A sűrű rengeteg

A Vérfarkas nyomában

2000. április 3.

Figyelmesen hallgattam Anna szavait a vérfarkas esetleges sérüléseivel kapcsolatban. Nagyon érdekelt, amit mondott, hiszen a vérfarkasok gyerekkorom óta foglalkoztattak. Ugyan egyik részem félt tőlük, de egy másik nagyon is szeretett volna mindent megtudni róluk. Éppen ezért örültem, hogy összehozott a sors  a kutatóval, aki láthatóan alaposan képben volt a témában. Olyannyira, hogy még átváltozva is látott - legyalább - egyet.
- Láttam, de kizárólag akkor, mikor a farkasölőfű-főzet hatása alatt állt - árulta el a gyógyító, aki megerősítette azt, amit én is gondoltam a vérfarkasokról. Szerencsétlen tragédia áldozatai csupán, és nagy szerencse, hogy létezik a főzet, amely segít nekik legalább lélekben önmaguk maradni, ha eljön a telihold. Ahogy az animágusok és a vérfarkasok átváltozásának összefüggéseiről mesélt, csak még tovább nőtt bennem a csodálat tájékozottsága iránt. - Elnézésedet kell kérnem, szakmai ártalom, hogy a végtelenségig tudnék erről beszélni. Olyan érdekes dolog ez. Cseppet sem untatott, és ezt szerettem volna tudatni is vele.
- Szerintem is nagyon érdekes... és egyszerűen lenyűgöző, hogy te mennyit tudsz minderről! - néztem rá őszinte csodálattal.
- És neked van tapasztalatod a vérfarkasok bestiális alakjával? - kérdezte tapintatosan Anna.
- Szerencsére nincs - ráztam meg a fejem. - A nagybátyámat sosem láttam átváltozva... és más vérfarkast sem.... még.
Ami azt illeti, nem is vágytam rá, hogy élőben lássak átváltozott vérfarkast. Számomra éppen elég volt a távolból elmélkedni róluk. Ez a távolból szemlélési stratégia egyébként az egész életemet áthatotta. Annyira jó volt messziről vágyakozni dolgok iránt... de amint lehetőségem lett volna megtapasztalni őket, sokszor azon kaptam magam, hogy halálosan megrémültem.
Így volt ez most is... Nekiindultam a Rengetegnek egy láthatóan elképesztően bátor és talpraesett kutatónővel, hogy aztán... igen... nagyon is berezeljek, amint rázósabb helyzet adódott. Anna rutinosan testbeszédre váltott, amikor észrevette a zaj forrását... a tetőn. Követtem tekintetét és erősen meresztgettem a szememet, de egy nagyobb folton kívül továbbra sem tudtam kivenni semmit sem. Azt viszont innen is láttam, hogy ki van zárva, hogy egy kémény sziluettjét pillantottam meg... elvégre a kémények alap esetben nem szoktak mozogni.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem könnyebbültem meg, amikor Anna arra intett, maradjak, ahol vagyok, és lapuljak meg a fűben, amíg ő megközelíti az ismeretlen hangforrást. Maximálisan egyetértettem vele... talán többet ártottam volna, ha vele tartok és még rám is vigyáznia kell, mintha itt maradok. Ezért lelapultam, és magamban azon imádkoztam, hogy neki ne essen baja...
- Ki van ott? - kérdezte élesen egy férfihang, mire Annával szimultán megremegtem.
- Tudom, miért jött, de megkímélem magát! Nem kell a Minisztériumnak még jobban összemocskolni a kezét - folytatta érezhetően feldúlt állapotban az illető.
- Ugyan, kit érdekel? Tudom, hogy ezen nem lehet segíteni... A bűntudaton nem... Zeldán sem... Maradjon, ahol van! Vagy minél messzebb! Menjen el, hadd vegyek nyugodtan búcsút ettől az igazságtalan világtól! - mondta ki a szavakat a férfi, melyek egyértelművé tették, hogy ő a titokzatos tettes, és a szándékai felől sem hagytak kétséget.
Te úristen... ez le akar ugrani - döbbentem le a felismeréstől és teljesen elsápadtam. Anna felé néztem, aki bátorítólag intett... amit úgy dekódoltam magamban, arra kér, hogy csináljak valamit. Tudtam, hogy abban bízik, hátha én el tudom terelni a férfi figyelmét, amíg ő kellően megközelítheti ahhoz, hogy segíthessen neki. Az utolsó lelkierő-tartalékaimat összeszedve álltam hát fel a magasra nőtt fűben, és remélhetőleg elég hangosan, ahhoz, hogy emberünk meghalljon engem, a tető felé kiáltottam.
- Várjon! - vettem egy mély levegőt, míg kitaláltam, mit is mondjak neki. - Zelda iskolatársa vagyok, a nevem Artemis. Zelda jól van! A javasasszony elmondta nekem, hogy rendbe fog jönni! - igyekeztem biztató hangon beszélni hozzá, hogy érezze, az ő oldalán állok. - Amit az előbb mondott... ne tegye.... ne vegyen búcsút... főleg, mert Zeldának nagyon is szüksége lesz magára, hogy megbirkózzon azzal, ami történt vele!
Nagyon figyeltem rá, hogy ne remegjen meg a hangom. Nem akartam benne azt az érzetet kelteni, hogy félek tőle. Amennyire hallottam, talán nem remegett, de az adrenalintól úgy dobogott a fülem, hogy ebben sajnos nem lehettem biztos. Egy pillanatra csend támadt, mintha a férfi elgondolkodott volna. Aztán - már kevésbé szarkasztikusan - ezt felelte.
- Hogy éppen én segíthetnék neki?... Azok után, hogy miattam lett ő is kárhozott? Biztosan gyűlöl és soha nem fog nekem megbocsájtani... - csuklott meg a mondat végén a hangja, mire minden erőmet összeszedve próbáltam ismét hatni rá.
- Mit gondol, mit fog érezni Zelda, ha megtudja, hogy nem elég a tragédia, ami érte.... még őmiatta lett öngyilkos valaki? - mondtam kissé vádló hangsúllyal, már nem érdekelt, ha megbántom, csak egy volt a fontos: hogy feltartóztassam.
- Mi van, ha emiatt ő is követni fogja a maga példáját? - kérdeztem annyira harciasan, amennyire csak tőlem telt.

