Ahogy a bájitaltan eszköztárát készítem elő, fel-felpillantok a mozgásra. Általában csak nyugtázni a perifériámba lépők kilétét - bár Tuffint végigkísérik a szemeim, ameddig a fejem mozdítása nélkül követni tudom. A szokásos pókerarcom tökéletes, mint mindig, de ha a tekintetemet elkapja, érezhet belőle mindent, amit illene. Ennyi év után nincs már kifogása nem tanulni annyi fegyelmet, vagy akár csak figyelmet, hogy ne rángasson gyanútlan arrajárókat is a hülyeségeibe. Engem nem érdekelne, kivel folytat éveket átívelő csínyháborúkat, ha megtartaná azokra, akikre tartozik, de hanyadszor is találom benne magam kolaterálisan? És akkor abba bele se kezdtem, hogy lehet-e több szándék is e visszatérő eset mögött - úgyis találok még alkalmat arra is.
De mindegy. Ha meg tud maradni az elég távoli seggén, én nem ezért vagyok itt most.
Visszaterelem inkább a gondolataimat az órára az új bájitallal, kár lenne ennek csúszni le csupán részleteiről is. Tananyagon kívüli téma, és ezen a szinten, ezzel az Oakley-val ilyen egyszerű a recept első olvasatra, tehát többnek kell lennie mögötte, ami mári megragadja a figyelmemet. Tekintve a hozzávalók egyszerűségét, csak a varázslat lépése lehet a felelős, hogy RAVASZ szintre érdemesnek tartsa. Kicsit talán fészkelődök is a kihívásra készülve.
Érdekes módon a latin közvetlen tanulásával valahogy mindig elkerültük egymást, de amennyi etimológiai átfedése van élő nyelvekkel, pláne pedig varázsigékkel, mindig össze tudtam rakni az értelmét annyira, amennyire szükséges volt, legrosszabb esetben pedig mindig találni szótárat, főszövegekre pedig szokott mára lenni elérhető fordítás. "Mens-" elme, "corp-" test, "san-"... talán mint "sanit-", és tisztaság? De ennyiből meg a szerkezetéből eléggé adja magát az "ép testben ép lélek". A vica verza szintén kézenfekvő. De mire így építem össze, más már úgyis jelentkezik a megfejtéssel, úgyhogy nem fáradok.
A kérdésre én is jelentkezek, bár egy-két ötletem - érthetően, vagyunk itt elegen intelligensek - elhangzik mire sorra kerülök, úgyhogy a fennmaradó gondolatom helytállóságában én is kevésbé vagyok biztos.
-Emlékezetkiesést segíthet helyreállítani- talán inkább hangosan gondolkodok, mint kijelentem. -Trauma miatt elfojtottat, vagy betegség általi emlékezetveztést főleg. Talán anomális emlékezetmágia miatti kieséssel is segíthet..? Úgymint hibásan végzett emléktörlő bűbáj esetében, például.- A bájital Oakley szavai szerinti hatásának talán túl nagy akadály lehet egy precíz beavatkozással eltávolított, pontos emlék, például amneziátor munkája, de egy véletlen vagy gondatlanul elsült varázslat hagyhat elég helyreállítható nyomot talán - de ezek már feltételezések a rézemről annyira, hogy hangot most nem adok neki.
Úgyis hozzászól még a gondolatainkhoz, kijavít bármi téveset, meg eggyel jobban érdekel most a bájital maga, elmélkedni róla máskor is tudok majd.
-Ah, köszönöm- fogadom el halkan Zafirától az aszfodéloszt, és kihsználom a nyert időt, hogy tisztítsam egy pálcaintéssel a mozsaram az összetevők között, és finomítsak még egy kicsit a holdkövemen. Ha ugyanoda is mennek, tisztább eredmény csak a recept szerinti ponton keverni egymással a komponenseket. Végül én is elmélyülök a lépésekben, figyelem a forráspontot, és gondosan számolom a keveréseket és irányukat.
