vigyázat, nyomokban káromkodást tartalmaz - 16+

Bájitaltan
2005. március 10.

Furcsábbnál furcsább eseteket mesél. Egyesek gömb alakú üveget vesznek a szájukba? Micsoda meggondolatlanság! Bár igaz, olyanok is akadnak köztünk, akik mások számára készülő mágikus ékszert próbálnak megbűvölni, bármiféle egyeztetés vagy engedély nélkül. A koboldok nem az én kezem általi munkára szánták az aranyat, ahogy a megrendelő sem azért fizet, hogy én kontárkodjak a nyakláncával. Nekem még semmiféle nevem nincsen a szakmában. Fairweather feladata lett volna az ékszer elkészítése, csak hát a buzgó majdénmegmutatom önérzetem a hagyományos folyamat útjába állt.

Egy detektorral ellenőrzi igazmondásom, legalábbis a fémötvözetet illetően. Mi is használunk hasonlóakat a munka során, így ismerős az eszköz. Abszolút megértem, hogy nem bízik a betegek szavaiban, és bár önbecsülésemet sérti, hogy esetleg a memóriámban sem, sosem árt egy extra ellenőrzés. Ezt a fajta profizmust én is eltanulhatnám.

- A szakterületem. Már a Durmstrangban is jártam szakkörre elsőéves koromtól fogva. Nálatok a Roxfortban nem volt lehetőségem folytatni. Önálló tanulással tartottam szinten magam. Az RBF-et és a RAVASZ-t már Kínában tettem le, a medimágusi alapképzés után pedig elvégeztem a specializációt is alkímiából. Az ékszerek mellett gondolom, nem lehet annyira ismeretlen terület neked.

- Nagyon céltudatos vagy – állapítom meg. – Szerintem kevesekben van meg az effajta elköteleződés.

Például a férfiakban a nők iránt. Bár talán a másik irányba is hasonló a helyzet. Én a magam részéről eddig csak cukrászdák iránt tudtam hűséget kialakítani, no meg a Szombati Boszorkány előfizetésére.

- Nem teljesen ismeretlen számomra sem az alkímia, de azért messze nem olyan szinten űzzük, mint valószínűleg te. És én még csak inas vagyok.

Kicsit a munkánkról beszélgetünk, szóba kerülnek a koboldok is, akikkel ha nem is napi szinten, gyakorta kell kommunikálnom. A naivabbak azt hinnék, hogy tanoncként nem az én reszortom alkudozni velük, de mivel senki emberfia nem kedveli őket, pont az ilyen feladatok azok, melyeket gyakran a tanoncokra tukmálnak.

- Ezerszer inkább foglalkozom olyan futóbolondokkal, akik teli üveg bájitalokat tuszkolnak a szájukba, mint hogy koboldokkal kelljen tárgyalnom. Na jó, Prescottnál és Vulkanovnál talán még ők is kellemesebb társaság.

- Hát nekem se voltak kedvenceim a roxforti tanárok, de hidd el, a koboldok sokkal rosszabbak!

Beszélgetésünk közben a problémámmal is haladunk, előkerül egy kisasztal mindenféle eszközzel és egy üvegcse, amiben nyugtató elixír lötyög. Nem szoktam ilyenekkel élni, de jobb, ha követem az utasításait. Épp a saját bőrömön tapasztalom, hogy milyen az, amikor valaki nem követi a szakmai protokollt.

- Próbáljuk fekve. És rendben, de csak egy kortyot.

Meghúzom az üvegcsét, majd kényelembe helyezkedem, már amennyire lehet. A dolog neheze valószínűleg még ezután következik.

- Egyébként miért éppen egy ouroborost csináltál? – kérdezi.

- Magamtól sosem találtam volna ki ilyesmit. Én ennél jóval nőiesebb ékszereket készítek. De sajnos nem mindig kreatívkodhatunk, sokszor kell megrendelésre dolgoznunk, és ez a megrendelő így kérte.

Valójában ez indította el az egész incidenst. Abszolút nem az én hibám. Ha nincs a csuklyás alak, a nagy titkolózás, a neírjukbeakönyvbe és egyéb szokatlan esemény, simán Fairweatherre hagytam volna az egészet, így azonban már nem tudtam nem beleártani magamat. És emiatt most ahelyett, hogy a Mágus téri Astoriában ebédelnék vagy a Dolce Vita Caféban innám a napi kávém, egy asztalon fekszem az ispotályban, vásárra bocsátva elegáns bőrömet.

- Maga a megrendelés is tök fura volt – mesélem neki nem sokkal a nyugtató elfogyasztása után. - Verses formában érkezett. – Próbálok visszaemlékezni a konkrét szavakra, kissé álmosan kántálom a furcsa rímeket:

Morning, keep the streets empty for me

A szemem megakadt Thomas sebhelyén, még nálam is fiatalabb lehet és mégis mennyi mindent élhetett át, talán éppen ezt a sebet is egy vadász ejtette rajta. Ami azt illeti, igazat adtam neki. Jobban szerettem a vadászokat látni, mint semmit sem tudni róluk, praktikusabb volt megfigyelni és lódulni a magam dolgára, mint kivárni, hogy ők figyeljenek meg engem, volt ezzel kapcsolatban egy rossz érzésem, ami azt súgta, hogy baj talán nincs is már olyan messze, mint azt gondoljuk.
Eleanor valóban bajba sodorta a szedett-vedett csapatot, ebben igaza volt a kellemetlenkedő franciának, de , ha akartam sem tudtam volna hibáztatni. Ezért is fedtem fel a történetem ezt az egészen hasonló kis szeletét, a reakció pedig hasonlatos volt, ahhoz, amire számítottam. Ha szokásom vagy gusztusom lenne más embereket megérinteni, talán most a kezéért nyúlnék és alig észrevehetően megszorítanám, de mivel ez nem jellemző rám egy biccentéssel reagáltam a szemében megjelenő könnyekre, mintha csak azt mondanám: "ilyen a mi sorsunk”.
A saját bajunkat még elbírjuk, de a másét…én sem tudtam nézni azt a nőt, a karján kék zöld foltokkal, felrepedt szájjal, terhesen. Egyszeriben mintha nem lett volna más választásom, mint megtenni, amit megkövetelt a becsület és szolidaritás. A szamuráj védi a gyengéket, a gyermekeket és az asszonyokat, és bár én sosem lehettem szamuráj, az ő elveik szerint éltem az életem, szinte felfoghatatlanul messze Japántól. Most sem volt kérdéses a válaszom, meghajtottam a fejem, hogy jelezzem, oda megyek, ahol szüksége van rám. Szerencsémre az arcom az asztallap felé nézett, mikor Édouard tiltakozni kezdett, így nem látta az alig egy másodpercre megjelenő undorodó fintorom.
Winthrop hamarosan ki is mondta, amire magam is gondoltam. Gyávákra nincs szükség, egy ilyen nyámnyila alak csak lassítana bennünket. Fel is állok, hogy magamra vegyem a köpenyem, aminek csuklyája majd jótékony homályba burkolja az arcom, mikor Winthropon úrrá lesz valami. Gyors léptekkel sietek elé és bár nem érintem meg, igyekszem vele felvenni a szemkontaktust, de esélyem sincs rá. Most nem úgy lát, mint máskor, a tekintetéből arra tudok következtetni, hogy ebben a percben nem is igazán létezünk számára. Látomása lenne?
Intek a többieknek, hogy ne közelítsék vagy zavarják meg ebben az állapotban, talán jól is teszem, mert beszélni kezd. Furcsák a szavak, az értelmük meglehetősen ködös, mikor egy fiúra utal, Eleanorra pillantok és kellemetlen érzés, ami már korábban is bújkált bennem, csótány módjára mászik fel a gerincemen, hogy elérje a nyakamat. Odakapok és hangosan kiroppantom az ízületet. Bajban vagyunk, mondanám, de nem teszem.
-くそ！-sóhajtok gondterhelten és már fogom is a batyum, hogy arra menjek, amerre szükséges vagy amerre látok. Ennyit a biztonság tűnő illúziójáról!
Vannak kétségeim azt illetően, hogy hasznos-e együtt maradnunk, de ennek egyelőre nem kívánok hangot adni. Az egyetlen, amiben igazán biztos vagyok, az az útivarjamhoz való ragaszkodásom.