outfit

Farkasnak farkasa

2000. április

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nyugodt tudtam maradni. Ezért is választottam a gyógyításban a nem-humán vonalat - más dolog egy varázslényt vagy állatot életveszélyben tudni, és más érezni, hogy egy embertárs sorsa van a kezemben. Annak ellenére, hogy sokszor esett ez meg velem, ezt a mai napig nem tudtam teljes mértékig megszokni. Az adrenalin a mellkasomban dobolt, s minden izmom megfeszült, bár ennek ellenére uralkodtam magamon, és nem kapkodtam, nem rohantam, nem tettem egyetlen ballépést sem. Egy apró zörej, halk reccsenés is kockáztatta volna az ügyünket.
- Várjon! Zelda iskolatársa vagyok, a nevem Artemis. Zelda jól van! A javasasszony elmondta nekem, hogy rendbe fog jönni!  Amit az előbb mondott... ne tegye.... ne vegyen búcsút... főleg, mert Zeldának nagyon is szüksége lesz magára, hogy megbirkózzon azzal, ami történt vele!
Tettem az óvatos lépéseket azon az útvonalon, melyet elterveztem. Egyiket a másik után, közben fél füllel hallgattam a lány ügyes szavait. Jól beszélt, valahogy tehetsége van ahhoz, hogy megnyissa a zaklatott szíveket, ezt már korábban is észrevettem. Kedves, megnyugtató hangja belém is öntött némi nyugalmat, s bizalmat az egész ügy kimenetele felé. Megkerültem egy sűrűbb, bokros részt, s ezzel a fordulóval mostmár a ház romjai mögé kerültem, eltűnve útitársam tekintete elől. De gondolom nem is velem volt elfoglalva.
- Hogy éppen én segíthetnék neki?... Azok után, hogy miattam lett ő is kárhozott? Biztosan gyűlöl és soha nem fog nekem megbocsájtani...
Tudtam, hogy nagyon időszűkében vagyunk. Hogy sietnem kell, és észrevétlennek maradni. Nem sokszor folyamodtam ilyesmihez, de épp az ilyen szükségszerű helyzetekben volt hasznos a képességem, amit a vérfarkaskór kezelésére tett kísérleteim egyik első körében sajátítottam el. A sűrű növényzet és a házfal rejtekén kecsesen megpördültem, s a következő lépést immár egy fekete farkas puha mancsa tette meg, nem pedig az én csizmás lábam.
- Mit gondol, mit fog érezni Zelda, ha megtudja, hogy nem elég a tragédia, ami érte.... még őmiatta lett öngyilkos valaki? - A farkas érzékeny fülei ilyen távolból is jól hallották Miss Greenberry szavait. A bársonyos tappancsok sietősen kocogtak a házfal tövében előre, az ébenszín, selymes orr a földet szaglászta információkat gyűjtve, s az ajtót keresve. Végül egy, a falon tátongó nagyobbacska lyukon jutott be a házba.
Odabent sötét volt, jobbára csak a farkas halványkék írisze villogott a porszagú, mozdulatlan, fekete levegőben. A helyiségben uralkodó borús homályt csak itt-ott törte meg a réseken áttörő, alkonyi sugárnyaláb. Szerencsése az állat ruganyos, vigyázott léptei alatt nem nyikordult meg a korhadó fapadló, sem a még vacakabb állapotban lévő, fokhiányos lépcső. Így is csak lassan, óvatosan haladhatott felfelé, hiszen súlya alatt bármelyik épnek tűnő fok leszakadhatott.
- Mi van, ha emiatt ő is követni fogja a maga példáját? - szűrődött be kintről a kíméletlen, de rendkívül találó kérdés. Emberünk azonban, úgy tűnt, nem hallgatott már a logikus dolgokra. Olyan beszűkült idegállapotba kergette magát, melyből tudtam, csak erős külső behatás zökkentheti ki.
- Talán ő is jobban tenné! - zengett a kis ház felett a fiú reménytelen, panaszos hangja. A farkas megtorpant, mert a mennyezetről cserépdarabok és törmelék potyogott alá, ahogy a fenti ember lépdelni kezdett a tető széle felé. A fekete fülek egészen hátralapultak, s a keskeny orr a levegőbe szimatolt, majd felfelé fülelt elgondolkodva méregetve a feje feletti gerendákat, s a romos tetőszerkezetet. A padlástérben, a sarokban egy kupac törmelék felett lyuk tátongott, melyen az alkony fényei derengtek át. Arrafelé vette az irányt.
- Talán az lenne a legjobb! Ez nem élet! Nem lehet elviselni. Én auror akartam lenni, arra akartam feltenni az életem, hogy életeket mentsek, de így...
Csak egy pillanatig hezitáltam. Láttam, hogy a szó most nem győzhet, mert nem jut el már a szerencsétlen tudatáig igazán. Tudtam, nem engedhetjük, hogy elérjen a tető széléig, még azelőtt meg kell állítanom. Azt is tudtam, hogy kevés olyan dolog van, ami még megállíthatja. Azt még nem volt időm átgondolni, milyen hatással is lehet  a következő lépésem a lányra, aki odalentről figyelte az eseményeket, de úgy gondoltam, ha véletlenül fény is derülne a titkomra, az bőven megérne egy emberéletet, különösen, ha Artemisz a titok megtudója.
A farkas most már nem törődött azzal, lelepleződik-e. Villámgyorsan szökkent fel a fadarabok és kőtörmelék képezte dombra, onnét pedig a tető lyukán át egyenesen a lefelé evickélő fiatalúr orra elé.
- Mi a f... - Bár a fekete négylábú nem tűnt fenyegetőnek, hirtelen megjelenése úgy meghökkentette a fiút, hogy az elvesztette az egyensúlyát, s elbotolva hanyatt esett az ingatag cserepeken. Próbált hátrálni, úgy félig fektében, de ezzel csak újabb törmeléklavinát indított útjának a mélybe. A farkas fegyelmezetten várt, hátsó lábaira ereszkedve, füleit előre szegezve, kutató, jegeskék pillantással. Megvárta, amíg a fiú abbahagyja a vergődést, és szótlanul, zihálva véve a levegőt, valóban ránéz végre. Akkor újra emberi alakot öltött, aki hozzá hasonlóan békésen, elegánsan ücsörgött a mohával borított tetőrom szélén.
- Hogy hívnak? - kérdeztem a szegény sráctól, aki, úgy tűnt, ennél bonyolultabb kérdésre nehezen tudna felelni. Erre is csak épphogy, jó néhány pillanatnyi hallgatás után.
- Zane... - mondta rekedten.
- Én Anna vagyok. Artemisszel érkeztem - biccentettem lefelé, Miss Greenberryre. Csak remélni mertem, hogy nem futott el, bár valahol azt is megértettem volna. De valahogy bíztam benne, eddig is kiemelkedően bátornak ismertem meg. - Azért követtünk, mert megtudtuk, hogy a Minisztérium vadászik Rád - mondtam nyugodtan, de együtt érzőn. Nem volt új Zane számára.
- Jól is teszi. Én...
- Rossz ember vagy? Bűnöző vagy? - szegeztem neki a kérdést továbbra is meglehetős fesztelenséggel, de nem durván. A fiú csak pislogott, a fejét rázta, majd folytatta volna a vitatkozást. Én azonban nem hagytam szóhoz jutni.
- A kór nem tesz téged egyikké sem, se hazug, se tolvaj, se gyilkos nem leszel. Te nem, legfeljebb a fenevad - pontosítottam gyorsan, mikor láttam az ellenkezés szikráját a szemében. - Elkaptál egy betegséget, amiről nem tehetsz, amitől nem szabadulhatsz, de amivel együtt lehet élni - jelentettem ki nagyon határozottan.
- Hogy mit hozol ki belőle, az a te dolgod. Sok olyan áldozat van, mint te. Jó emberek, ártatlanok, akik önhibájukon kívül esnek áldozatául nem csak a kórnak, de sokkal inkább a szélsőséges gondolkodásnak, az ostoba és agresszív embertársaknak... - Itt hagytam, hadd gondolkodjon egy kicsit a hallottakon, mielőtt folytatnám.
- Van, aki eleget tesz a társadalom gonosz elvárásainak, és azzá válik, aminek tartják; szörnyeteggé. Van, aki a könnyebb kiutat választja - céloztam szomorúan, de nem vádlón, s közben a mély felé pillantottam. Láttam, hogy Zane követi a tekintetem, s aprót nyel. Majd nagy sóhajjal folytattam a felsorolást, saját példámat hozva fel: - Aztán van, aki gyáván, a takaró alatt remegve várja, hogy elteljen a telihold, és fóbiásan ügyel rá, nehogy kiderüljön a titka. Nem járhatatlan út, és nem is olyan nehéz - rántottam meg a vállam.
- És a legvégén a sornak vannak azok a különlegesen kevesek, akik vannak olyan bátrak, hogy tegyenek valami hasznosat. Hogy segítsenek, hogy támogassanak, akár jó szóval, akár merész tettekkel. Még ha nem is vérfarkasok - mondtam, s mosolyogva pillantottam le a lány felé, akire mindez igaz volt. Úgy gondoltam, ha valaki, hát ő tud még valamit mondani, amivel talán hatunk erre a szerencsétlen fiúra. - Nem igaz, Artemis?
Reménykedtem, hogy végleg meg tudjuk győzni, s közben a táskámban kutattam a farkasölőfű-főzet után. Az alkonyból még bőven volt idő, ez nem sürgetett minket, de szerettem volna, ha Zane látja, van lehetőség a menekvésre és támogatást is kap. És ha már olyan könnyedén odadobná az életét, tehetne vele valami értékesebbet, valami aurorhoz méltóbbat is...

A Vérfarkas nyomában

2000. április 3.

