Sötétkamra

A Hangok terméből nyíló, rejtélyes ajtó mögött bújik meg, melybe csak akkor lehet bejutni, ha az üresen áll. Ha valaki ugyanis tartózkodik bent, az ajtó kilincse kámforrá válik, hogy megakadályozza az előhívás folyamatának megszakítását, a képek idő előtti fénnyel való érintkezését. Belülről hasonlít egy mugli fotólaborra, azzal a különbséggel, hogy az előhíváshoz szükséges tálak nem egy sima asztalon, hanem régi, diákok által telifirkált, ósdi iskolapadokon állnak. A terem egyik falánál pedig rozoga, sok esetben támlákat, vagy lábakat mellőző székek vannak egymásra halmozva. Míg a terem felsőbb részeit pókháló szerűen szövik be a zsinórok, amelyekre az előhívott képeket lehet kitűzni.

          Kockázatot vállalok, de ezúttal nem mások miatt. Önös szándék vezérel még akkor is, ha innentől végleg megutálsz. Tudom, megérdemelném, de valami mellett már nem tudok elmenni szó nélkül. Nagyon bántam a kviddics pályán történteket, és már ki akartalak békíteni, de aztán túl sok minden történt és át kellett gondolnom még egyszer mindent. Karácsony előtt óta, igen. Úgy érzem, kudarcot vallottam már akkor is, és most újra.
          A levél, amit Leonnak küldtem, szívemből szólt, és még akkor is, ha hallottam közben a véleményét, úgy éreztem, muszáj megtennem. Nem igazán van más, akivel meg tudnám osztani a lelkemet sújtó kínokat. Ebben ő a szakértő, és utánad elmegyek hozzá is. Beszélnem kell vele. Megérintem a zsebemben lévő kis tablettás üveget. Nem gondoltam, hogy ilyennel fogok találkozni majd, de könnyebb ez, mint a bájitalokat magamnál hordani. Elsa szerint pedig vészhelyzet esetére inkább legyen nálam, mint baj legyen belőle.
          Bevallom, először nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet eljárni hozzá, inkább olyat kellett volna választanom, aki egyáltalán nem ismer, de aztán rájöttem, hogy mással nem lennék képes beszélni semmiről ezzel kapcsolatban. És legalább biztos, hogy nem titkolok el előle semmit, még akkor sem, ha nem vagyok képes kimondani azokat a szavakat.
          Nemrég volt vége az egyik órámnak, kicsivel több házit kapott mindenki, hogy biztos ne unatkozzanak és a következő óra is olyan gördülékenyen menjen, mint a mostani. Sietősen lépkedek végig a folyosókon, aki lát, az biztos lehet benne, hogy keresek valamit vagy valakit. A pletykákat visszahalva, amik egy részén mosolygok csak, másik részük viszont igaz, nem is lenne meglepődve senki, hogy ki az, akit keresek. Egy üzenetet már küldtem, hogy este, mielőtt elhagyom az iskolát beszéljünk pár szót, de nem tudok odáig várni.
           A hangok terménél találok végül rád, és hogy ne tudja meg az egész iskola, mi történik most, megfogom a kezed.
          - Kérlek, csak gyere velem.
          A sok beszélgetés hatására rájöttem még valamire magunkkal kapcsolatban. Egyszerűen nem bírom ki, ha rosszban vagyunk, és ha nem lenne összekötve a lakásom a Roxforttal, akkor valószínűleg nem tudnék elmenni innen, pedig nagyon nem találom most a helyem az épület falai között.
          A sötétkamra szerencsére nem foglalt, így oda húzlak magammal, és amint becsukódik mögöttünk az ajtó, már biztos is vagyok benne, a szemtanúknak köszönhetően olyan mértékű pletyka kezd el terjengeni, amit talán már az iskola vezetése se fog figyelmen kívül hagyni.
          Erőszakos leszek, magamhoz húzlak és röviden mégis szenvedélyesen csókollak meg, amiből egy ölelés keletkezik. Mikor úgy érzem már elég, ellépek és nekimegyek a falnak. Kisebb ez a helyiség, mint gondoltam, de nem számít.
          - Sajnálom. Sajnálom, hogy annyit szenvedtél miattam. A vitát a kviddics pályán. Teljesen jogos lenne, ha most faképnél hagynál anélkül, hogy meghallgatnál. Csúnyán beszéltem veled.
          Szórakozottan rugdosom a földet pár pillanatig, majd a tekinteted kezdem fürkészni. Bele kell vágnom a mondandómba, muszáj.
          - Még a Mungóban elkezdtük Elsával a terápiát, de az a rengeteg sérült diák. Alkalmatlan vagyok tanárnak. Már téged se tudtalak megvédeni decemberben, akkor hogyan gondolhattam azt, majd ezzel megbirkózom?
          És akkor Eadlynről még nem is beszéltem. Észre kellett volna vennünk a jeleket. A Roxfortnak menedéknek kellene lennie, és mégsem tudjuk megadni a diákoknak ezt a fajta védelmet. Egy menedéket az olyan szülőkkel szemben, mint az ő családja is.
          - Szeretném, ha velem jönnél. Hagyd itt a Roxfortot, mindent megtanítok neked az úton, amíg én is tanulok. Felkészítelek a Ravaszra. A motorom a ház előtt vár, csak itt belépünk a kandallóba, otthon pedig felpattanunk rá. Edinburgh, Glasgow, Dublin, Belfast, nyáron Hollandia, Olaszország, Franciaország, és amit akarsz. – Megfogom a kezed, a gyűrűt nézegetem, amit még szilveszterkor kaptál tőlem. – Meg akarom adni neked a biztonságot. Neked és a gyereknek, de előtte azt is, hogy világot láss, élvezd az életet, légy szabad, kötöttségektől mentes.
          Előveszek a zsebemből egy képet és leteszem mellénk az asztalra. Otthon találtam, minket ábrázol. Téged és engem, ahogy a bálon beszélgetünk és ellejtjük azt a bizonyos első táncot. A sugárzó boldogság látszódik az arcunkon, már akkor. A fotós, aki készítette egyszerűen nem tudott elmenni mellettünk anélkül, hogy megörökítené. Azt mondta, ez kellene a világba, minden párnak ezt kéne éreznie és tennie, feltétel nélkül boldognak lenni.
          - Szerinted lehetünk egész életünkbe olyan boldogok, mint a képen?