-magasság •-   179 cm -testalkat •-   Atletikus; hosszú, szálkás, rugalmas izomzata van -szemszín •-   Szürkéskék, íriszei a Gorner-gleccser barlangjának mélységeit idézik, olyanok, mint a vihar előtti égbolt, melyben egyszerre lapul nyugalom és pusztító erő -hajszín •-   A napon szárított liberica kavébabot idéző sötétbarna – gazdag, mély tónusú, amely a fényben meleg csokoládé csillanásokkal elevenedik meg

 

Egész lényét a kettősségek vonzereje hatja át: finom metszésű arca törékeny eleganciát sugároz, mégis, termetének magasztos arányai és mozdulatainak megfontolt könnyedsége nyomban elárulják, hogy ereiben arisztokrata örökség csörgedezik.   Élsportoló és egykori modell szülők gyermekeként a magasságot nemes természetességgel viseli, és a tömegben is rendre kitűnik. Mégsem mond le a magassarkú cipők nyújtotta optikai magasításról; bár a túlságosan merész darabokat megfontoltan mellőzi, nem a bizonytalanság, hanem a saját kényelme érdekében. Alakja nem csupán szülői örökség, hanem tudatos ápolás eredménye: ritkán esik túlzásokba, és mindig mozgásban van. Gyermekkora táncórái – hol a balett kötött fegyelmében, hol a kortárs tánc szeszélyes szabadságában –, valamint a családi kviddics- és seprűlovagló versenyek rendre formálták fizikumát és pozitúráját.   Magas, mégis arányos, alakja az erő és kecsesség elsőrendű harmóniáját hordozza: hosszú lábai, karcsú dereka, finoman ívelt vonalai egyaránt érzékeltetik a szabályozott magatartást, amely mozdulataiból sugárzik. Tartásán mindenkor érezni lehet anyja gondos nevelését és a tánc évtizedes hatását: légies, kecses mozgása egyaránt ébreszthet rajongást és távolságtartó csodálatot – mintha mindig kissé tudatosan megkomponált volna, és mintha egy láthatatlan belső ritmus vezérelné.   Színanalízise hideg nyár típusba sorolja, és ezt ruhatára is aprólékosan visszatükrözi: világos, hűvös és mérsékelten élénk tónusok elegyében találta meg megjelenésének keretét. Öltözéke mindig időtálló eleganciát áraszt, a gondosan megválasztott, ritkaságszámba menő, ragyogó darabok pedig tökéletesen megkoronázzák kifinomult ízlését. Egyes ruhadarabjai saját kezének munkái, és ez – bár keveseknek tűnik fel – személyiségének egyik leplezett rétegéről árulkodik: a kiválóságot nem csupán megvásárolni, hanem megteremteni kívánja.   Megjelenésének minden részlete ápoltságot tükröz, de nem kérkedő módon: bőre makulátlan, mintha a hibák sosem érinthetnék, ám ez sokkal inkább tudatos gondoskodás, mint puszta szerencse műve. Körmei mindig kifogástalanok, finoman matt, neutrális árnyalatokban pompáznak, hosszúkás ujjai a zongorázás és hárfázás művészetének elsajátításának nyomravezető jele. Haja hol romantikus fonatokba szőve, hol lágy hullámokban omlik vállára, olykor hanyagul feltűzött kontyokba rendezve – mindezt nemesfémekből készült, gyöngyös, növényes vagy finoman megbűvölt hajékszerek teszik teljessé. Ilyenkor statement ékszerezési stílusának középpontjába látványos diadémjai kerülnek, ennek megfelelően és az öltözéke kifinomult egyensúlyának megőrzése érdekében visszafogott, légies kiegészítőket választ, amelyek finoman ellenpontozzák a hangsúlyos darab domináló hatását.   A nap minden egyes pillanatában finom illatfelhő lengi körül, nem tolakodó, nem hivalkodó, mégis minden kétséget kizáróan jelenlévő: test-, haj- és arcápolási termékei egyesült esszenciát alkotnak, melyet parfümje ural. Nyáron illatszere a jeges bogyós gyümölcsök és citrusos akkordok frissességével szál a levegőben, míg télen a finoman fűszeres komponensek, rózsabors és gyömbér melegségével ölelik körbe auráját. Kedvenc aromáinak szívjegyei eleganciát sugároznak: nyáron jázmin és frangipáni bontakozik ki belőlük, télen ciprus és fenyő fás mélysége idézi az erdők tiszta levegőjét. Alapdimenzióikban borostyán és szürke ámbra hordozza az óceán hűvös sós illatát a nyári parfümjeiben, télen pedig szantálfa és fehér pézsma elegyedik a tél friss leheletével.   Egyenruháját az iskolai előírások szerint viseli, ám annak anyaga, finom szabása és részletei egyértelművé teszik: mindenből a legkiválóbb minőséget kapja. Minden testreszabott ruhadarabja belsejében neve elegáns kurzív hímzéssel jelenik meg, téli köpenyének ezüst csatjába pedig egy tündöklő kör van vésve – a Hajnalcsillag szimbóluma, az identitásjegye.   Arcán az ifjúság utolsó nüánszai még nyomon követhetők, ám a felszínük mögött megbújik a nyilvánvaló komolyság is, amit a kozmetikumok precíz használatával igyekszik kihangsúlyozni. A hétköznapi sminkje épp annyira visszafogott, hogy a természetességét megőrizze, formális alkalmakkor pár leheletnyit feltűnőbb – tekintélyparancsolóbb – és kivétel nélkül épp annyira akkurátus, hogy egyértelmű legyen: semmi sincs a véletlenre bízva.

        _{✧ TUDÁS ÉS KARRIER ✧}        

Venus Verity Llewellyn

“

No one calls you honey when you're sitting on a throne One of these day a coming, I'm gonna take that shiny crown You put me on a pedestal and tell me I'm the best Raise me up into the sky until I'm short of breath Fill me up with confidence, I say what's in my chest  ––––––

”

A

✧

VIP-páholy korlátjába kapaszkodva, álladat kecsesen két tenyered közé illesztve figyelsz, míg izgatottságod időnként észrevétlenül egyik lábadról a másikra billent, mintha az öröm és türelmetlenség finom feszültsége csalogatna megállíthatatlanul mozdulatra. Tekinteted a pálya közepén pihen, ahol édesapád bármelyik pillanatban megjelenhet csapatának védelmező gyűrűjében, hogy seprűjére pattanva, egy ragadozó madár könyörtelen  eleganciájával  szelje

körbe a kviddics-pályát. Az örömteli várakozás vibrálása azonban anyád számára aggodalommal terhes, és finom érzékeiben megbúvó, kimondatlan félelem átsző minden mozdulatát. Tenyerének puha ölelésével fonja derekadat, mintha az érintése láthatatlan védőburokként óvna attól a veszélytől, amit te magad meg sem érzel – hiszen tested könnyed egyensúlya, amely szökdécselésed közepette is szilárdan tartja tengelyed, nem szorul külső támaszra. Édesanyád váratlan érintése inkább kizökkent, mintsem megtart: az aggódó gyengédség apró zavart kelt benned, mely egy pillanatra kibillent nyugodt lendületedből.