Arra a válaszra, ami érkezett, egyáltalán nem voltam felkészülve. - Talán ő is jobban tenné! - kiáltotta reménytelenül a férfi, rémisztően közelebb lépve a tető széle felé.
- Talán az lenne a legjobb! Ez nem élet! Nem lehet elviselni. Én auror akartam lenni, arra akartam feltenni az életem, hogy életeket mentsek, de így... - folytatta láthatóan teljesen befordult állapotban. Maga,ban erősen rimánkodtam, hogy Anna még azelőtt érjen oda hozzá, hogy késő lenne... mire látszólag a semmiből egy méretes farkas ugrott fel a tetőre, de hogy honnan, és mivégre, arról fogalmam sem volt. Egy pillanatra úgy megdobbant a szívem az izgalomtól, hogy rá kellett tennem a kezemet a mellkasomra... Ez a mozdulat nem igazán csillapította le a vérnyomásom, de legalább nyugtáztam, hogy a szívem egyelőre nem ugrott ki a helyéről.
- Mi a f... - lépett hátra a férfi is első reakciójában, de zavarában elvétette a lépést, megbotlott, és majdhogynem a tetőn fekve kötött ki. Nem voltam egy nagy állatszakértő, de azt azért még én is meg tudtam állapítani, hogy egy átlagos farkas normál esetben nem viselkedne így. Már-már emberien ücsörgött ott, a hátsó lábaira nehezedve. De ekkor még nem esett le a tantusz se nekem, se az aurornak. Ez a pillanat csak akkor jött el, amikor Anna visszaváltozott emberi alakjába. - Háh -nevettem fel kissé hisztérikusan, de közben azért meg is nyugodva. Hiszen ezek után nem volt mitől tartanom, sem a saját, sem a férfi épségét illetően. Felbátorodva léptem hát közelebb a tetőhöz, hogy jobban láthassam a meglehetősen váratlan és izgalmas fordulatot vett jelenetet.
- Hogy hívnak? - tette fel a kérdést szórakoztatóan higgadtan Anna, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az előbb még farkasként csücsült a mohával benőtt tetőn.
- Zane... - nyögte ki nagy nehezen a férfi.
- Én Anna vagyok. Artemisszel érkeztem - tett biccentő fejmozdulatot felém bajtársam. - Azért követtünk, mert megtudtuk, hogy a Minisztérium vadászik Rád.
- Jól is teszi. Én... - kezdte volna az ellenkezést rögtön a másik.
- Rossz ember vagy? Bűnöző vagy? - kérdezte lényegretörően Anna, mire szegény srác már láthatóan nem tudott felelni... de ha tudott volna, sem hagyta a gyógyító.
- A kór nem tesz téged egyikké sem, se hazug, se tolvaj, se gyilkos nem leszel. Te nem, legfeljebb a fenevad. Elkaptál egy betegséget, amiről nem tehetsz, amitől nem szabadulhatsz, de amivel együtt lehet élni - diagnosztizálta tökéletesen a kór hatásait Anna, aki a test rejtelmei mellett nagyon is értett a lélek nüanszaihoz is.
- Hogy mit hozol ki belőle, az a te dolgod. Sok olyan áldozat van, mint te. Jó emberek, ártatlanok, akik önhibájukon kívül esnek áldozatául nem csak a kórnak, de sokkal inkább a szélsőséges gondolkodásnak, az ostoba és agresszív embertársaknak...
Ahogy hallgattam mély bölcsességről árulkodó szavait, úgy tettem helyre valahogy magamban azt a kérdést, ami tizenéve foglalkoztatott.... Mégpedig.... hogy miért engedte át magát Fen annak a fenevadnak, amit az átváltozása jelentett. Sosem tudtam megfejteni a dolgot, és mindig kísértett a gondolat, amivel egyszerűen nem akartam szembenézni. Nem. Akkor még nem álltam rá készen. De most már igen. Azért nem küzdött meg önmagával, mert élvezte a dolgot....mert bántani akart másokat.... mert a lelke mélyén menthetetlenül beteg volt. Egy szörnyeteg.
Ahogy most, először kimertem mondani magamnak a szomorú igazságot, el kellett morzsolnom egy könnycseppet a szememből. Igen, éreztem, hogy mindez igaz, és bizony Zane-nek is éreznie kellett az Anna szavai mögött rejlő tiszta, végső bizonyosságot.
- Van, aki eleget tesz a társadalom gonosz elvárásainak, és azzá válik, aminek tartják; szörnyeteggé. Van, aki a könnyebb kiutat választja - utalt Zane nem egészen pár perccel ezelőtti tervére Anna. - Aztán van, aki gyáván, a takaró alatt remegve várja, hogy elteljen a telihold, és fóbiásan ügyel rá, nehogy kiderüljön a titka. Nem járhatatlan út, és nem is olyan nehéz - folytatta a gyógyító, akinek egyik titka, hogy miért tudott annyit az animágusok és a vérfarkasok közötti összefüggésekről, mostmár lelepleződött előttem. A másikra azonban egyáltalán nem gondoltam. Meg voltam arról győződve, hogy elkötelezett kutatása a vérfarkasok iránt eredményezte azt, hogy ennyit tud a vérfarkasokról, és különböző sorslehetőségeikről. De ha tudtam volna is az igazságot, az nem csökkentett volna iránta kialakuló tiszteletemen és bizalmamon, hanem csak tovább erősítette volna.
- És a legvégén a sornak vannak azok a különlegesen kevesek, akik vannak olyan bátrak, hogy tegyenek valami hasznosat. Hogy segítsenek, hogy támogassanak, akár jó szóval, akár merész tettekkel. Még ha nem is vérfarkasok - utalt a mi kettősünkre a gyógyító, ahogy én hittem. - Nem igaz, Artemis?
Felbátorodva még közelebb léptem, de ezúttal csak egy mondattal tettem hozzá az általa oly ügyesen megvívott győzelemhez. Mert ez győzelem volt... tisztán látszott Zane arcán, hogy Annának sikerült őt meggyőznie. Még a tető szélétől is kicsit beljebb oldalazott, mint aki mély, kábító, álomból ébred... Látszott rajta, hogy mostmár nem vágyik arra, hogy eldobja magától az oly értékes életét, mégha az egy kicsit bonyolultabbá is vált az elmúlt időszakban. Felállt és leporolta tetőporos, erősen megtépázott, szürke zubbonyát, ami, így jobban megnézve, elegáns, minőségi kelmének tűnt. Bár arca most elég sápadt volt, és láthatóan nem volt jó bőrben, még így is igen jóképűnek tűnt, piszkosszőke hajával és élénkzöld szemeivel. Igyekeztem sérülések után kutatni a tekintetemmel, de a fekete nadrágján, jobb térdétől egészen combközépig végighúzódó, mély vágástól eltekintve nem nagyon fedeztem fel más jelét annak, hogy különösebben megsebesült volna. Nagy szerencséje lehetett, persze a hátát még nem láttam...
- De igen...igaz - mondtam kedvesen, miközben Zane rám tekintett. Látszott, hogy végigmért engem, ezúttal jól jött, hogy a roxfortos köpenyemben indultam útnak ma reggel, hiszen az öltözékem hitelesítette korábbi szavaimat. Az auror viselkedése elég hamar 180 fokos fordulatot vett, úgy tűnt, kezd visszatérni a valós személyiségéhez.
- Sziasztok... - köszönt Zane, mintha csak most találkoztunk volna, aztán reménykedve Annára nézett. - Amikor azt mondtad, át lehet vészelni a teliholdat békésen is, akkor a farkasölőfűre céloztál? - kérdezte őszinte érdeklődéssel a hangjában. - Úgy tudom, nagyon nehéz hozzájutni.... és... és nem tudom, hogy sikerülhetne még ma éjszaka előtt bevennem - nézett tanácstalanul, elkeseredve Annára. Aztán megrázta a fejét. - A minisztériumiak nem lesznek olyan elnézőek velem, mint ti. Szerinted mit kéne tennem? Adjam fel magam? - szegezte a kérdést a kutatóhoz.

