Old Brooks

Elhagyatott kis mellékutca ez, ami a főútról nyílik. Széles utak, koszos-kopott macskakő, és néhány, borostyánnal és egyéb gazzal gazdagon átszőtt téglaház sorakozik szórványosan az út mentén. Nagyvonalúan lehetne rá azt mondani, hogy kertváros- azaz kertnegyed; a házak és a vaskerítés között aprócska, elvadult kertek fekszenek békésen. Némelyikben egy-egy kiszáradt szökőkút, avagy elkorhadt hinta is akad. Valamikor itt is buzgón folyt az élet, de mára... a falubeliek inkább kerülik a helyet.

[- Ez a ház jó lesz.]

Liliya

Két nap utánajárást igényelt, hogy a roxmortsi hétvége előtt megtudjam, melyik része az a városnak, amiben már nem laknak emberek, és ezt úgy intézzem, hogy ne legyen feltűnő. Persze, ez nem nagy teljesítmény, két ártatlan kérdés közé bepréselni egy harmadikat, azután mondani valamit, ami fontosabbnak, komolyabbnak tűnik, mint a látszólagos ismerkedés a várossal. Ami logikus is, soha nem jártam még itt, és szeretném tudni, hová érdemes elmenni. Meg is tudtam, az a fiú elmondta, hogy ide senki nem jár.
 - Ez a ház jó lesz.- bár nem kérdésként mondom a norvég szavakat, azért oldalra pillantok Liliyára, hogy megtudjam, van-e kifogása az elhagyott kertes ház ellen, aminek betörték a bejárati ajtaját. Talán az idő, talán a háború, mindenesetre, tökéletes hely ahhoz, hogy csináljunk dolgokat a gyanú felkeltése nélkül. Az egyetlen hátránya, hogy még nappal is van ebben a helyben valami nyugtalanító, de mivel tudom, hogy ez az érzés nem valóságos, nem törődök vele.
 Előre megyek a biztonság kedvéért, hogy ha van bármi, akár kiálló szög, akár beszakadt parketta, akkor abba én lépjek bele. Nekem csak fájdalmat okoz, és gyorsan gyógyítható sebeket, Lilit viszont meg is ölheti egy ilyen apróság. Nem irigylem sem őt, sem Hagent azért, amin keresztül mehetnek minden nap, hogy mennyi óvatosságra kényszerülnek, mennyit félhetnek. Emlékszem, szegényt már szinte azóta nem engedték ki sehová, mióta az eszemet tudom.
 Rövid nézelődés után megállapítom, hogy a lakók valószínű örökös nélkül, idős korukban halhattak meg, vagy az örökös nem törődik a házzal, mert a pusztítást egyértelműen a Roxfort néhány diákja követte el. Különböző színekkel különböző nevek vannak a falakra írva, nagyon valószínű sokan közülük ott lesznek azon a bulin is, amit Hagen most is szervez. Remek elterelés, és talán beilleszkedni is segít, de azért egy kicsit kényelmetlenül érzem magam miatta. Nem voltam még soha ilyenen.
 Bemegyek a földszinten található hálószobába, ami eléggé puritán módon van berendezve, de nem zavar. Az ágy mellett van egy éjjeli szekrény, úgyhogy leülök az ágyra, és kipakolom a pergament és a tintát, hogy megírjam a bátyámnak a születésnapi levelet. Kicsit furcsa belegondolni, hogy lassan huszonkettő lesz, még mindig az a kép él bennem róla, hogy tizenhat-hét éves. Fura belegondolni, hogy felnőtt. Gyors kézmozdulatokkal elkezdem fogalmazni a levelet oroszul, azt van talán a legkevesebb esélyük elolvasni, a legtöbben még a betűket sem értik meg.
 - Jól megvagytok a Mardekárban?- bár elsősorban nem családi találkozóra jöttünk erre az eldugott helyre, azért próbálok közelebb maradni a kuzinjaimhoz, mint ahogy ez a házrendszer engedni igyekszik. Anya ugyan kérte, hogy győzzem le őket, és szerezzem meg Harry Potter haját előttük, kezeljem őket riválisként, ellenfélként, de a győzelemnél fontosabbak nekem ők. Kellemes is végre anyanyelven beszélni, anélkül, hogy ferde pillantásokat kapnánk. Az iskolában nem szeretik, ha nem angolul beszélünk, mert azt hiszik, hogy valamit el akarunk titkolni. Pedig csak ez a természetes.
 A levél végére felírok még néhány dolgot a zsebembe rejtett papírról, amin előre lokalizáltam a kívánt szavakat, és átfordítottam a rövid üzenetet a könyvekből. Még indulás előtt egy héttel találtunk ki a családi tanácson egy rendszert arra, hogy hogyan üzenjünk egymásnak. Felírjuk egy könyv címét, azután egyben sok számot, csak észrevehetetlen pennavonásokkal jelezve egymásnak, melyik az, ami már nem az oldalszámot, hanem a sort jelöli. Még azzal is variáltunk, hogy milyen nyelven írjuk a címet, azzal jelezzük, ki a levél valódi feladója, már ami az üzenetet illeti, a norvég nyelvűek például tőlem jönnek. Dmitry születésnapi köszöntője valójában mindannyiunk üzenete, bár Orya most nem üzen ezen a pergamenen. Ő most saját levelet ír, gyanús lenne, ha mindhárman idejöttünk volna.
 Az én üzenetem rövid, megnevezem azokat a személyeket, akiknek megszereztem a haját, elmondom, hogy állok a beilleszkedéssel, milyennek látom a hangulatot a házamban, és hogy szükségem lenne egy-két adag százfűléfőzetre. Nem biztos, hogy felhasználom, de vannak olyan célpontjaim, akikhez feltétlenül szükséges.
 - Diktálod az üzenetetek, vagy leírod te?- kedves mosollyal teszem fel a kérdést, amilyet egy testvérnek adni szokás, mert végül is mi mind testvérek vagyunk. Nem voltam soha jó testbeszédben, de próbálom jelezni neki, hogy nem veszem sértésnek, ha nem akarja velem megosztani az üzenetét. Én sem oszthatom meg vele, hogy mire kért anya, még ha nem is értek vele egyet, és talán nekik is van hasonló titkuk.
 - És... mit kell csinálni egy ilyen eseményen, amit Hagen most szervez?- kicsit kényelmetlen, hogy el kell árulnom, nem tudok semmit az ilyen felnőttesebb bulikról, ahol nem csak csokoládé és társasjátékok kerülnek elő, hanem sokkal vadabb, tiltottabb dolgok is. Nem szeretnék teljesen készületlenül menni, aki egy társadalmi eseményen nem ismeri a helyes viselkedés feltételeit, menthetetlenül megalázza magát.

Калинка , Калинка...