margaritarenia mou

☽ ● ☾

sweet summer child

       Aub egy képét forgatom az ujjaim között, amelyeket enyhén elszínez az oldat, amiben előhívtam - még friss, még olyan romlatlan, mint a rajta szélesen mosolygó, a hajában nagy igyekezettel a margarétákat tartó kis alak, és úgy érzem, az a szél, ami őt cibálja, engem is elért, csak éppen bennem dúl, nem idekint. Üres a Hangok terme, és az ajtókeret megvéd tőle, hogy most kéretlenül is megosszam a semmivel a gondolataimat, bár tartok tőle, hogy olyan hirtelen lenne olyan sok, hogy tulajdonképpen senki nem értene belőlük semmit. Egyik sarkamról a másikra állok, fázósan megdörgölöm az egyik karomat, ami még lazán zsibbad a legutóbbi edzés után - ami ennek fényében sikeresnek mondható, az a bájos kék folt pedig majd elköltözik melegebb éghajlatra egyszer - és várakozom, kicsit kevésbé türelmesen, mint fél órával ezelőtt. Patti, társam a bajban és a fényképezésben, bizonyára úgy gondolta, hogy teljesen büntetlen dolog órákig foglalni a Sötétkamrát a szükség idején.. Már legalább hatszor bekopogtam, de vagy most pótolja az otthonos sötétségben a fotózás miatt elvesztegetett órákat az alvásra, vagy csak egyszerűen ignorálja a létezésünket, ami valahol a művészi önkiteljesedés alapja, valahol meg olyan iszonyú bunkóság, hogy rögtön magam elé vizionálom Willow feltételezett sirámait az öltözőben..
      Rá akarok gyújtani, idegesen a zakóm zsebébe gyűröm a húgom képét, és nagy önuralomról teszek tanúbizonyságot, hogy nem húzom rögtön elő a kis dobozt meg a szakrálisan direkt erre eltett öngyújtót, Greg ajándékát. Egy orgazmusba merevedő női arc virít rajta, és csak azért nem teszi magát még feltűnőbbé ezzel a tulajdonságával, mert nem a varázsvilágból származik: a hozzá mellékelt levélke szerint így kellene éreznem magam, de ehelyett - és mert Greg fantáziája megint olyan kanyarokat fut meg, amelyeket én nem - egyszerűen csak fel vagyok háborodva. Már nem vagyok dühös, átléptem a kétségbeesésen is, úgyhogy most a beletörődéssel vegyes enyhe szikrákat forgatom a mentális tenyereim között, várva a következő lépést. Sejtettem persze, hogy nem mondott igazat, nem is várhatom el valakitől, akinek az identitása része a... nevezzük úgy, hogy füllentés, de nem adtam rá okot, hogy egész könyvtárakban kelljen letagadnia előttem dolgokat. Elsa szerint gyakorolnom kellene az elengedés nemes művészetét, de felvilágosítottam, hogy lehet némi párhuzam aközött, hogy a házam őrzője vagyok, és a jellemem ilyen árnyalatain: nem szoktam elengedni dolgokat. Gondolom közben a történet másik főszereplője kipiheni fáradalmait, és Leontól azt is megtudtam, hogy nincsenek súlyos sérülései..
     Már meg is tervezem, hogy fogom meghálálni Patti előzékeny váratását, mert látom, hogy kinyitja az ajtót, és a zsákmányát magához szorítva eloson, mikor felbukkan a lovag, lovatlanul, én meg olyan látványosan meredek az ajtóra a termen át, mintha abban bíznék, hogy ezzel láthatatlanná tehetem magam. Rendben, elismerem, ápolok ilyen naiv reményeket, de nem történik semmi, így kénytelen vagyok lendületet is adni a határozottságomnak, és a fejünk felett felkondul a mély hang, mint a drámákban a narrátor, ha sokáig kell hallgatnia.
     -'Igen, megkaptam a levelet... nem, nem téged várlak, fene vigye azt a jó szabású talárt rajtad! - majdnem a számra is csapom a kezem, és minden maradék, Gregen és más rendbontókon nevelgetett sötét nézésemet megpróbálom rád borítani, és közben a lehető legkecsesebben átviharzani a kamráig, de más terveid vannak. Az egyetlen szerencsénk, hogy alig pár alsóéves lézeng erre, őket pedig még elszórakoztatja a terem kéretlen akusztikája, mert ahogy csukódik az ajtó mögöttünk, hallom, hogy kuncognak, mikor az egyikük arra gondol akaratlanul hangosan, hogy csak meg ne tudják, hogy az ő üstje robbant el bájitaltanon..
    Én is épp úgy parázslok fel, ahogy Oakley professzor haragja tehette a rebellis kiskölyök teljesítménye után - a csók közben a felkarodba markolok, de eszemben sincs fájdalmat okozni. Meg akarlak harapni tehetetlen dühömben, amit most ez idézett fel, hogy te megint átlépsz azon, hogy beszélned kellene, megint elrejted előlem, hogy mit gondolsz és érzel.. Lihegve állok a sötétben, az egyik tenyerem a száraz szememre szorítom, a szempillák halkan sikoltva torlódnak fel a kihűlő bőrömön, és a pánik óvatosan érinti a derekamat, a hátamat. Megint itt vagyunk, megint úgy, mintha nem árultál volna el minket. Hányszor lehet ugyanabba a folyóba belelépni egymás után, hányszor lehet elkövetni ugyanazt a hibát?
     Hang nélkül bólintok, de aztán közbe kellene vágnom. Mennyire megérdemlitek egymást az unokabátyámmal, az ő állandó önbakóságával, hogy mit kellett volna megtennie, hogyan kellett volna még több darabot feláldoznia mások boldogságáért, mintha tényleg mulasztott volna a védelmükben, a jólétük megóvásában. Vajon ez a tanári kar sajátossága, hogy kötelező jelleggel ostoroznotok kell magatokat mindenért, amiről nem tehettek?
      -Elsa biztos szomorú lesz, ha rájön, hogy nem ér semmit a terápiád, főleg, ha azt vontad le következtetésnek, hogy alkalmatlan vagy. Az anyám ellen a jelenlegi egész aurori kollégium találékonysága sem elég,
egy osbskurust pedig nem lehet megállítani! - tudtam, hogy beszélni fogunk róla, és tudom, hogy a történetnek közel sincs még vége.. - Nem lehet örökké szégyellni, hogy élünk, Willow! Sem a bátyáidat, sem az apádat, sem az én anyámat, sem Tillt, sem Leandert, sem Keant, sem Eadlynt! Ha bármi is, hát ez tesz alkalmatlanná, de nem arra, hogy tanár legyél, hanem hogy boldog.
      Gondoltad, hogy nem szerzek tudomást az auror nyomairól? Az én nevem is kiérdemelt egy saját lapot a noteszában, és vagyunk ezzel még így páran - ha gyerekként megtanulsz bújócskázni a saját otthonodban, később is észreveszed, ha valaki éppen kiszámol. Mindketten tudunk dolgokat, amelyek érdekelhetik, és a legkevésbé sem lepett meg, hogy igyekezett összekötni a szálakat, ahogy őt sem lepte meg, hogy olyan ártatlannak mutatkoztam, mint egy ma született őz - egy most éppen dühében lángot fújó őz. De rögtön elhallgatok, mikor folytatod...