outfit

Farkasnak farkasa

2000. április

A tető felett a lemenő nap sugaraitól még langyos, aranyszínű szél sepert át. A légroham itt akadálytalanul vágtathatott keresztül, így aztán játékosan kapott a hajunkba. A cserepek egész puhák voltak az évek alatt rájuk telepedő mohától, én pedig kényelmesen ücsörögtem rajtuk. Megnyugtató, békés gondolatok jelentek meg a fejemben, mint például az, hogy ha majd hazaérek, ki kell mosnom a ruhámat, mert ez a nap bizony megviselt. És a csizmámat is. És mindezt igen gyorsan, még a telihold feljövetele előtt.
Szóval már éreztem, hogy nyertünk. Hogy a szálakat sikerült felfejteni, és jutunk valamerre. Zane szavai egészen ebbe az irányba mutattak.
- Sziasztok... Amikor azt mondtad, át lehet vészelni a teliholdat békésen is, akkor a farkasölőfűre céloztál? Úgy tudom, nagyon nehéz hozzájutni.... és... és nem tudom, hogy sikerülhetne még ma éjszaka előtt bevennem. A minisztériumiak nem lesznek olyan elnézőek velem, mint ti. Szerinted mit kéne tennem? Adjam fel magam?- végre velünk volt, végre észnél volt. A sokk, a félelem és a bűntudat fojtogató mélységéből sikerült a felszínre húznunk. Artemisz nélkül nem sikerült volna.
Válasz helyett biztatón mosolyogva nyújtottam felé a jellegtelen kis üvegcsét, amit a táskámból kotortam elő. A táskámat is ki kell tisztíttatnom - jutott eszembe, amint végigsimítottam a szöveten. Nem volt vészes a helyzet, vér és sár nem volt rajta, csak az út pora, és ennek a mai napnak minden emléknyomata. Ez épp elég volt. Zane utolsó mondatára viszont azonnal rávágtam:
- Jobban jársz, ha ugrasz! Semmiképp, Zane. A Minisztériumban még annak is meg van kötve a keze , aki segítő szándékkal viseltetne feléd.
Elgondolkodtam, a fiú várakozó, ideges tekintetébe fonva az enyémet. Hangosan mondtam ki eszmefuttatásom.
- Itt nem maradhatsz, éjjel az auror meg a társa tűvé fogják tenni érted az erdőt. Ha beveszed a főzetet, több esélyed van eltűnni előlük, hiszen eszednél maradsz, de ennél talán biztosabb megoldás kell. Artemis, ismersz elhagyatott, de biztos helyet? - kérdeztem lepillantva a lány felé.
Az eszembe az járt, hogyha a lánynak semmi sem jut az eszébe, az sem gond, végső esetben Zanet meginvitálom magamhoz. A fiú közben érdekes dolgot említett:
- Akkor ti nem közülük valók vagytok? Nem a vörös holdas, fehér farkasos alakokhoz tartoztok, ugye? - kérdezte óvatosan. Nem mutattam, de mintha áram vágott volna át rajtam. Ha egy ilyen fiatal, aurornak készülő mágus, akit épp nemrég harapott meg egy vérfarkas, ismeri ezt a szimbólumot, a Falka és a Samogon Vállalat emblémáját, az semmi jót nem jelenthet. Sem rám, sem rá, de az egész brit mágustársadalomra sem. Nagy sóhajjal nyugtattam meg magam. A mosás helyett most már az járt a fejemben, hogy még azelőtt kifaggatom Zane-t otthon, négyszemközt, hogy feljönne a telihold sápadt, utálatos képe.
Már éppen megtettem volna a felajánlást, mikor bozótzörgés ütötte meg a fülemet. Még nem tudtam, mi lehet a hang forrása, de - talán a közeli telihold miatt - az ösztöneim vészriadót fújtak. Megdermedve hallgatóztam, s emberi léptek meg falusi akcentusos beszéd ütötte meg fülemet.
- Esküszöm, urasága, egy vékon kölyök vót, erre indult Roxmortsbó', jó meg vót tépázva, mondom - hadarta az idős bácsi, aki legelőször került látóterembe a cserjésből kibukkanva. Hátrafelé nézett, nyilván azokra, akikhez beszélt.
- De ha potyára jöttünk, nem hogy jutalmat nem kapsz, de két pofont, öreg! - füstölgött egy reggelről ismerős hang.
- Mondtam, hogy várjuk meg a teleholdat feljönni. Akkor egyszerűen kilyuggathattuk volna a bundáját a dögnek - morgott hozzá egy másik. Hamarosan még hangosabban zörögtek a száraz ágak s a levelek, nagyjából mintha egy vaddisznókonda csörtetett volna keresztül odalent. Annyi időm maradt, hogy Zanet magam után rántva bevágódjak a lyukon, ahol feljöttem a tetőre. Tompa puffanásunk talán nem hallatszott a Minisztériumiak keltette bozótzúzásban, de így is aggódtam, hiszen egy viszonylag magától értetődő búvóhelyen voltunk. Körbenéztem a rom belsejében, de erősen kellett törnöm a fejem, hová is rejtőzzünk, hiszen nem igazán adódott olyan szöglet, nem hogy bútordarab vagy ilyesmi. Abban bíztam, talán Artemis kitalál valamit. Kezembe vettem a pálcám, és elsuttogtam egy-egy kiábrándító bűbájt mindkettőnk fejére célozva. Valahogy kereket kell oldanunk innen...
- Ki van ott? - hallottam kintről. Aggódva kerekedett el a szemem, mert úgy tűnt, embereink Artemis irányába kiáltoznak.
- Menjünk, segítsünk neki, a többit máshol megbeszéljük - suttogtam Zane irányába, aztán a farkas puha, hangtalan lépteivel osontam a kijárat felé. A nyomomban Zane mindent megtett, hogy ne csapjon nagy zajt, de a nyikorgó padló és a recsegő törmelék alaposan megnehezítette a dolgát. Hamarosan lemaradt, de nem is bántam. Egy elég vakmerő terv kezdett körvonalazódni a fejemben, ha a lehető legrosszabbul sülnének el a dolgok. De azért reméltem, Artemisz kitalál valamit, amivel leszereli ezeket a barbár alakokat...

A Vérfarkas nyomában

2000. április 3.

