MERIT LAMARNIE
Miss Dreamer
Alapok
jelszó || "A természet nem szegi meg a törvényét."
így ejtsd a nevemet || Merít Lemarní
nem || Lány
születési hely, idő || 1985. december 21. (London – Szent Mungó)
horoszkóp || nyilas
kor || 12 éves
vér || aranyvérű
évfolyam || Elsőéves
A múltA kellemes hidegben bagoly kopog az ablakon. Alig akarok hinni a szememnek, amikor meglátom Gustav különleges, megtépázott farktollát, amin olyan sokat kuncogtam még pár évvel korábban. De hiszen akkor otthonról hozott levelet! Talán Margot írt volna? Nem, ő a hétvégén szokott… De akkor miért nem a Nagyteremben kézbesítette a bagoly? Jaj, mondtam anyunak, hogy öregszik.
A szobatársam ér előbb az ablakhoz, kinyitja, és hagyja, hogy a bagoly a párnámra pottyantsa a levelet. Én kibontom. Valamiféle szorító érzés készül a gyomromban, ahogy olvasni kezdem, egy rossz előérzet, mintha csak tudnám, hogy miről fog szólni…
Az apró lányka az ágyán ült, és a fiút figyelte, aki a legnagyobb csodálatára körberöptette a színes ceruzáit a szobában, hogy azok valódi szivárványszerű ívet húzzanak maga után. Örömében tapsolt egyet, amikor a szivárvány alsó szára olyan közel repült el a fejéhez, mintha meg akarná érinteni a haját, majd elhúzódott, és a ceruzák szépen visszaestek az íróasztalra.
– Csináld újra! – kérlelte a bátyját lelkesen.
– Nem-nem, Merit, éppen elég volt ez mára – mosolyodott el a fiú. Nemrégiben töltötte be a tizenhetedik évét, és imádta szabadon használni a pálcáját.
A lány csalódottan leugrott az ágyról és az ablakhoz ment. Éppen ebben a helyzetben talált rá a bátyja nem is olyan régen, ahogy vágyakozó pillantást vetett a Temze lassan hömpölygő tömegére. A szintén sötétszőke hajú fiú nem ment sehova onnan, ahol állt, holott fontos elintéznivalója lett volna. Inkább megállt, és eldöntötte, hogy megpróbálja legalább rövid, de tartós időre fölvidítani a húgát.
– Miért bánkódsz? – kérdezte.
– Egész nap be vagyok zárva – felelte Merit, felhúzott orral, lobbanó, gyér dühvel a hangjában. Gyűlölte a bezártságot.
– Apáék csak téged akarnak védeni, húgi – rázta meg a fejét a fiú. – Ugye nem hiszed, hogy ártani akarnának neked? Hiszen emlékszel, mire tanítottak már kiskorunktól fogva: a gyermek mindig az első.
Szavait rövid csönd követte. Bármennyire szeretett volna, Merit nem tudott vitába szállni a családi gondolkodásmóddal, amit olyan régóta vertek már a fejébe, hogy szinte az anyatejjel együtt szívta magába. De mégis tenni akart valamit, mondani valamit, kifejezni a tehetetlen dühét, aminek a vége ideges dobbantás lett a padlón.
– Mit gondolsz, tényleg igaz? – kérdezte végül, lemondó sóhaj kíséretében.
– Látom, elcsented apa újságját – felelte Maron csibészes vigyor kíséretében. – És nem tudom, húgocskám. De ez talán majd felrázza a tespedéséből a sok ostobát…
Mielőtt a lány meglepett pillantást küldhetett volna felé, a fiú kisietett a szobából.
Leeresztem a papírt. Végeztem az olvasással. A szavak mégis üresnek tűnnek, nincs jelentésük, nem akarom, hogy legyen. Még csak egyetlen, hatalmas halmaz az egész, de szépen, lassan ülepedni kezd, és ahogy teszi, elfog a remegés. Eleinte csak gyengén, mint a hűvös, őszi szélben, de egyre fokozódik. nem… nem lehet. Ő nem tenne ilyet! Ugye? Nem számít, mit mondott akkor, ő biztos nem lépne meg ilyesmit.
Margot… jaj, szegény, kicsi Margot.
– Margot, hol vagy?