Irina

        Számomra oly természetes a nyelv, amivel szólsz hozzám, és tudom, hogy nem akarsz ártani, de nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy talán te leszel az, aki egyszer mosolyogva lefelé nyújtja felém a kezét, és még ha ez teljességgel megérthető is, idegenkedem ettől. Neked az emberi természet könyv, tudás és hatalom, számomra is, de nem azonos asztalnál ülünk, nem azonos szamovárból töltünk, kedves rokon, és nincs okom félni tőled, megbízni sem bízhatok igazán. Ez nem a te bűnöd, hanem Babushkáé, akihez te állsz legközelebb, talán benned látja magát, és ha nem félném a hatalmát, talán felemelném a hangom féltékenységből, de ismerem a helyem, és nem teszek felesleges tánclépéseket egy olcsó koreográfia kedvéért, amit érzelmeknek nevezünk. Számomra a bizalomnak körei vannak, legbelül pedig csak mi állunk, Hagen, drága vérem és szívem, hús a húsomból, akihez tartozni akarok életem végéig, és utána mások, akik csak gyanakvó pillantással kémlelnek minket. De itt, az idegenben, még ha eddig nem is volt alkalmunk, most kinyújtjuk kezünket a jelkép alatt, elmosolyodva a lehetőségeken, és látom már, kedvellek, még ha nem is tetszenek a játékaid, és nem is engednélek a fejembe.
        - Megfelelő, igen. - bólintok, mikor odaérünk, nem akarok elutasító lenni veled, mert amiért nem kerültünk közel egymáshoz, nem a te hibád - Légy óvatos. Nem hiszem, hogy védik, de ne lepődjünk meg.
         Hihetetlen könnyebbséget okoz ezúttal norvégül beszélni, csak magunk vagyunk, és kémlelő tekintettel követlek az épület belsejébe. Nem épp fennkölt a berendezés, de nem is megszállni akarunk, a céljaink eléréséhez pedig épp elegendő lesz, így nem is teszek megjegyzést. Épp eléggé nehéz volt beilleszkedni ebbe a közegbe, ahol minden olyan kényelmetlenül lágynak tűnik: az emberek, az eszmék, az egymáshoz fordulás, kivéve, ha rólunk van szó, mert akkor megkötnek a hagyományaik burkában, és egymáshoz szorulnak, mint a rettegő nyulak, mielőtt Bujszjának dobtuk őket. A gyenge gerincük könnyedén roppant el a ragadozó szájában, és úgy érzem, ez lehet a sorsa a briteknek is, ha nem ébrednek időben... Most valamiféle sajnálatot kellene éreznem, de nem, semmi ehhez fogható.
         - Akadnak kellemetlenkedők, de eddig úgy tűnik, igen. És te? Nem vagy magányos? - nehogy azt képzeld, nem érdekel a sorsod, rokonszenvezem veled, még ha lépésekkel távolabbról is - Jól bánnak veled? Nem szeretem, hogy egyedül vagy, Irina. Tudom, hogy tudod őket kezelni, de mégsem fordulhatsz senkihez, ha hirtelen szükséged van valakire.
         Neked nincs ott, olykor közvetlenül melletted az ágyban Hagen, vagy ahogy társaink élnek egymás mellett az oroszlános házban. Persze, önálló vagy, a Durmstrangban sem fogtuk a kezed, de számomra hátborzongató a gondolat, hogy egyedül legyek, az ikertestvérem nélkül. Szeretem csak nézni is őt, ha alszik, ha eszik, ha csak olvas, érezni a bőrét magamon, vigaszt nyújtani, ha szomorú, és mosolyogni látni, ha vidám. Megosztom vele a pillanatokat, ahogy annak idején anyánk méhét, nem tudok sokáig távol járni tőle, és talán mások szemében ez tesz minket gyengévé és megvetendővé, de csak mert nem tudják, milyen hatalom rejlik a vérben. A tiédben is, Irina, és mindenkiében, aki kinyitotta már a szemét az igazságra, és megtanult lélegezni a húsruhájában.
         - Leírom én, hagyd csak. Ne fáradj el, még nem is mutattam semmit. - bólintok felé, és helyet foglalok, lesimítva a szoknyámat - Még pont idejében kezdjük az okklumenciát, bár nem tapasztaltam legilimentort az iskolában, jobb, ha megtanulod. Nem aggódom, biztosan ügyes leszel.
          Lehajolok, és körmölni kezdek, kissé idegenül eltartva a kezem a laptól és az íróeszköztől. Megtanultam már együtt létezni a betegségemmel, belém ivódtak mélyen a védekezés módszerei, és jobb szeretem megőrizni titokként, mert tudom, milyen pajzs és fegyver lehet az, amit elsőre nem tekintene senki annak. A vér sokszín és mindenkinek másról mesél, de én előnyt kovácsoltam a gyengeségből, és nem hagyom, hogy korlátok közé szorítson. Épp az utolsó karakternél járok, nem értekezem hosszan a szüleinkkel, mikor alaposan meglep Irina kérdése. Tőlem szokatlan gesztussal nézek rá, felvonom a szemöldököm, és aztán megpróbálom felmérni, komolyan félelmet keltett e benne a közelgő alkalom, vagy inkább csak beszélgetni szeretne, és így vezette fel.
           - Irinka... - kezdem, és kicsit meg is rázom a fejem, mert elfelejtettem, milyen rég nem szólítottalak már így - Még sosem voltál olyan bulin, ahol mondjuk alkoholt is fogyasztottak...? Várj, ezek szerint te nem is szoktál inni a vodkánkból?
           Döbbenten húzom elő a könnyű anyagból készült kabátom egyik rejtett zsebéből a laposüveget, amibe a családunk címere van vésve, a másik oldalán pedig a monogramom. Hagen üvegének pontos mása, ugyanaz lötyög benne: a családunk jól őrzött receptjéből született vodka. Számunkra már nem okoz fizikai fájdalmat kortyolgatni, de tudom, a britek gyenge italaihoz képest valóságos sárkány lapul a kis csőr alatt, amit most kibontok, és teljes természetességgel meghúzok. Behunyom egy pillanatra a szemem, és magam előtt látom édes ikrem arcát, a vigyorát... ez az alkohol az otthon számunkra, mint másoknak egy illat, ez erőssé tesz és bátorrá. Megtörlöm az ajkamat, és feléd nyújtom, hogy ne készületlenül érjen majd a buliban.
           - Igazából... nem olyan komoly és tanulható, mint gondolod. - félreteszem a levelet, és kicsit közelebb húzódom hozzád, bár megszokásból nem szoktam megérinteni senkit, sejtem, hogy ez segít - Nem kell félned, ott leszünk mi is.. És ugyan elterelésnek szervezte Hagen, meg a mardekáros fiúk, ez a szórakozásról szól. Érezd jól magad, bár tudom, britek között leszünk, de ha azt látják, közvetlen vagy és mersz élni úgymond, közelebb is kerülsz hozzájuk. Csak annyit igyál, amennyi jólesik, és mondj nemet arra, ha valaki olyat akar tenni, amit nem szeretnél, de ha az tűnik jó ötletnek, hogy táncolj vagy beszélgess, ne fogd vissza magad. És most igyál... Jobb, ha most kezded az alapozást, mintha ott innál hirtelen mindenféle szemetet.
           A végén el is mosolyodom, bár ez tűnékeny az arcomon. Ritkán teszem, és általában Hagen társaságában, de mulattatsz, kedvesnek találom, hogy még ilyen tapasztalatlan vagy. Talán okklumenciára kellene oktatnom, de az első felnőtt buli épp olyan fontos... Még ha nekünk terveink is vannak vele.

[- Nem nagyon bánt senki a házamban, csak pár idegenkedő tekintetet kapok. Az egyik évfolyamtársam egészen kedves is velem, bár nem hiszem, hogy az lenne, ha ismerne. Ettől függetlenül azért kellemesen lehet beszélgetni vele felületesebb dolgokról. De ha bármilyen súlyos konfrontációba kerülök, azonnal szólok nektek, jó?]