| Oldalak: 1 ... 6 7 [8] 9 10 |
|
71
Dátum: 2025. 03. 21. - 12:53:16
|
||
| Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Heliodora Haseltine | ||
|
72
Dátum: 2025. 03. 21. - 12:03:39
|
||
| Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Melanie Hopkirk | ||
|
A napok hetekké, a hetek hónapokká duzzadtak. Az esküvőnk amilyen üstökösként jött és világított olyan hirtelen tűnt tova és immár csak egy távoli ködös emlék a múltban. Furcsa hogy mindenki Mrs. Nott-ként szólít meg, kivéve az irodában az itt dolgozókat, mert a szakmai előmenetelemben meg akartam tartani a saját identitásom. Elvégre több évet húztam le Hopkirk-ként mint Nott-ként és anyám jóvoltából a vezetéknevemre mindenki felkapja a fejét. Az archivált anyagokhoz bejárást a minisztériumi belső átszervezések miatt kellően megnehezítették. Értem én az okot, ne lehessen ilyen zavaros időkben sem kicsenni semmilyen belső bizalmas titkot na de az azért kissé nonszensz hogy már bájologva bűbájkodni kell szabály szerűen Polly-nak, az irattárosnak hogy engedélyezzen némi kutatómunkára szánt időt vagy kikérhessem a korábban általan lezárt anyagok egyikét. Igyekszem nem olyan fejet vágni mint aki sárkánytojást reggelizett, bár az üres konyha és Edward hanyagsága no meg a kávé hiánya együttesen ezt eredményezi. Franc essen belé elmehetne néha bevásárolni! Míg eldörmögöm magam hogy a mugli mód bevásárlás még akár szórakoztató is lehet addigra átvágok három sornyi iratosszekrényekkel teletűzdelt folyosón hogy elérjem azt, melyben feltehetően az általam óhajtott papírosok pihennek. Egy egyszerű kutatóbűbáj elég lenne vagy ha pontosan emlékeznék meglehet egy laza invito is, de sajnos a legtöbb szekrény védőbűbájjal van lezárva. Alaposság, alaposság, alaposság. Az egyik szekrény elé lépek, szürkesége felettébb ocsmány, tele ujjlenyomatokkal és ki tudja honnan származó egyéb foltokkal. Nem célom puszta kézzel megfogni, ám lehet nem lesz más esélyem. Előkapom varázspálcámat és lazán ejtem ki a varázsigét. - Alohomora! Na igen, kezdjük szépen az alapoktól, bár sejtésem rögvest beigazolódik hogy nem egy roxforti első tanévben vett tananyagi varázslattal fogják lezárni bombabiztosra az iratozót. Elmormogok még két három komolyan védőbűbáj oldást de egyik sem enged. - Hogy a ruxgyökér rágja meg! Káromkodom harsányan, végtére is teljesen egyedül vagyok úgyhogy így szabad. Fel sem tűnik hogy egy árnyék közeledik felém, és hogy annak az árnyéknak bizony tulajdonosa is akad. Mégpedig egy kolléga személyében. |
||
|
73
Dátum: 2025. 03. 21. - 11:25:21
|
||
| Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Robert Finnighan | ||
   Run with Anne-Rose Nem is tartott sokáig, mire odaértem a Botanikus kert közelébe, legalábbis gondolom, hogy valahol itt lehet a bejárat, ezért futás közben már kezemmel a falat érintve kerestem a bejutás lehetőségét. Nem volt kedvem megvárni a társaságot, hogy utolérjenek és lássanak bejönni ide, így reméltem nem kell sokáig keresgélnem, próbáltam közben csendesíteni is az elmém, nehogy véletlen ne engedjen be amiatt, mert kicsit felhúztam magam a kviddics vereség miatt, amire a hollóhátasok nem átallottak emlékeztetni engem. Nem is értem, miért hozták szóba, holott, mi meg őket vertük el. Érdekes. A kezem elakadt az ajtó keretében, így már szinte hirtelen fékezve vetettem be magam az ajtó nyílásán még párat lépkedve már bent találtam magam a kertben. Szinte minden zajt kívül hagyott, nem is hallottam, ahogy kint valószínűleg a nyomomat keresnék, gyengéd tó csobogás és madárcsicsergés csupán, ami idebent fogadott. Szerencsére ma már nincs órám, így akár el is tölthetek itt egyedül egy kis időt, de miután biztosra akartam menni, hogy nem követ ide be senki, aki mondjuk hollóhátas és nem utolsó sorban büdös, beljebb merészkedek. Azonban, ahogy megfordulnék, egy kicsit ismerős, mégis furcsa hang gátol meg abban hogy csendben elosonjak és keressek magamnak egy nyugodt búvóhelyet. - Nem professzor asszony, én csak…én csak…a rajongóim elől menekültem! – füllentettem egy orbitálisat, hiszen nagyjából mára már mindenki fülébe eljuthatott, hogy én lettem a Hugrabug kviddics csapatának új kapitánya, amit egyenesen Madam Hooch engedélyezett Fawcett házvezető úrral egyetemben. - Ah. Anne! – ijedtem meg, ahogy megfordultam, na persze nem a lány személyétől, hanem a közelségétől. Még azt is ki tudtam olvasni a szemeiből, tegnap mit evett ebédre, olyan