– Itt vagyok, kisúrnőm – szól ki az apró, egészen fiatalnak tűnő házimanó a konyhából, és a sötétszőke hajú kislány vidáman rohan oda hozzá, hogy aztán csontropogtató ölelésbe zárja a manót.
– Már azt hittem, elbújtál – szólt az apró teremtés. – Soha ne csináld ezt megint, kérlek.
– Jaj, kisúrnőm, Margot meg kell, hogy főzze a vacsorát – felelte a manó, de úgy tűnt, mintha magát is meg kellene győznie erről.
Becsukom a szemem és ismét felidézem a régi emléket. A gyűrött pergamen ott van a kezemben, de most messzebb járok attól a Temze melletti, mágiával rejtett háztól, mint eddig valaha, pedig az elmúlt évben a Roxfortban tanultam, és nem odahaza játszottam bátyám pálcájával. Szememben könnycseppek gyülekeznek, de mielőtt a többiek meglátnák, kirohanok a hálóhelyiségből, le a lépcsőn, és mielőtt bárki megállíthatná a kis elsőst, már ott is vagyok a folyosón.
Keresek magamnak egy sötét sarkot. Igen, arra van szükségem. Csak egy sötét kis sarokra, semmi másra. Nem akarom, hogy lássanak sírni, nem akarom, hogy azt higgyék, gyenge vagyok, vagy gyáva, vagy… Vagy valamelyik tanár azt higgye, megbolondultam. Pedig talán az történt. Igen, remélem, az történt. Vagy csak álmodom, és anya sosem írta meg ezt a levelet, csak az agyam játszik velem.
Akárhogy szorítom is össze a szemem, nem ébredek föl. Akkor már újabb könnycseppek is kibuggyannak onnan, ahonnan az előző jött. Nem, az nem lehet. Rémálomnak kell lennie, Ő nem halhatott meg, hiszen nem ártott soha senkinek… Ki annyira romlott lelkű, hogy megöljön egy házimanót?
Csendesen nyílt az ajtó, a kislány alig vette észre, hogy valaki belépett rajta. Egy pillanatig, amikor felnézett, azt hitte, csupán egy tálca imbolyog magányosan a levegőben, csak később vette észre a két apró lábacskát és a két apró kart, amely cipelte a terhét. Fölpattant az ágyról és segítette a manónak letenni a terhét az ágyra. Ahogy Margot elindult kifelé, a kislány megszólalt.
– Maradnál egy kicsit? – kérdezte.
– Hát persze, kisúrnőm – hajolt meg a manó, é megállt, félúton az ajtó és az ágy között. Merit apró mosollyal intett neki, hogy üljön oda mellé.
– Félek, Margot – vallotta be.
– Mitől, kisúrnőm?
– A… a Roxforttól – vallotta be a sötétszőke hajú kislány, és onnantól, mint amikor a gát szakad át, a szavak megállíthatatlanul ömlöttek belőle. – Nem ismerek ott senkit, Margot! Anyáék a házból sem mernek kiengedni, mióta Harry Potter azt mondta, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk nevén visszatért… És most mégis el kell mennem? nem volna jobb, ha maradnék, ha itthon tanítanának, ha…
– Csöndesen, kisúrnőm – szólt a manó, és hosszú ujjacskáját a kislány szájára illesztette. – Nem leszel egyedül. Sok más gyerek lesz ott veled. Olyanok, mint te magad. És ha szeretnéd, én is írhatok neked. Akár minden héten!
– Köszönöm – suttogta a lányka a meghatottságtól elfúló hangon.
Margot tartotta a szavát. Hetente egyszer levelet hozott tőle a bagolyposta, és én végre nem csak anya leveleiből tudhatok arról, mi történik, de még az igazmondásra kötelezett manótól is. Minden… tökéletes volt.
A Roxfort jobb hely volt, mint vártam, és az aranyvérem miatt nem is adódott bajom. Csak néha-néha nézett ki magának valaki, mivel kicsi vagyok és védtelennek hisznek, de a bátyám megtanított néhány… trükkre. Most, amikor arra gondolok, ő miket mesélt, hányni tudnék. Látnom kellett volna. Igen, kellett volna. De én is vak voltam, mint mindenki más közülünk. Miért nem vette valaki észre, hova húz a hűsége?
