Checkmate
Mit mondhatnék? Különös büszkeség tölt el, amiért két hónap, és a nagyobb odafigyelés árán nagy nehezen sikerült megtalálnom a tanári szoba és a Rúnatorony közötti legrövidebb utat. Most, hogy kénytelen voltam arra, hogy ne támaszkodjak mások segítségére e téren, rögtön hamarabb odatalálok, hogy ott foglaljam el magam azalatt az idő alatt, amíg meg nem kezdődik a következő órám.
Nem mondhatni, hogy kifejezetten jó bőrben vagyok. Újonnan megint alig alszom, ami már nem csak a kutatásaim miatt van a Pehelygyilkos iránt, hanem az általános nyugtalanságom sem enged akár egy percet pihenni.
Csupán napok teltek el az azkabani rabok szökése óta. Néhány nappal ezelőtt a családom gazdagabb volt egy taggal, aki büszkén viselte a Quinton nevet. A Romanovnák parádéja sem tud izgatni, ami még mindig beszédtéma a Roxfortban. Ellenben én már-már mániákusan gyűjtöm a híreket, információkat azokról, akik megszöktek az Azkabanból. Mert valahol köztük van az, aki megölte az unokatestvéremet. Valahol köztük van az, aki miatt ilyen hírt kellett közölnöm Cheryllel a Hugrabug klubhelyiségében.
Nem vagyok tehát gyakori jelenség a teremben. Hacsak nem a következő órákkal kapcsolatos plusz információkat szeretném kiírni, inkább megvagyok a torony nyugalmában, hiszen a Modern Rúnamágia című könyvemet is nagyrészt ott írom. Most azonban nem csak az az oka itt létemnek, hogy kiírhatom a hatodévesek óráját, vagy hogy itt jobb kávét főznek. Mostanában túl kevés magányt, és túl sok nem kívánt figyelmet nyújt a saját irodám.
Nem mondanám, hogy különösebben ismerem mindegyik kollégámat. Fawcettel volt alkalmam korábban találkozni egyszer ugyan, Quennel pedig a tulajdon nagybátyám, ám megvan az a sajátos életvitelem, ami miatt könnyedén félreértenek, és zárkózott, fura embernek könyvelnek el. Persze a négy lépéses mattot már annál nehezebben lehetett félreérteni - nem csoda, ha Willow arra fogadkozik, hogy soha többé nem áll ki ellenem varázslósakkban. De aki beveszi ezt a közismert és teljesen primitív taktikát, az meg is érdemli a gyors bukást.
Így esett, hogy itt létem óta először állok ki Qcross professzor ellen. Ez idáig nem sok szót váltottunk, csak néhány furcsa pillantását kaptam el akkor, amikor Lutece-szel a párhuzamos univerzumok működési elvéről, és a pragmatizmus törvényéről beszélgettünk. Most azonban ő maga ajánlkozott, hogy kiáll ellenem egy meccs erejéig.
Egy reparoval megjavítom a kegyetlen brutalitással széttört, fekete színű bábukat, majd a helyükre igazgatva őket adom mrg a térfél választásának jogát. Számomra nincs jelentősége, nincs efféle preferenciám. Mint amikor két ismeretlen út között várják el, hogy válassz, egyszerűen szimpátia alapján.
- Hallottam, összeesett valami diák a halloweeni vacsorán. - jegyzem meg, mintegy mellékesen, miközben a bábukat a táblára kényszerítem, a táblát pedig megfordítom úgy, hogy Qcross professzor azzal a színnel kezdjen, amelyik számára szimpatikus. Nekem nem lényeges, mindkettővel verhetetlen vagyok. Amikor az incidens történt, jól tudhatja, hogy nem jártam a Nagyteremben. Tulajdonképpen elég ritkán járok el oda. Nem szeretek enni, főleg mások előtt. A reggeli kávémat pedig máshogyan is megkapom.
- Ez esetben talán hálásnak kéne lennem a Prófétának, hogy inkább az azkabani szökésekkel foglalkoztak. - kezdjük meg a játékot, amihez kísérőként egy bögre szurokszínű, keserű mérget választok. Már rég nem az élvezetéért iszom a kávét, hanem drogként fogyasztom, feketén.
- Mi történt aznap? - próbálok informálódni az esetet illetően. Halloween óta ugyanis a lehető legkevesebb időm volt erről tudakolódni. A Ryan halála utáni dolgok elsimítása valahogy nagyobb prioritást élvez annál, hogy valamelyik orosz picikét rosszul lesz a sütőtöklétől. Szemüvegem mögött látszólag az érzelmi skálák teljes hiányával küszködnek íriszeim, de ez igazán csak másokat szokott zavarni. Nem az én hibám, hogy nem értenek a nyelvemen. Hiszen csak átlagosak.