közel jött hozzám. Őt ismerve, direkt csinálta, biztos tudja, hogy az ilyenektől könnyen zavarba jövök, egyből el is fordulok, mert elkezd tikkelni a szemem és persze el is vörösödök. Pont ilyenkor jön elő a problémám, míg beszél, próbálok uralkodni rajta és elnyomni, de nem sokat segít a megszólítás sem, ahogy nevez engem. A fene egye meg, ez a lány olyan, mint én, csak az ellenkező nemből, nem tudom kezelni őt, olyan, mintha magammal állnék szemben. Eddig ebbe bele se gondoltam, milyen zavaró lehetek sokak számára. - Öhm, igen, öhm, gyere. – ragadom meg a kezét, majd még mindig kerülve a szemkontaktust messzebb ráncigáltam őt a bejárattól és az egyik nagyobb levelő bokor mögé ráncigáltam. – Gyere, mert ezek a Hollóhátasok ideg nélkül is képesek haragudni. – mondtam neki, ahogy még mindig kerülve a tekintetét kukucskáltam ki a bokrok mögül. Jó ötlet volt ahhoz, hogy leplezzem a zavaromat és megvárjam, míg elmúlik a tikkelés. Általában kacsintásnak leplezem, sokszor furának is találnak emiatt, de még mindig job, mintha fletnisnek könyvelnének el a mentális bajom miatt, ami izgalom vagy túlzott stress hatására tör elő. - Ez meleg pite volt. – “kacsintottam” a lányra mostmár, bár lehet még mindig pirospozsgás volt az arcom, de rákenhetem a futás okozta pihegésre. Persze, ha nem jön velem, vagy kirántja a kezét a kezeim közül, akkor egyedül menekülök tovább, ebben az esetben majd később megmagyarázom neki a dolgokat. |
||
|
74
Dátum: 2025. 03. 21. - 01:13:38
|
||
| Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Enver Nebelwald | ||
|
Zauberträne 2005. február 10.  Annak ellenére, hogy nagyon szeretem a Bájitaltant, a gondolataim most teljesen máshol járnak. Eszembe jutott az a furcsa alkalom, amikor a báb, akit Revannak szántam, átölelt, egy olyan fenoménon, amelyet azóta sem tudtam megismételni, és nem tudom, hogy hogyan lehetnék rá képes újra. Ismét azon kaptam magam a reggeli órám előtt, hogy tervek helyett az ő arcát rajzolgatom, amely valóban olyan, mintha porcelán lenne. Amit aggasztónak találok, hogy az érdeklődésem a lány felé csak akkor ébredt fel, amikor rájöttem, hogy nem a nővére lesz az, akit Herr Morgenstern örökösének, kiválasztottjának szánt. Talán nem is vettem észre, nem is gondoltam sem rá, sem a testvéreire igazán, kivéve persze Orint, aki a legerősebbnek tűnt, és aki úgy gondoltam, hogy segít elérni a céljaimat. Rémisztően sokáig tartott, amíg én is megismerhettem azt az igazságot, amit talán Ő is csak később látott, amely alapján rájöttem, hogy mennyire tévedek a látszattal kapcsolatban. A Valkűr soha nem lett volna képes ilyesmire, én pedig elvesztegettem volna az időmet egy olyan úton, amely nem juttat el oda, ahová menni szeretnék. A belső vihar ellenére, amely ostoroz engem a figyelmetlenségemért, mosollyal az arcomon, tökéletesen megcsinált hajjal és pont megfelelően ápolt arccal, kifogásolhatatlan ruhában érkezem az órára. Az összes tervem súlyosan sérülne, ha az akadémiai teljesítményem romlana, ahogyan attól is, ha megtörne a rólam készült kép. Ez a bájital ráadásul hasznos, nagyon hasznos; nem tudok elképzelni semmit, ami annyira tönkretehetne mindent, mintha egy, a testemet ért gyógyíthatatlan sérülés vagy átok az elmémet is összezúzná. Talán az örök sötétséget is képes lennék valahogyan áthidalni, talán akkor is be tudnám fejezni a kutatásomat, de az elmém pótolhatatlan. Hátul, Soffi és Zafira mögött foglalok helyet. Gondolkodom egy kicsit a válaszon, de nem kapkodom el annyira, mert hirtelen eszembe jut több megoldás is. Inkább megnézem újra Revant, hosszan rajta felejtem a tekintetemet. Talán akkor is érdekelne, ha nem lenne ő Herr Morgenstern örököse, ha nem rendelkezne azokkal a képességekkel, mert tökéletesnek tűnik, és nem is abban a veszélyes ragadozóhoz, sárkányhoz méltó módon, mint a nővére, az exem. Meglepő lenne persze, ha valaki az ő tehetségével nem lenne tökéletes. Néhány felszólalót követően én is felteszem a kezemet. - A bájital nagyon hasznos lehet azok számára, akik dementorok által indukált letargiában szenvednek, például több hónapos azkabani börtönbüntetést követően- természetesen ez múltbeli példa, de rengeteg ártatlan ember szenvedhetett el dementoroktól traumatikus mentális sérülést a Thickness adminisztráció alatt.