Liliya

Csak bólintok egyet Liliya figyelmeztetésére, de amúgy sem terveztem óvatlanul besétálni egy idegen házba. Amennyire tudok, csendesen, hallgatózva lépek be, de úgy tűnik, hogy most nincs itt senki. Állandó lakói biztosan nincsenek ennek a háznak, és most a Roxfort szabályszegői sem tisztelik meg a jelenlétükkel. Ami talán természetes is, mindannyian a kuzinom partijára készülnek.
 Magányos? Tudom, hogy a kellemetlen érzés, hogy vágyom valamire a könyveken és a tanuláson, a küldetésen túl, hogy hiányzik az anyanyelv és azok az emberek, akiket megszoktam és barátnak tekinthetek, csak egy ösztön. Különböző praktikákkal legyőzöm ezt is, mint a legtöbb ösztönt, többek között kialakítok pótbarátságokat, leveleket írok és beletemetkezem a kutatásaimba. Persze, így is érzem valamennyire. Kívülről pedig ijesztő is lehet valakinek, akinek soha nem kellett egyedül lennie. Mindig úgy képzeltem el, hogy Liliyának lenni olyan érzés lehet, mintha Hagen is lennél egyúttal. Én pedig csak Irina Romanovna vagyok.
 - Nem nagyon bánt senki a házamban, csak pár idegenkedő tekintetet kapok. Az egyik évfolyamtársam egészen kedves is velem, bár nem hiszem, hogy az lenne, ha ismerne. Ettől függetlenül azért kellemesen lehet beszélgetni vele felületesebb dolgokról. De ha bármilyen súlyos konfrontációba kerülök, azonnal szólok nektek, jó?- kicsit furcsa az a néhány felületes barátság, amit kialakítottam itt, a Roxfortban. Tudom, ha most hazamennék, biztosan soha többé nem keresném őket levélben, és nem érzem őket igazinak sem. Kedvesek velem, ami belőlem is ösztönös rokonszenvet próbál kiváltani, de tudom, hogy becsapnak, vagy én csapom be őket. Így természetesen nem lehet barátságokat építeni.
 - Rendben, addig felkészülök a gyakorláshoz. Jobb nem kockáztatni.- átadom a helyem, és átülök Lili másik oldalára, hogy könnyebben tudjon írni. Megpróbálom addig kicsit lejjebb venni a gondolataimat, amik túlzottan sokat szárnyalnak szabadon, ami megzavarja az okklumenciám tökéletesítését. Nem emlékszem rá, hogy valaha tudtam volna igazán szabályozni, hogy éppen mire akarok gondolni pontosan, ezért is vezetek több kutatónaplót egyszerre több témában. Legtöbbször a metuseutikai kutatásaimhoz jutnak eszembe dolgok, de ha máson gondolkozom, félreteszem őket egy időre. Számomra a gondolatok elnyomása éppen olyannak tűnik, mintha arra kérnének, hogy ne érezzek többé hideget és meleget.
 Figyelem Lili kezét, nem azért, mert látni akarom, hogy mit ír le, hanem látni akarom a keze mozgását. Olyan szépen mozog ilyenkor a keze, és olyan szépnek látom a betűit. Lassabban ír, mint én, de az én írásom soha nem volt túl szép, mindig az volt a célom, hogy gyors legyen. Megpróbálom a kicsapongó gondolatokat elzárni, csak a kéz mozdulataira koncentrálni, de nem megy. Túlzottan gyakran jut eszembe ez az esemény, amire végül rá is kérdezek Lilinél, úgy, ahogy egy nővérnél tenném. Ritkán érzem, hogy idősebb nálam, annyival érettebb voltam a koromnál mindig, hogy inkább egykorúak voltunk. Most mégis tisztán benne van a kérdésben, hogy egy nővér segítsége kell.
 - Kóstolót szoktam, de olyan partin még nem voltam, ahol sok alkoholt fogyasztanak.- kicsit hezitálva veszem el a laposüveget, amit a számhoz érintek, azután kortyolok belőle. Nem éreztem soha kellemesnek ezt a maró érzést annyira, mint mindig, most is le kell hunynom a szemem, hogy visszatartsam a könnyeimet, amit az erős ital vált ki. Az első inger, hogy köhögve kapjak levegő után, viszont elmarad, annyira nem ég most a szám és a torkom, mint akkoriban, amikor először ittam ilyet. Viszont már érzek valamit abból a hamis bátorságból és felszabadultságból az első korty után is, úgyhogy tudom, ha innék még belőle többet is, valószínűleg kivetkőznék magamból rövid időn belül. Azért úgy teszek, ahogy kéred, iszok még egy kortyot, ami néhány másodperc múlva egy halvány mosolyt csal az arcomra, viszonozva a tiédet.
 - Nem félek, csak nem szeretném elrontani a terveiteket azzal, hogy esetleg nem viselkedek úgy, ahogy elvárható... Mit szoktak csinálni az emberek egy ilyen partin pontosan, azon túl, hogy táncolnak és beszélgetnek?- nem érzem szégyenteljesnek azt, hogy nem tudom ezeket a dolgokat, és most meg kell kérdezzem őket. Megtehettem volna korábban is, de eddig valahogy nem érdekelt ez az egész. Csak most lett hirtelen érdekes ez a dolog, és talán nem is annyira szorongás ez. Lehet, hogy inkább valamiféle pozitív izgalmat érzek.

Калинка , Калинка...

Irina

        Tudom, tartja magát a sztereotípia, hogy az oroszok mindig csak isznak, és mindig csak vodkát, de gyermekéveim folyékonyan lötyögnek a szívemhez közel, a laposüvegben, mely osztozik abban, hogy annak a párja lehet, ami Hagennél van - a vodka az emlékezés folyója, a biztonság vize. Nem hagyom, hogy ostobaságok mocskolják mindazt, amiben őszintén hiszek, még ha vonásaimon nem is érződik az elvárt hevület. Visszatérek melléd a jelenbe, hallgatom a kérdéseidet és úgy válaszolok rájuk, ahogy én is szeretném, ha vezetnének egy ilyen est előtt.
        - A tanáraid sem? - hallottam erről valamit a szobatársaim között, de meggyőződni nem volt még időm - Természetesen, Hagen is biztosan tudni szeretne róla. Találtál elvtársakat?
        Nem tetszik a szó csengése, de pontosabb, mintha sok szót használnék el rá. Kezdetben is kételkedtem benne, hogy bizonyítékok nélkül, csak azzal, hogy köztük járunk felnyithatjuk a szemüket, és valóban, körülöttünk sokszáz alussza a hideg álmot a brit földben, de hátha te több szerencsével jártál a sírjaik között. Még ébreszthetőek, hinnünk kell benne, különben az alvás hosszabb lesz, mint hitték.
        - Kóstolót.. ha beteg voltál, sem adtak soha? - olyan furcsa nekem, hogy kimaradtál ezekből, pedig olykor rendeztek politikai összejöveteleket, ahol megjelenhettünk, és előfordult az ital is - Nem kell sietned vele, megüt, ha nem vagyok szokva hozzá. A terveink pedig csak azok, mint eddig, nem hiszem, hogy elárulnád őket.
        Végigmérlek, latolgatom, vajon tényleg így lenne? Nem véthetsz az elgondolások ellen, nem állíthatod meg a kereket egy óvatlan gondolatoddal? Komolynak ismerlek, túl komolynak is, neked a világ törvények, ha iszol, más leszel, aki még sosem voltál. Mégsincs mitől tartsak, ők is inni fognak, és közelebb éreznek majd korhadó szívükhöz, mert a részegek testvért látnak másban, ha nem bántják őket... és nekünk erre van szükségünk. Testvérekre.
        - Inni, és olyan dolgokat tenni, amiket józanul nem mernek, talán bevallani sem merik, hogy vágynak rá. - lebeg a mondat közöttünk, éles szélei felszabdalják a párbeszédünk józanságát - Bátrak lesznek, őrültségekre vehetőek rá, és sokkal könnyebb velük játszani, ha tudod a módját. Jól jön nekünk.. de Irina, vigyáznod is kell velük, mert szabad utat engednek az indulataiknak is, ahogy a perverzióiknak. Ne hagyd, hogy olyat tegyenek, amit te nem akarsz.. főleg, ha fiúk.
        Nem gondoltam, hogy ez is szóba kerülhet közöttünk, de nem jövök zavarba, nem vagy gyerek, és számodra a szaporodás a helyes kifejezés, biztosan tudom, hogy jártas vagy az anatómiában. Mind tudjuk, mit rejt az éjszaka.
        - Vágytál már valakire, Irina? Nem barátnak, szerelemből vagy vonzalomból. - mozdulatlanul figyellek, csak a lélegzetem töri meg az alakomat - Az alkohol oldja a gátlásokat, és ilyenkor szabadabban éljük meg vágyainkat. Talán még magad is megleped.

[- A rúnatan professzor mindenkinek ad pontokat, még az egyértelműen rossz válaszokért is, csak engem hagy ki feltűnően. Írtam róla egy levelet a házvezetőmnek, és pozitív visszajelzést kaptam tőle. Ő talán jobban kedvel engem, mint sok más tanár. Sok felé tapogatózom, és vannak is érdekes dolgok, de nem találtam senkit még, akit megfelelően lojálisnak és nyitott elméjűnek érzek.]