Előre sejtettem, hogy Anna le fogja beszélni Zane-t arról, hogy önfeláldozón feladja magát. Bár nem voltam tájékozott a minisztériumi eljárással kapcsolatban, nem igen volt beszédesebb annál, hogy milyen kollégákat küldött a Vérfarkas Nyilvántartó- és Befogó Egység az ügyben a terepre.
- Jobban jársz, ha ugrasz! Semmiképp, Zane. A Minisztériumban még annak is meg van kötve a keze , aki segítő szándékkal viseltetne feléd - tette tisztába a helyzetet seperc alatt Anna.
- Itt nem maradhatsz, éjjel az auror meg a társa tűvé fogják tenni érted az erdőt. Ha beveszed a főzetet, több esélyed van eltűnni előlük, hiszen eszednél maradsz, de ennél talán biztosabb megoldás kell. Artemis, ismersz elhagyatott, de biztos helyet? - nézett rám kérdőn.
- Sajnos nem - csóváltam a fejem sajnálkozón, amiért csak nemleges válasszal szolgálhattam.
- Akkor ti nem közülük valók vagytok? Nem a vörös holdas, fehér farkasos alakokhoz tartoztok, ugye? - tette fel a kérdést Zane, mire elég értetlenül nézhettem, hiszen fogalmam sem volt arról, kik azok a bizonyos vörös holdas illetők. Látszólag Anna sem tudott a dologról, de biztosra vettem, hogy amint lehetősége lesz rá, utánajár a rejtélyes csoport kilétének. Teljesen váratlanul ért, amikor meghallottam a bozótzörgést, így ismét azonnal megremegtek a térdeim. Az előbb már szinte feleresztettem, és cseppet sem számítottam rá, hogy ismét készenlétbe kell állnom. Olyan volt az egész, mint valami fura hullámvasút, ahol mikor felfelé mentünk, kicsit megpihenhettem, majd mire elhittem, hogy biztonságban vagyunk, meredeken zuhanni kezdtünk megint lefelé... de míg a hullámvasút kötött pályán haladt, és semmi bajunk nem történhetett, addig itt nagyon is éles volt a helyzet.
- Esküszöm, urasága, egy vékon kölyök vót, erre indult Roxmortsbó’, jó meg vót tépázva, mondom - mondta nekünk háttal egy számunkra ismeretlen, idősebb férfi. - De ha potyára jöttünk, nem hogy jutalmat nem kapsz, de két pofont, öreg! - válaszolta igen csak bizalmatlanul egy másik, már sokkal ismerősebb hang.
- Mondtam, hogy várjuk meg a teleholdat feljönni. Akkor egyszerűen kilyuggathattuk volna a bundáját a dögnek - tette hozzá egy harmadik, reszelősebb orgánum, mire még erősebben remegni kezdtem. Mivel hopponálni nem tanultam meg az elmúlt fél nap alatt, nekem nem volt eszközöm arra, hogy eltűnjek előlük, mint a kámfor. Még láttam, hogy Anna és Zane gyorsan kereket oldottak a tetőről, aztán lehasaltam a fűbe, de tudtam, hogy csupán másodpercek kérdése, és rám találnak. Jobb híján kiötlöttem egy gyors mentőötletet. - Ki van ott? - kérdezte a reszelős hangú, alig pár lépésre tőlem. Szerencsére elég sűrű volt a fejem fölött a dzsumbuj, így köpenyemmel igyekezve takarni magam, cselekvésre szántam el magam. Gyorsan előhúztam a pálcámat és az üvegcsét, majd egy nonverbális Germinióval megspékelt pálcaintéssel megkettőztem az utóbbit. Aztán az eredetiből a másolatba átöntöttem pár cseppet a főzetből. Egy hangtalan Aguamentinek köszönhetően vízzel feloldottam benne a nyugodt álom esszenciáját, végül az eredeti üvegcsét visszadugtam a köpenyem zsebébe, és a másolatot a kezemben szorongatva lapultam tovább a fűben.
- Némááá - magasodott fölém a magasabbik minisztériumi, akit reggel azok a bizonyos szeszélyes teáscsészék alaposan leforráztak. Megragadott a köpenyemnél fogva és egy határozott mozdulattal talpra állított. Minden akaraterőmet össze kellett szednem hozzá, hogy ne védekezzek. Helyette mosolyogva, kissé ködös tekintettel néztem el oldalra, mint aki be van rúgva.
- Nini, Johnson, ez egy roxfortos bige... - tette hozzá a köpcös reggeli delikvens, aki érdeklődve mért végig. - Hát te biztos nem a vérfarkas vagy - mondta erős rosszallással az öregnek, aki idevezette őket. - Háááddde - hebegte. - Hajjak meg, ha nem erre jött az a szakatt ürge! - vakarta a fejét értetlenül, amíg a ballonkabátos minisztériumi úgy mustrálgatott engem, mint egy darab húst. Nagyon kellemetlenül érintett a tekintete, de továbbra sem szóltam semmit. Inkább halkan nevettem egyet, mintha nagyon is jól szórakoznék.
- Mi ez a pia nálad? - ragadta ki a kezemből az üvegcsét a társa olyan erővel, hogy ha akartam, sem tudtam volna ellenkezni. - Én is kérek egy csöppet.... - húzta ki a dugót a fogával az üvegből, majd a földre köpte a dugót, és jó erősen meghúzta az átlátszó italt. Az öreg közben bambán vigyorogva figyelte a jelenetet a háttérben, én meg azon imádkoztam, hogy az a bizonyos Mickers is igyon a főzetből, még mielőtt Johnson horkolni kezd...

outfit

Farkasnak farkasa

2000. április

Nem keseredtem el nagyon, mikor meghallottam Artemis nemleges válaszát. Sok ötlet fogant meg a fejemben, melyek közül voltak egyszerűbbek és kevésbé kivitelezhetők. Egyben azonban biztos voltam, nem hagyhatom, hogy a két fiatalnak bántódása essék.
Nem láttam, mihez fogott a lány, mert akkor már az épületen keresztül lopakodtunk, de a beszéd foszlányait, a halk, furcsán tompa nevetést nagyon is hallottuk már, mire leértünk az alsó szintre. A farkas füle persze érzékenyebb volt, de tudtam, ha nagyobb zörejeket okozunk, azt már ők is meghallják. Hátranéztem Zane felé, aki fehérebb volt a falnál is. Bár az imént bátran eldobta volna az életét, most úgy tűnt, mégiscsak elfogta a rettegés, köszönhetően talán annak, hogy visszatérítettük a józan eszét. A kiábrándító bűbáj, mivel mindketten a hatása alatt voltunk, előlem nem rejtette el, így aggódva figyeltem, amint próbálja egyik lábát a másik után tenni.
Reccs. A hang a környéken ülő csendet is keresztberoppantotta, és bár hangos éppen nem volt, elég élesnek tűnt ahhoz, hogy ha fülelnek, felfigyeljenek rá a minisztériumiak. Mi bent a házban jéggé dermedtünk, a farkas lépésre emelt egyik mellső mancsa a levegőben torpant meg, füleit idegesen ketté csapta, s szimatoló orra aggodalomtól remegve emelkedett a magasba. Zane, rácáfolva minden biológiai szabályra, még jobban elsápadt, s szobormereven bámult vissza a farkas bánkódó szemeibe.
Azonban kint más terelte el az ellenfelek figyelmét. Újabb beszédfoszlányok értek el a házig.
- Én is kérek egy csöppet.... – hallatszott a hangos, követelőző kijelentés, majd egy dugó halk pukkanása (bár ezt valószínűleg csak én hallottam érzékeny füleimmel, melyeket a hang irányába fordítottam.
- Annyi eszed van, mint egy cserép ördöghuroknak! – dörrent rá az iménti hang tulajdonosára a másik minisztériumi, Mickers. – Tudod, mi minden lehet abban, te agyament?! – hallatszott a szidalom, majd pedig üvegcsörömpölés – Mickers talán kiverte az üveget társa kezéből.
Nem volt időm azon töprengeni, mi lehet Artemisszel, mert előbb Zane-t kellett innen kijuttatnom. Felé pillantottam, majd megnyugtató tekintettel biccentettem felé. Ő visszabólintott, bár mozgása darabos volt, és kissé remegős is. Én tovább indultam, a kinti veszekedés hangjaira fókuszálva. Zane óvatosan követett. Már nem volt messze az ajtó,  egy nagyobb törmelékkupacot megkerülünk, és kinn is vagyunk.
- Ugyan már, csak egy diák, akinek nem volt elég ütős a tea. Ez biztos valami... Erősebb... – vágott vissza Johnson, bár a hangja mintha egyre fátyolosabbá vált volna. – És igazán… Semmi…
Puff. Egy földet érő, eszméletlen emberi test félreismerhetetlen dobbanása hallatszott.
- Hogy az a… Mit adtál neki? Mi volt az üvegben? – Bár nem láttam, de lelki szemeim előtt majdnem kristály tisztán megjelent, amint Mickers elkapja Artemis grabancát, és rángatva faggatja.
Ebben a pillanatban, még mielőtt kitalálhattam volna, mit teszek, még nagyobb bajunk is támadt. Zane a falnak támaszkodva próbált minél csendesebben járni, azonban a roskatag épületszerkezet nem bírta ezt a viszonylag enyhe terhelést sem, s a lécek kihajlottak a nyomás elől. Újabb vészjósló ropogás űzte el a minket védelmező csendet, s a plafonról jelentős mennyiségű fehér por, meg törmelék hullott a nyakunkba. Bár ha önmagam vagyok, igen fegyelmezett tudok lenni, a farkas halk, panaszos nyüszítést hallatott, amikor egy nagyobb fadarab szakadt a nyakába.
- Mi volt ez? A nyavajás, most megvagy! – hördült fel Mickers, és gyorsan túltéve magát a társa kidőlésén, dübörgő rohamléptekkel indult meg felénk.
Zanere néztem, akinek a tekintetéből egyértelműen kiolvashattam, ő is tudja, hogy elvesztünk. A farkas félrebillentett fejjel, sajnálkozva nézett rá, majd először felé bökött orrával, utána pedig a kintiek irányába, de nem a közeledő minisztériumi, hanem a többi hang felé. Zane értetlenül nézett vissza, de gondoskodtam róla, hogy hamarosan leessen neki a terv.
A farkas hörögve, acsarogva indult előre. Most már akkora zajt csaptam, amekkorát csak akartam. A legvégső tervem lépett életbe ezzel. Zane először értetlenül nézett rám, erre nekiugrottam, és beletéptem amúgy is szakadt nadrágja szárába. Ettől aztán rémülten kiáltott fel.
Mickers ekkor bukkant fel az ajtóban, kivont pálcával. Amit ő látott, az az volt, hogy egy hatalmas, hamuszürke bundájú farkas marcangol egy aurortanoncot, aki berezelve reszket a falnak lapulva. Egyszóval számunkra egész nyerő kép fogadta, egy apró részletet leszámítva.
- Félre kölyök! – csattant fel a minisztériumi. Vörös fény töltötte be a helyet, majd hatalmas dörrenés. Bár azonnal odébb szökelltem, a bundámon éreztem a forró szikrákat, amelyek vadul megperzselték a szőrszálak felső rétegét. De az átok végül célját vétve a falba csapódott a fejem mellett néhány hajszállal elszáguldva, szanaszét fröccsentve a fa és kődarabokat. Az egész ház beleremegett ebbe. A farkas dühösen ismét felnyüszített, de futásnak eredt, s egy kecses mozdulattal kiugrott az imént keletkezett lyukon át.
Láttam a földön fekvő roxfortos lányt, és láttam a felette magasodó férfit. Földöntúli hörgéssel vetettem magam feléjük, de a fickó gondolom nem volt akkora mágus, mint szeretett volna lenni, mert ahelyett, hogy a kezében tartott pálcával varázsolt volna, egyszerűen megpróbált elrohanni. Egyelőre hagytam, ahelyett óvatos távolságból Artemis felé pillantottam, hogy jól van-e és hogy figyel-e.
Zane felé intettem, majd Artemis felé, és utána a farkas mancsa a levegőben hadonászott, mintha el akarna hessenteni valamit. Remélem, ebből értette, hogy arra gondolok, tűnjenek el a közelből. Mickers közben előrontott a házból, és utánam vetette magát. Én még egyszer Artemisre néztem, és bár hörögve csattogtattam a fogam, a tekintetem igyekezett ezért elnézést kérni, és nyomatékosítani: „Menjetek, minden rendben lesz!”
Vörös fény vetült a közeli fák törzsére. A farkas minden izmát megfeszítve rugaszkodott el, s füleit lesunyva loholt a kilőtt átkok elől. A nyomában megperzselődött a fű. Persze sokkal fürgébb volt, mint az átkokat harsogva, szitkozódva rohanó Mickers. Úgy számoltam, hamarosan lehagyom őt, de ezt igyekeztem majd azután megtenni, hogy eléggé belekevertem a sűrűbe. Aztán, ha már nem talál vissza egykönnyen, kiszagolom a két fiatal nyomát. Ekkor azonban egy alattomos átok épp a lábamba talált, és bár nem csinált kifejezetten nagy kárt, én bucskázva buktam fel, majd néhány bukfencet követően egy fa törzsének ütköztem.