- nézem Oakley professzort, várok a visszaigazolására, azután újra Revan irányába pillantok (véletlenül Orinra is ránézek, de elkapom a tekintetem, amint lehet). Elkezdem a főzést, gyorsan és metodikusan. Tudom, hogy ez a bájital rendkívül egyszerű, de az alapján, amit Oakley professzor mondott, nem azért most tanuljuk, mert most találták fel, inkább az lehet az oka, hogy a végső lépések tényleg nehezek lehetnek. Természetesen nem aggódom, nem igazán van olyan kihívás, amellyel nem tudok megbirkózni, az intelligenciám csak azért a második legjobb tulajdonságom, mert a külsőm az első – elmosolyodom a szerénytelen gondolat hatására. Az biztos, hogy ilyen csinos iskolaelsője még nem volt a Roxfortnak, mint jövőre lesz. - Ó, valóban! Gyönyörű! Ez az árnyalat egy nagyon szép ruha lehetne.- mosolygok Soffira, aki, mint mindig, észrevette ennek a bájitalnak egy olyan aspektusát, amit kevesen láthatnak, beleértve talán a professzort is, aki feltalálta a bájitalt. Nagyon jól állna rajta egy ilyen ruha, és el is határozom, hogy nyáron készítek egyet, és ha találok biztonságos módot rá, hogy eljuttassam neki a születésnapja alkalmából, megteszem. Sőt... talán viselhetné egy báb is a színt, a színt és az arcát. Ő azok közé tartozik, akik túl értékesek hozzá, hogy elnyelje őket az idő éhes szája. Gyorsan befejezem az előírt lépéseket, és miközben arra figyelek, hogy továbbra is forrásban tartsam a főzetet, és a további instrukciókat várom, megnézem magamnak újra Revant, akivel nehéz, szinte lehetetlen betelni. Ellentétben a nővérével, nem látom rajta soha annak a jelét, hogy tudja, milyen különleges vérvonalból származik, mélyen látnoki magaslatok központi szereplője, pedig a szerep, amit kapott, egyértelműen fontosabb. Ha kicsit is zavar valaha a lehetőség, hogy Orin bosszút áll, ha közeledem hozzá (vagy hogy ezzel fájdalmat okozok neki), is tudom, hogy ezek a kockázatok eltörpülnek amellett, amit nyerhetek. |
||
|
75
Dátum: 2025. 03. 20. - 23:15:55
|
||
| Indította Csámpás - Utolsó üzenet: írta Winthrop Hardy | ||
 ✠✦✠ Bloodlust so sublime ✠✦✠ ❧ Wesley Fawcett ❧ Időpont: a MUDBLOOD koncert alatt 18+ mentális betegségek ábrázolása, erőszakos témák, általános Winthrop bs Ahogyan a látogatók inkább kellemesebb helyszínekre cserélik az üvegházat, úgy telepedik az üvegházra az egész teret kitöltő, nyugtalanító csend. A kúszónövények suttogása bár közelebb van, de eltompul a sárvérűek koncertjének távoli morajlása mellett. Kellően dallamos, más egészen ahhoz képest, amit ő ismer, egészen újszerű. Nagyon nehezen bírja ki, hogy ne dúdolja velük az egyik szólamot, de csak ujjaival dobol combján, mialatt a sötétben szinte együtt kúszik a növényekkel arra a helyre, amit az álomban is látott. Ruházata sötéten csillog, mint másik alakjában a tollai. Öltözete nem hord magával vidámságot, nem ígéri a megújulást, és nem ünnepli a virágok nyílását, hogy egy új ciklust indíthasson el a természet. Azonban valamivel mégis rendezettebb a kinézete az átlagosnál. Arca üdébb és frissebb, mint máskor, és nem tűnik feltétlenül egy rongyos, szakadt koldusnak első látásra úgy, mint máskor. Vállig érő hajának egy részét összekötötte, és egy földre hullajtott, szép rózsaszálat a hajába szúrt, a jobb füle felett, mint díszes, gyönyörű éket. Kár lenne veszni hagyni azt, ami szép. Ettől pedig még Winthrop is képes szépnek érezni magát. Tudja jól, hogy találkozni fog vele, mert itt lesz majd ő. Azok az álmok szüntelenül ezt mutatták – márpedig az álmaiban még sosem csalódott. Azok mindig a pucér, véres igazságot vetítik azok elé, akik képesek ezt meglátni. Türelmesen kivár az üvegház sötét árnyai között, szinte mozdulatlanul. Csak ujjaival dobol tovább combján, ahogyan a távoli zenét hallgatja. Sajnos az elmosódva visszhangzik itt, pedig szeretné, nagyon is szeretné inkább velük élvezni a muzsikát. Fél azonban az arcától, és attól, hogy majd annak nevezik, ami. Gyilkosnak. Bolondnak. Koldusnak. Nem, neki ez nem kell, köszöni szépen. Inkább megmártózik a kúszónövények által alkotott rejtekben. Emlékszik a hangokra is abból az álomból, és pontosan tudja, hogy tapsvihar és üdvrivalgás fogja megelőzni az ő érkezését. Lehunyja szemeit egy pillanatra, hogy elképzelje azokat a lépéseket, amik bizonytalanul közlekednek az árnyakban. A professzor, mert hogy professzorról van szó, talán még nem is tudja, hogy mi vonzotta őt ide. Ő azonban látta, amit látott – még ha pontosan nem is tudja megmondani, hogy mi fog minden mozzanatban történni, abban biztos, hogy valamilyen formában meg fog