Liliya

 

- A rúnatan professzor mindenkinek ad pontokat, még az egyértelműen rossz válaszokért is, csak engem hagy ki feltűnően. Írtam róla egy levelet a házvezetőmnek, és pozitív visszajelzést kaptam tőle. Ő talán jobban kedvel engem, mint sok más tanár. Sok felé tapogatózom, és vannak is érdekes dolgok, de nem találtam senkit még, akit megfelelően lojálisnak és nyitott elméjűnek érzek.- nem olyan könnyű társakat találni, mint ahogyan azt elképzeltem, éppen ezért még jobban tudom értékelni azt a számtalan szövetségest, aki most mellettünk áll. Nagyanya bizonyára évtizedeket szánhatott arra, hogy némelyik mellénk álljon, de nem adta fel.
 Visszaadom az italt Liliyának, ami nem ízlik annyira, amennyire igyekszem azt elhitetni udvariasságból minden alkalommal, amikor megkóstoltatják velem, általában otthon. Talán többet örököltem az izlandi ágról a családom többi részénél, talán semmi köze a genetikához. A társadalomkutatási naplóm egyik fejezetében fel is hozom arra példának, hogy talán az egész társadalom hazugságokra épült fel. Lehet, hogy senkinek nem ízlik, mégis, isszák, hogy megfeleljenek egymásnak. Bizonyára így indultak el a különböző öncsonkító szertartások is primitívebb népeknél, egyszer valaki divatba hozta, és kitaszítottá vált, aki nem követte azt.
 - Bizonyára minden rendben lesz, annyira nem tudok sokat inni, hogy bármi veszélyeset csináljak.- nem félek tőle, hogy elmondok bármit álmomban a szobatársaimnak, hogy ma ittasan elszólom magam, mert megtanultam már, hogy mit lehet mondani. Inkább az zavar, ha esetleg elvonom valahogy a figyelmet valamiről, amit Hagenék terveztek, de ebben az esetben biztosan beavattak volna. Mi hárman talán egy kézen meg tudnánk számolni a titkokat, amiket egymás előtt tartunk. Nekem csak kettő van előttük, de nem tartanám meg őket, ha szükségesnek látnám, hogy lemondjak róluk.
 - Vigyázni fogok magamra.- soha nem voltam a könnyen zavarba hozható alkat semmilyen téren, úgyhogy teljesen komolyan, egy bólintással válaszolok az unokatestvéremnek, aki most tényleg olyan, mint egy nővér, aki védelmet próbál nyújtani a naiv kishúgának. Persze, nem vagyok naiv, mert tökéletesen értem, miről szól ez: meggyengíted mások gátlásait, hogy kielégítsd a fajfenntartási ösztönöd egy rövid időre. Ha ezt érted, kihasználhatod őket néhány szép ígérettel, azután a tieid ők már, azt tehetsz velük, amit akarsz. Működött ez már a Durmstrangban is, és elég volt hozzá végigsimítani egy-két arcot.
 Elgondolkozok a válaszon, mert nem tudom, hogy mi a helyes kifejezés arra, ami köztem és Nihl között volt. Nagyon szerettem mindig a társaságát, mert egyszerre volt humoros és intelligens, ami ritka párosítás. Mindig csinosnak találtam, és talán valami ennél erősebb vonzalmat is éreztem azokon a nyarakon, amikor otthon együtt fürödtünk a tóban. De azt nem tudom, hogy szerettem-e, hogy szeretni fogom-e, ha hazamegyek egyszer. Talán nem is kell semmi mást várni, talán ennyi a szeretet.
 - Nihl Haraldson írt nekem egy szerelmes levelet a születésnapomon. Én is vonzónak találom őt testileg, és szeretek vele beszélgetni, de nem történt közöttünk soha semmi. Neked, Lilinka? Volt már valakid?

Калинка , Калинка...

Irina

        Tehát a rúnaismeret professzora.. elégedetlenül sóhajtok, mert rá számítottam. Meggyőzhetőnek tűnt, de most nyilván valami igazságosztónak képzeli magát, aki kéretlenül is beleavatkozik a történelem alakulásába. Feltételezem csak, de véleményem szerint az ilyen jellem mindig a saját igazát akarja kiharcolni, és ez jól is jöhetett volna számunkra, ha nem épp szembehelyezkedik, de a háborús magatartása alapján ha felülről nyomást gyakorlunk rá, értékes tagja lehet a rendszernek. Megfogalmazódik bennem egy terv, de ehhez elsősorban a hajára lesz szükségünk, aminek megszerzésétől ezek szerint Irina igen távol most.
         - Quinton miatt ne aggódj, megtaláljuk a módját hogy betörjük, de ez nem megy egyik napról a másikra. Jól tetted, hogy a házvezetődhöz fordultál. Mit gondolsz, ő maradéktalanul hisz neked? - nem aggódom emiatt, bántani akkor sem bánthatják az unokahúgom, de kellemetlenséget okozhatnak - És ha már a tanároknál tartunk.. Kit tartasz a legkönnyebben meggyőzhetőnek, esetleg kinek a darabjához juthatnánk könnyen?
         Magamban végigsorolom az iskola összes tanárát, de néhány nyilvánvalón túl, mint a gyógynövényeket ápoló férfi vagy a vadőr, egyikük sem tűnik egyszerű esetnek, de kell legyen megoldás mindre. A zsarolás nem megengedhető, nekünk szövetségesek és nem szolgák kellenek. Kíváncsi lennék, a többi társunk tett-e már valamit ezek érdekében, vagy szem elől tévesztették a céljainkat? Úgy gondolom, alapvetően rosszul álltunk az itteni kihívásokhoz, de most már csak hosszú idővel tudjuk kijavítani a tévedésünket, és még mindig a mi családunk esélyes leginkább arra, hogy megvalósítsa azt az elvtársiasságot, mivel a többiektől annyira tartanak, hogy a közelükbe sem mennek, ez pedig nem kedvez a meggyőzés erejének.
         - Ha nem vagy szokva hozzá, érhetnek még meglepetések. - ahogy minket is, de ezt nem érzem szükségesnek hozzátenni - Az emberek belsőjében olyan dolgok rejtőznek, amelyek se nem szépek, se nem emberiek.
          A Durmstrangban suttogták, hogy én kergettem őrületbe a szobatársamat, miattam hagyta el az intézményt, de ez így nem pontos: nem kellett mást tennem, mint felébreszteni a benne szunnyadó sötétséget, hiszen az elme megbomlása nem más, mint kontrollvesztés. A métely lassan megemészti a józanságot, és akkor már nem marad semmi, csak egy váz, amely menekülni próbál, de nincs hová. Tetszik a gondolat.
         - Nils Haraldson velünk van? - a legfontosabb kérdés mind közül, még azelőtt, hogy szeret-e, bízik-e benned - Úgy értem, maximálisan kitartana melletted ebben a tekintetben?
         A következő kérdésen el kell gondolkoznom, mert olyan választ akarok adni, amely nem fed fel túl sokat belőlem, de nem bánt meg téged. Létezik hivatalos kiadása és az is, amivel esetleg megpróbálhatnék beolvadni ennek az iskolának a perverz légkörébe, de végül úgy döntök, hogy nem hazudok róla.
          - Nem, legfeljebb napokra. Udvaroltak nekem páran, de vagy az én tetszésemet nem nyerték el, vagy Hagenét. - egy sovány kis mosoly futja el a számat, ha eszembe jut az a néhány fiú, akik egyáltalán meg mertek szólítani, és a félelmeik be is igazolódtak a bátyám képében - Engem nem köt le a szexualitás, de nincs szükségem senkire, csak Hagenre. Egyetlen gyertya sem homályosíthatná el a nap fényét, nem igaz?

[– Egyelőre nem tudok biztosat mondani, mert egy professzorral sem alakítottam ki közelebbi viszonyt. Félig megalapozott prekoncepcióim vannak egyelőre, de talán Dalton vagy Fawcett az, aki meggyőzhetőbb. Ami Quintont illeti, szerintem fél tőlünk, bizonyára a министерство hazugságai célba találtak nála.]