Akkor talán Margot még mindig élne.
A manó, aki ott volt, amikor először repültem seprűn, aki ápolt, amikor leestem, aki virrasztott az ágyam mellett anyámmal együtt, amikor a lázamat nem tudták elvinni a Szent Mungó gyógyítói sem. Nem akarom elhinni, hogy nincs többé. Hogy nem hozzá oda többé a kedvenc seprűmet, ha repülni szeretnék a kertben, hogy nem vár többet süteménnyel, ha megéhezek. Nem, ez nem lehet… De mégis megtörtént.
Nem fogják engedni, hogy hazamenjek, de azt mondják, eltemetik a kertben. Remélem is. A nyáron majd meglátogatom. A nyáron elmesélem neki, hogy mennyire jó tanácsot adott, és hogy mennyire örülök, hogy hallgattam rá. A nyáron majd elmesélhetem neki, mennyire hiányzik. És a nyáron megesküdhetek, hogy megbosszulom.
Kisimítom a levelet és a talárom zsebébe süllyesztem. Ez itt marad, egészen addig, amíg Maron meg nem fizet azért , amit Margottal tett. Nem tudják ki volt, de én... érzem. Furcsa dolog, igaz? Arra apellálni, hogy az ember érez valamit. Nem arra, hogy tud. De neki kellett lennie. A házat túl jól elrejtették apuék ahhoz, hogy bárki más bejusson, és Maron túlontúl gyakran szónokolt arról, amikor kettesben voltunk az utóbbi évben, hogy milyen fontos a érünk tisztasága. nem lehetett más...
De addig csak ülök itt, és siratom a legjobb barátom. és ha visszamegyek a szobámba, írok valamit a tiszteletére. Eddig is így küzdöttem meg a fájdalommal, kiírtam magamtól. Történeteket teremtettem belőle. Margot szerette őket.
Jellem
Tizenkét évesen még nincs teljesen kifejlett jelleme, de már észrevehető, mely irányban fog lassan, de biztosan kialakulni. Őszinte kislány, aki nem is álmodna arról, hogy hazudjon másoknak. Rossz érzés fogja el már akkor is, ha füllent, nagyobb hazugságokra szinte teljesen képtelen. Még akkor sem tud hazudni, ha szükséges lenne, ha jót tenne vele, ezért néha kegyetlenül őszinte, egyenese – már-már nyers. Ő azonban soha nem akar rosszat, szentül hiszi, hogy az emberek jobbá válnak a kritikától.
Kifejezetten jó humorú lány, a nevetés számára amolyan gyógyszer a világ bajaival szemben. A legutóbbi időben, pár hete mégis inkább morcos, könnyebben ugrik, és könnyen ránt pálcát is, bárki nagy derülésére. Egyáltalán nem egy fenyegető jelenség, bár igen könnyen alábecsülhető ezáltal. Ha valaki megbántja, azt egy életre megjegyzi, és mind barátokat, mind riválisokat egy egész életre fogad.
Már tízéves kora óta írogat különböző, többnyire rövid történeteket, néha alvás helyett, néha órákon. Eddig egyetlen közönsége a házimanója volt, így nem is tudja, hogy jó-e, avagy csak a kötelességét teljesítette a manó, és azt mondta, hogy tetszik neki. Ő azonban ezt szereti csinálni, a humor mellett a másik lehetősége, hogy maga mögött hagyja a problémáit, és haragját átformálja valamivé, amit hasznosnak is érez.
Erősség || Írás, olvasás, éleslátás, barátságosság, humor, hosszú távú elképzelések
Gyengeség || Haragtartás, a problémái elől történő elfutás, nyersesség.
Apróságok
mindig || Írni, varázsolni, Margot, a pálcája, a Roxfort
soha || A bátyja, a Halálfalók, bezárva lenni, egyedül lenni, a legjobb barátjának halála
hobbik || Ír, röpköd az iskolai seprűkön, bűbájtant gyakorol, mert imádja.
merengő || A legjobb, az, amikor Margot megígérte, hogy meglátogatja a Roxfortban.