történni mindaz, ami eleve elrendeltetett. S ki ő, hogy ellenálljon végzetének? - Kényelmet nyújtanak-e a Roxfort vastag falai, jóuram? Megtalálta-e lelke nyugalmát? – a földön ülve szólítja meg a professzort, aki ezen kastély védőszárnyai közé menekült, talán az igazság, talán saját démonai elől. Vajon tudja-e, hogy mennyit figyelte ő mostanában? Nem feltűnően, hiszen ő nem volt több, mint egy madár, aki az irodájának ablakában pihent meg, vagy keresett menedéket a ragadozók elől. Csak egy varjú, aki a távolban a virágágyásból lakmározott, amíg ő a kviddics meccs felé tartott, hogy szurkoljon a borzoknak. Pontosan így látta ezt a pillanatot – a továbbiak azonban homályosak és zavarosak. Csak pár emlékfoszlány maradt meg számára, hogy hozzávetőlegesen mi fog történni. - Lüktet-e még a neve a szívében? – belenyúl a hajába, és kiszedi belőle a hajdíszként használt rózsát. - Megannyi a közös a virágban és a feleségében. Például a nevük. És az, hogy mindketten halottak, úgy ám! – nevetve nyújtja felé a virágot. Úgy sejti, hogy ezzel ki fogja hozni béketűréséből, de felkészült arra, hogy fájni fog. Nem beszélhet vele addig amúgy sem, amíg nem tudja, mennyire fontos ez számára. |
||
|
76
Dátum: 2025. 03. 20. - 22:47:02
|
||
| Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Sienna Scrimgeour | ||
|
William Ashford  2005.03.05. kora este William válasza elég váratlan hozzá, hogy röviden felnevessek, és széles mosoly maradjon a nevetés által vájt mederben. Szokatlanul, talán indokolatlanul morbid megjegyzés, de valahogy végtelenül őszinte, udvariaskodás nélkül. Lehet, hogy van benne némi jelzés arra vonatkozóan is, hogy annyira nem vágyik a társaságomra, de mindig megfojtottam magamban az ilyen típusú szorongást, még csírájában. A szorongás és az önbizalomhiány éppen úgy hazug tanácsadók, mint az arrogancia. - Sokszor lehet hallani egy edzés során is pont emiatt, hogy a fájdalom a barátunk... és edzés közben általában szeretem a magányt.- sokáig azt gondoltam, hogy a csoportos edzések a legjobbak mindenre, és Kviddics csapatunk kapitányaként meg is tartom ezeket az edzéseket a csoportmunkánk fenntartása céljából (mert bőven ránk fér, ha legalább némi méltósággal szeretnénk befejezni két durva vereséget követően a szezont), de erőnléti szempontból hasznosabb a magány. Nincs senki, akit le kellene győznöm, nincs senki, aki visszahúzna, nem akarok megfelelni senkinek, nem érzem magam kellemetlenül, amikor elérem a határaimat, mert senki nem lát fájdalmat és frusztrációt az arcomon. Talán az is benne van abban, hogy eltávolodom ehhez a Kastélytól, hogy el akarom kerülni Orin Morgensternt, aki mostanában Traversszel szokott futni. Egyrészt nem állítom, hogy nem zavar, hogy látványosan gyorsabb és erősebb nálam, másrészt nem akarok kockáztatni még egy olyan konfrontációt, mint az a párbaj. Nem hiszem, hogy ok nélkül ártani akarna nekem, de éppen eléggé értem, hogy mennyire rosszban van Revannal, ő pedig tisztában van vele, hogy a húga a legjobb barátom, ez pedig elkerülhetetlenül konfrontációhoz vezethet egyszer. - Áh, télen is kijártam.- legyintek, de mielőtt lehetőségem lenne tiltakozni, már magához is veszi a kabátját, hogy felajánlja nekem, a gesztustól pedig egy pillanatnyi zavar fut át az arcomon, mielőtt visszanyerem a mosolyomat. Van valami végtelenül kedves és megható a gesztusban, ami, ahogy ránézek, nem jár semmilyen aljas és ostoba hátsó szándékkal. William csak kedves és udvarias, nem azért ajánl kabátot nekem, mint John Barclay, a Hugrabug most végzős „lovagja,” aki csak ki akarta pipálni az S-t a barátaival játszott bingóban, és én dupla pontot értem az alliteráció miatt. Nem minden lovag visel páncélt, és nem mindenki az, aki páncélt visel, ahogyan azt tavalyelőtt sikerült egy életre megjegyeznem. - Nagyon kedves vagy, de nem lesz szükséged rá?- persze most, hogy nem mozgok intenzíven, tényleg fázni kezdek, de semmiképpen nem venném el a kabátját valakinek, aki nyilvánvalóan úgy érezte, hogy neki magának van szüksége rá, különben nem hozta volna ki. Ettől függetlenül, ha megerősíti, hogy nem kell neki, szívesen elfogadom, nem fogok ostoba indokok miatt elutasítani egy ilyen kedves gesztust. - Te is messzire jöttél ahhoz, hogy megnézd az eget. Vagy gondolkodj.