       Lassan öltesz alakot a sötétségből, mintha mese lennél, mert az is, amit mondasz: káprázat, nem igazi. Nézem a kezünket, az enyém még mindig bordó itt-ott, eljött értem a lovag lovatlanul, és most érünk véget, ellovagolunk a naplementébe, becsukják felettünk a könyvet és boldogan, amíg meg nem. Szeretjük egymást, a kibontott hajam lobog a tengerparti szélben, az ajkad a homlokomon, és ezek a kezek nem egymást fogják, hanem egy kezdődő életet óvnak... Szép történet. Szép őrültség.
        -Willow.. mi történt veled? - suttogom, a hangom a falakra kenődik, onnan olvad le, lassan csöpög a padlóra, egyszer belefulladunk - Hová akarsz menekülni? Ez az életünk..
       Én nem menekültem akkor sem, amikor kellett volna, és ezeket a történeteket hallottad már, sőt, sors és elvtársuk vagy és voltál, mikor megvédted a gyengéket a háborúban. Mindketten őrültek vagyunk, és egyikünkről sem lehetne keleti bölcsek mondáit formázni, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire félsz.. vagy te nem is félsz, hanem mindig is ilyen voltál, futva-rohanva a lángok elől, ha azok túl közel kerültek, és most ennek lettem a része?
        -Mindennél jobban szeretlek Willow Fawcett, de nekünk itt van dolgunk, itt tartozunk felelősséggel másokért, bármi is történik. Lesz nyár, lesz tél.. lesz idő azokra, amit mondtál, és nem választhat minket szét semmi: ha gyerekünk születik, tényleg azt akarod, hogy úgy nőjön fel, hogy soha nem volt egyetlen talpalatnyi föld sem, ami az övé lenne, amit a magáénak érezne, mert folyton futnia kellett a szülei bűnei elől? Én vagyok a leggyorsabb futó időn és téren túl, de itt maradunk. Itt maradunk, és együtt küzdünk meg mindennel, ami következik.