Liliya

 

Felveszem a szemkontaktust Liliyával, és határozottan bólintok. Qcross hisz nekem, még ha nem is a mi szövetségesünk, nem valószínű, hogy annyira ellenséges lesz, mint Quinton volt. Talán csak okosabb, mint Quinton. Nem okos dolog feladni a neutralitást egy olyan helyzetben, amikor nem vagy biztos benne, hogy merre folyik tovább a történelem. Ellenséget teremteni olyan, mintha egy gyalogot tolnál előre meggondolatlanul a sakktáblán: a gyalog nem lép hátra, és a sorfal örökre megbomlik, sérülés marad a szöveten. A Hollóhát feje még óvatos, vagy csak nem akarja behozni a politikát az iskolába. Semmiképp nem tudatlanságból fogadta el a panaszomat, még ha nem is hiszem el maradéktalanul a házakhoz tartozó sztereotípiákat, az egészen biztos, hogy a bölcsességet szimbolizáló ház feje bölcs ember maga is.
 – Egyelőre nem tudok biztosat mondani, mert egy professzorral sem alakítottam ki közelebbi viszonyt. Félig megalapozott prekoncepcióim vannak egyelőre, de talán Dalton vagy Fawcett az, aki meggyőzhetőbb. Ami Quintont illeti, szerintem fél tőlünk, bizonyára a министерство hazugságai célba találtak nála.– hiába küzdök többnyire az érzelmek túlzott térnyerése ellen, a hangulatom kissé elsötétül, ahogy az izlandi szavak közé bekerül az az egy orosz: a Minisztérium. Nem az övék, egy másik, távolabbi máguskormányzat: az a Minisztérium, ami már lassan kilencvenegy évvel ezelőtt teljesítette ki árulását, ami a családom életébe került. Nem érkezett bocsánatkérés a túlélőkhöz, nem jött jóvátétel azért a hihetetlen vagyonért, amit elvettek tőlünk, azokért a testvérekért, akiket elvesztettünk, még egy teljes szívből jövő elhatárolódás sem attól a bűntől, ami még a muglik között is híressé vált. Pontosan azt teszik, amit minden áruló, gyilkos és tolvaj: bemocskolják az áldozatukat, hogy a tetteik kevésbé öltsenek sötét színt. Azt az apróságot elfelejtik, hogy nem a Romanov ház uralma alatt haltak éhen milliók, és követték el a történelem talán legsúlyosabb bűneit, hanem az ő rendszerük idején. Amikor eljön a Nagyobb Jó, nekik egészen biztos, hogy nem lesz helyük az Új Rend alatt.
 – Megpróbálok majd mértéket tartani. Nem szeretem a meglepetéseket.– kicsit bánom, hogy nem készültem valamivel, ami eltompítja az alkohol hatását. Még ha a hatása miatt isszák is, néhányan olyan hévvel, mint a fuldokló a friss levegőt, számomra ez az este nem a szórakozásról szól. Feladatunk van, amit el kell végeznünk, az ilyen esték pedig elmúlnak. Másnap már gyűlölöd őket, néhány nap múlva pedig csak egy halvány mosoly, egy kis árnyék lesz az egész. Semmi olyasmi, ami miatt megbánást éreznél akkor, amikor visszatekintesz a dolgokra, amiket leélhettél volna.
 – Nihl családja a mi pártunkon áll, és ő is osztja a nézeteinket. Viszont nem tudom, hogy örülne-e néhány radikálisabb döntésnek. Nem tudom, hogy meddig menne el értem.– az érzelmek még mindig vad, kellemetlen területe a tudásomnak, terra incognita, amit talán soha nem fogok teljesen megérteni. Nem tudom, mi történne Nihllel és velem, ha részben összeforrnák egy közös entitássá, hogy akkor támogatna-e, mennyit áldoznánk fel egymásért. Ha ő mindent, én pedig kevesebbet, mint mindent, az miben lenne más az alvó, rövidlátó emberekkel kötött érdekbarátságoktól?
 Kissé elmosolyodok a metaforán, amihez hasonlót láttam egy könyvben, de nem emlékszem már, melyikben.
 – Szerencsések vagytok, hogy vagytok egymásnak.– néha talán kicsit irigy voltam a kapcsolatra, ami két olyan ember között húzódik, akik együtt érkeztek a világra, de általában megnyugtatni szokott a gondolat, hogy Hagen vigyáz Lilire, és Lili vigyáz Hagenre. A körülöttük húzódó falak nem olyan kemények és erősek, mint azok, amik engem védenek, úgyhogy nagyon fontos, hogy vannak egymásnak.
 – A szexualitás engem is csak minimális mértékben foglalkoztat. Néhány kortársunknak viszont preferált témája valamiért.

Régi "kedves" ismerősömnek Elliot-nak

 Ma Roxmorts-ba megyünk. Végre elérkezett ez is. Eleinte semmi kedvem sem volt elmenni ide, de aztán valahogy a többiek meggyőztek, mint mindig annyiszor. Végtére is egy csöppet sem bánom. Senkinek sem ártott még meg egy kis Roxmorthi kiruccanás ha jól sejtem. Mindenki izgatottan készülődik az indulásra, kivéve talán engem. Csak sodródom az árral és megyek a többiek után. Remélem legalább jól fog eltelni ez a nap és nem fogom megbánni, hogy elmegyek Roxmortsba.

***

Roxmorts az egyetlen varázsfalú Angliában. Minden egyes diák hallott már róla és minden egyes boszorkány és varázsló, kivéve engem. Én csak Roxforthba jutásom óta ismerem ezt a falút, pontosabban csak harmadéves korom óta. Hát, igen ez van, ha a szüleid titkolják, hogy minek is születtél.
Ahhoz képest, hogy április van, ami ugye szeszélyes hónap elég kellemes, nem túl hűvös napnak nézünk elébe. Legalább az idő velünk van. A többiek már szinte rohanva indulnak el az utcákon. Én csak körbenézek. Hát... Pont ugyanolyan mint, amilyen legutóbb is volt, semmit sem változott azóta. Mindenütt boszorkányok és varázslok. Nem olyan mint Olaszország volt a tavaly nyáron. Valjuk be, azért mégis jobban érzem magam Roxmortsban mint Itáliában a sok idióta mugli között. Ahogy forgatom a fejemet körbenézve észreveszek egy ismerős alakot az egyik sarkon. Könnyen észre lehet venni, hisz erre felé nem igen járkálnak magas sárga, ázsiai alakok. Elliot! Az nem lehet. Az az idióta nem lehet itt. Ilyen kiba..kibabrált szerencsétlenségem is csak nekem lehet, hogy pont itt fussak össze vele. És még mindig pont olyan beképzelt és arrogáns amilyen volt, ezt már látom a pofáján. Legutóbb jól faképnél hagyott ez a minek is nevezzem. Szinte felrobbanok a dühtől és  a méregtől. Elliot Lee a tekergő varázsló. Remek. Mérgesen indulok el feléje. Kezemet ökölbe szorítom. Olyat fogok suhintani rá, hogy azt megemlegeti. Garantálom. Hogy a pokol tűzén égjen el. Egyik kezemmel pálcámat szorongatom, a másikat készenlétbe helyezem, és csak arra tudok koncentrálni, hogy egy jó nagy pofont besózzak neki. Egyre közelebb érek hozzá és megszólítom.
- Elliot Lee! – ha felém fordítja arcát, akkor tovább mondom a mondókámat. – Ugye te sem hiszed, hogy ekkora szerencsénk legyen, hogy így itt fussunk össze. – egy mosolyt erőltetek arcomra. Felkészültem arra, hogy amint elég közel érek hozzá pofon vágjam, de úgy, hogy egy jó nagyot csattanjon. Lehet, hogy az egész utca minket fog nézni, de nem érdekel. Megkeserüli, hogy így elbánt velem, Olaszországban. Azt hiszem most a varázslatoknál, hasznosabb ütés lesz az amit a kezemtől kap. Ezt legalább személyesen adom át és nem egy pálca segítségével. Mérgemet leplezni már nem igen tudom, de nem érdekel.
- Ezt azért kapod amiért úgy elbántál velem Itáliában. – kezemmel suhintok egy jó nagyot, hogy felpofozzam,  abban reménykedem, hogy elkapom az arcát és egy jó nagyot csattan rajta a kezem, hogy még csípje is amit tőlem kap. Remélem, hogy eltalálom.

[viselet]

Olivia
1999. április 4.

