tudnak erről az állapotról, mint én. Európa több országában is sokkal elfogadottabban kezelik a vérfarkasokat- ez természetesen nem csak a mi hibánk, Greyback rengeteget tett érte, hogy még jobban tönkretegye a vérfarkasok reputációját.

 Elszomorít, ahogy a lány gyenge, meggyötört hangját hallom, ahogy egyértelmű minden szavából, hogy semmiféle bizalma nem maradt ebben az intézményben. Hogyan is maradt volna Carrowék után? Vagy azután az undorító nő után? Kigombolom a kabát gombjait, leteszem a táskát a földre, és szó nélkül leveszem a sötét szövetet. Látom, hogy milyen állapotban van a lány, de nem érdekel a kabát állapota, akkor sem, ha esetleg ki kell dobnom. Óvatosan a lányra terítem a szövetet. Én nem fogom cserben hagyni, sem őt, sem senki mást, akinek valaha a segítségemre van szüksége. Leülök nem messze tőle, a földre, és magamhoz veszem a táskámat.

 - Tudom, hogy Ön nagyon intelligens boszorkány, Ms. Blood, bármit is mondjon néhány kollégám, úgyhogy tudom, hogy ha hazudnék Önnek, átlátna rajtam. Nem gyógyítható az átok, ami megfertőzte Önt, és nem hiszem, hogy valaha a jövőben az lesz. De segítek Önnek. Megígérem.- nem tudom elképzelni, hogy valaki tizennégy évesen hogyan viseli el azt a rengeteg szenvedést, amit látok rajta, hogyan hajlandó néhány nap múlva elviselni, hogy Jimmy vagy Prescott lenézzék őt. Elég egy pillanatra belegondolnom, beleélnem magam a helyzetébe, hogy tudjam, én már rég feladtam volna, és a legminimálisabb provokáció hatására is megátkoznám azokat, akik fölém helyezik magukat.

 Szó nélkül veszek elő néhány fiolát. a feljavított, modernizált Wiggenweldet nyújtom át először, ami remélhetőleg segít benne, hogy teljesen elmulassza a fájdalmát, és nagyjából helyreállítsa az önmaga által okozott sérüléseket. Várok néhány másodpercet, és ha úgy látom, hogy nem tudja használni a kezét, kinyitom a fiolát, és ha engedi, megitatom vele a tartalmát. A második fiolában egy ritkább, enyhe ezüstpor koncentrációt tartalmazó bájital van, amit talán még egyetemi éveim alatt nyerhettem el valamilyen jótékonysági tombolán, ahol a nyeremények mind ritkán, vagy szinte soha nem használt bájitalok voltak. Való igaz, soha nem kezeltem lycantrópiát, és akkor is elég kevés figyelmet fordítanak a komfort érzetre, amin ez a bájital elméletileg segít. Ismerem a készítőjét, és a szavatosságát is, úgyhogy éppen úgy megbízom benne, mintha magam főztem volna.

 - Mikor kezdett rosszabbá válni az állapota? Hány holdtöltével ezelőtt?- közel maradok, és a lány szemébe nézek. Türelmes vagyok, ha esetleg kirohanással, dührohammal válaszol a kérdésre, nem fogok megsértődni, ha haragszik, ha nem hisz nekem, ha el akar lökni. Tudom, hogy milyen lehetett hozzá ez a világ ok nélkül, amiért megátkozták, amiért mugliszületésű, és ha ma segít neki, hogy kiabál és káromkodik, nem fogom megállítani.

Oldalak: 1 2 3 [4] 5 6 ... 10

Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország

Az oldal 0.062 másodperc alatt készült el 25 lekéréssel.