  Rhys, a bátyád, ott áll melletted, s ahogy tekinteted futólagosan megakad rajta, ösztönösen érzékeled, hogy az ő lelkesedése éppoly élénken lüktet, mint a tiéd – az apátok és a csapat rajongóinak izgatottsága tükröződik minden mozdulatában. Amint türelmetlensége határtalan lendülettel lökésszerűen emeli el magát a korláttól, karjai egyenesen kifeszülnek, mintha gitárhúrok feszülő vonalai lennének, s fejét rongybabaszerű könnyedséggel hanyatt veti, hogy elüssön egy pillanatnyi unalmat. Ez a komikus türelmetlenség gyermeki kacajt csal ki belőled – csilingelő nevetésed könnyedén áttör a zajongó tömegen, s mint egy láthatatlan fonál, azonnal magára vonja Rhys figyelmét. Amint meghallja kacajod, pillantása ismét rád szegeződik, és széles, szinte gyermeki vigyor ül ki az arcára, olyannyira, hogy pufók vonásai kisimulnak, és mandulavágású szemei datolyamagnyi résre szűkülnek.

  A kommentátor harsány hangja átszeli a stadion zaját, és bejelenti a Caerphilly-i Katapultok érkezését. A várakozás eddig végtelennek tűnő pillanatai egyszerre oszlanak szerte, mintha egy mágikus kéz oszlatná el a feszült izgatottság páráját. Rhys-szel egyszerre mozdultok, tekintetetek mély figyelemmel szegeződik előre – a játék kezdete egyetlen határozott pillanatban sűrűsödik össze. Bátyád mutatóujja célratörően emelkedik, hogy ráirányítsa figyelmedet a csapat sztárjára, édesapátokra, de neked már nincs szükséged iránymutatásra. Szemed már régóta rátapad, ahogy a pályára lép, és egy pillanatig úgy érzed, mintha a világ többi része elhalványulna. Gyermeki naivitással kívánod, hogy édesapád kiszúrjon téged a tömegben, bár a pálya hatalmas terében esélytelennek tartod ezt a vágyat.

  Aztán, mintha a sors finom szála éppen téged akarna megajándékozni, apád seprűjére pattan, s félkörívben megkerüli a pályát. Tekintete elszántan kutat, és amikor a VIP-részleg felé suhan, egyenesen felétek tart, míg meg nem pillant benneteket. A felismerés pillanata szinte éteri: egy finom gesztus, amely szürreális ámulattá szövi át lelked, és amiről még nem is sejted, hogy tradícióvá válik. Ez a pillanat, amelyet most annyira szívedbe zársz, idővel apád meccseinek rituáléjává érik – egy gesztus, amelyről az újságok is cikkeznek majd, és amely oly mélyen gyökerezik majd a családi emlékezetben, hogy minden alkalommal, amikor újra és újra megtörténik, ugyanaz az elragadtatás fogja betölteni a szívedet.

✧ ✧

L

✧

assan másfél hete nem láttad édesapádat és bátyádat, hiszen pontosan tíz napja döntöttél úgy, hogy édesanyádat kíséred el üzleti útjára – a döntésed mögött nem rejlett semmiféle kimondatlan ellenszenv vagy távolságtartás apád iránt, hiszen a családotokban bevett szokás, hogy ha a szülők tervei ütköznek, te és Rhys szabadon választhattok, kivel tartotok. Két szülőd iránti rajongásod és feltétlen tiszteleted nem tűr megkülönböztetést, mindkettőjükhöz mély érzelmi kötelék fűz, ám

míg édesapád világában a kviddics, a konstans verseny és a sport jelentik a középpontot, addig édesanyád hivatása – a divat kifinomult, rétegzett világa – sokkal közelebb áll az egyéniségedhez és a jövőbeli ambícióidhoz. Ennek megfelelően az alkalmak túlnyomó többségében anyádat kíséred el, és csak akkor választod apád társaságát, ha úgy érzed, túl sok idő telt el a távollétetek óta, és a kötődésedben jelentkező űrt csak az ő közelsége képes betölteni.

  Ezekre a ritka alkalmakra még a bátyádat is sikerült paktumra bírnod – szinte gyermeki fondorlattal vetted rá, hogy megígérje, hajlandó lesz veled cserélni, ha szükségét érzed. Noha Rhys meglehetősen kelletlenül, alig hallható morgások kíséretében egyezett bele, te nem háborodtál fel – jól tudtad, hogy értelmetlen lenne türelmetlenkedni. Rhys férfiból van, és ebben a korban még olyan zöld, mint egy éretlen banán: az érzelmi intelligenciája ugyan széles skálán mozog, de a korából fakadó infantilizmus időnként elhomályosítja józan ítélőképességét. Ezért is választottad azt a stratégiát, hogy helyzetetek érzelmi súlyát hangsúlyozva, személyes példákat felsorakoztatva érvelj – olyan pontokat érintve, amelyekhez Rhys maga is érzelmileg kötődik, ezzel biztosítva, hogy ne pusztán értelmileg, hanem szívével is megértse, miért fontos édesanyátok mellett állni bizonyos helyzetekben.

  Most azonban nincs szükség a paktum jogaira támaszkodnod, hiszen az év azon időszaka következik, amelyet szíved mélyéből szeretsz: a fesztív időszak, amikor a szélesebb család apai ágon örökölt nyaralójába tömörül, hogy hosszú, éjszakába nyúló, forralt boros estéken osszátok meg egymással az elmúlt hónapok izgalmait. Téged persze ilyenkor csupán az alkoholmentes verzió illet, de senki sem veszi észre, ha az este előrehaladtával poharad tartalma szolidan összekeveredik a felnőttek italával. Alig várod, hogy újra megpillantsd a karácsonyi díszekbe öltöztetett nyaralót, az ünnepi készülődés meghitt forgatagát, a gazdag vacsorákat és a karácsonyi slágereket, amelyek szinte biztosan az új év első heteiben is a fejedben csengenek majd.

  A kviddics ilyenkor nem köt le – a fagyos levegő és a téli időjárás nem kedvez ennek a sportnak –, helyette a jég tükörsima felszíne és pengeéles korcsolyád találkozása adja azt az élményt, amelyért szíved dobban. Leginkább azonban azt az érzést várod, amikor éjjelente a faházikó padlóján heverve bámulhatod a tetőn keresztül a csillagokat – azt az építményt, amelyet nagyapátok szeretettel és gondoskodással épített az imádott unokái számára. Az ablakos tetőt finom bűbáj védi, így a hópelyhek sosem telepednek meg rajta, zavartalan kilátást biztosítva az égboltra, ahol a csillagképek végtelen rendje bontakozik ki előtted. Az a pillanat, amikor a dermesztő téli csend és a sziporkázó csillagfény összefonódik a lelkedben, örök marad – a gyerekkorodtól hordozott, el nem múló varázs, amely minden évben újra és újra magával ragad.

✧ ✧

M

✧

ozdulatlanul fekszel az ágyadban, szemed a baldahin selymes redőin időzik, de az álom messze elkerül – helyette gondolatok sűrű szövete fonja körbe elmédet, vonalak és árnyak formálják a múlt apró részleteit, amelyek makacsul kapaszkodnak a jelen pillanatába. Hiába szakadtál már el mindattól, amit a nap még tartogathatott volna számodra, elméd nem engedi, hogy elmerülj a feledés édes nyugalmában. Két évvel ezelőtt, ilyenkor a bálterem csillogó padlóján táncoltál

volna, és a kristálycsillárok gyertyafényének vibráló tükörképét kergetted volna a család barátainak gyermekeivel élő koszorút alkotva. Hiányoznak az előkészületek, a kis apróságok, amelyek a bál ékes rendjét szolgálták – a vendégek fogadására való készülődés izgalma, az estélyi ruhatárad következő mesterműve, szüleid és bátyád elismerő pillantása, amikor az ízlésed kifinomultságát dicsérték. A muzsika lágy dallama, a hangok szőtte bársonyos aláfestés, ahol a férfiak mély baritonjának rezgése és a nők hegedűszerűen vékony akusztikája finoman ölelkezett, hogy csilingelő nevetéssé olvadjon össze.

