Hangok terme

E terem köti össze a Főfolyosót a mellékágaival. Hagyományosan a harangtorony alatt hatalmas dísztermeket emelnek, ám az építtetők mégis erre a különös helyiségre állították fel a Roxfort számos harangja közül a legnagyobbikat. Állítólag a Kolompnak csúfolt harang miatt bír bűbájjal a kerek terem is, mindenesetre itt nem ajánlatos huzamosabb ideig álldogálni. Hogy miért is? A Hangok Terme a legfőbb tulajdonságáról kapta nevét; az itt áthaladók gondolatai sokszorosukra hangosítva pattannak vissza a falakról. A prefektusok két trükköt szoktak a fiatalabbaknak ajánlani: az egyik, hogy mindig nagy csoportban és gyorsan közlekedjenek a teremben - bizony nagy lesz a kavarodás a sok-sok összekeveredett, ordító gondolat miatt -, vagy pedig igyekezzenek nem a legszemélyesebb dolgaikra koncentrálni, míg keresztülvágnak a visszhangzó, mágikus dobon.

Madison &Frederik


"I swear I heard demons yelling"

Az ágyamon ülve az arcomat a kezeimbe temetve próbálok egy kicsit lazítani, már amennyire lehet. Kezdem elveszíteni önmagamat, ez a második éjszaka amikor csak három, négy órát tudtam aludni. Kezdek mind fizikailag és mentálisan is kimerülni, a hangok pedig egyre csak erősebben visszhangoznak a fejemben.
- Jöjj! Rójuk le szokásos köreinket, együtt a folyosók zord, ódon falai között.- Soha nem hagyja abba, amint a nap lemegy már halkan suttog nekem és ahogy az éjszakát egyre jobban beteríti a sötétség, úgy erősödik.
Ma napközben a gyengélkedőben jártam altatóitalért és akaratomon kívül is egy rövid csevegésbe elegyedtem Madam Pompfreyvel. Lehet sejtett valamit velem kapcsolatban, vagy csak a pletykáknak akart utánajárni, de kivédtem a próbálkozásait. Ahogy beszélgettünk egy mondata megfogott, „amit nem tudsz legyőzni, tedd szövetségeseddé”. Ez egy nagyon jó tanács, de félek, ha ennek a sötétségnek bennem, engednék, akkor nem sok kellene hogy egy zárkát kapjak valahol.
Miközben gondolkozom, már csak azt veszem észre, hogy a hangok terméhez közeli folyosón sétálok a főépületben. Nekem oda nem kellene bemennem, főleg nem ilyenkor. Megpróbálom összeszedni magam és már indulnék is a másik irányba, de meghallom, hogy valaki van a közelben. Gyorsan behúzódok egy ablak melletti oszlop árnyékába, még mielőtt észrevenne, akárki is az.

Frederik Thorin

❁❁❁

"Scared, that is what I was."

   Az ablakomon való kopogtatásra ébredtem az éjszaka. Először azt hittem, hogy csak otthon vagyok, és a szobám előtt végre megnőtt akkorára az almafa, hogy az ablakomból is ehessek majd róla. Viszont amikor kinyitottam a szemem, rájöttem, hogy a Roxfortban vagyok, és arra is, hogy késő éjszaka van, az ágyam fölötti ablakot pedig nem a fa ága kopogtatja, hanem egy bagoly.
 Megdörzsöltem és kimásztam az ágyból, hogy kinyissam a madárnak az ablakot, és ne kelljen tovább előtte lebegnie. Biztosan amúgy is fáradt volt. Nem Melon volt, szóval nem anyáék küldtek baglyot, és nem is a nagyi dagi kuvikja, Bogyó, szóval kicsit óvatosan nyúltam felé, amikor leszállt az ágyam szélére.
- Szia – köszöntem neki, és óvatosan megsimogattam a fejét, mire felém nyújtotta a lábában tartott borítékot. Mivel csak egy pici gyertya égett már csak, ezért beletelt egy kis időbe, amíg el tudtam olvasni, hogy az én nevem van-e valóban az elején. Nem akartam pálcával is világítani, nehogy felébresszem Merelt.
 Megfordítva a levelet, szépen feltéptem, majd kihúztam belőle egy minisztériumi lapot. Nem tűnt fel, hogy a Francia Minisztérium emblémája van rajta, egészen addig, amíg be nem azonosítottam a bátyám, írását.
 Rögtön felébredtem, ahogy elkezdtem olvasni a levelet, és nem tehettem róla, de nagyon izgatott is lettem, így Merel ágya felé fordulva arra készültem, hogy elújságoljam neki. Dennis meghívott engem, meg valamelyik barátomat és persze Arthurt magához a téli szünetben egy pár napra. Nem is volt kérdéses, hogy Merelt szeretném elvinni, azonban mielőtt szólhattam volna neki, feltűnt, hogy üres az ágya.
 Reménykedve benne, hogy csak lent írja valamelyik háziját a klubhelyiségben, kibújtam az ajtón és még mindig a levelet szorongatva a kezemben indultam el lefelé a lépcsőn. Szerettem volna Merelt minél hamarabb megkérdezni, de nem lepett meg annyira nagyon, hogy nem találtam meg lent. Biztosan megint kalandozni indult valamerre.
 Néhány percig csak gondolkozva álltam a lépcső alján, majd beleolvasva újra a levélbe eldöntöttem, hogy megkeresem Merelt, mert ez igen is érdekelni fogja, és biztosan nagyon örülne neki, ha minél hamarabb megtudná, hogy elmehetünk Franciaországba pár napra. Hátha ott még több kaland lesz, mint itt! Főleg, ha esetleg Dennis bevinne minket a munkahelyére is, vagy abba a sétáló utcába, ahol egy néni táncolni tanított macskákat. Izgatottan szaladtam vissza a szobánkba, hogy felmarkoljam az éjjeli szekrényemről a pálcám, és belebújjak a cipőmbe. Talán, ha hamar megtalálom Merelt még nem fogok fázni a kastélyban talár nélkül sem. Megsimogattam Arthur fejét, ahogy kiszaladtam a képen, majd találomra fordultam jobbra. Tudtam, hogy Merel biztosan nem a klubhelyiség körül kalandozik, mert ezt már közösen is ezerszer bejártuk. Meg amúgy is mesélte ma, hogy a Főépületben még vannak részek, amiket nem járt még be olyan sokszor. Szóval afelé vettem az irányt, és igyekeztem az izgalmam ellenére is valamennyire lopakodni. Ahogy Merel, meg az unokatesóim tanították.
 Egészen addig semmi baj nem is volt, amíg nem halottam macskanyávogást. Az a baj a sok cicával a kastélyban, hogy sose tudni mikor futsz bele Mrs. Norrisba, és mikor csak valamelyik másik diák cicájába. Eloltottam a pálcám fényét, és vártam egy kicsit, hogy már lássak a sötétben, aztán elindultam tovább, picit gyorsabban, és abba az irányba, amelyikből nem halottam semmit. Épp elsiettem egy ablak mellett, amikor a biztonság kedvéért átnéztem a vállam felett és találkozott a tekintetem valakijével.
 Annyira megijedtem, hogy azt hiszem még ugrottam is egy picit, ahogy élesen hátra fordultam, a levél és a pálcám pedig kiesett a kezemből.
- Szi-szia – köszöntem, ahogy végignéztem a fiún. Annyira nem volt így ismerős a sötétben, de igazán félelmetes, az volt. – Te-te is Mrs. Norris elől búj-bújtál el? – kérdeztem tőle még mindig akadozva.