A legrosszabb a manó halálhíre.
mumus || Egy magas, fekete csuklyás alak, amely olyan vékony, mintha csak csontokból álna, hús nem is lenen a köpeny alatt: a Halál, ahogy a legtöbben elképzelik.
Edevis tükre || Visszakapni a házimanót, akit elveszített
százfűlé-főzet || Seszínű, cseresznye-ízű, a szagában egy tulipán illatára lehet ismerni, ha szagolgatja valaki egy ideig.
Amortentia || Süteményillat, frissen ápolt seprűnyél illatát
titkok || Félt a Roxfortba jönni, a szülei bezárva tartották, amióta csak Voldemort visszatért.
azt beszélik, hogy... || Hogy a bátyja Halálfaló és hogy a legjobb barátja egy házimanó volt. Mindkettő igaznak tűnik.
A család
apa || Pierre Lamarnie: 40 éves, francia származású aranyvérű varázsló, Merit talán őt látta a legkevesebbet a családból, kapcsolatuk sosem volt igazán szoros. A Szent Mungó medimágusa.
anya || Emilie Jargfeldt-Lamarnie: 34 éves, svéd származású aranyvérű boszorkány, a Szent Mungó magas körökben elismert gyógyítója, aki alkalmasint a rászoruló muglikat is hajlandó kezelni, persze csak titokban. A lány kapcsolata vele jó, ha nem is kifejezetten szoros
testvérek || Maron Lamarnie: 19 éves, aranyvérű, a Margot nevű házimanó gyilkosa, családját vérárulónak tekinti, belépett Voldemort Halálfalói közé. Korábban a kapcsolatuk jó volt, Merit mostantól azonban nem tekinti a testvérének.
állatok || ––
Családtörténet ||
„Bella gerant alli, tu, mi felix fili, nube.”
Ha valaki Észak-Franciaországba téved, és ezt a feliratot látja egy hatalmas, kovácsoltvas kapuba vésve, az tudhatja: jó helyen jár. A Lamarnie név egyidős a Habsburgok nevével, akiktől a mottójukat vették, és már régen felhagyott bármiféle politikai állásfoglalással. Mégis megfordult tagjaik között a különböző korok sok nagy varázslója, és rendkívül gazdag dinasztikus kapcsolatokkal rendelkezhet Európa egész területén az aranyvérű családok között. Mégsem nagy hírűek, mivel pontosan tudják, hogy jobb, ah, nem hívják fel magukra a figyelmet. Ők folytatják az életmódjukat: házasodnak, és ezzel tartják fönn pozíciójukat.
A Jargfeldt svéd család sokáig kívül esett a köreiken, bosszankodtak is miatta eleget. Amikor azonban egy Angliában rendezett gyógyítói konferencián egymásra talált a család két tagja, a Lamarnie család ezt a rendkívül gazdag, északi rokont is bezsebelhette. Hogy miért esett a házaspár választása Angliára, az rejtély, de tény, hogy itt a nevük nem elég ismert ahhoz, hogy bárkinek is szemet szúrjanak – amely a gyermekek biztonságára különös gondot fordító családnál kulcsfontosságú.
Külsőségek
magasság || 145 centiméter
testalkat || Átlagos
szemszín || Világoskék
hajszín || Sötétszőke
kinézet || Apró lányka mellőz el a folyosón, aki büszkén kihúzza magát, de külön ügyel arra, hogy ne kerüljön másnak az útjába. Hosszú, szőke haja libben mögötte, fekete talárja alatt kis dudor jelzi a pálca helyét. Arcán szinte állandóan mosoly ül, mintha nem lenne képes leszokni a jókedvről. De vigyázz! Szólj egy rossz szót is a családjára, és a pálca máris a kezében landol, vigyora pedig vicsorgássá válik, még az sem érdekli, ha idősebb vagy erősebb vagy nála. És ha elkezd futni, már nem kapod el, hiszen fürge, akár a szél…
A tudás
varázslói ismeretek || Kedvenc tárgya a bűbájtan és a repüléstan, vizsgázni még semmiből sem vizsgázott.
felvett tantárgyak || ––
pálca típusa || kilenc és háromnegyed hüvelyk, almafa, sárkányszívizomhúr, kellemesen rugalmas
RBF || ––
Egyéb
avialany|| Morgan Lily
Roxfort RPG
Szerző