          Egy halovány mosoly fut át az arcomon, de ez inkább kínosnak mondható, mint örömtelinek. Azt hiszem, Elsa tisztában van vele, hogy valamivel, sokkal nehezebben fogunk haladni, mint egy másikkal. De tekintve, hogy néha visszatérünk a gyerekkoromhoz a beszélgetések közepette, valószínűleg nem is csak addig tart majd a kezelésem, amíg kibeszélem magamból a karácsonyi és a mostani eseményeket. De ezt ő tudja igazán, és nem fogok megfutamodni előle. Még akkor sem, ha a következő tetteim erre engednek majd következtetni.
          A leginkább azt próbáltam meg kezelni az elmúlt hetekben, hogy a pánikot, amit néha érzek, mikor megzizzen mögöttem egy fa, ahogy leesik róla a ráhullott hó, vagy a papír, ahogy leesik a földre, ezt a diákok és te se láthasd. És most mégis a szavaim mögé látsz, látod a pánikot, talán érzed is, bár nem akarom közvetíteni feléd.
          - Többet kell tudnom. Meg kell tanulnom mindent, amit meg lehet tanulni. Tapasztalatokat akarok szerezni. Mil, az elmúlt időszak ráébresztett arra, hogy önelégült voltam a tudásommal kapcsolatban. Azt hittem, már mindent tudok, hogy már nincs semmi, amit tanulnom kéne. Tévedtem – hajtom le a fejem. – Mert félek, hogy legközelebb talán meghal valaki és az én lelkemen szárad, mint a háborúban, mikor későn értem oda és a szemem előtt öltek meg valakit. Az a tekintet, az a könyörgő tekintet, pont olyan volt, mint Ms. Marlowe-é.
          Tudom, neked se volt könnyű a háború alatt, nem is panaszkodom, biztos vagyok benne, hogy megérted. Egész eddig igyekeztem megbirkózni mindennel, ami az utamba került, és sikerült is. A magam módján a terhekkel a vállamon boldog voltam, de vajon meddig lehet növelni azokat a terheket? Folyton figyelni, folyton mások véleményét hallgatni és igazodni mindenkihez. Van olyan pillanat, mikor elfárad az ember akármennyire is szeretne teljesíteni.
          Mintha azt kérdeznéd, futottam-e eddig is. Igen, eddig is futottam, hajtottam a kalandokat, az új élményeket, hogy a régebbiek elfelejtődjenek, távol kerüljenek és ezzel kisebbek legyene, de a Roxfort miatt megálltam, és most úgy érzem, minden beért. Minden tettem, minden mondatom, minden itt van a hátam mögött közvetlenül és ezen Elsa se tud segíteni, már nem vagyok biztos benne, hogy mi ketten vagy mi hárman elegen vagyunk hozzá.
          - Biztos vagy benne, Mil? Itt akarsz maradni?
          Megértem, persze, hogy nem akarsz elmenni, itt a családod, van olyan, akihez ragaszkodhatsz és ragaszkodnak hozzád is, de nálam ez nincs meg, én szabad vagyok. Hirtelen kitágulnak a szemeim. Ideje lesz leszoknom arról, hogy úgy gondolok magamra, mint aki egyedül van. Már nem vagyok egyedül. Itt vagy te. Ez már több mint elég ahhoz, hogy maradjak.
          Lenézek az asztalon lévő képre. Hogy nem vettem észre, hogy az a pár, akik ilyen önfeledten táncolnak a bálon, már itt van bennünk? Már rég elértük ezt?
          - Miért vagy sokkal bölcsebb nálam? – kérdezem halkan. – Miért látod át pillanatok alatt azt, amit én napokig nem tudok? Miért vagy a lelkiismeretem?
          Való igaz, ha nem ragaszkodnék annyira hozzád, akkor már nem lennék itt. Már valahol máshol lennék. De ettől függetlenül nem jövök vissza már. Nem tudok visszajönni az iskolába még.
          - Ha jól tudom, pletykában már kering a kiköltözésem. Hallottál róla? Mert igaz. Nem zárkóztam el a diákok elől, de ezentúl a szabadidőm inkább otthon töltöm. Láttad az íróasztalom ott, és láttad a rajta lévő dolgozatokat is már, nem ez az első alkalom, csak ezúttal… hosszabb.
          Nem tudom meddig. Legalább addig, amíg Elsa javulást nem lát az állapotomban. Vagy addig, amíg el nem kezdődik a szeptember. Vagy a kettő közül, amelyik hamarabb bekövetkezik.
          - Tudod – végigsimítok a válladon, majd meg is pihentetem rajta kicsit a kezem. – Még a Mungóból, miután körbenéztem a sérült diákok kórtermeiben jutottam erre a döntésre, és írtam egy levelet Leonnak, amiben megkértem, hogy vigyázzon rád. Tudom, hogy nem kell se megkérnem rá, mert megteszi, és tudsz vigyázni magadra is, de mégis úgy éreztem, ezt le kell írnom, hogy saját magamat megnyugtassam, minden rendben lesz veled. A válaszában írt néhány dolgot, és azt hiszem, igaza van.
          Leveszem a kezem a válladról, majd újra megcsókollak. Kit érdekel, mit mond Leon, nem az ő véleménye számít, hanem a tiéd. Már beletörődtem, hogy minden próbálkozásom ellenére, amit a múltunk helyrehozására tettem, csak falakba ütközik, így elképzeléseihez méltón leszek még egy dologban gyáva és futamodom meg. Elengedem ezt a törekvésemet. Miután elválunk, a homlokom a homlokodnak támasztom és elmosolyodom. Nem fogod érteni, amit mondok, valószínűleg, de akkor is jól esik kimondani ezeket a szavakat.
          - Van olyan, akiért érdemes harcolni, és van olyan valaki, akivel érdemes megküzdeni. Örömmel fogom végigcsinálni - mosolyodom el.