A tavasz egyre erőszakosabban jelezte: igenis beköszöntött. A március még kissé szeles és esős volt, csupán egy-két nap volt olyan napos, hogy kevesebb réteg ruhában is kiválóan érezte magát az ember odakint. Áprilisban azonban egyszerűen ragyogó napsütés volt. Nem csoda, hogy olyan jól sikerült Merellel is az a bizonyos vacsora.
Ma reggel azonban, mintha valaki szándékosan rontotta volna el a napsütést. Ráadásul ez a hétvége ünnep is volt, így egy kicsit még szívbe markolóbb volt az egész. Deannel ugyan kiálltunk a patika elé, a tető egy kicsit védett az apró, sűrűn hulló cseppektől. A kezemben lévő kávéba azonban már jó pár belehullott eddigre.
– Akkor elmész Roxmortsba ma? – kérdezte Dean egy kicsit rekedten, majd belekortyolt a forró italba.
A szél egy kicsit felerősödött közben, majd szinte azonnal alább is hagyott. Ennek örültem, ugyanis nem szokásom esernyőt hordani magamnál, varázsolni meg csupán akkor szokásom, ha muszáj.
– Már mondtam, hogy elhozom a csomagodat. De miért pont a Mézesfalásból kellett Ambernek édességet rendelni? – érdeklődtem.
Ezúttal nem volt bennem semmi kegyetlenkedés. Tényleg érdekelt, hátha megtudok valami információt, amivel aztán én is meglephetem az unokahúgomat. Nem akartam butaságokat venni neki, főleg Húsvétra, ami állítása szerint a kedvenc ünnepe. Ez az első, hogy a családommal töltöm az ilyesmit, ezért nekem fogam sem volt, hogy Amber rajong a nyulakért és a csibékért.
– Mert csak ott lehet kapni a robbanócukorkával töltött tojást, ami a kedvence  – válaszolta teljes nyugalommal. – Mr. Norwoodtól is hozd el azt a balzsamot, amit már egy hete megrendeltem. Valamiért nem akarta bagolypostával elküldeni.
Hát ez cseppet sem lepett meg. Norwood kezelte a lábamat a sérülésem után és nem tűnt éppen olyan embernek, aki megbírna egy sereg szárnyasban, ha a krémeiről vagy más gyógyszereiről volt szó. Azt már meg sem kérdeztem, hogy a Mézesfalás, miért nem volt képes kiadni a szállítmányt bagollyal. Egyszerűbb lett volna, mint kandallón keresztül megközelíteni a falut.
Mindenesetre, nem bántam, hogy kicsit magam mögött hagyhatom az esős Észak-Írországot. Egy vállrándítással és némi Dean által adott pénzzel a zsebemben, beléptem a kandallóba. A zöld lángok felcsaptak és némi forgás, számos kandalló felbukkanása után, végre megérkeztem a Három Seprűbe. A Szárnyas Vadkant inkább elkerültem, nehogy ismét összefussak a félszeművel.
Roxmortsban nem esett az eső. Sőt, láthatóan alig volt felhő az égen. Ez egy kicsivel jobban tetszett, mint a hazai időjárás. Elhatároztam, hogy élvezni fogom ezt a kis sétámat a faluban.
Először Mr. Norwood háza felé indultam. Ugyanis a Mézesfalás előtt söprögetett az a boszorkány, aki a legutóbb egy adag fogpiszkálóval szeretett volna halálos sérülést. Jobbnak láttam gyorsan eltűnni a környékről. Az öreg gyógyító kapcsán sem lehettem persze teljesen magabiztos, hiszen a kezelései alatt végig úgy éreztem magamat, mint aki egy furcsa kísérlet áldozata lett. Nem csak azért, mert lázas lettem minden alkalommal, hanem mert a fájdalmamon csak szelíden mosolygott. Gyanús alak volt, de lényegében ő hozott rendbe annyira, hogy ma már tudok sétálni bot nélkül.
Már jó ideje haladtam Old Brooks területén, amit köztudottan elkerülnek a helybéliek, mikor megpillantottam valakit távolról. Időközben kisütött a nap, így jobban láttam, mint kellett volna valószínűleg. Az az Olivia vagy Ophelia – franc se tudja már – Stane volt, akit legutóbb elég érdekes körülmények között hagytam ott Olaszországban… de hát ő rángatott be a szobájába, én meg se nem vagyok tisztességes, de még csak nem is vonzódtam hozzá különösebb.
A táskámba kezdtem el turkálni. Emlékeztem rá, hogy itt van a napszemüvegem. Az ujjaim nehezen találták meg a műanyagdarabot, de gyorsan a fejemre tettem. A kapucnit éppen csak a fejemre húztam, a hajam még bőven kilógott alóla. Mondhatni könnyeden folytattam a sétát, habár éreztem, hogy a meglehetősen fehér bőröm még jobban elsápad az arcomon. Kicsit sem szerettem volna most megállni bájcsevegni. Egyszerűen el akartam sunnyogni mellette.
– Elliot Lee! – visította, de egyszerűen tovább akartam sétálni mellette… azonban a folytatás miatt megtorpantam és ránéztem. Nem kellett volna, de egyszerűen nem volt szívem elmenni a bolondja mellett. Hirtelen nagyon is emlékeztem, miért idegesített annyira. A hangja és a stílusa kicsit sem változott.
– Ugye te sem hiszed, hogy ekkora szerencsénk legyen, hogy így itt fussunk össze.
Az a mosoly, ami kiült az arcára egy kicsit furcsa volt. Olyan gyanússá tette a helyzetet, miután egy kis ez meg az után otthagytam beájultan a lakosztályukban. De hát még ő sem várhatta el, hogy ott ücsörögjek mellette nagy szerelmesen, amíg ki nem alussza magát. Igazából semmit sem éreztem iránta, még csak nem is tetszett, de ő teljesen oda volt értem.
– De, elhiszem… – Sajnos – tettem volna hozzá legszívesebben, ám tartottam a számat.
Nem értettem, mit mond. Csupán a lendülő kezére lettem figyelmes, amit szerencsére a csuklójánál elkaptam. Erősen megszorítottam, jelezve, hogy egyelőre még én vagyok az erősebb. Van olyan nő, akitől vonzónak találom a pont, de nem Olivia vagy Ophelia volt az. Közel sem ő. Blaire például nagyon szexi volt, mikor felpofozott, vagy Esmé… nehéz volna eldönteni, melyikük csinálta jobban. Mindkét alkalom mesteri volt. A duzzogást és a felesleges jeleneteket azonban nem kedvelem.
– És gondolod ez a legjobb megoldás a sértettséged kezelésére? – érdeklődtem és elengedtem a kezét.
Szánalmas kis próbálkozás volt. Lenézően mértem végig, egy cseppet sem volt vonzó. Sóhajtva fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt és próbáltam felidézni a történtek minden apró részletét. Csak arra emlékszem, hogy a kámea erejével bolondítottam magamba. Meglepő volt, ha anélkül is érezne bármit… ha mégis akkor újabb kísérletek alá kell vetnem a tárgyat.
– Te invitáltál be a szobádba… és nem mellesleg te vetetted magadat az ölembe – mondtam és gonosz vigyor húzódott az arcomra: – Nem gondolod, hogy természetes, ha kihasználtam a lehetőséget? Akkor sem ellenkeztél túlzottan…

 