- igyekszem a lehető legkedvesebbnek hangozni, és továbbra is mosolygok rá, ahogy a szemébe nézek. Nem akarom, hogy azt higgye, egy vagyok azok közül, akik terjesztik azt a pletykát arról, hogy nyaranta az Ispotályban van, hogy valami baj van azzal, amit csinál. Rengetegen csinálunk újra és újra furcsa és szokatlan dolgokat, egyszerűen csak azért, mert lassan a végéhez közeledik a gyerekkorunk minden aspektusa, még nem tudjuk biztosan, kik leszünk pontosan, és a határainkat próbálgatjuk. Rengeteg embert megijeszthet a magány, mert akkor jobban emlékeznek erre. Williamet sokszor látom úgy, mintha nem lenne itt fejben igazán. Talán ő is a jövőn gondolkodik, azon, hogy merre visz tovább az útja, amikor végzünk itt. Tudom, hogy rengetegen félnek ettől a kérdéstől, sokan nem akarják felnőttnek látni magukat, még ha egyre többen is lépjük át az évfolyamon a nagykorúság határát, és mire elkezdjük a következő évet, már mind tizenhét évesek leszünk, jogilag felnőttek, még ha valaki csak órákkal korábban is. - Ha maradnál még, és nem zavarlak, nagyon szívesen csatlakoznék hozzád.- arról fogalmam sincs, hogy miben, de legrosszabb esetben két-három perc múlva futok tovább, ha nem lesz semmi értelme együtt töltenünk az időnket. Az idő halad, és nem gondolom, hogy helyes dolog elvesztegetni azokat a lehetőségeket, amelyeket az élet elénk görget. Nem biztos, hogy valaha beszélgethetnénk még kettesben, ennyire távol mindenki mástól, ha most lemondanék erről a lehetőségről. |
||
|
77
Dátum: 2025. 03. 20. - 21:16:40
|
||
| Indította Csámpás - Utolsó üzenet: írta Aubrey Chaisty | ||
|
welcome to my head where everything is sad - William Ashford - Ahogyan énekem játéka, a tapsok is elhalkultak, még ha szívemben magammal is viszem az örömmel teli emlékeket. Jól sikerült az előadásunk, még annak ellenére is, hogy most nem szólaltak fel azok a dalok, amiket a leginkább szeretek elénekelni. De ez a nap most nem rólam, és nem a szenvedéseimről szól. Ma nem szeretnék térképet adni a világ kezébe, hogy elmeséljem a testemet csúfító átokhegek történetét. Ma nem buzdítom ellenállásra a közönséget, és nem beszélek a világ igazságtalanságairól sem. Még ha megoldani nem is tudom őket, legalább nem hagyom, hogy teljesen figyelmen kívül hagyják őket. Mindig lesz alkalom arra, hogy ezeknek adhassak hangot, azonban a mai előadásunk más volt, mint a szokásosak. Nem egy füstös klubban léptünk fel, vagy egy vidéki tó partján, hanem a Roxfortban, mindezt azért, hogy kedveskedhessünk a volt professzoromnak és házvezetőmnek. Az éjszaka ellenére a kialakított kertig tartó útig nehéz eltévedni, és nem csak azért, mert jól ismerem a kastélyt, hanem mert különös alapossággal gondoskodtak a hangulatos világításról. Megígértük a többieknek, hogy jobban megmutatjuk nekik a kastélyt – Knox-szal rengeteget meséltünk arról, hogy milyen is volt ide járni, és rendszeres téma a Roxfort összehasonlítása az Ilvenmornyval és a Beauxbatonssal az esti, meghitt hangulatú beszélgetések alatt. Mindenre sort kerítünk, persze csak miután megoldottuk legalább részben Simone pálca problémáját. Nagyon heves volt, amikor az utolsó, érzelmes dal végén bedobta a közönségbe a dobverőjét, azonban túl későn vette észre azt, hogy az nem egy dobverő volt, ami a tömegben landolt. Csak véletlenül sétálok épp erre. A koncert alatt az arcomat takaró fátylat már levettem a fejdísszel együtt. A Greg által kiválasztott szandál túlságosan nyomja lábaim, így kezemben tartva őket, mezítláb sétálok tovább a kert hűvös földjén. Nincs kifejezett tervem, nincs határozott célom, csak hagyom, hogy a lábaim vezessenek. Ha pedig bárkivel összefutok, megkérdezem tőle a fontos dolgot a dobverőről, hátha nyomára bukkanok. Ekkor vehetsz észre, amikor már nincs kit kérdeznem, és csak az egyedüllétem tölti ki a körülöttem lévő teret. Egyedül maradtam a kert csendjével, az éjszakai, lágy szelek finom sugallatával, és valami megfoghatatlan jelenléttel, ami a levegőben vibrál körülöttem. Ugyanaz a személy vagyok, és ugyanazt a hosszú, pitypang színű kaftánt viselem, mint a színpadon, mégis olyan, mintha egy másik személy lennék. Valami változott bennem, ami alig észrevehető, mégis nyilvánvaló. Most nem ragyog át az az elemi magabiztosság, ahogyan a hangomat hallatom. Sugárzik belőlem helyette más, ami ezt felváltaná – a csendes, éteri jelenlét. Mintha nem is lennék itt teljesen, és az éjszaka mélyén én magam is egy árnyalattá válnék. - Köszönöm. Persze, mit szeretnél? – fordulok irányodba, miután megszólítasz. Az arcod fiatal még, talán kicsit ismerős is – diák lehetsz, vagy egyike azoknak, akik koncertjeinken velünk éneklik a Crucio refrénjét, beleöntve azt a fájdalmat és haragot, amivel egy teljes generációt kis híján összeroppantott, és egy életre örök nyomot hagyott. - Nem találkoztál egy elveszett varázspálcával véletlenül? Magyalfa, véla hajjal, az anyaga kicsit megkopott, és körülbelül ilyen hosszú. – megemelem két kezem, melyek közül egyikben a szandálomat tartom, és a két mutatóujjamat kinyújtva belövöm azt a körülbelüli méretet, amekkora a Simone által eldobott és elveszett varázspálca lehet. |