m a r g a r i t a r e n i a  m o u 

willow fawcett

draw night, evening star

       Szeretnék úgy tenni, mintha minden olyan lenne, mint azelőtt - már azelőtt, kérdezném mástól, hogy anyád megpróbált megölni, megpróbálta megölni azt, aki a legfontosabb volt, égett a világ és te el akartál menni? El akartam menni, mert olyanok vagyunk mind: ha nagyon fáj, nagyon szeretnénk, hogy véget érjen. Szeretnék olyan lenni, mint ezelőtt voltam, nem ezt emlegetni, nem surranni a folyosók árnyékában, megint gyerekesen kivágott hátú ruhákat viselni, csak unottan cigarettázni egy szombat hajnalban a parkot figyelve, csak a képeimet kiragasztani az ablaküvegre, csak azon bosszankodni, hogy a rossz idő miatt megint elmarad egy edzés. Szeretnék kint táncolni az esőben, bőrig ázni, onnan beszaladni, a tűz elé kuporodni, egy kávét meginni, egy csókot elcsókolni, nevetni és.. nem is tudom, nem ezen gondolkozni.
       Szeretnék úgy tenni, mintha az unokabátyám nem ajánlotta fel tegnap este, hogy megszabadít a szenvedéseimtől - jót mosolyogtam rajta, még emlegettem is neki, hogy ez pont úgy hangzott, mint egy végső megoldás, mint egy horrorfilm ízléses felütése, ami majd családi viszályba mártott tragédiában végződik, és vajon nem volt még abból elég? Sosem volt egészséges humorérzékem, de most már tényleg csak mosolyogni tudok, ha a halandóságom kerül mérlegre: úgyis könnyűnek találná bárki, az emberi test törékeny. Leon viszont nem viccelt, és talán most először éreztem úgy, hogy lesz olyan pont, amikor nem mondok többé semmit neki: majdnem megütöttem, de helyette csak lázas közönyben néztem fel rá, az alakja fáklyafényben megnemesült, és mintha egészen olyan lett volna, amilyen lenni akarhatott gyerekként. Megszabadítalak az emlékeidtől.. mint egy hős lovag. Mint egy mindenható istenség, időingája kitörli a könnyeket és a fájdalmat.. Még mindig szeretném megütni az istent érte, megragadni a jól szabott zakójánál, és keményen, nagyon is emberien beleverni a fejét az íróasztal szélébe.
      Szeretném, ha olyan lennék, mint azelőtt. Te is szeretnéd, Willow, de te még nálam is jobban tudod, hogy merre vezet az út kifelé egy traumából: a szakadékba vagy előre.

     -Nem lehet mindenkit megmenteni, Willow, és legalább olyan nehéz ezt elfogadni. Ha könnyű lenne.. nem lennének hősök. Ebben az értelemben lehet, hogy nincsenek is. - szinte látom, hogy válik semmivé mindaz, amit magamról képzeltem, vagy amit a lovon ügető hercegekről. Vajon a sárkányokat ki fogja megmenteni? - Feltenni az életed mások védelmére, és kudarcot vallani emberi dolog, de gyűlölni magad érte őrültség. Hősies beismerni, ha valami nem megy, hősies segítséget kérni, mert akkor a legnagyobb ellenséged győzted le: saját magadat. Én nyilván nem tarthatlak vissza attól, hogy ostorozd magad azért a lányért, de annyi minden van az életben, amit megbánhatunk.. annyi minden, amiről tényleg tehetünk.
     Vajon látod összeérni a szálakat a háttérben, vajon sejted már, amit én? Talán meg kellene most állítanom, lehet, hogy aranykoronás istenségként követnem kellene az unokabátyámat, és nagyon megnyugodnom a tudattal, hogy én mindent megtettem azért, hogy ne legyél önmagad. Ha menni akarsz, menni is fogsz, de erről szól a szeretet: majd itt leszek, ha visszajössz, és addig én is élni fogok, mert tartozom neked és magamnak ezzel. Szeretném, ha tudnád mindezt, de jobban ismersz önmagamnál, és olyan suta lenne, mint amilyen bárki más is lenne, ha olyasmit próbálna megfogalmazni, amit inkább érzünk.
     - Valakinek életben kell tartania titeket, még ha az univerzum a legbalszerencsésebbek egyikét is küldte nektek. - önkéntelenül elvigyorodom, és a falnak dőlve figyelem az eszmefuttatásod. Most kicsit öregebbnek érzem magam, de nem vénnek, ó nem, én vagyok az, aki megbecsüli mindazt, amit eddig átélt, de nem ragaszkodik hozzá annyira, hogy keserűvé tegye azt. Nem mintha nem lennék depressziós, nem lennének megoldatlan gondjaim, és nem mintha nem lenne monoton ez a gondolatmenet, de ettől még szeretem azt a gondolkodó tekintetet, amit ilyenkor vágsz, Kean hülye kis vicceit, szeretek mezitláb ugrálni az ágyamon, szeretek a kávéspohár alján kopácsolni a kanállal. Ilyenkor is szeretném, ha minden olyan lehetne, mint egykor, de elhiszem, hogy a másmilyen nem szükségesen rosszabb lesz. Csak másmilyen. - Hát, akkor én leszek az, aki elrontja ezt az örömteli pillanatot, mert Leon egészen máshogy képzeli a vigyázást. Lehet, hogy én vagyok a pszichiátriai eset, de nekem nem ez a szó jut eszembe azzal kapcsolatban, ha felajánljuk valakinek, hogy preventív jelleggel tisztára mossuk a memóriáját, kiemelten azokkal a személyekkel az élén, akik fájdalmat okoztak.
     Kíváncsi lennék a válaszára, mert nyilvánvalóan máshogy gondolta végül, de akár őt is számon kérhetem. Nem ütöttem meg, de az, hogy szó nélkül rávágtam az ajtót, hasonlóan beszédes gesztus volt, és értett belőle, mert ma reggel nem is pillantott az asztalunk felé - tehát igen, órák kérdése, és bocsánatot fog kérni, homokot szór a fejére, és nekem bűntudatom lesz, amiért most ilyen gúnyos vagyok vele kapcsolatban, de nem tudom elviselni kettőnk együttes világfájdalmát - vagy az egyik, vagy a másik, és ez egyértelmű kellene legyen a hős lovagnak is.
     - Ha el akarsz menni, én nem foglak visszatartani, Willow. Én itt leszek, ha visszajössz, ha pedig nem..hát fogalmam sincs, de ha tényleg úgy érzed, hogy erre van szükséged, nem foglak bezárni ide. Néha azért küldj képeslapot, és ne aggódj amiatt, ami velem vagy Leonnal történhet. Elég, ha mi aggódunk magunkért - máshogy mi értelme lenni elmenni?

