A legnagyobb békében és nyugalomban ücsörgök kedvenc helyemen a növények között elrejtőzve, a félhomályban pedig a legújabb szerzeményemet olvasom, amit apu küldött tegnap bagolypostán.  Még csak az ötvenedik oldalnál tartok, de minden létező módon felidegesített a könyv. Nem is értem, miért rajonganak érte annyian a mugli világban. Van egy semmi személyiséggel sem rendelkező főhősnő,  és egy szintén semmi jellemmel nem bíró, de nagyon kúl főhős, akik első látásra egymásba szeretnek, de vagy 6-8 könyvön keresztül szenvednek majd azon,  hogy összejöjjenek-e vagy sem. Bleh. Ennek ellenére megállás nélkül mosolygok magam elé, mert kedvenc gondnokomnak, Frics bácsinak sikerült megújítanom a kinézetét. Full pinkké varázsoltam: a ruhái, a haja a rózsaszín minden árnyalatában pompázik, valamint egy kis sminket is megpróbáltam felvinni rá alvás közben, de mivel elkezdett ébredezni, így inkább félbe hagytam a művemet. Mikor elhagytam a bűntett helyszínét, akkor még nem realizálta, hogy mi történt vele, s szembe is sétáltam vele, hogy megjegyezzem milyen fessen néz ki ma. Erre csak morgott valamit, de akkor még nem realizálta a dolgokat. Majd ha belefut másba. Hehe.

Gondolataimból üvöltözések szakítanak ki, majd nem is olyan soká megjelenik a szobában, lihegve de mosolyogva az egyik kedvenc emberem, Robert. Szemeim felcsillannak, ahogy halkan becsukom a könyvem. Egyelőre nem fedem fel előtte a jelenlétem, csak nesztelenül felállok, és a háta mögé lopózom, mint egy macska, aki éppen áldozatát cserkészi be.

-Nocsak-nocsak Mr. Finnighan, már megint rossz fát tett a tűzre...? - kérdezem elmélyített hangon, amely cseppet hajaz Madame Hooch hangjára így. Ha Robert megfordul, nagyon közelről találkozhat az én barna íriszeimmel, amelyekben huncutság fénye csillan. - Hello Sunshine, megint nem sikerült időben elmenekülni? - kérdezem tőle vidáman, ahogy kettőt hátrébb lépek.

A hosszú kar lehajló ágként nyúl a víztükörig, egy simítással - pillanatnyilag mozdulatlan - hullámokat indítva a felszínén. A mélyből egyelőre néhány vázlatos vonal sziluettjében, aféle tükörképeként közelíti ugyanazt a pontot egy sellő leendő alakja. Még ki kell gondolnom, grafitban hogyan tudom átadni legjobban a vízmélység homályába vesző átmenetet. Felnézek a part egy távolabbi pontján a tó felé hajló fára, ezen a ponton már inkább csak pihenésként. A részletei kezdenek kevésbé kivehetővé válni a kora esti félhomályban, és ezen a ponton már jobban kidolgoztam a törzse ihlette pozíciót. A lapon a part felé hajtott térdekkel ül, derékból fordul a víz felé, ág-agancsai ezúttal tovább folytatódnak leendő lombkoronává - egyik felén ezúttal kora tavszi rügyekben, míg a másik ágán tövises, téli-kopáran. Az ízületei kéreg-göcsörtökből simulnak át kecses, emberibb ívekbe,.. és hallom szinte, ahogy Aoife hangsúlyozná már megint a "természetes formák"at. Nos, Aoife befoghatja, nem véletlen egyedül jöttem ki ide rajzolni.
Végül becsukom mára a keménykötésű rajzfüzetet, egy pálcakoppintással zárom rajta a kulcs nélküli kapcsot. Nem mintha bárki, aki figyelt elsőben ne tudná kinyitni, de legalább venné a lapot, hogy nem nyilvánosnak szántam az alatta rejlő lapokat. Bűvölhetnék rá biztosabb zárat, de elég figyelmet fordítok rá így is, hogy az ilyen titkos dolgaim ne kerüljenek illetéktelen kezekbe. Elsüllyesztem a táskám mélyére, és nézem még a tó fölötti naplementét egy darabig.

