Sienna Scrimgeour
A tölgy alatt fekve figyelem az eget, s a felhők mozdulatlan nyugalmában mintha magam is egy pillanatra feledhetném azt a reszkető vibrálást, amely létezésem mélyebb rétegeiben motoszkál. A világ halk most, csak a fák között suhannak árnyak, a szél épp csak végigcirógatja az ágakat, s a földön heverő levelek alig hallható sóhajjal rendeződnek át. Jó így. Jó így elmerülni a csöndben, amely nem vár feleletet, nem követel választ, nem kérdi, miért vagyok itt, távol a kastély meleg, zsibongó életétől.
A világ egy pillanatra mozdulatlan, s én hagyom, hogy a föld hűvös nyirkossága átjárja a hátamat, mintha magába akarna szívni, mintha egy szelíd, lassú erő óvón tartana fogva. A tölgy kérge a tarkóm alatt érdes, apró dudorai nyomot hagynak bőrömön, de a kényelmetlenség valahogy mégis megnyugtató – érzem, hogy itt vagyok, érzem, hogy még tart engem a világ. Aztán egy hang bontja meg a csendet, s az én rezzenéstelen nyugalmamat. Lassan mozdulok, mintha az álomból szakadtam volna vissza. Egy pillanatig nem válaszolok, csak hagyom, hogy a szavak elérjenek hozzám, mintha a távolból érkeznének.
Sienna Scrimgeour. Tudom, ki ő, persze, hogy tudom. A lány, akinek tekintete mindig túlságosan éber, mozdulatai mindig kissé feszesek, mintha egy láthatatlan harcba feszülnének bele. Az aurori hivatás árnyéka már most ott lebeg körülötte, a tartásában, a lépéseiben, a kérdéseiben. Nem tudom, miért jött ide hozzám, de úgy áll felettem, mintha döntését már meghozta volna, s nem lehetne eltántorítani.
Felnézek rá. Az arcát félig árnyékba vonja a lemenő nap fénye, mintha egyszerre akarna elrejteni és megmutatni valamit. Kérdésére halvány mosoly kúszik a szám szélére, alig több egy árnyalatnyi mozdulatnál.
- Amíg fázok, addig élek, ellenben ha már megfagytam, halott vagyok. - Vitatkozhatnánk, hogy melyik a rosszabb. A szél épp csak meglebbenti a haját, s én visszanézek az égre, amely mostanra halványulni kezd, s a távolban a fák koronáján túl már megcsillan az első csillag. - Messzire jöttél a kastélytól
Látom, ahogy átugrik egy ágat, a mozdulata könnyed, szinte tánclépés – mintha minden izma, minden mozdulata az életben maradás, a harc, az állandó mozgás természetes ritmusában lüktetne. A ruhája enyhén átnedvesedett izzadságtól, arcán az edzés fáradtsága és a kinti hideg találkozásának nyoma.
Felvonom a szemöldököm, de nem sietek válaszolni. Tudom, hogy nem szereti a felesleges szavakat – az ő világa éles kontúrokból, mozdulatokból és csendekből áll, ahol minden kimondott szó csak annyit ér, amennyit mögé teszünk. Ő sem sürget. Csak áll ott, az egyik lábáról a másikra helyezve a súlyát, mintha még mindig érezné az izmaiban az előző mozdulatok ritmusát. A tekintete fürkésző, de nem tolakodó. Nem úgy néz, mint aki választ vár, hanem mint aki már így is többet lát annál, mint amit mondani tudnék.
- Meg fogsz így fázni. - Egy halk sóhajjal felülök, és előveszem a kabátom belsőzsebéből a varázspálcámat, hogy egy halk invitoval magamhoz hívjam a fa tövébe ledobott kabátomat. Ha esetleg kellene, felé is nyújtom. Ki tudja, mi van a táskájában, de ami rajta van ruha és izzadság, tökéletesen dolgozik egymás ellen jelen helyzetben.
A világ egy pillanatra mozdulatlan, s én hagyom, hogy a föld hűvös nyirkossága átjárja a hátamat, mintha magába akarna szívni, mintha egy szelíd, lassú erő óvón tartana fogva. A tölgy kérge a tarkóm alatt érdes, apró dudorai nyomot hagynak bőrömön, de a kényelmetlenség valahogy mégis megnyugtató – érzem, hogy itt vagyok, érzem, hogy még tart engem a világ. Aztán egy hang bontja meg a csendet, s az én rezzenéstelen nyugalmamat. Lassan mozdulok, mintha az álomból szakadtam volna vissza. Egy pillanatig nem válaszolok, csak hagyom, hogy a szavak elérjenek hozzám, mintha a távolból érkeznének.
Sienna Scrimgeour. Tudom, ki ő, persze, hogy tudom. A lány, akinek tekintete mindig túlságosan éber, mozdulatai mindig kissé feszesek, mintha egy láthatatlan harcba feszülnének bele. Az aurori hivatás árnyéka már most ott lebeg körülötte, a tartásában, a lépéseiben, a kérdéseiben. Nem tudom, miért jött ide hozzám, de úgy áll felettem, mintha döntését már meghozta volna, s nem lehetne eltántorítani.
Felnézek rá. Az arcát félig árnyékba vonja a lemenő nap fénye, mintha egyszerre akarna elrejteni és megmutatni valamit. Kérdésére halvány mosoly kúszik a szám szélére, alig több egy árnyalatnyi mozdulatnál.
- Amíg fázok, addig élek, ellenben ha már megfagytam, halott vagyok. - Vitatkozhatnánk, hogy melyik a rosszabb. A szél épp csak meglebbenti a haját, s én visszanézek az égre, amely mostanra halványulni kezd, s a távolban a fák koronáján túl már megcsillan az első csillag. - Messzire jöttél a kastélytól
Látom, ahogy átugrik egy ágat, a mozdulata könnyed, szinte tánclépés – mintha minden izma, minden mozdulata az életben maradás, a harc, az állandó mozgás természetes ritmusában lüktetne. A ruhája enyhén átnedvesedett izzadságtól, arcán az edzés fáradtsága és a kinti hideg találkozásának nyoma.
Felvonom a szemöldököm, de nem sietek válaszolni. Tudom, hogy nem szereti a felesleges szavakat – az ő világa éles kontúrokból, mozdulatokból és csendekből áll, ahol minden kimondott szó csak annyit ér, amennyit mögé teszünk. Ő sem sürget. Csak áll ott, az egyik lábáról a másikra helyezve a súlyát, mintha még mindig érezné az izmaiban az előző mozdulatok ritmusát. A tekintete fürkésző, de nem tolakodó. Nem úgy néz, mint aki választ vár, hanem mint aki már így is többet lát annál, mint amit mondani tudnék.
- Meg fogsz így fázni. - Egy halk sóhajjal felülök, és előveszem a kabátom belsőzsebéből a varázspálcámat, hogy egy halk invitoval magamhoz hívjam a fa tövébe ledobott kabátomat. Ha esetleg kellene, felé is nyújtom. Ki tudja, mi van a táskájában, de ami rajta van ruha és izzadság, tökéletesen dolgozik egymás ellen jelen helyzetben.