Minerva Balmoral

          Meghozni egy döntést, egyszerre lehet felemelő és fájdalmas. Meghozni azt a döntést, hogy mostantól nem foglalkozok Leonnal és a véleményével leginkább felemelő, hisz úgy gondolom, a mi kapcsolatunk már menthetetlen, ilyen formán pedig nem kívánok több energiát fektetni bele. Másrészről viszont tudván, hogy a távollétemben vele vagy, elég fájdalmas. Tudom, mennyire ellenem van, és azt is, mennyi mindent képes megmozgatni, de… Imádom ezt a det. Szinte meg is mosolyogtat. Kezem az arcod élén siklik végig, ahogy befejezem a gondolatot. Benned maximálisan megbízom és ez a legfelemelőbb érzés mind közül, amit valaha tapasztaltam. Ezért tudok elmenni nyugodt szívvel. Tudom, hogy itt leszel, mikor visszajövök.
          - Nem gondolom, hogy az univerzum legbalszerencsésebbjét kaptam volna őrangyalomnak. Szerintem inkább a legszerencsésebbjét.
          Hiszen rengeteg dolgon mentél keresztül, és más már régen feladta volna, de nem te. Te dacoltál a sorssal, az anyáddal, a vérrel, a Nagyúrral. Bárkivel, aki nem úgy cselekedett, ahogy neked jó lett volna. Idő kellett hozzá, ezt nem is tagadom, de végül nyertél. Azért, mert még mindig élsz, és elmondhatod magadról, hogy boldog vagy. És a legfontosabb, elmondhatod másnak és saját magadnak is, hogy boldogságot és fényt csaltál másnak az életébe. És ennél nagyobb dolog nem kellhet senkinek sem. Nem akkor, ha meg tud barátkozni a saját bűneivel.
          Magamhoz húzlak, és ezzel együtt meg is ölellek. Nem akarom, hogy lásd mennyire felbosszantott most, és legszívesebben behúznék neki egyet a puszta feltételezésért is, ami szerint valakinek elvenni az emlékét lehet bármiféle megoldás. Csak suttogva teszem hozzá.
          - Az unokabátyádnak tudnia kéne, hogyha el is veszi az emlékeidet, újra meghódítalak majd. Az enyémet is el kell vennie ahhoz, hogy elválasszon minket egymástól.
          Persze tudom, hogy már a gondolat is fájdalmat okoz, és tudom, hogy nem tennéd meg, nem adnál rá engedélyt, ami nélkül Leon egy nyamvadt szikrát nem szór ki a pálcájából, de attól még a feltételezés is felháborító. Tudja hogyan okozzon fájdalmat az embernek, még akkor is, ha nem szándékozik. Vagy csak nem gondol bele, hogy az talán fáj a másiknak. Pont ahogy én is. Annyira hasonlítunk, mégse találjuk meg a közös hangot. De ennek úgy érzem, vége van már. Most elmegyek, és ezzel elvágom a lehetőségét annak, hogy az iskola a továbbiakban bármilyen okból kifolyólag tőlünk zengjen.
          - Nem csak képeslapot kapsz majd. Ajándékok tömkelegét, hogy a baglyok el se bírják. A kicsinyített másom fog a párnádon pihenni – mosolyodom el. – Nem csak varázslatokat szeretnék majd tanulni, hanem ételeket is. A világ legkülönfélébb vacsoráival foglak majd meglepni, minden egyes alkalommal, amikor csak kedved van hozzá.
          Fura lenne, ha egy kis Willow mozgolódna ott, és fogná a kisujjad este, nehogy félj valamitől. Mondjuk még sohasem láttam ilyet, de ez bűbájtan, ami azért nem az erősségem, de talán megpróbálhatnék legalább egy átmeneti megoldásként.
          - Amúgy, Mil. Miért is búcsúzol úgy tőlem, mintha örökre mennék el? Minden órára, szakkörre és korrepetálásra visszajövök. Valamint vannak nekem tanári teendőim is. És talán a legközelebbi kviddics meccsed is megnézem majd.
          A lehető legkevesebb dolgot akarom kihagyni majd, de nem lehetek itt mindenen, ez egyértelmű. Akkor nem lenne értelme annak, hogy elmegyek.
          - Mit szólnál hozzá, ha az estét nálam töltenéd?
          Egyik kezem lecsúsztatom a derekadra. Elvonlak kicsit a faltól, felülök a kép mellé a padra. Addig akarlak magam mellett tudni, ameddig csak lehet. Nem érdekel, ha már illetlenül sok időt töltünk itt, akkor is szeretnélek magam mellett tudni. Érezni az illatod, a pórusaidon kiszűrődő vágyaid illatát. Téged akarlak.
 