Hangulatos kilátópont a csónakház tetőtere - bár nagyrészt a tárolni idefüggesztett csónakok töltik ki, csupán egy keskeny, aféle galériával körülöttük. De szép a kilátás a tóra, és félreeső annyira, hogy ha lófrál is lent egy-két diák, még mindig elválszt tőlük, még tovább nem állnak. Nem ide jövök társaságért, nem kell forgalmasnak lennie.
Felkelek végül a peremről ahol ültem, és indulnék már az ide vezető, meredek létra-lépcső felé, amikor észreveszek egy részletet, ami fölött eddig úgy tűnik, elsiklottam.
Diszkrét, egyszerű deszkaajtó a csónakház belső végében, beleveszik szinte a fal borításába körülötte. Nem is rejthet olyan sokmindent, talán tartalék evezőkön, esetleg egy-két szerszámosládán kívül a csónakok karbantartásához.
De mikor tudtam én megállni, hogy legalább felfedezzem? Bármi szokatlan máris érdekesség, vagy legfeljebb meg tudom biztosra, hogy itt nem volt olyan.
Zárva sincs többre egy alohomoránál, és pár lépés múlva már egy lumos fényénél nézek körül. Valóban, nagyrészt felállványozott evezők és üresnek bizonyuló ládák, meg az immár élesen vetett, mély árnyékaik, ahogy siklanak körülöttem azzal a néhány lépéssel, amennyit van hely tenni idebent - még tértágítva sincs a helyiség.
Már épp furdulnék magamtól is vissza, amikor meghallom a hangot mögöttem.
-Heliodora Haseltine, természetesen már megint a tilosban járás határait kell feszegetned, mire megtalállak. Nem elég, hogy miattad kell már megint bejönnöm?
A pillanatnyi rémület a hirtelen megjelenésétől hamar átadja a helyét egy rajtakapott pániknak, ahogy próbálok minnél gyorsabban értelmet találni a helyzetnek, és nem látszani közben pillanatnyilag se sérülékenynek. Nem engedhetek neki ennyi győzelmet sem, rögtön ellenem fordítaná.
-Semmi tilos nincs ebben- mentegetőzöm, kevésbé magabiztos hangon, mint akarom. Ebben, itt, nincs. Se túl késő nincs, se a terület nem volt tiltott, de ez úgyis csak manőver, hogy sérülékenyebb pontra helyezzen az első szavaktól kezdve. De mi oka lenne apámnak a Roxfortban járni, pláne énmiattam behívva? Valami nem stimmel, de nincs időm végiggondolni, mi lehetett ekkora kaliberű incidens. Itt áll már az arcomban, csalódott rosszallásba bújtatott vádakkal, és helyt kell állnom ellene, egyből, most, az igazam védelmében, amit nehéz nem tudva, mik is azok a vádak pontosan. Nem engem kérnének számon először bármi olyan súlyosért, amiért aztán őt is be kéne hívni?
-Legalább ha a saját eszedet becsülnéd meg annyival, hogy nem játszod a tudatlant. Nagyon jól tudod, mi minden van a rovásodon, de csak tetézed, újra és újra, egyre többel!- Alig emeli a hangját, de hideg nyomatékkal éreztet mindent ahelyett is.
Ha a legutóbbiról lenne szó, nem az én saram, ha mások rángatnak bele a hülyeségeik kereszttüzébe - már megint - és igenis kiállok mgamért ellenük. De mire levegőt vennék közbeszólni is, már folytatja.
-És minden ilyen incidensedet továbbhozod a családunk hírnevére! Mit gondolsz, kinek a fáradalma, hogy ne ezekről ismerjen minket a közvélemény? Minden kicsinyes viszályodról, ahelyett hogy megtanulnád civilizáltan kezelni a konfliktusaid, minden szabályfeszegetésről, minden tilosban járásról, a deviáns groteszkekről, amivel a művészet fogalmát csúfolnád,..
-Annak már igazán nincs köze ehhez!- fakadok ki. És nem is kéne honnan tudnia róluk, nem mintha valaha megértené.
-Akkor tartsd magadban, hogy ne is legyen!
A többi se kéne olyan súlyos legyen, mint beállítja, de valahol érzem annyi valós alapjukat, és szégyellem ilyenkor, nem tudnék visszavágni bármivel, amit ne forgatna újra ellenem.
Tehetetlenül próbálnék a hátán túl nyitva maradt ajtó felé helyezkedni, de ha hely lenne elég, sem menekülhetnék el egyszerűen, hónapokig nem hallanám a végét, aztán újult erővel mégegyszer amint a nyáron hazamegyek.
-Ennek még nincs vége- jegyzi meg, és mintha felfigyelne valamire, talán kinti neszre.
Magamban annyi mindent vágtam már a fejéhez, szavakat, néha tárgyak gondolatát is, persze szemtől szemben soha nem merném ellene. Ha valaha megszabadulnék ebből a pillanatból, is ez lenne a következő programom, de csak tehetetlen, kétes reménnyel tudok pislogni a háta mögé.
Lépéseket hallok kintről, vagy csak kiút reményét keresve képzelem oda?