A Vérfarkas nyomában

2000. április 3.

Épphogy leérhetett egy korty Johnson torkán, amikor Mickers sajnos kapcsolt.
- Annyi eszed van, mint egy cserép ördöghuroknak! – sziszegte kevésbé élelmes társa felé a minisztériumi, akinek jóval több esze volt annál, mint amit feltételeztem róla.
– Tudod, mi minden lehet abban, te agyament?! – verte ki egy határozott mozdulattal Jonhson kezéből az üveget a köpcös.
- Ugyan már, csak egy diák, akinek nem volt elég ütős a tea. Ez biztos valami... Erősebb... – védekezett volna a vérfarkas kiiktató vagy a hivatalos megnevezés szerint „befogó” egység másik képviselője. – És igazán… Semmi…- folytatta már egyre lassulva Johnson, majd még annyi ideje maradt, hogy csodálkozó, bamba tekintettel lekövesse az üveg zuhanásának ívét, aztán összeroskadt, mint egy zsák.
- Hogy az a… Mit adtál neki? Mi volt az üvegben? – förmedt rám gyilkos tekintettel Mickers, amivel szemben egy pillanat alatt lehullt arcomról a képzeletbeli álarc. Riadtságom csak olaj volt a tűzre... A minisztériumi ebből már pontosan tudta, hogy a cselt direkt eszeltem ki. - Ki vagy te? - emelt fel a galléromnál fogva a köpcös olyan erővel, amit szintén nem néztem ki belőle. - Retkes Ribanc! - köpött az arcomba a szavak végén mintegy felkiáltójelként Mickers, amire már valóban kezdett halálfélelmem lenni... A kegyetlenül csillogó szempárból simán kinéztem, hogy itt helyben összever... vagy talán még rosszabbat művel velem. Az öreg a háttérben a kezét tördelve szemlélte a jelenetet, pontosan észlelve, hogy nem érdemes közbeokoskodnia. Annyira magasra nem tudott ugyan emelni Mickers, de még így sem érte a lábam a talajt, miközben kétségbeesetten kapálóztam.
- Én? Én nem... - magyarázkodtam holtsápadtra váltott arccal és közben egy valamirevaló átkon gondolkodtam, de az agyam úgy leblokkolt, hogy egyszerűen semmi nem jutott az eszembe. Ekkor váratlanul egy hangos robaj szakította meg a társalgásunkat... Az épület a hátam  mögött volt, de így is biztos voltam benne, hogy a romos ház egyik fala adhatta meg magát. Halk nyüszítés vegyült az omladozó téglahalmaz puffanásába. Mickers elengedte a grabancomat, mire én a földre zuhantam, és a következő kép, amit láttam, az volt, hogy a ballonkabátos alak őrült üvöltéssel rohanni kezdett a zajforrás felé. - Mi volt ez? A nyavajás, most megvagy!
Ezután kivehetetlen zörejek keveredtek a korábbiak közé, én pedig képtelen voltam dekódolni, hogy mi is történik. Csak reménykedni tudtam benne, hogy Anna és Zane megmenekültek Mickers elől, és nem őket üldözi a kis méregzsák ilyen vehemenciával. Közelebb akartam merészkedni, de egyszerűen képtelen voltam megmozdulni, a lábam, mintha lecövekelt volna a talajba és gyökeret eresztett volna. Farkasmorgást hallottam, aztán anyag szakadásának zaját, mire az öreg falusi kikerekedett szemmel bámult, láthatóan őt is leblokkolták a hallottak. - Ennek a fele se’ tréfa Naccsád!
Mindössze annyira futott az erőmből, hogy félig felülve próbáljam kitalálni, mégis mit kéne tennem. Nyugi, nyugi, nyugi - mantráztam magamnak, majd kitapogattam a pálcám a talárom zsebéből, és erősen megragadtam.
- Félre kölyök! – hallottam Mickers morgását a távolból, aztán egy olyan hangos dörrenést, hogy a fülemre kellett szorítanom a kezem. Talán csak képzeltem, de mintha a romok mögött vörös fény sziluettjét is láttam volna, ám én egyelőre azzal voltam elfoglalva, hogy visszanyerjem a hallásomat. Úgy éreztem, mint akinek szétszakadt a dobhártyája.... éles sípolást hallottam, ami lassan tompulni kezdett, de cseppet sem szándékozott megszűnni. Ezután már nem hallottam a téglába csapódó következő átkot, csak a frissen felszálló porrétegből következtettem arra, hogy még javában tart a csetepaté. Remegve füleltem, várva, hogy visszanyerjem a hallásomat és a lélekjelenlétemet is. A látásom szerencsére még működött, így tanúja lehettem, amint Anna - ismét - farkas alakban kiugrik az épület egyik tátongó lyukán át. - Nincs annyi pénz az egész Gringoccba se, hogy én itt maraggyak!!! - visította az öreg mögöttem immár pálcával a kezében, majd olyan sebes rohanásnak indult, hogy hamarosan eltűnt a látómezőmből.
A farkas valami furcsa integetés félével próbált jelezni nekem, és Zane-nek, akit csak most vettem észre nem messze lemaradva tőle. Sajnos egyáltalán nem értettem, hogy mire próbál utalni, pedig még kék szemével is egyértelműen rám nézett, de ha értettem volna sem biztos, hogy képes vagyok erőt venni magamon és menekülni. A hortyogó Johnsontól pár lépésre támaszkodtam még mindig a földön, furcsa, lassított jelenetben érzékelve, ahogyan Mickers az animágus után rohan, Zane pedig megpróbál kitérni az útjából, oldalirányba menekülve. A farkast egy vörös átok üldözte, ami elől eleinte sikerült elugornia, de másodszorra már nem volt ilyen szerencséje. Egy kék villanás telibe találta jobb hátsó lábát, mire bukfencet vetve nekiesett egy fának.
Ez volt az a pillanat, hogy Zane-ből végre előtört az auror. Odarohant hozzám és talpra segített, majd rohanni kezdett, olyan erővel húzva engem is maga után, hogyha akartam sem tudtam volna tovább a sokkhatás miatt mozdulatlan maradni. Mickers Anna után rohant, Zane utána, én meg az aurornövendékkel próbáltam lépést tartani. - Stupor - kiáltotta Zane, ám Mickers résen volt és időben lehajolt, így az átok a feje helyett egy fába csapódott. Vaktában próbált ugyan hátraszórni pár átkot a minisztériumi küldött üldözőjére, de szerencséjére mindent elvétette. A szőke srác viszont megtáltosodova ruhant utána, már azzal sem foglalkozva, hogy én közben kicsit lemaradva loholtam utánuk. - Petrificus Totalus - célzott a pálcájával ismét Zane, immáron telibetalálva Mickers tarkóját. A férfi egy szempillantás alatt kővé merevedve landolt a földön, mire nekem kimerülve, magától álltak meg a lábaim futás közben. A térdeimre támaszkodva lihegtem, úgy éreztem, egy lépést sem tudnék többet megtenni. Mindössze egy kiáltásra futotta az erőmből, remélve, hogy eljut a címzetthez, akit közben valamiért szem elől tévesztettem. - Anna...Jól vagy? - kérdeztem még mindig tompa visszhanggal a fülemben.