  Még az sem riasztott el akkor, hogy tavaly kész válaszokat kellett adnod az elkerülhetetlen kérdésekre – háborús viszonyok, politikai állásfoglalások, a megfelelő oldalak támogatása. Már akkor is megtanultad a szavak finom szövevényét, és ha kellett, elegáns könnyedséggel terelted el a figyelmet, csiszolt udvariasság mögé rejtve valódi gondolataidat. Mostanra már a kisujjadból is kiráznád az ilyen helyzeteket – mégis, a régi báli esték emléke inkább nosztalgiát ébreszt benned, semmint megkönnyebbülést, hogy már nem kell velük szembenézned.

  Legalább Rhys hazatért a Roxfortból az ünnepekre. Füledben még ott cseng néhány mondatának visszhangja, amelyben keserű iróniával mesélte, mennyivel szórakoztatóbbnak tűnik a Durmstrang vaskalapos rezsimje a Roxfort lehangoló, borongós légköréhez képest. Te persze tudod, hogy csak a csalódottság beszél belőle – túlságosan is másra számított a hallott mesék alapján, és amikor szembesült a valósággal, az éles ellentét fájóbb volt, mint gondolta volna. Valahol mélyen te is reméled, hogy nem tér vissza. Noha távollétében csendesebbek a napjaid, nem fenyeget az unalom fojtogató üressége, hiszen szorgalmasan merülsz el a ruhatervek finomhangolásában, egyre prímább darabokat álmodva meg, miközben szüleid egyre gyakoribb otthonléte is sajátos nyugalmat áraszt. Mégis, Rhys hiánya érezhető űrt hagyott maga után, és most, hogy visszatért, az otthon gondosan megteremtett harmóniája ismét helyreállt.

  Ám ezen az éjszakán valami mégis nyugtalanít. Kipattansz az ágyból, és a könyvtár felé veszed az irányt, abban a reményben, hogy a szüleid egyike még fent van. Nem jellemző rájuk, hogy korán nyugovóra térjenek – édesanyád szavai jutnak eszedbe: szükségük van a „mi időnkre”, amikor kettesben élvezhetik egymás társaságát. Nem mintha zavarná őket a jelenléted, de ahogy neked is szükséged van anya-lánya vagy apa-lánya programokra, úgy nekik is jár a maguk csendes intimitása.

  Mégis, ahogy belesel a résnyire tárult ajtón, szokatlan jelenetre leszel figyelmes. Édesanyád nem a kanapén hever egy kötet társaságában, keresztbe vetett lábakkal, magassarkúktól elgyötört lábfejét hanyagul édesapád ölébe ejtve, és édesapád figyelmét sem köti le semmilyen könyv, sem a fáradt végtagok gyengéd masszírozása. Most az íróasztala mögött ül, ujjaival összefűzve, könyökeit a mahagóni felületre támasztva – arca kifejezéstelen, mégis feszült koncentráció sugárzik belőle. Édesanyád pedig fel-alá járkál, mintha a mozgás megfékezhetetlen belső nyugtalanságot próbálna lecsillapítani. Hangja halkan, de sürgetően cseng, ahogy arról beszél, hogy halálfalók jártak nála – pont akkor, amikor az atelier hátsó részében muglik sorakoztak, próbabábokká varázsolta őket, hogy senki ne figyeljen fel rájuk. Az a semlegesség, amelyet oly gondosan próbáltatok megőrizni, mostanra kétélű karddá vált – egyszerre láttat titeket vérárulóknak és vérelmélet-pártolóknak. Hogyan lehet egyszerre két ilyen ellentétes szerepbe kényszerülni? A kérdés ott lüktet a fejedben, ahogy bénultan állsz a résnyire nyílt ajtóban, szemed az aggódó szüleiden pihen.

  És akkor hallod meg édesanyád konklúzióját – ideje elhagyni az országot. Most. Azonnal. Mielőtt túl késő lenne, mielőtt az egykori döntéseitek drága árat követelnének. A döbbenet gyökeret ver benned, de ahogy néhány zaklatott szívdobbanással később belépsz, az aggodalom és szeretet pillanatok alatt átveszi a helyét. Édesanyád megtorpan, tekintete rád szegeződik, édesapád pedig azonnal felpattan, egyetlen lépéssel kikerüli az íróasztalt, hogy melléd lépjen. Egy pillanat alatt körülölelnek – a biztonság láthatatlan burkát vonják köréd, amelyben még mindig hiszed, hogy minden rendben lesz.

  Megkérdezik, miért vagy fent ilyen későn. Igazat mondasz, ahogy mindig – bennük bízol a legjobban, sosem hazudnál nekik. A szobádba kísérnek, de előtte még a konyhában megálltok egy bögre meleg tejre, amelyet lassan kortyolgatsz, míg visszaértek az ágyadhoz. Betakarnak, és te felhőtlen biztonságban érzed magad – még maradnak veled, mert félálomban kéred; jobbra édesapád jelenlétét érzed, balra pedig édesanyád nyugtató közelsége húzódik melléd. Ahogy szavaikkal megfestik előtted az ünnepek hangulatát – a családi társaság örömét, a julekake illatát, a karácsonyfa díszítésének meghitt pillanatait, a pillecukros kakaót a kandalló tüzének fényében – ellazulsz, az álom lassan mégis elragad.

  Elfeledkezel arról, amit az imént hallottál. Nem ébreszt benned kérdéseket vagy aggodalmat – hiszen szüleid védelme biztonságos áramkörként öleli körül a lelkedet. Nem sejted még, hogy hosszú időre ez lesz az utolsó alkalom, amikor a saját ágyadban alszol, a saját otthonod falai között érzed a meghittséget. A jövő csendben lopakodik feléd, és te nem szándékosan bár, de vak és süket vagy rá.

✧ ✧

A

✧

z ablakomnak vágódó esőcseppek zabolátlan vízfoltjai szeszélyesen cikáznak a transzparens üvegen, mintha türelmetlenül versenyt futnának a gravitációval. Megnyugtató a zivatar ilyenkor, az év ezen időszakában, amikor a nap és az eső nászából születő szivárvány ígérete feszül az égbolt peremén. Tekintetem ösztönösen a távolba réved, türelmetlenül fürkészve a horizontot, vajon melyik szegletéből bukkan elő az égi csoda, ami minden vihart követően új reményt ígér,

amikor elmélázásom csendjét határozatlan, mégis erélyes kopogás töri meg, bizonytalanul visszhangzik a hálószobám ajtajának túlsó oldaláról.

  – Szabad – szólalok meg kíváncsian, pillantásom az ajtó felé rebben, amely lassan tárul fel, előbb édesapám homloka, majd vonásai, végül teljes alakja bontakozik ki a résből. Rendkívüli megjelenése kellemetlen előérzetet kelt bennem: váratlan kérdéseket, esetleges híreket sejtet, és az arcára erőltetett mosoly sem oszlatja el a gondolataim közt gomolygó bizonytalanságot.

  – Mi újság? Készen állsz az újabb tanévre? – hangja mesterkélt derűt áraszt, de a szavak mögött ott bujkál a céltalanság bizonyossága. Ahogy helyet foglal az ágyamon, az elnyúló mozdulatok elárulják: nem siet visszaszolgáltatni a már-már elrabolt nyugalmat. Válaszom egy helyeslő bólintás, miközben az ablakpárkánynak dőlve, keresztbe font karokkal figyelem őt, tekintetem feszülten tapad vonásaira. – Nos, mit szólnál, ha ma este még egyszer ellátogatnánk a csillagvizsgálóba, mielőtt három hónapra eltűnsz a Roxfort falai között? Úgy hallottam, a Hold fogyó sarló fázisban van, fénye fokozatosan halványul az újhold felé – szemöldökei együttesen lifteznek, hangjában ott rezeg a régi családi hagyomány utáni vágy, az utolsó közös nyári pillanatba kapaszkodás reménye. Hajdanán ez a szokás színtiszta öröm volt, de a háború árnyékában megkopott a varázsa. Nemcsak mi, sokan mások is próbálnak újra rátalálni arra a régi fényre, amely egykor meghatározta kedvenc időtöltéseik meghittségét.