m a r g a r i t a r e n i a  m o u  

willow fawcett

draw night, evening star

        Azt mondod, nyertem? Nem mintha hallanám, vagy nem mintha a szád szólna hozzám: a mozdulataid, a szembogarad suttogja, hogy Minerva, te bizony nyertél, még ha nem is a hagyományos babérkoszorús örömujjongás is kíséri majd az utat a dobogóig. Nem tisztáztuk, ki ellen, esetleg egyszerűen csak önmagam korlátait leküzdve - nem is lényeges igazán, végül is nem épp most készülünk elföldelni, és utánam dobni minden maradék tiszteleted egyetlen kifejezésbe sűrítve... Vagy lemaradtam valamiről, és az ajtón kisétálva köddé válsz, esetleg én teszem helyetted. Szürreálisak vagyunk, te meg én, Willow, és nem lepődöm meg semmin.
        - Ne adj neki tippeket... végül amilyen alapos, a sajátjait is elveszi. - mert nem kétlem, hogy ilyesmire készül, csak az idejét nem tudom. Az unokabátyám el akar tűnni, és sosem hittük el neki, hogy jobban csinálná, mint bármelyikünk - pedig te rám találtál azon a hideg délutánon, én pedig óhatatlanul beléd futottam, mint egy bizakodó patak. Leon azonban sosem határozta el igazán, hogy magunkra hagy minket, és eddig nem is gondoltam bele, hogy ha annak idején megtehette egyszer a családjával, mi akadályozná meg most? Túl sok elvarratlan szál, és egyik sem tart olyan erősen, hogy ne léphetne ki az ajtón. Felnézek rád - szerinted mi történne, ha tényleg elmenne? De nem hisszük el, hogy lehetséges, amíg nem történik meg. - Hát erre azért nehéz lenne nemet mondani, úgyhogy meg sem kísérlem. Nem én. Mutass fel egy finom receptet, és Minerva Balmoral már meg is idéződik.
        De már ott lebeg a levegőben a búcsúzás, és még hónapok kérdése, hogy valóban utolérjelek. Fogalmam sincs, mihez fogok kezdeni, már azon kívül, hogy végre a leleplezés veszélye nélkül dohányzom jókat, legelek, és megpróbálom elhitetni a húgommal, hogy a világon minden rendben. Ez nekem amúgy is rosszul meg, ha kijelentem, hogy minden rendben, perceken belül ránk szakad a szentséges plafon.
       - Ha megint tök nyíltan a MARDEKÁRNAK akarsz szurkolni, inkább légyszi, ne. - fintorodom el, és belecsípek az oldaladba: nem felejtettem el a nyílt és alávaló árulásod, amit még itt körbe is kalapozol. Te komisz gyerek, mert vedd tudomásul, hogy az vagy, és semmit nem változtál. - Ám legyen: búcsúeste Fawcettéknél. Az öné vagyok, Fawcett professzor, de csak ha megígéri: megvár, amíg eljön a nyár, hogy magával szökhessek, most már végleg.

       Így utólag furcsa belegondolni, mi minden történt velünk - ha elmesélném valakinek, szerinted hinne nekem?
Vagy akarnám, hogy higgyen? Nem szeretek nosztalgiázni, és mégis szinte mindig az ebből fakadó benyomásaimat emlegetem, mint valami matuzsálem, egyre a múltban kódorogva, és néha közébiggyesztem valami kötelességgel azt is, hogy majd ha jobban leszek, majd ez vagy az megoldódik, de tulajdonképpen a dolgoknak ez nem természete.
Hook szerint az élet már csak ilyen - a maradék büszkeségem megakadályoz abban, hogy igazat adjak neki, elvégre végül ő maga sem futott a régi nagy ő után, lemaradt szépen, és figyelmét inkább a páciensei lelki nyúzására fordította, gyanítom, nem teljesen önzetlen szándékból: legyen hát, elengedem minden arra irányuló vágyamat, hogy egyértelmű következtetéseket vonjak le. Mindennek alapjául ez az iskola, ez a Roxfort szolgált, nem hagyhatom ki hát a történtből, még akkor sem, ha a miénk epilógusa Londoné, mikor rákacsintottunk a városra.
      Megfogom a kezed, és megszorítom: a barátom lettél, hogy aztán mégis másnak nevezzelek, avarba lökjelek, és felforgassam az életed. Nem kell beszélnem hozzád, anélkül is megértesz - nem, ezt senki nem hinné el nekem, senki, aki tudja, hogy mind az összes tizenhét évemet arra áldoztam, hogy megállás nélkül pofázzam, rettegve a csendtől, és érted csend lettem egy éles sikoly után. Mehetünk, Willow - előbb ki a kamrából, végig a folyosókon, aztán át az ajtón, majd hónapokon... ki az iskolából, ami a mesénk keretét adta. A fiú és a lány, akik mindig a biztonságot keresték, hogy aztán darabokra szabdalják azt: de nem félek. Tudod, miért nem?
      Mert bárhogy folytatódik majd a dramaturgiánk, bárhogy nevezzelek, bárhogy fussunk - együtt leszünk.
     Valahol együtt leszünk.