 Milyen remek reflexei vannak, sajnálatomra Elliotnak. Simán elkapja a csuklómat, mielőtt még beleélném magam, hogy mekkora pofont lehajítottam neki. Az áldóját neki! Hogy még ez sem tud sikerülni nekem. Pedig már elképzeltem, ahogy fogdosni, súrolgatni fogja az arcocskáját, amin egy hatalmas piros folt fog látszani.... De szép is lett....volna, ha nem kapta volna el a csuklom, ez a jó madár. Van, egy olyan érzésem, hogy nem örül a viszontlátásnak, ahogy én sem. Most látom csak jobban. Egyáltalán nem is jóképű ez a ficsúr, sőt kimondottan ellenszenves. Eddig se tetszett, de most valahogy még borzalmasabb. Átkozom a napot, amikor összetalálkoztam vele, bár ne is lett volna Olaszországban. Érzem amint kissé szorít a fogáson. Mi az ennyire, fél attól, hogy., hogyha elenged felpofozom? Hát féljen csak, mert megteszem, csak engedje el a kezem.
- Nem valóban nem ez a legjobb megoldás. - helyeselek én is, ó, de nem azért, mert egyetértenék, gyorsan hozzá teszem. - Inkább felkéne lógassalak egy Levicorpus-al és utána üsselek pofon. - haragom még mindig nem múlt el, egyenesen szemébe nézek, ezzel is jelezve, hogy kicsit sem gondoltam meg magam. Simán ott hagyott a hotel szobában, és ast se tudom mi történt. Most már nagy a gyanúm, hogy beletett valamit az italomba, amíg én a szobámban kutattam a pálcám után. A disznója. Ha mernék használni valami átkot itt, biztosan kipróbálnám most rajta. Még neki áll feljebb, összefonja  a karját, mint aki nem csinált semmit. Szánalmas. Mi van? Miket beszél?
- Először is én mint barátot invitáltalak be a szobámba. Eszembe se volt mást csinálni veled, mint beszélgetni. - csúfondárosan végig mérem. - Akkor se kellenél, ha az utolsó hímnemű egyed lennél a bolygón. Ha te mindenki beinvitálását már egy izének veszed, akkor nagyon beképzelt vagy. - engedem ki minden dühömet. - Azért ültem bele az öledbe, mert megszédültem. És nem beleültem hanem beleestem, mert, bizonyosan valamit beletettél a poharamba. - vágom az arcába mérgesen. Hogy letörölném azt a gonosz vigyort az arcáról.
  - Látod, magad vallottad be, hogy kihasználtál. - kapok azon amit mondott. - Nem is tudod tagadni most már, hogy mekkora egy szemét vagy. - ha ezt valaki hallaná  családomból el se hinnék, hogy én beszélek így valakivel. Nem igen hallott még senki se így kiakadni. De ennek is eljött az ideje, és előhozta belőlem ezt a személyiséget ez a bizonyos Elliot, aki épp előttem áll és akit készülnék jól lecsapni még mindig. Mennyire fel tud húzni, az az idióta mosoly az arcán. Mint aki jól végezte a dolgát. Elképesztő, hogy még csak egy apró megbánás sincs azon a pofáján. - Ne vigyorogj legalább. - mondom morcosan. Ebben az egész dologban semmi sem vicces. Nekem, legalább is biztosan nem. Ő lehet, hogy élvezi ezt az egész helyzetet, de én egyáltalán nem. Most emberére akadt. Nem fog engem csak lerázni, megbosszulom amit velem művelt Olaszországban. Milyen jó, hogy boszorkánynak születtem és megvannak a kellő eszközeim hozzá, mindahhoz, hogy a pofon helyett másképp is kitudjam fejezni a haragomat Elliot felé.
- Na ide figyelj, velem nem játszadozhatsz. Én nem vagyok az a fajta lány. - mondom most már kissé nyugodtabban. - Lehet, hogy Olaszországban annak látszódtam, de ha ennek könyveltél el, akkor nagyon tévedsz. - folytatom ugyanabban a hangnemben.  - Rossz lányt választottál ki a játszadozáshoz. - végig egyenesen a szemébe próbálok nézni, hogy megmutassam nem félek tőle. Lehet, hogy egy picit megremegtem, megijedtem amikor megszorítottam a csuklómat, de akkor sem félek tőle.
- Mégis mit akartál elérni azzal Olasozrszágban? Azért, szólítottál le, hogy kihasználj? Hm? - kérdezek rá harapósan.

[viselet]

Olivia
1999. április 4.

Egyenesen Olivia szemeibe néztem. Szinte szikrát szórtak, még napszemüvegen keresztül is kiválóan láttam. Csak figyeltem, ahogy tombol. Csendes voltam, nem vágtam közbe, megvártam, míg kiadja magából. Végül is ennyi mindenkinek jár, az utóbbi időben ezt én magam is megtanultam. Hányszor fakadtam ki Esmének. Jól emlékszem, mikor a fejéhez vágtam: elmenekül a problémának elől, s utána sokkal jobban éreztem magamat.
– Először is én mint barátot invitáltalak be a szobámba. Eszembe se volt mást csinálni veled, mint beszélgetni. Akkor se kellenél, ha az utolsó hímnemű egyed lennél a bolygón. Ha te mindenki beinvitálását már egy izének veszed, akkor nagyon beképzelt vagy. Azért ültem bele az öledbe, mert megszédültem. És nem beleültem hanem beleestem, mert, bizonyosan valamit beletettél a poharamba.
A gúnyos vigyor leolvadt az arcomról. Az igazságtalanságot nem kedvelem, főleg ha velem szemben történik az.
– Szóval te a barátaid ölébe ülsz, aztán még csókolgatod is őket? – érdeklődtem.
Mivel már nem szorongattam a csuklóját erőszakosan, éppen ezért jobbnak láttam szemmel tartani. Nem fogom hagyni, hogy megüssön, de ha mégis eszébe jutna újra próbálkozni, nem állok jót magamért. A pálca készenlétben várakozott a farzsebemben. Engem ugyanis egy kislány nem fog sakkban tartani. Ráadásul egész éjjel fent voltam, így nem volt túl sok türelmem ehhez a vitához.
Olivia pontosan ugyanannyira bolondnak tűnt, mint azon a bizonyos napon, Olaszországban. Sóhajtozva fordítottam el egy kicsit a tekintetemet róla. A mellettünk omladozó ház falát bámultam és közben igyekeztem nem dühösen kitörni. Mélyen szívtam be a levegőt és ugyanúgy fújtam is ki.
Ne borulj ki túlzottan, Elliot! – biztattam magamat, habár egyre nehezebb volt ellenállni. Utat akartam engedni a dühömnek, a felháborodásomnak, ami egyre erősebben tombolt bennem. De közben belőle még mindig dőlt a szó.
– Látod, magad vallottad be, hogy kihasználtál Nem is tudod tagadni most már, hogy mekkora egy szemét vagy.
Nem mondtam semmit, egyszerűen hümmögtem egyet. Ha szerettem volna a fejéhez vágni, hogy igen kihasználtam, vagy legalábbis ki akartam, már jött is a folytatás:
– Na ide figyelj, velem nem játszadozhatsz. Én nem vagyok az a fajta lány. Lehet, hogy Olaszországban annak látszódtam, de ha ennek könyveltél el, akkor nagyon tévedsz. Rossz lányt választottál ki a játszadozáshoz.
Gúnyos mosoly ült ki az arcomra. Kicsit, mintha sokat hinne itt valaki magáról… – állapítottam meg és közelebb hajoltam hozzá. Fel voltam rá készülve, hogy megpróbál majd megütni, szóval könnyedén el tudtam volna kapni a csuklóját ismét. Engem ugyanis egy ilyen „fajta lány” nem fog felpofozni.
– Ne aggódj, nem tetszel annyira, hogy játszadozzak veled – válaszoltam és megnyaltam a szám szélét. – Egyszer elment, de még egyszer nem kéne az biztos.
Természetesen folytatta a puffogást, ami most már komolyan kezdett zavarni. Ennek ellenére igyekeztem nyugodt maradni. Ráadásul a gúnyos vigyort sem tudtam levakarni a képemről. Nem érdekelt, ha most nagyot rúgok belé, végülis ő kezdte. Hát megkapja az őszinte válaszomat, legyen az akármilyen gonosz és kínos:
– Pontosan azért szólítottak le.
A válaszhoz bólintottam is.
– Nem lefeküdni akartam veled, hanem ellopni valamit a családodtól. Te éppen csak kapóra jöttél. Mondhatni jókor voltál jó helyen – egyszerűen hangzott el a válaszom.
Most olyan voltam, mint hónapokkal ezelőtt, mikor még nem ismertem Esmét. Ellenséget láttam Oliviában is, akárcsak a legtöbb emberben. A bizalmatlanságomat pedig csak fokozta a viselkedése, ami nem vallott éppen épelméjűségre. Komolyan kezdtem azt hinni, hogy egy bolonddal hozott akkor össze a sors. Furcsa módon a nagy meleg ellenére jobban viseltem ezt Olaszországban. Most viszont a nemalvás és a kicsit zavaros magánéleti hátterem kihozta a legrosszabb oldalamat.
– Viszont ne aggódj, a gyűrűt könnyedén megszerzem nélküled is – tettem hozzá. – Hazai terepem még könnyebben mozgok.
Valójában hónapok óta nem gondoltam az ékszerre, amit nem sikerült megszereznem. Volt jobb dolgom is, időközben kiderült, hogy az apám egy aranyvérű család tagja, összejöttem Esmével, aztán szakítottunk, elloptam számtalan kincset és még egy dementor is majdnem megölt. Kisebb gondom is nagyobb volt a Stane-kincsnél. Egyszerűen akadt nagyobb hal és rámozdultam, azt meg hagytam elúszni.