  – Talán – vágom rá tétován, meglehet a kelleténél gyorsabban, és azonnal észreveszem, hogy édesapám szivárványhártyáinak kékje megfogyatkozik. Valahol olvastam, hogy az efféle reakció a kíváncsiság és az érzelmi feszültség jele, és most is azt sejtem, hogy elméje lázasan elemzi szavaimat, megfejteni próbálja, miért váltottam le a sziklaszilárd igent erre az ingatag talánra.

  – Rendben – válasza színtelen, mintha saját izgatottságom tompa visszhangja lenne, de a padlóra szegeződő tekintete elárulja, hogy némi csalódás is fűszerezi a hangját. Már-már megragadná a gömbkilincset, ám mozdulata megtorpan, helyette tenyere ökölbe szorul – egy olyan gesztus, amelyet az el nem mondott szavak nyomasztó terhe szül.  – Ugye tudod, hogy nem a kötelességed foggal-körömmel ragaszkodnod ahhoz, ami egykor kicsúszott az ujjaink közül? Nem életcélunk, hogy azokhoz tartozzunk, akiknek nézetei és életstílusa nem egyezik a miénkkel. – szavai halkan hullanak közénk, de én már a sorok között is olvasok. Tudom, hogy azt akarja tudatni velem: ne hajszoljam magam bele a háború örökségének boncolgatásába, ne vesztegessem az időmet az egykor meghozott döntések következményeinek jóvátételére. Vajon ő nem érzi ugyanezt a belső feszültséget? Nem bántja, hogy családnevünk árnyékát még mindig ferde fény vetíti a világra?

  – Tudom, apa. De az, hogy már nem tartozunk közéjük, nem változtat azon, hogy a nevünk ott él az emlékezetükben, és az elvárásaik árnyéka még mindig ránk vetül. Nem a visszatérés a célom, hanem hogy bebizonyítsam – magamnak és nekik is –, hogy amit elvesztettünk, az nem a gyengeségünk bizonyítéka volt, hanem annak, hogy többé nem akartunk olyan szabályok szerint élni, amelyek megfojtják az önállóságot és az értékrendünket. – Ajakszirmaim szorosan préselődnek egymásnak, ösztönösen finoman az alsóba belső húsába harapok. Szemem összeszűkül, keresem a megértés szikráját édesapám tekintetében. – Nem akarok visszakerülni közéjük... de azt sem hagyhatom, hogy az ő narratívájuk határozza meg, kik vagyunk. Ha elfordulunk tőlük, az olyan, mintha elismernénk, hogy igazuk volt. És te is tudod, hogy nem volt.  Nem tudom, monológom melyik része talált célba, de ajkainak szeglete halványan felfelé rándul, és szeretném azt hinni, hogy a szavai mögött rejtőző büszkeség végre felszínre tör. Ám a dicséret elmarad, helyette csak egy kurta biccentést kapok válaszul – rideg gesztus, amely talán több érzelmet rejt, mint amennyit kimond.

  – A csillagvizsgálóban találsz, ha esetleg megjön a kedved – jegyzi meg könnyedén sarkalló mosoly kíséretében, mintha nem hagyná, hogy szavaim mélysége nyomot hagyjon benne, majd kislisszan az ajtón. Talán mégsem olyan rossz ötlet utoljára kiélvezni az idei nyár maradék estéjét a csillagvizsgálónk nyújtotta nyugalommal. Az égbolt csendje olykor többet mond, mint amit a kimondatlan szavak képesek közvetíteni.

A

✧

Llewellyn család gyökerei az idő ködébe vesznek, visszanyúlva egészen az i. e. 1. századig, amikor Britannia zöldellő ligeteit és szent erdeit még az ősi druidák bölcsessége uralta. A família vérvonala azokhoz a mágikus adottságokkal megáldott walesi varázslókhoz vezethető vissza, akik a természet erőit kutatva és druidikus rítusaikkal mélyítették hatalmukat, miközben vallási és társadalmi vezetőkként álltak népük élén. A Földanya bőkezű ajándékait nem csupán

tiszteletteljes áhítattal fogadták, hanem szertartásaik révén tudatosan használták fel, hogy megerősítsék varázserejüket és kiteljesítsék képességeiket. Hittek abban, hogy a természet és a mágia elválaszthatatlan egymástól, és aki érti az elemek nyelvét, az uralhatja is őket.

  A klasszikus druida korszakban, amikor a Brit-szigetek partjaihoz római hódítók érkeztek, szemükben a druidák nem csupán pogány papokként jelentettek fenyegetést, hanem politikai ellenségként is. A hatalmuk nem pusztán a szertartásaik misztikumában rejlett, hanem

abban a befolyásban is, amelyet a kelta törzsek felett gyakoroltak: a többi druidával együttvéve, a Llewellynek is a római légiók célkeresztjébe kerültek és a célzott üldözéseik főszereplőivé váltak.   I. sz. 60-ban, amikor a római seregek vérbe fojtották Anglesey szigetén Britannia utolsó druida központját, a család számos tagja is áldozatul esett a mészárlásnak. A túlélő Llewellynek számára ekkor vált végérvényessé a felismerés: ha hagyományaik fennmaradását biztosítani akarják, azokat a rejtőzködés homályába kell burkolniuk. A

vidéki közösségek oltalmába vonulva, ahol csak a fáklyák tétova pislákolása törte meg az árnyakat, szertartásaik emléke parázsként izzott tovább.

  Az évszázadok múlásával, ahogy a klasszikus druidizmus lassan a történelem mélyére süllyedt, a család fokozatosan elveszítette egykori tekintélyét. A késő ókortól a kora középkor végéig a nyílt druida megnevezésüket elhagyták, hiszen az üldöztetés árnyékában már nem csupán kockázatos volt, hanem egyenesen halálos is. Tudásuk és bölcsességük azonban nem hunyt ki; akár a patak, mely új medret keres magának, transzformálódott, alkalmazkodott, és a korszakok hívására mindig más álarcot öltött. Az egykori jósok és szertartásvezetők helyét a falvak bölcsei, természetgyógyászai és bábái vették át – ám mindaz, amit képviseltek, tovább élt a suttogásokban, a rejtett jelekben, a múlt fantomképeiben, amelyek a hagyományokat soha nem engedték végképp kihunyni.

  A kviddics a XIV–XV. századra különös népszerűségre tett szert Walesben, és a szenvedély alól a Llewellynek sem jelentettek kivételt. Családjukban szép számmal akadtak olyanok, akik nem csupán ügyes seprűlovasokká váltak, hanem kivételes tehetségükkel és vakmerőségükkel a játék művészetét is új szintre emelték. A szél fúvásában és a seprűk suhanásában a szabadság érzése a versengés vad mámorával keveredett, akik pedig a Llewellyn név alatt indultak a pályára, nem csupán játékosok, hanem harcosok voltak – gyorsaságuk és találékonyságuk legendássá tette őket a varázslóközösségben. A vérükben lüktető ösztönös érzék a stratégiához és a küzdelemhez generációról generációra öröklődött, és akik ebben a világban találták meg hivatásukat, nem csupán a sport iránti szenvedélyt, hanem egy évszázados hagyatékot is magukkal hordoztak.

A XV. században, a kereszténység rohamos terjedése következtében, a varázslók és muglik közötti feszültség soha nem látott mélységekbe süllyedt: a boszorkányüldözések és az alaptalan vádak miatt a Llewellyn család egypár gyógyítójának és bábájának sorsa a máglya lángjai között, akasztófán vagy kínpadon pecsételődött meg. A rettegés szelleme generációkon át kísérte a nevüket: mire a XVII. század hajnalán új kor köszöntött be, alig akadt köztük valaki, aki még nyíltan vállalta volna hivatását, és a fennmaradás érdekében a család kénytelen volt új utakat keresni.

