"Soha ne mond, hogy soha! Egyszer mindennek eljön az ideje."
Igen, ez az idézet Ellától jött. Mi mással is kezdhetném e sorokat, hiszen róla szól most minden (és egy picit rólam is). Hosszú, nagyon hosszú ideje halogatom már a távozásomat. Hogy mégis miért?
Mert nem akarlak itt hagyni titeket, az oldalt. Annyi kedves embert ismertem meg itt, annyi jó és szerethető karaktert (ugye Sera?!
). Úgy érzem hűtlenség az, amit most tenni készülök. Hogy lezárjak egy újabb fejezetet és tovább lépjek nélkületek. Nem viselem jól emberek elvesztését, sosem tettem. (Tipikus Ikrek jegy szülötteként mindig is hajlamos vagyok túlérzékeny lenni, jobban kötődni másokhoz és túlértékelni kapcsolatokat. De ilyen vagyok, vállalom!) Még akkor sem viselem jól ezt, ha én magam vagyok az, aki e köteléket elszakítja. Nem tartom senkivel sem a kapcsolatot itt, bár néha volt egy-két jó beszélgetésem némelyiktekkel és sokatokat ismeretlenül is megkedveltem, még ha ez sose mondtam ki szemtől szemben vagy nem játszottam veletek. Ám most itt a vége, muszáj volt számot vetnem és ezt a fájó lépést megtennem. Mert most ezt kell tennem.
Mert az én édes, szőke szivárványlányom megfakult, nem megy vele az írás és ez szívbemarkolóan fájni tud. Mint az anya, aki elveszíti a gyermekét. Én hiszem, hogy minden egyes karakter, akinek életet adtam és kezét fogva vezettem szabad és önálló lény. A Múzsámat sosem kötöttem gúzsba, de mindig hagytam szabadon szárnyalni. Egészen mostanáig. Nem tartom jónak, ha gyomorgörcsöt okoz az írás. Annak valami felüdítő és jó dolognak kell lenni, ami elég pozitívat ad ahhoz, hogy a nem tökéletes életét elviselje az ember. És mégis, már-már pszichés alapon vagyok rosszul, ha írnom kell. A Múzsám, a gyermekem megmakacsolja magát és én tehetetlenül nézem, ahogy vergődik a kezeim között. Úgy érzem kiégtem, nincs értelmes cél a karaktereim előtt. És ezt nem csak Ella esetében érzem, mintha szétforgácsolnám magam lassan ezzel. Az IRL élet sokszor rányomja a bélyegét arra, amit a virtuálisban élünk. Nem először és nem utoljára érzem ezt a torokszorító érzést, mely arra sarkall:
hagyd abba.
Nem hiszem, hogy valaha is visszatérek Ellával a játéktérre. De az oldal életéből talán nem végleg távozom, néha vissza-vissza fogok térni érzem, mert jó volt itt lenni. Annak ellenére, hogy tudom sokan nem kedveltek. Hogy néha (vagy épp gyakran) némelyek agyára is mentem; mert Ellával mi egy sajátságos színfolt voltunk ketten. Hogy a hátam mögött kibeszéltek a zárt ajtók mögött, hogy ismeretlenül is minősítettek, megítéltek sokszor képmutató módon. De nem foglalkoztam vele, megráztam magam és mentem tovább ahogy mindig is szoktam. Fájni fáj ugyan az ilyen, de a megbocsátás erényének sosem voltam híján az életemben. Igen, voltak sérelmek, de próbáltam mindig úgy állni az itt lévőkhöz, hogy én mit szeretnék tőlük visszakapni. Nem terveztem neveket felsorolni, mert nem érzem fair dolognak, hogy némelyeket kiemeljek míg másokat nem. De mégis úgy látom, hogy egy-két illetőt muszáj megemlítenem, mert sokat jelentett egy-egy közös pillanat és ezért örökre lesz bérelt helyük a szívemben.
Emily te az oldalra érkezésemtől kezdve egy olyan kedves színfoltja vagy a vezetőségnek, amelyre minden oldalnak nagy-nagy szüksége volna. De legfőképpen azt szeretném megköszönni, amit
Sean-nal kapcsolatban tettél. Az nekem annyira jól esett akkor, nem győzök elég hálás lenni érte a mai napig. Tényleg. Tarts ki, vezesd ezt a Bárkát a helyes úton a többiekkel! ♥
Joanne,
Lena,
Lily és
Sera örülök, hogy megismerhettelek benneteket. Hiszem, hogy másoknak is legalább akkora élvezetet fog okozni a veletek való játék és/vagy csetes beszélgetés/ökörködés, mint számomra.
A többiek se szomorkodjanak, mert nem lettek kiemelve név szerint. Annyian vagytok, mint égen a csillag és mégis mindenkit kivétel nélkül kedvelek közületek, akivel akár csak egy szót is beszéltem a cseten. Adtatok örömöt, bánatot, tudtam izgulni értetek (ugye James és Barbi?!), sírni veletek... és persze egy kis apró szeletet a Múzsák mögött álló valódi személyiségetekből is kaphattam, amiért külön köszönet. Hiszem, hogy minden ember egyszeri és megismételhetetlen csoda! Az itt maradóknak azt tudom mondani, amíg bírják, jól érzik itt magukat és úgy vélik van itt keresnivalójuk, maradjanak és játsszanak! Aztán, ha itt az idő és ők is ide vetik soraikat ne feledjék el, ide mindig vissza lehet térni! Mert én ebben hiszek!
Kriszti
U.I.: Ha valaki keresne, hiányolna esetleg... az arcoskodó közösségi portálon (értsd: facebook) rám lelhet. Vagy itt is kereshet, esetleg emalilben, a levelekre mindig válaszolok és adok egyéb elérhetőséget!
Roxfort RPG
Szerző