||
|
78
Dátum: 2025. 03. 20. - 20:31:35
|
||
| Indította Csámpás - Utolsó üzenet: írta Poppy Marlowe | ||
|
Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom |
||
|
79
2004/2005-ös tanév / Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály / Re: Varázstárgyak okozta balesetek - Földszint
Dátum: 2025. 03. 20. - 18:07:26
|
||
| Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Hagen Romanov | ||
|
Проказливое ожерелье гоблина  Alycia Remington Feje mozgatása közben nem látom, hogy fájdalmai lennének, ami mindenképpen jó jel. A revelio bűbáj egy kígyó formáját rajzolja ki Alycia nyaka körül, az ékszer pedig bőrének alsó rétege alá fúródott. Nem ment olyan mélyre, hogy ennél is nagyobb kárt okozzon, így elég pozitívan látom a helyzetet. Az öníró penna a háttérben serényen írja fel a beteg szavait a nyakék súlyát illetően. A magabiztossága és a pontos adatai még inkább megkönnyítik a dolgomat. - Egy hete volt egy ügyem, ahol egy szórakozott varázsló a szájába vett egy gömb alakú, bájitalos üveget, de nem tudta kiszedni azt belőle. Persze azt se tudta leírni nekem, hogy milyen bájital is van az üvegben. Példát vehetne rólad, ami a baleset tárgyát képző eszközöket illeti. – és biztosan kevesebb munkám lett volna a bájital hatásának semlegesítésével megelőzési célból arra az esetre, ha megtörténne a baj, és robbanna az üveg a szájában. Mindig bízom abban, hogy az ilyenek tanulnak ezután a leckékből, és nem szeretném még egyszer ugyanezzel a problémával viszont látni. Határozottan biccentek egyet döntésére, amit jelenleg az egyetlen helyes megoldásnak látok. Az asztal felé fordulva begyűjtő bűbájjal mozgatok mellénk egy kicsi, kerekeken álló, könnyű fémasztalkát, ami polcain különböző felszereléseket tárol, amik szükségesek lesznek a munka megkezdéséhez. Bízom abban, amit Alycia mondott az ékszer összetételéről, de egy mérőeszközzel azért végzek egy ellenőrzést. A detektor csak egy kompakt méretű téglatest, tárcsáján különböző alkímiai szimbólumokkal és mutatókkal. Az ékszer kilógó része felé emelem azt, hogy végleges megerősítést nyerjen az anyaglista. A tárcsáján egyértelműen megjelenik ugyanaz az összetétel, amit ő is elmondott. - A szakterületem. Már a Durmstrangban is jártam szakkörre elsőéves koromtól fogva. – kezdem meg a válaszolást a kérdésre, miközben a mérőeszközt visszateszem az asztalkára, és saját jegyzeteket készítek. Nem nézek fel a lapokból, de így is látszik, hogy figyelek arra, amit mond. - Nálatok a Roxfortban nem volt lehetőségem folytatni. Önálló tanulással tartottam szinten magam. – a Roxfortban ugyanis épp nem volt alkímia oktatás, amiről rendszeresen panaszkodtam is annak idején Liliyának. Persze nem ez volt a legproblémásabb része annak, ahogyan ott oktattak. Qcross például egyszerűen figyelmen hagyta az órai kérdéseimet, és nem hiszem, hogy az erős akcentusom volt a problémája. Csak nagyon kevés volt az olyan tanár, akivel ne lett volna balhém, és még kevesebb az, akit még tiszteltem is. Alycia emlékezhet azokra a bájitaltan órákra, ahol Oakley professzor tőlem minden kérdésre sokkal gyorsabban várta a választ, és minden órán sokkal magasabb mércét határozott meg nekem, mint bárki másnak – én pedig minden órán a maximum felett teljesítettem a kihívásokat. Nem csak a személyes fejlődésemet köszönhetem neki, de ő volt az egyetlen, aki nem csak egy problémás tényezőt látott bennem, amitől szabadulni kell. A könyvtáruk zárolt részlegéhez hozzáférést sosem kaptam, viszont az általa, valószínűleg volt professzorom bevonásával gondosan kiválasztott olvasmányokat mindig eljuttatta nekem a témában. - Az RBF-et és a RAVASZ-t már Kínában tettem le, a medimágusi alapképzés után pedig elvégeztem a specializációt is alkímiából. Az ékszerek mellett gondolom, nem lehet annyira ismeretlen terület neked. – annak valószínűleg híre