  Úgy tartják, hogy ebben az időszakban a Llewellynek inkább csillagászatnak szentelték magukat, vagy a kovácsmesterség és a kézművesség felé fordultak. A családi ereklyék közt fennmaradt rúnázott fegyverek és amulettek arra utalnak, hogy tehetségük a fémművességben is kibontakozott, míg a balladák és legendák, amelyek nevüket megőrizték, arra engednek következtetni, hogy költők, bárdok vagy mesemondók is akadtak közöttük. Bár a múltjuk gyökerei sosem szakadtak el teljesen tőlük, ebben a korszakban a túlélés érdekében a hagyományaik új formákban realizálódtak.

  Az 1692-es Nemzetközi Titoktartási Alapokmány bevezetésével a varázslóközösségre egyre szigorúbb szabályok terjedtek ki, és a Mágiaügyi Minisztériummal való összeütközés elkerüléseképpen a Llewellyn família úgy döntött, hogy ősi tudását családi titokként őrzi. A törvényszegés helyett inkább arra törekedtek, hogy befolyást szerezzenek a minisztérium falain belül, bízva abban, hogy így idővel visszahozhatják egykori szokásai. A XVII-XVIII. században újra fellángoló érdeklődés az okkultizmus és az ezoterikus tudományok iránt reménnyel töltötte el őket: úgy tűnt, elérkezett az idő, hogy mindazt, amit egyszer publikusan elveszítettek, ismét helyreállítsák.

  Ám a mágusvilág rohamos modernizációja hamar világossá tette, hogy ez a küzdelem végső soron hiábavaló. 1775-ben a família határozott és előrelátó feje, Aneirin Llewellyn, radikális döntést hozott: úgy vélte, hogy a druidizmus ősi rituáléi, jóslatai, valamint a növény- és állatmágia túlzott előtérbe helyezése visszafogja a családot, és gátolja őket abban, hogy lépést tartsanak a korszellemmel. Azt a következtetést vonta le, hogy egy olyan világban, ahol a pálcahasználat és a kifinomult bűbájtan-tudás vált elsődlegessé, a druida örökség csupán egy letűnt kor relikviája.

Bár hivatalosan elutasította ősei kultúráját, a családi ereklyéket és a felhalmozott tudástárat gondosan megőrizte. Tisztában volt azzal, hogy ami a birtokában maradt, az mások számára már elveszett ismeretnek számított – olyan kincsnek, ami akadémiai és kutatási szempontból felbecsülhetetlen értéket képviselhet. Emellett, bármennyire is próbálta megtagadni a múltat, az érzelmi kötődés, ami egész életét végigkísérte, nem tűnt el nyomtalanul: a vérében hordozta, ebben nőtt fel, és elválaszthatatlanul összefonódott családja múltjával. A druidizmus emlékének eltörlése nem csupán egy filozófia feladását jelentette volna, hanem a család történetének végleges kioltását is –

ezt a terhet még ő sem lett volna képes magára venni. Az archaikus druidizmustól való elhatárolódása nem csupán a fejlődést szolgálta, hanem tudatos stratégiai lépés is volt annak érdekében, hogy a família visszailleszkedjen a brit varázs elit köreibe. A kviddics mellett a család fő szakterületeivé a bájitaltan, a rúnatan és az alkímia váltak, és némelyikben kimagasló eredményeket értek el.

  A huszadik század elejére a család sikeresen visszaszerezte rangját a mágus elitben, köszönhetően annak, hogy nem csupán alkalmazkodtak a változó világhoz, hanem aktívan formálták is azt. A Globális Varázslóháború idején határozottan az ellenállás mellé álltak: védelmi rúnákat fejlesztettek az üldözöttek számára, és évszázadokra visszanyúló kapcsolataik révén nemzetközi együttműködésben segítették a háború károsultjait. A konfliktus azonban őket sem hagyta érintetlenül – elveszítettek kiváló kviddics-játékosokat és tudósokat egyaránt, hol azért, hogy meggyengítsék őket, hol pedig hogy elhallgattassák erőfeszítéseiket, melyekkel Grindelwald ellenállását támogatták.

  A háború lezárultával a Llewellyn család áldozatvállalását és hozzájárulását a varázsvilág védelméhez széles körben elismerték, és ez az elismerés tovább szilárdította rangjukat a brit varázstársadalomban.




  1946-ban Dai Llewellyn, a Caerphilly-i Katapultok walesi játékosa, akit bátorsága és meccsek közben tanúsított kockázatvállalása tett híressé, Görögországba utazott. Miközben Míkonosz szigetén pihent, élvezve a perzselő napsütést és a tenger sós illatát, képeslapot küldött édesanyjának. Lelkes szavakkal ecsetelte a sziget varázslatos hangulatát, és azt kívánta, bárcsak Mrs. Llewellyn is ott lehetne, hogy saját szemével győződjön meg Míkonosz szépségéről. Ám az édesanya mit sem sejthetett arról, hogy a sziget a gyönyörű tájon és az enyhe időjáráson túl kevés vigaszt kínált volna. A lakosok – muglik és varázslók egyaránt – még mindig próbálták kiheverni a német megszállás pusztító emlékeit, amelyek nyomai ott lapultak az apró utcák csendjében.

  Dai voltaképp nem a sziget idilli nyugalmába szeretett bele, hanem egy különleges személybe, aki egészen új dimenziót nyitott az életében. Egy kviddicsmérkőzés során Elenivel találkozott, a gyönyörű és intelligens görög boszorkánnyal, akinek ragyogó tekintete és finom kedvessége azonnal magával ragadta. Dai, aki a pályán mindig taktikai érzékkel és éleslátással mozgott, ezúttal sem hagyta, hogy az érzelmei elhomályosítsák a józan ítélőképességét. Az első találkozás varázsa ellenére időt szánt arra, hogy Elenit levelezés útján jobban megismerje. Mikor néhány hónapnyi eszmecsere után úgy érezte, elérkezett az idő, hogy újból személyesen is találkozzanak, nem engedte, hogy a véletlen irányítsa sorsát. Határozott döntéssel indult el Görögországba, tudván, hogy látogatása talán nem csak egy nyári kaland lesz, hanem akár egész jövőjét ia meghatározhatja; ez a tudatos elszántság vezette Míkonosz fehérre meszelt házai és az Égei-tenger kék hullámai közé.

Eleni közelségében Dait elvakította a rózsaszín köd sűrűssége és az érzelmek örvényében, illetve az adrenalin-hiány kihatására, egyik reggel kiméra-vadászatra indult – ám nem csupán a hajsza izgalma, hanem egy különleges ajándékért vállalta a halálos kockázatot. A terve szerint egy kiméra szőréből készült egyedi írótollal szerette volna meglepni szíve választottját, Elenit. Szemernyi sejtelme sem volt arról, hogy a halál szájába készül fejest ugrani – a vadászat közepette kettőjük csatájából a kiméra került ki cáfolhatatlanul egyedüli győztesként. Dai tragikus halála nem csupán a családját, hanem a varázslóvilág egészét megrázta, és a walesi boszorkányok és varázslók

gyásznapként jegyezték fel azt a napot, amely örökre elrabolta a tehetséges kviddics-játékost. Tiszteletére létrejött a Veszélyes Dai Emlékérem, melyet minden szezon végén annak a ligajátékosnak ítélnek, aki a mérkőzések során a legbátorabb és legizgalmasabb kockázatokat vállalta, a Szent Mungóban pedig egy egész osztályt szenteltek neki: a súlyos harapások osztályát róla nevezték el, így visszaemlékezve a bátorságára és a veszélyek szemrebbenés nélküli vállalására.

  A nemzeti gyász közepette Eleni nem csupán bimbózó szerelmét vesztette el, hanem a jövőjét is boldog családanyaként és a házasság puszta ígéretét is – szíve alatt már életet hordozott, a Llewellynek következő nemzedékét. Bár megfogalmazódott benne a gondolat, hogy felkeresse Dai szüleit, a hosszúra nyúló éjszakák konklúziójaként végül elvetette az ötletet: a szorongásérzet fullasztó szorításában másra sem tudott gondolni, mint a fennálló eventuális kockázatra, hogy megalapozatlanul szélhámosnak kiáltják, aki saját érdekeit próbálja keresni a tragédián keresztül. Mivel semmilyen kézzelfogható bizonyítéka nem volt arra, ami számára megkérdőjelezhetetlen valóság volt, inkább elfordult a gondolattól.