Minerva Balmoral

          Ahogy a sötét és a vörös fény körbeölel minket az egész hely és mi magunk is olyan rejtélyesek leszünk, mintha nem is élő emberek, hanem csupán lenyomatai lennénk önmagunknak. Egy alak a képen és mégis valahol az egész valóság, hiszen a fénykép is csak egy megörökített pillanata a valóságnak. Nem akarok én tippeket adni drága kollégámnak, ő pontosan tudja, hogy mire gondolok, mintha mindig is belelátott volna a fejembe. Vagy a jövőbe, ahogy azt ő megfogalmazta.
          Ami pedig a főzést illeti. Tudod, hogy mindig is imádtam, és ez már így is fog maradni amíg meg nem halok. Talán majd egy fakanállal a kezemben fognak megtalálni, amint egy receptet bújok, de már eléggé lemerevedve a több napos hideg időtől. Mindig is azt gondoltam, hogy a vég nekem majd egy párbajban jön el, hiszen az lenne igazán hősies, de aztán rájöttem, hogy az nem igazán nekem való lenne. Költői lenne azt mondani, hogy majd ágyban párnák és a szerelmem karjai között, de én azzal is megelégednék jelenleg, ha nem kéne szenvednem.
          - Nos, nem kell messzire menned majd, mert elhozom hozzád azokat a recepteket. Ki fogom készíteni a Roxfort házimanóit. Csak majd ne csapd le kérlek a baglyot, amelyik a meghívót küldi a vacsoránkra, rendben?
          Elmosolyodom, mert tudom, hogy nem tennél ilyet, az már állatkínzás lenne, és azt is tudom, hogy csupán egyetlen ember van, akinek ártani tudnál. Bár, talán abban sem vagyok teljesen biztos, hogy őt embernek tekinted még. Mi lesz, ha rájön majd kettőnk kapcsolatára? Vagy ha nem felejti el azt, amit decemberben mondott? Nem félsz, hogy összetalálkozok esetleg vele az utamon?
          - Én? A Mardekárnak? Ugyan, dehogy.
          Huncutul csillan a szemem, érzem, ahogy rád nézek, és a hangsúlyomból is kihallható. Egyszerűen nem tudom meghazudtolni magam, így azt sem tudom megígérni teljesen őszintén, hogy nem fogok a házamnak szurkolni. Az viszont biztos, hogy azon a bizonyos Griffendél-Mardekár meccsen ketté szakadok. A szó szoros értelmében.
          Ugrok egyet a csípés hatására, le egyenesen az asztalról, hogy aztán nevetve öleljelek magamhoz. Az örök gyerekek mondhatná valaki, aki kívülről lát most minket, de ez nem lenne igaz. Nem teljesen és ezt csak mi ketten tudjuk. Szeretném, ha ez így is maradna, pont eléggé megütöttük már a bokánkat a korábban történtek miatt, és pont elég titok vesz körül minket, hogy feltűnést keltsünk vele.
          - Professzor? Azt hittem, nem fogsz ennyire hivatalosan szólítani, ha kettesben vagyunk.
           Persze, ezt a megszólítás több szempontból is érdekes lehet, nem feltétlenül csak a titulusom miatt. De másban azért nem gondolom, hogy professzor lennék. Hacsak valaki a konyhában elvégzett munkájáért nem kapja meg a szeretteitől. De akárhogy is legyen, a búcsú parti elkezdődik, és minden rendben lesz majd.
          - Mil? – nézek rád az ígéret miatt.
           Kicsit úgy érzem, hogy most egy olyan irány felé vesszük az irányt, ami még eléggé kétséges, így olyan ígéretet nem akarok tenni, amit esetleg később nem tudok betartani. Pont ezért, igyekszem azt megígérni, amit tudom, hogy be is tudok tartani majd.
          - Megígérem, hogyha eljön a nyár, akkor együtt szökünk el majd valahova. De azt is, hogy ha már nem akarunk tovább szökni, ha a Roxfort mellett döntök a nyár végére, akkor letelepszünk Perth-ben, végleg. Vagy legalábbis a következő nyárig végleg.
          Odahajolok hozzád, ajkam a tiédre tapasztom, és megcsókollak. Csak pár percünk van még, mielőtt elhagyjuk ezt az oltalmat adó helyet. És ki is akarom használni ezt a pár percet. Az ujjaim a tiédbe kulcsolódnak, ahogy megfogod az enyém. Elindulunk kifelé az éjszakába, az új élet küszöbéhez, az ajtóhoz, ami talán egy más világba repít. Ha hosszabb távra nem is, legalább addig, amíg reggel fel nem kel a nap.
 

Köszönöm a játékot.