outfit

Farkasnak farkasa

2000. április

Bár sokszor találkozom szembe a fájdalommal munkám során, hazudnék, ha azt mondanám, én magam megszoktam már a saját testemet érintő sérüléseket. Elködösült előttem a világ, az érzékelésem némileg beszűkült a közvetlen környezetemre, mely hideg földből, hajlongó fűszálakból, a közeli fa gyökereinek göröngyeiből és vörös, villogó fényből állt. Szemem előtt lábak kavarogtak, fülemet bántotta a dobogás, a kiáltozás és a becsapódó átkok robaja. Bár a térdeknél feljebb nem láttam, kótyagosan, lenyelvén a nyüszítésemet próbáltam összerakni a képet.
Egy auror, ez biztos. Ott volt az egyenruhás Artemis is, és talán a fiú, akit megmenteni próbáltunk. Fordult a kocka, nem igaz? Egyelőre úgy tűnt, de mindjobban kezdtem magamhoz térni, annál inkább belém ütött a balsejtelem, hogy ebből még hatalmas bajunk lesz.
A minisztériumi pasas vigyázzba merevedett teste mellettem dobbant, amint elvágódott. Én felkecmeregtem a földről, s immár nem négylábúként, hanem a szokásos emberi alakomban néztem vissza rá, amint bámulja az alkonyi fényeket.
- Túl sokat látott ma. Mind túl sokat láttunk – jegyeztem meg, és fintorogva dörzsöltem át a bokámat. Szerencsére az állati alakot is csak kissé érintette az átok, emberként ez még inkább enyhült, de azért éreztem annak a helyét is, meg a fával való szenvedélyes találkozás emléknyomait is a hátamon. Artemis kiáltására elmosolyodtam.
- Igen, a helyzethez képest – válaszoltam. Azért egy pillanatig még úgy maradtam, félig ülve a fűben.
- Ti jól vagytok? – kérdeztem vissza. Zane elég sápadtan tűnt. – Szép volt, egyébként – mondtam, majd hozzá tettem:
- De ezek… – böktem a minisztériumiak felé. - … Így nem maradhatnak. Mint mondtam, többet tudnak, mint ami nekünk jó. Abban reménykedtem, hogy engem gondolnak a farkasnak, neki így lesz alibije – böktem Zane felé. – De mivel Mickers látta, hogy megvédetek… Szóval jobb, ha mégsem látta – sóhajtottam fintorogva, és talpra keveredtem, majd előhúzott pálcámat a szóban forgó felé szegeztem.
- Exmemoriam. – Túl sokszor használom mostanában ezt a varázslatot, attól tartok. Néztem, ahogy a kővé dermesztett minisztériumi szemének dühös csillogása elmélyül, majd egész nyugodalmassá szelídül. Egy újabb varázslatom feloldotta a sóbálvány-átkot, és egyszerűen kiütötte a fickót. Nem hinném, hogy bármelyik beavatkozás sok kárt tett amúgy is meglehetősen üres fejében, de azért nem kedveltem az ilyen intézkedéseket, még ha szükségesek is voltak.
- A roxmortsi öreg látta, ahogy farkasként utána eredek, úgyhogy azt nem adhatjuk be neki, hogy ő is ivott az itókádból – csóváltam a fejem Arti felé pillantva. Ha még nem keveredett fel a földről, akkor odabicegtem hozzá és felé nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem. Zane még a térdeire támaszkodva lihegett, gondolom ez az iménti vad hajrá megkoronázta amúgy sem sétagaloppszerű napját.
- Azt hiszem az a legjobb, ha mellé rakunk egy követ, mintha annak esett volna neki – javasoltam, és intettem a pálcámmal, minek következtében egy nagyobb szikla odagördült az auror fejéhez. – Így jó lesz, ugye? – pillantottam a fiatalok felé. Különösen Artemist figyeltem sokáig, elismerő mosollyal.
- Sikerült, nem igaz? – böktem ki végül nagy, megkönnyebbült sóhaj kíséretében.
- Ideje is, mindjárt lemegy a nap, és azt hiszem, a legtöbb, amit ma fogyasztottunk, az némi tea volt. Mennünk kell. De Artemis, nélküled nem sikerült volna – lapogattam meg a lány karját bátorítóan. – Nem tudom, mivel szeretnél foglalkozni később, de ilyenkor sajnálom, hogy nincs a Minisztériumnak alaposabb és emberközpontúbb szociális segítőhálózata. Vagy talán pont, hogy jobb volna, ha ezt nem a Minisztérium közvetlenül intézné – pillantottam Johnson és Mickers felé. Ratuk felejtettem a tekintetem, tovább is, mint indokolt lett volna. Észre sem vettem, hogy fojtatom a beszédet, bár csak halkan dünnyögtem, félig magamnak.
- Igen, egy független, anonim szervezetre volna szükség. Ami nemcsak a befogáshoz ért, hanem lelki tanácsot és gyógyellátást, bájitalokat is biztosít… Egy részét akár bagolypostán keresztül, teljesen név nélkül, hogy ne kelljen a társadalmi meghurcoltatástól tartaniuk…
Elgondolkodva tekintettem a másik kettőre. Zane, a leendő auror, Artemis, a kedves és figyelmes, megértő személyiség és én, az emberi és mágikus lények gyógyításához értő szakember… Kíváncsian vártam, mi a véleményük a formálódó ötletről. Tudtam, hogy most már sietősen tovább kell állnom a fiúval, és a Holdkeltét valami biztonságos, védett helyen eltölteni. Már magam is a főzet bevételén gondolkodtam.

A Vérfarkas nyomában

2000. április 3.