  Eleni áldozata, hogy fia, Thaddeus a legjobb iskolai képzésben és páratlan kviddics-lehetőségekben részesülhessen, nem kizárólagosan földrajzi váltás volt, hanem egy döntés, ami egész életük irányát meghatározta. A költözés Norvégiába – a Durmstrang hírnevének és a legendás seprűlovasok hagyatékának vonzásában – nem csupán a lehetőségek horizontját nyitotta meg Thaddeus előtt, hanem egy új fejezetet is elindított Eleni életében. Alig telepedtek le az északi földeken, máris megismerkedett Sindre Bjørnsen norvég varázslóval, aki nemcsak a szívét nyerte el, hanem Thaddeust is feltétel nélküli szeretettel fogadta. Az esküvőjük egy új, stabil családi légkört teremtett meg, amelyikben Thaddeusnak apai alak nyújtott támaszt – még ha az elveszett apa hiányát soha nem is pótolhatta teljesen.

  Thaddeus felnövekedve éppoly távol sodródott biológiai apja örökségétől, mint amennyire mélyen vágyott arra, hogy meghaladja azt. Lelke egy eltévedt vándoré volt, aki a könyvek és a tudományok komplexumában próbált választ találni a benne tátongó űrre. Az ősi mágia fejtörői és a mágikus tárgyak rejtélyessége iránti szenvedélye nem maga a tudásszomját elégítette ki, hanem egyfajta belső útkeresésként is szolgált. Bár Ylva személyében azt hitte, megtalálta a szerelmet és a stabilitást, a gyermekkorából hozott sebek – az apai jelenlét fájó hiánya – mélyebb nyomokat hagytak lelkén, mint azt bármely kapcsolat begyógyíthatott volna. Saját családjában is hamar megmutatkozott ez az bélyeg: feleségét és alig hároméves fiát, Oriont hátrahagyva, életét a tudományoknak szentelte. Ylva, a hagyományos norvég szépség, idővel újra rátalált a boldogságra Eirik Skovgaard oldalán, akivel három közös gyermekük született – egy új család, amelyben Orion apai alakja halvány emlékké fakult.

Orion – édesapjával ellentétben – nem csak örökölte nagyapja, Dai Llewellyn legendás tehetségét, hanem ifjúkorától kezdve a seprű nyergén mutatott virtusával és ösztönös érzékével saját hírnevet kovácsolt magának. Az iskolai kviddicscsapat meghatározó tagjaként mozdulatai mintha a múltból idézték volna Dai Llewellyn bátorságát és technikáját – egyfajta élő emlékművé vált, és a dicsősége útjának még a Durmstrang falai sem tudtak megálljt parancsolni. A Karasjoki Kányák hajtójaként gyorsan felkeltette a nemzetközi kviddicsvilág figyelmét, ám az igazi reveláció akkor következett be, amikor a Llewellyn család is

felfigyelt rá. Orion mozdulatai, tekintete, sőt, egész kiállása kísértetiesen emlékeztette őket az elhunyt fiújukra; ez a megérzés nyomozásra sarkallta őket, a kutatásuk pedig végül Elenihez vezetett, és fényt derített Orion valódi származására.

  Amikor Orion végül felvette a Llewellyn nevet dédnagyszülei kívánságának eleget téve, döntése nem a gyökerek kereséséről vagy egy elveszett identitás betöltéséről szólt. Nem érezte szükségét annak, hogy egy név pecsétjével igazolja saját teljességét, hiszen önálló egészként is szilárdan létezett. Mégis, a múlt hívása, a régi históriákban rejtőző legendák csábítása és a Llewellyn név mögött meghúzódó örökség homálya olyan erővel magával ragadta, amelyet lehetetlen lett volna figyelmen kívül hagyni. Nem csupán egy vezetéknevet vett fel, hanem egy egész hagyatékot – egy vérvonalat, amelyet egyszerre átjár dicsőség és tragédia.

  1984-ben Orion alkalomhoz illő öltözéket keresett, amikor belépett a párizsi L’Envol butik kifinomult atmoszférájába. Az üzlet légkörét áthatotta az elegancia és az exkluzivitás aurája, amelynek középpontjában Manon Volant, a kifinomult stílus és a francia sikk élő megtestesítője állt. A levegő már az első pillanattól vibrált közöttük – nem puszta udvariassági szóváltás zajlott le, hanem egy sziporkázó, szellemes összecsapás, ahol a tekintetek élesebben villantak, mint a tőrök, és amelynek feszültsége önmagában is bűvöletet keltett. A szenvedélyes stílustanácsadás oly hevessé vált, hogy végül Párizs egyik legelegánsabb éttermében találták magukat egy ínycsiklandó vacsora felett, ahol a varázslótársadalom meghatározó problémáit diskurálták, miközben bormámoros szavaik finoman összekuszálódtak – a tekintetek pedig mélyebbre ástak, mint az illendőség engedte volna. Ami ezután következett – a házasság, a közös karrierépítés, majd a családalapítás –, már természetes következménye volt annak az egyetlen pillangószárnycsapásnak, amely a közös jövőjük felé sodorta őket.

A második varázslóháború és Voldemort felemelkedésének árnyékában a család látszólag semleges maradt – nem kívánták nevüket egyetlen lobogóra sem felvarrni, sem önnön érdekeiket a vak lojalitás oltárán feláldozni. Ám a semlegesség mindössze lepel volt, mely mögött titkos hajlam húzódott az ellenállás felé. Álláspontjuk egyensúlyozás volt a penge élén, veszélyes játszma, amiben az érdekek és meggyőződések olykor kibékíthetetlennek tűnő ellentmondásba kerültek. Kapcsolataik révén igyekeztek a hatalmi viharokat kívülről szemlélni, mintha csupán

nézőként ülnének a mindennapi tragédiák amfiteátrumában. Manon kifinomult társasági érzékével bármelyik oldal képviselőjével elegánsan tudott társalgást folytatni, anélkül, hogy egyetlen szóval is egyértelműen állást foglalt volna – valójában azonban gondosan szőtte saját kapcsolati hálóját, aminek révén figyelemmel kísérhette az eseményeket, és olykor észrevétlenül billenthette a mérleget a megfelelő irányba. Eközben Orion, a nemzetközi kviddicsvilág csillaga, a sport glóriájában fürödve könnyedén elkerülhette a politika mocskával való összepiszkolódást – kívülállónak, szinte közömbösnek tűnt.

  A háború első éveiben tartózkodó távolságtartással figyelték az történések alakulását, de hamar rá kellett döbbenniük, hogy a semlegességük nem biztosított menedéket – épp ellenkezőleg, puszta kiszolgáltatottság volt egy olyan világban, ahol minden döntés vagy lojalitás, vagy árulás súlyával bírt. A halálfalók szemében gyáválnak, vérárulóknak tűntek, akiket büntetlenül lehetett sakkban tartani vagy figyelmen kívül hagyni, míg a Főnix Rendje számára megbízhatatlanok voltak, hiszen aki nem volt hajlandó egyértelműen állást foglalni, az bármikor ellenséggé válhatott. Egyre inkább a senki földjén találták magukat – azok, akik befolyásosnak hitték őket, elfordultak tőlük, azok pedig, akik még mindig kíváncsiak voltak rájuk, nem mindig a barátaik voltak.