ment, hogy milyen messzire kerültem, miután eltanácsoltak, de mint minden iskolai pletyka, hamarosan úgyis felváltotta ezt valami izgalmasabb, aktuálisabb hír. Igyekszem nem túlzottan nagyképűnek tűnni a sikereim sorolásakor, de szeretném, ha tudná, a legjobb kezekben van. Nagyon kevesen foglalkoznak ma már ezzel a területtel, legalábbis itt, Nyugat-Európában. - Ezerszer inkább foglalkozom olyan futóbolondokkal, akik teli üveg bájitalokat tuszkolnak a szájukba, mint hogy koboldokkal kelljen tárgyalnom. Na jó, Prescottnál és Vulkanovnál talán még ők is kellemesebb társaság. – megengedek egy félmosolyt, miután a jegyzeteim végeztével felpillantok. A roxforti tanerő szidalmazása sosem fog eltűnni a szótáramból. - Nem, a munkatársaim többnyire rendben vannak, a kezdeti bizalmatlanság is kezd elmúlni. Ami pedig a kezelésedet illeti, az ülő vagy a fekvő helyzet a kényelmesebb neked? Fájdalmat nem fogsz érezni, de egy nyugtató elixírt szeretném, ha elfogyasztanál. – nem aggódom az esetleges fájdalom miatt, de attól igen, hogy a teste sokkot kapott az ékszertől. Ha eddig nem is reagált rá negatívan, elképzelhető, hogy annak eltávolítása után árasztaná el hirtelen a trauma, ezt pedig jobb megelőzni. - Egyébként miért éppen egy ouroborost csináltál? – kérdezem a nyakékre. A koncepció láthatóan egy farkába harapó kígyó volt, ami egyike a megannyi alkímiai jelképnek, amiket használunk. |
||
|
80
Dátum: 2025. 03. 20. - 16:29:35
|
||
| Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Robert Finnighan | ||
|
Trouble with Poppy A színészi teljesítményért járó díjat kapja Poppy. Remekel, mint mindig, ezért a szövegkörnyezetért imádom, mindig van valami frappáns válasza, szinte lehetetlen vele birokra kelni, nem is szoktuk Miles-al erőltetni a dolgot, én meg aztán főleg nem, csak mosolyogva bólogatok, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre. Sajnos ezt az oldalát Tyson nem ismeri, így nem is tudom okolni azért, amit mondott, de megúszta annyival, hogy ismét hülyének lett nézve, ami egy intelligens embert tuti kikészítene, de szerintem őt még ez se hatotta meg, csak bárgyú képpel mered hősnőnkre és végül annyiban hagyja a dolgot. Amíg el nem püffögöm magam. Egyszerűen nem bírtam kiállni hang nélkül a mardis melák butaságát, felhergelni egy amúgyis dühös lányt nem azu évszázad ötlete, mint, ahogy az se volt az, hogy én hangot kiadva mindent tönkreteszek. Kezem remegni kezd, ahogy a szám már szinte színt vált, úgy szorítom, a pálca azonban még mindig magabiztos mered előre a vászon mögött. Egy kacsintás. Poppy most sem vall kudarcot, a vízforraló, legyen az bármi is. Mindig is vonzódtam a mugil dolgokhoz, de ide ritkán jártam be, így biztos elkerülte az az eszköz a figyelmemet, nyílván köze van a vízhez és a melegítéshez. Kacag, máskor sír? Büfög? Újabb kacsintás. Jó, hát azt hiszem, most jött el a pillanat, amikor produkálnom kellene egy büfögést, hogy is volt? Mintha mutatta volna Miles, hogy kell csinálni, lenyelek egy nagyobb levegőt, majd. Harmadik kacsintás. - Böff… - jött ki egy halk valami, amit talán kis jóindulattal sem neveznék jóízűnek, de Poppy érveléséhez talán elegendő, főleg, hogy Tyson eddig mindent megevett, amit a lány mondott neki, még úgy is, hogy megnehezítettem a dolgát. Szerintem élvezi ő is a helyzetet, gondolom, talán. Nos, ez mindjárt kiderül, végtére a mardis diák kezdi feladni a találgatást. - Tudom ám, hogy jóban vagytok Marlowe. – mutatott rá, majd még utoljára benézett a terembe, biztosítva, hogy tényleg nem bújt el itt egy magát vízforralónak álcázó sokak által utált Hugrabugos diák. Kicsit vártam még, hogy tisztuljon a terep, hallgatóztam, hogy az ajtó csukódását követően mi történik. Arra is fel voltam készülve, hogy maga Poppy fogja rámrúgni a vásznat, ami mögött bújkálok, de ha nem történik semmi, ami veszélyes lehetne a testi épségemre előbújok és halk tapssal jutalmazom a lány erőfeszítéseit. - Köszönöm Poppy, ismét életmentő voltál. – mosolygok önfeledtem. Negyedik kacsintás. - Lógok neked, nem is tudom már mennyivel. – ülök fel a mögöttem lévő asztalra. – Miújság amúgy? Mit festesz? A külföldi, jövőbeni fiúdat? – kérdezem teljesen elterelve a figyelmet arról, hogy megint bajba kerültem és hogy megnehezítettem Poppy amúgyis kellemetlen helyzetét. Arcomra ismét bohókás, csibészes mosoly ült ki, olyan, mint amit már mindenki megszokhatott. |
||
| Oldalak: 1 ... 6 7 [8] 9 10 |