Ahogy ott lihegtem, szemtanúja lehettem végre Anna átváltozásának, amire azóta kiváncsi voltam, hogy leesett, valójában ő bújt a fekete farkas bőrébe.
- Túl sokat látott ma. Mind túl sokat láttunk – mondta bölcsen a kutató, aki láthatóan megsebesült, még ha nem is olyan súlyosan, mint azt az átok becsapódásakor gondoltam.
- Igen, a helyzethez képest – válaszolta őszintén, amire megkönnyebbülten elmosolyodtam.
- Ti jól vagytok? – érdeklődött ő is, amire én egyelőre csak bólintottam, mert még mindig nehezemre esett a beszéd. A térdemre támaszkodva fújtattam, mintha kilométereket futottam volna. Szúrt az oldalam, égett a torkom és szinte forgott velem a világ, ami nagy eséllyel amiatt is volt, hogy ma még csak egy teát ittam. Na meg a stressz is most jött ki csak igazán rajtam. Zane viszont úgy tűnt, teljesen elemébe jött Mickerson üldözésétől és ujjongva kiáltott fel.
- Naná! Győzelem!
Anna méltán dicsérte meg a teljesítményét, amit további bólogatással toldottam meg én is a háttérből. Úgy látszik, nagyon nem voltam formában. Hiába, a kviddics sosem volt az erősségem, így nem igen sportoltam semmit soha.
- Szép volt, egyébként. De ezek…- célzott a vérfarkas befogó bizottságra egyértelműen. - Így nem maradhatnak. Mint mondtam, többet tudnak, mint ami nekünk jó. Abban reménykedtem, hogy engem gondolnak a farkasnak, neki így lesz alibije. De mivel Mickers látta, hogy megvédetek… Szóval jobb, ha mégsem látta - vonta le a logikus következtetést Anna, melynek végén értelemszerűen kimondta a delikvensre a felejtés átkot, amire én is annyit gondoltam már. Nevezetesen azért, mert sokszor felmerült bennem, hogy talán nekem sem ártana ezzel kezelnem a Fenrirrel kapcsolatos emlékeimet, de valamiért mégsem tudtam megválni tőlük. Valahogy ez csak a könnyebbik útnak tűnt, nem pedig a hosszútávon kifizetődőnek. És hát mivel medimágusi pszichológiával akartam foglalkozni, nem ártott, ha meg tudom oldani a saját traumáimat, amikből a későbbiekben terapeutaként okulhatok, nem pedig elfutok előlük...Anna jófej volt, hogy segített felegyenesedni, küldtem is neki rögvest egy hálás mosolyt.
- Azt hiszem az a legjobb, ha mellé rakunk egy követ, mintha annak esett volna neki –oldotta meg a problematikus kérdést egy pálcaintéssel a tapasztalt kutató. – Így jó lesz, ugye?
- Csodás - nyögtem ki végre most, hogy kezdett alábbhagyni a zihálás és az adrenalinsokk, na meg az állóképességemet is visszanyertem valamelyest. A térdeim azért még így is remegtek, de már nem olyan vészesen.
- Sikerült, nem igaz? – kérdezte Anna mosolyogva, mire belőlem is kiszaladt még egy megkönnyebbült sóhaj. A kutató most, hogy elintéztük a problémás egyéneket, és Zanet is többé, mint kevésbé biztonságban tudhattuk, búcsúzkodni kezdett. Egy részem egészen elszomorodott, hogy közös kalandunk itt most véget ér. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy a másik részem nem örült annak, hogy ezután visszabattyoghatok a Roxfortba, és a Nyugodt álom esszenciájának átadása után végre beheveredhetek az ágyba. Biztosra vettem, hogy miután benyomok valami dugikaját, másnap reggelig fel sem kelek. Áldottam az eget, hogy nem vettem fel a mugliismeret fakultációt, mert akkor most még órára kellett volna mennem... Jól esett, hogy Anna megveregette a vállamat, amire én egy kissé vérszegény pacsival reagáltam, de hát hiába, ennél többre nem telt az erőmből.
- Nem tudom, mivel szeretnél foglalkozni később, de ilyenkor sajnálom, hogy nincs a Minisztériumnak alaposabb és emberközpontúbb szociális segítőhálózata. Vagy talán pont, hogy jobb volna, ha ezt nem a Minisztérium közvetlenül intézné - nézett merengően a minisztériumi csürhére Anna, majd szinte csak az orra elé mormolva fejtegette tovább oly értékes mondanivalóját.
- Fú, ez zseniális ötlet Anna! Én nagyon is benne lennék. Ami azt illeti, én medimágusi pszichológia szakra készülök és nekem is megfordult már a fejemben, hogy a jövőben vérfarkasoknak is segítenék - mosolyogtam őszintén Annára és Zanere, aki láthatóan teljesen meghatódott a felvetéstől.
- Tényleg.... Megtennétek? Hát akkor rajtam aztán nem fog múlni. Hívjatok nyugodtan bármilyen balhéba, ha elkél egy auror - kacsintott ránk, aztán közelebb  lépett hozzánk, és egyesével erősen megölelt minket, amitől egy kicsit leblokkoltam ugyan, de azért visszalapogattam a hátát. Aztán a lelkesedése végül rám is átragadt, és szinte megfeledkezve magamról, odaléptem Annához és megöleltem.
- Boldog vagyok, hogy megismertelek. Akkor majd bagoly útján tartjuk a kapcsolatot, ugye, és beszélünk a szervezetről? - kérdeztem tőle még, majd sarkon fordultam és megindultam a kastély felé, hogy kézbesítsem végre a Madame Pomfreynek címzett bájitalt és kipihenjem a mai kalandunkat.

Köszönöm a játékot!

outfit

Farkasnak farkasa

2000. április

Tetszett Zane lelkesedése. Tetszett Artemis elszánt mosolya.
- Remek hivatás. Ha kell ajánló levél a jelentkezéshez, rám számíthatsz - válaszoltam. - És összehozunk neked gyakorlati helyet is. Pontosabban nektek - pillantottam Zane felé, aki továbbra is feldobottnak látszott.
- Próbáljuk úgy csinálni, hogy a lehető legkevesebb kockázattal járjon. Igen, bagolypostával oldjuk meg az egyszerűbb eseteket. És persze névtelenül a mi oldalunkról is, nem csak a jelentkezők oldaláról. Zane, a barátnődet ellátják, de te jobb, ha velem jössz. Artemis, részemről a szerencse. Igazán rád fér egy kis pihenés, és valami meleg étel. Pihend ki ezt a sok mindent. És még egyszer köszönöm pótolhatatlan segítségedet - tettem hozzá, majd intettem neki, mikor távozott.
Tudtam, hogy a mi naunknak még közel sincs vége, de most, hogy társaságban hajtottam fel a főzetet, valahogy nem is tűnt az egész olyan borzalmasnak. Persze, jobb lett volna nyugovóra térni, mint mindenki más, de valami elindult, valami új, érdekes, amivel azelőtt igazából magam sem foglalkoztam. Eddig a saját bajom dolgát próbáltam megoldani - holott a tudomány jelen állása szerint ez lehetetlen küldetés  - most azonban mások felé fordultam. És ez, engem is meglepett, de remek érzés volt.
- Fájni fog? - térített magamhoz Zane hangja, s tekintetem visszatért a távozó lány nyomáról őfelé. - Mármint... Az elsőre nem emlékszem, de gondolom a bájital miatt most...
- Semmiség - vágtam közbe szelíden, de határozottan. Közben futólag átdörgöltem a lábamat egy gyógykenőccsel. Reméltem, hogy ez a négylábú alakomnak is jót fog tenni. Volt még tervem ma estére, ha már így alakult, hogy itt töltöm a rengetegben. - Ha túlestünk rajta, belevetjük magunkat a sűrű legsűrűbbjébe. Nem fogunk tudni beszélgetni, de helyette kóborolhatunk egy nagyot a környéken. Van itt valahol erre egy hipogriff ménes, teljesen vadon élő csapatot még sosem láttam, de most majd kiszagoljuk őket. A Varázslény Felügyeletisektől tudom, hogy feltűnően sok tőlük származó tollat találtak mostanság, ennek közben utána járhatunk - javasoltam, majd megveregettem Zane vállát.
- Minden rendben lesz - tettem hozzá. Ezután szótlanul, de már kicsit több várakozással és kevesebb félelemmel vártuk, hogy az ezüstfényű égitest felkússzon a láthatár fölé. A fejemben az járt, vajon lesz-e máskor is ilyen társas holdtöltém, s vajon hány újdonsült farkas fog hamarosan az oldalunkon állni? Magam sem tudtam, abban reménykedem-e, hogy egy sem, vagy több.

Köszönöm szépen a játékot, a játéktér szabad!