  Amikor a Mágiaügyi Minisztérium a halálfalók kezére került, nem lázadtak nyíltan, nem emeltek hangot az új rend ellen – viszont nem is simulékony megadás vezette őket. A nyílt ellenállás helyett az árnyékokban maradtak, azt az illúziót keltve, mintha minden a régi volna. Manon butikja a kifogástalan álca szerepét tölthette be – egy hely, ahol az elit képviselői megfordultak, ahol a társalgás könnyednek tűnhetett, miközben a sorok között titkok és árulások születtek. Finom művészet volt ez, amelyben Manon mesterien mozgott: figyelte a vendégeket, mérlegelte, hogy ki melyik oldalra állt, és a pókokra jellemző precizitással formálta információs hálóját, míg egy idő után a szálak meg nem gyengültek, és a minta meg nem bomlott. Brit ügyfelei sorra elmaradtak, a luxus iránti igény háttérbe szorult, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Volant Noir régi fényét és presztízsét nem őrizheti meg – egyetlen mentsvára a külföldi piac maradt, csakhogy az is csupán haldokló lángként pislákolt.

A hanyatlás legnyilvánvalóbb jele az 1996-os tél demonstrálta. A Llewellyn család hagyományosan rangos téli bálján, amely egykor az elit legcsillogóbb rendezvények közé tartozott, alig néhány vendég jelent meg. Azok, akik korábban még tülekedtek a meghívókért, most hallgatásba burkolóztak, és tartózkodó távolságból figyelték a család sorsának alakulását. A megfogyatkozott vendégsereg nem csupán a társadalmi helyzet megingását jelentette – vészjósló figyelmeztetés volt arra, hogy a Llewellynek már nem számítottak valódi hatalmi tényezőnek. Egy bukásra ítélt családhoz tartozni pedig veszélyes volt ebben az időszakban, és ennek mindenki tudatában volt.

  A bál kudarcának estéjén Orion és Manon hosszú, nagyrészt némaságba burkolt éjszakát töltöttek a majdnem üresen kongó bálteremben. Egyértelművé vált számukra, hogy magukra maradtak és a semlegességük veszélyessé vált – az egyik oldal számára árulást, a másik számára kiszámíthatatlanságot jelentett. A háború egyre könyörtelenebbé vált, és a túléléshez több kellett puszta kivárásnál. Ekkor született meg a döntés: a Llewellynek visszavonulnak. Nem menekülésként, hanem taktikai lépésként – egy elegáns meghátrálásként a norvég családi birtokra, Orion mostohaapjának védett földjére, ahol a vihar elmúltáig meghúzódhatnak. Az utazás hirtelenségét üzleti ügyekkel magyarázták, és mivel korábban is ez okból gyakran költöztek ideiglenesen más országokba, senki sem vonhatta kétségbe elhatározásuk hitelességét.

  A háború végével nem siettek visszatérni: figyelték az események alakulását, mérlegelték a hatalmi erőviszonyokat, és csak akkor lépték át újra a brit határt, amikor már bizonyossá vált, hogy sem az egykori halálfalók, sem az új hatalom nem fenyegeti őket megtorlással. A visszatérésük időzítése pontos volt, akár egy sakkjátszmában tett végső lépés: 1998 nyarán, a 423. Kviddics Világkupa zajában érkeztek meg ismét Walesbe, a múltbeli hírnevüket és kapcsolati hálójuk megmaradt foszlányait kihasználva, hogy újra pozícionálják magukat a társadalomban. Visszaköltözésük nem volt sem diadalmas bevonulás, sem alázatos visszakullogás – egyszerűen csak visszatértek, mintha sosem távoztak volna igazán.

- Nem hiszem, hogy bármi közöd is lenne hozzá – replikázta a lány.
És ekkor megtörtént a csoda. Connor először ugyanazzal a ledöbbent képpel meredt Zafirára, majd egyik pillanatról a másikra elnevette magát. Persze azt azért ne gondolja senki, hogy egy igazi, felszabadult, boldog nevetésről volt szó. Nem, ez sokkal inkább szólt a helyzet abszurditásának. Mondhatni azt üzente: oké, megadom magam, ezt a kört te nyerted.
A nevetés aztán szép lassan mosollyá halványult, majd azt is elmosta az idő, és Connor arcvonásai újból szobormerevvé szilárdultak. Ezzel az érzelemmentes arccal utasította már vissza az ételt is, majd figyelte, ahogy mindenféle mártogatósba tunkolta azt a lány. A procedúrát figyelve eszébe jutott Edevane, ahogy a Boxing Day estéjén egymás után küldte le a szendvicseket és sütemény szeleteket. Ez a zabálás tutira valami furcsa szokás a fogóknál…
- Nem tudom igazából –  felelte végül Zafira, visszakötve Connor korábbi kérdésére. – Szurkolok nekik? Naná! Látnod kellett volna az előbb, olyan voltam Edevane-nel, mint egy buta csitri.
A fiú szeme sarkából az említett Edevane-t kereste a tömegben. Nem értette miért váltott ki ekkora rajongást Tavish-ből. Elvégre még az iskolából is emlékezhetett a lányra. Mindeközben egy őszinte hang arra emlékeztette, hogy ő maga is be volt sózva, amikor azt hitte láthatja élőben játszani Ginny Weasley-t. Persze ugyanez az őszinte hang arról sem feledkezett meg, hogy mindennek csekély köze volt a lány kviddics tehetségéhez, sokkal inkább szólt ez a lány formás idomainak, a csinos arcnak, a lobogó, vörös hajának...
Eközben Zafira tovább csacsogott, és ezt Connor meglepő módon roppant szórakoztatónak találta. Sőt mi több, az is megfordult a fejében, hogy a „buta csitri” viselkedés talán nem kizárólag a Hárpiák fogójának szólt. De vajon miért izgul ennyire Tavish?
- Egy szuper csapat és szerintem nagyon menő, hogy csak női játékosokból állnak – Connor megvetően horkantott. - De tudod én már eleve handycappel indulok. Mugli születésű, színes bőrű és még muszlim is. Ha ennek tetejében még csatlakoznék egy ennyire feminista csapathoz, örökre beskatulyáznám magamat. Lehet többet érnék el a Tornádoknál. Ha ott küzdöm fel magamat, talán többen tekintenének jó játékosnak, mint pusztán jó terméknek.
Connor nem válaszolt, helyette a sütőtökleves pohara után nyúlt. Érdekes, hogy ezt a löttyöt szerette, viszont a tökös derelyétől a hideg kirázta. Ivott egy nagy kortyot, elmosva ezzel az újabb gonosz megjegyzéseket, amik már a szájában gyülekeztek.
Mugli születésű, színes bőrű, muszlim, feminista… kéne még mellé valami bizonytalan szexuális irányultság, és akkor teljes lenne a kép!
- Plusz a Hárpiáknál pont Edevane-t kellene kiütnöd a kezdőjátékos pozícióból.
Szép volt Connor! Ez valóban kedvesebben hangzott…
- És te? Gondolom a Denevérek a cél.
A Mardekár kapitánya megvonta a vállát. Gyerekkora óta szurkolt a Denevéreknek, ahol apja valóságos legendának számított. Azon a bizonyos karácsonyi mérkőzésen is nekik szurkolt, amikor a Hárpiák a földbe döngölték hőn szeretett csapatát. Viszont, hogy ott képzeli-e el a jövőjét? Az igazat megvallva fogalma sem volt róla. Énjének egyik fele vágyott rá, hogy magára ölthesse az imádott fekete-vörös sporttalárt, rajta az O’Hara névvel és a 10-es számmal, ám volt benne egy dühös kamasz, aki szeretett volna a saját erejéből, az apja nélkül naggyá válni. Ekkor először jutott eszébe a meglehetősen abszurd gondolat: mi van, ha a jövőben csapattársak lesznek Zafira Tavish-sel? Talán épp a Tornádóknál, miközben mindketten a saját útjukat kívánják járni…
- Nem tudom – hangzott végül a tömör felelet.
- És izgultok már a meccs miatt? - váltott hirtelen témát, talán csak, hogy elnyomja a bizonytalanság keserű ízét és valami ismerős, kitaposott területre kormányozhassa a beszélgetést, talán csak, hogy elkergesse a zavarodottságát, ami után elkapta Zafira mustráló pillantását. - Egy hét múlva ilyenkor már tudni fogjuk, hogy ki lesz az idei bajnok.