[- Szia! –]

Madison &Frederik


"I swear I heard demons yelling"

Ahogy a gyors léptek hangja egyre közelibbnek tűnik, úgy gyorsul a szívverésem is. A tüdőmbe minden pillanat elteltével kevesebb oxigén jut. Nem tudom mitől kaphatott el ez a hirtelen pánikroham, hiszen nincs mitől félnem, de mégis, a hangok és ez a váratlan, nem megszokott esemény, kihozta belőlem. A kezemet a mellkasomra szorítottam és megpróbáltam csillapítani a zihálásom, de nem sok sikerrel, aztán megláttam egy árnyékot.
- Veszélyben vagy! Majd ÉN megvédelek! – hallottam és abban a pillanatban, mintha elszakadt volna bennem valami. Már nem vert hevesen a szívem, lenyugodtam, de testtartásom továbbra is meredt maradt. Arcomra valamiféle pszichopata mosoly ült ki, aztán megláttam a kislányt előttem. Nem tudom ki lehet, talán láttam már egy párszor, de a nevét nem ismerem.
Vészjóslóan elmosolyodtam, amikor elejtette a dolgokat a kezéből. Éreztem a hangján a félelmet és be kell valljam, tetszett. Nagyon is.
Közelebb léptem hozzá és felvettem a pálcáját és a levelet, de nem szóltam egy szót sem. A levél nem érdekelt különösebben, de mindkét dolgot megforgattam a kezemben, körte pálca, tehát egy kedves kis lélek áll itt előttem. A fény szórtan rávetül az ablakból én pedig rászegeztem a tekintetemet. Törékeny kis alkat, nagy barna boci szemekkel és szőke hajjal. Az agyamon hirtelen, szinte az összes ismert átok átfutott ami nem halálos, de mégis, amivel egy ilyen babát túl könnyen meglehetne törni. Az előbbi mosoly továbbra is az arcomon ragadt, szinte már odafagyott, miközben közelebb léptem a lányhoz.
Vajon ha egy varázslattal apró lökést vinnék a szívébe, mennyi idő lenne, mire újra talpra állna és visszaállna a normális pulzusa. Esetleg hogy nézne ki ennek a szép kislánynak az arca egy kisebb robbanás után?
Az agyam ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel kínzott, míg minden egyes gondolat után még jobban szorítottam a kezemben lévő pálcát és levelet. Szinte már nevetségesen egyszerű lenne eljátszadozni vele, semmi kihívás nem lenne benne számomra. Megforgattam a szemeimet és egyre közelebb léptem hozzá, ezzel arra kényszerítve, hogy hátráljon a mögötte lévő fal felé.
- Szia! – mondtam, a hangomban érezhető volt valamiféle önbizalom, ami érthető is, hiszen egy kislánytól nem kell félnem, inkább neki van oka erre – Vannak itt veszélyesebb dolgok és személyek is akik elől el kellene bújni, nem holmi kivénhedt, lassú macskák elől. – Felvontam az egyik szemöldökömet. Remélem leesik neki, hogy ezzel éppenséggel magamra gondoltam. Láttam, ahogy szinte az egész csöppnyi teste remeg.
- Csak nem félsz? – még egy lépést tettem felé. Ha így folytatom, még két-három lépés és felkenem a falra. Egyféle beteges izgatottság járta át a testemet miközben megfélemlítettem fegyvertelen áldozatomat. Eddig még sosem éreztem ilyet, mintha nem is magam lennék. A szemeim ezüstösen csillognak és annyira élvezem ezt a szituációt, hogy már csak pár remegő hang kellene ahhoz, hogy fültől fülig vigyorral folytassam tovább a megfélemlítést.