Szinte odafagyok az úttesthez, amikor meghallom, hogy valóban csak kihasznált. Semmi érzelem sem volt benne, azon az éjszakán. Nem szokott semmi sem rosszul esni nekem, az én rideg szívemnek, de ez most valahogy telibe talált. Azt gondoltam, azért nem ennyire szívtelen dög. De mégis. Hogy sülne le a pofája. Egy szívtipró idióta. Mérgemmel mégsem tudom leplezni mennyire megbántott. De mégis mit akar annyira megszerezni a családomtól? Mi értékes dolgunk van minekünk ami kelhet neki? Szöget üt a fejemben a kérdés, de akárhogy gondolkodom, nem tudom rá a választ. Szomorúan meredek magam elé. Ugyanakkor legszívesebben jól felképelném ezt az alakot. Kettős érzés.
A gyűrű? Hát, persze. Szóval ez kell neked. Az a gyűrű.
- Azt kötve hiszem. Ugyanis az nálam van és nem kapod meg még a testemen keresztül sem. -megyek közelebb és egyenesen az arcába mondom határozottan. Még szerencse, hogy apám nekem adta, ő úgyse tudna olyan jól vigyázni rá mint én. Ők folyton utaznak és még a végén elhagynák. Az egyszer bizonyos, hogy ez az Elliot ezt nem szerzi meg tőlem, arra befizethet. Most már ismerem és tudom mire képes. Nem csap be még egyszer, az bizonyos. Oda legalább 20 Ellliot kell, hogy elvegye tőlem. Vagy egy egész sereg, az meg neki nincs.
- Rajtad tartom a szemem, még egyszer nem csapsz be. - hangsúlyozom neki is. Semmi kedvem sincs egy ilyen alakkal beszélgetni. Én hülye, azt hittem, hogy vannak érzései. De nincsenek. Egy érzéketlen féreg, semmi más.
- Te nagy okos. - mosolygok. - Jobban tetted volna ha megtartod magadnak mit akarsz. Így már tudom én is, és gondoskodom róla, hogy az amit keresel ne kerüljön a te karmaid közé. - magyarázom dühösen neki. - Ne is álmodj róla. - nézek mérgesen a szemeibe. De legalább már annyit tudok, hogy egy tolvajjal van dolgom. Nem is akármilyennel. Rossz fába vágta a fejszéjét, mert ezt a kincset nem fogja meg kaparintani. Arról én gondoskodom. Hogy lehettem ennyire naiv kis liba, hogy hittem neki? Tudhattam volna, hogy valamit akar tőlem, és mégis bedőltem neki. Szó szerint... -Olivia kimondhatatlanul naiv vagy, még ha nem is tartod magad annak. - mormogom magamban. Csak legalább ne fájna ennyire, hogy így kibaszott velem ez az Elliot. Nyugtasson csak az, hogy így se szerezte meg azt amit akart, bár mindent megtett hozzá. Legközelebb én bánok el vele, de jó istenesen, megtudja majd ki az az Olivia Stane. Fasírtot csinálok belőle. Mármint nem szó szerint... Tényleg mi a csudáért állok még mindig szóba vele. Rá nézek amolyan utálós arccal. Remélem vette a lapot. Megemlegeti még azt a napot. Kár, hogy ilyen jóképű, és kár lesz ha elbánok vele majd. De ő akarta. Ő hozza ki ezt belőlem.
-Csak várd ki a végét....-mondom és elindulnék, faképnél hagyva.  

[viselet]

Olivia
1999. április 4.

– Azt kötve hiszem. Ugyanis az nálam van és nem kapod meg még a testemen keresztül sem.
Majdnem elröhögtem magamat, mikor közelebb lépett és megpróbálta a magasságkülönbség ellenére is az arcomba vágni a dolgot. A tények azonban azt mutatják, hogy a testén már egyszer keresztüljutottam és sokkal könnyebb volt, mint azt hittem volna még én magam is. Azonban ilyesmivel akkor sem próbálkoztam volna, ha valaki az életemmel fenyeget.
– Rajtad tartom a szemem, még egyszer nem csapsz be.
Tényleg nem csaplak be kislány? A fejéhez vágtam volna legszívesebben ezt a kérdést, de őszintén szólva az egész helyzet nem ért ennyit. Valószínűleg fel sem fogta amúgy, mennyire nem érdekelt sem ő, sem a gyűrű. Az elmúlt hónapok eseményei elterelték a figyelmemet a jelentéktelen kincseiről, hiába zavart, ha nem sikerült valamit megszereznem. A tény, hogy az apám pillanatok alatt került bele az életembe és forgatta fel azt. Megismertem Esmét, aki Philliphez hasonlóan belecsöppent a semmit mondó, londoni életembe és szinte átrendezte az egészet. A boldogságom pedig olyan gyorsan, ahogy jött, szereti is foszlott. Ezek a dolgok jobban lefoglaltak, mint az ostoba gyűrű, amit ez a csaj rejteget a bugyijában vagy ki tudja hol – oda lehet, hogy csak a pálcáját rakja, fogalmam sincs.
– Te nagy okos. – Az a béna vigyor az arcán elárulta, hogy most aztán nagyon előnyben érzi magát. – Jobban tetted volna ha megtartod magadnak mit akarsz. Így már tudom én is, és gondoskodom róla, hogy az amit keresel ne kerüljön a te karmaid közé.
Most rajtam volt a sor, hogy közelebb hajoljak hozzá és egyenesen a szemébe nézve vigyorodjak el.
– Komolyan azt hiszed, hogy ez megakadályoz bármiben is? – kérdeztem kissé ingerülten. – Ugye tudod, hogy nálad okosabb varázslókat is raboltam ki? Sőt, sokkal okosabbakat.
Gúnyosra vettem a hangomat, a lekezelés ott csengett benne. A másnaposság és a kevés alvás önmagában képes volt belőlem ilyesmit kiváltani. Az este ugyan nagyon kellemesen telt, mégis olyan fárasztó, hogy hiába éreztem korábban pihentetőnek az alvást – mert valóban meglehetősen nyugodtra sikerült a megszokotthoz képest –, legszívesebben újabb adag kávét döntöttem volna le a torkomon. A lány bosszantása persze ott lüktetett bennem, de még az a gyenge kis pofonkísérlet is kevés lett volna arra, hogy teljesen magamhoz térítsen.
– Csak várd ki a végét... – mondta és szerencsére láttam rajta, hogy indulni akart.
Magam is hasonlóképpen terveztem. Nem volt kedvem tovább hallgatni, ez a menekülés is részéről csak azt jelentette, hogy nem volna képes most szembe szállni velem… pedig éppen eléggé lelassult voltam.
– Rettegek, ha még nem tűnt volna fel – jegyeztem meg és egy nagyot ásítva sétáltam el mellette. Éppen csak dörmögve hozzá tettem: – Viszlát!
Még éppen elég dolgom volt és nem volt kedvem egy nagyszájú kislánnyal szórakozni, aki éppenséggel egyáltalán nem érdekelt. Még csak az igazi nevemet sem tudja, nagy veszélyt nem jelenthet rám nézve.
Zsebre vágtam a kezemet és hálás voltam a napszemüvegnek, amiért a külvilág túlzottan is vakító fényeit távol tartja tőlem. A fejfájásom persze már elmúlt a főzetnek, amit reggel ledöntöttem két kávé között. Csupán reménykedhettem benne, hogy a nap további részében megkímélhetem magamat a hasonló kalandoktól és talán pihenhetek egy kicsit a patika hátsó helyiségében a lombikok között.

Köszönöm a játékot!