A móló és a csónakház

A csónakokat, melyekben az elsősök utaznak át minden évben, egy csónakházban tárolják. A ház a tóba mélyen belógó móló tövében van, a parton. A csónakház bejárata mellett márvány mellszobor kapott helyet, mely egy kampós orrú, hosszú hajú férfit ábrázol. Meglehet, Perselus Piton nem kapott helyet az igazgatók portréi között, bátorsága nem veszett feledésbe. E szobor az örök időkig hirdetni fogja: itt hunyt el Perselus Piton, a roxforti igazgatók legbátrabbika.

~ Találkozás a Patrónus-bűbáj patrónájával ~

Nos igen, Artemis kénytelen volt bevallani magának, hogy segítségre szorul, miután már harmadszor pánikolt be attól, hogy nagyon-nagyon messze látni vélt egy dementort a Tiltott rengeteg felett. Ezzel nem is lett volna semmi baj, csakhogy a Sötét varázslatok kivédése nem épp az erőssége, amit az igen gyatrán sikerült patrónusa híven tükröz. Bár különórán többször is gyakorolták, valahogy sosem akart neki összejönni egy tisztességes patrónus.
Ez volt az a pont, ami már sok volt neki. Eddig is annyi minden volt, amit nem tudott kontrollálni, mégis ez volt az utolsó csepp a pohárban, amikor már tényleg úgy érezte, hogy tennie kell valamit a helyzet ellen…. talán pont azért, mert valami „kézzel fogható” problémája akadt végre, amivel ráadásul segítségért is folyamodhatott, nevezetesen Willow Fawcett professzorhoz. Az svk tanár azt javasolta, hogy olvassa át töviről hegyire Wilbert Fushel – A defenzív mágia elmélete c. tankönyvét, majd gyakoroljon egy barátjával. Ezzel csupán annyi probléma akadt, hogy Artemisnek egy fia barátja sincs a kastélyben Shay-en, a nyulán kívül, aki viszont nem igen alkalmas a patrónus bűbáj szakértő átadására…
Mikor ezt felettébb zavarban tudatta a professzorral, akkor Fawcett azt javasolta neki, hogy gyakoroljon az egyik hollóhátas diáklánnyal, Aila F. Clarce-szal, aki ugyan még csak negyedéves, de kimagasló teljesítményt nyújt a sötét varázslatok kivédése tantárgyban.
Nos, Artnak leginkább a gyakorlat nem megy, mert fejben minden megvan, de talán mégsem egészen tiszta az az elmélet, és ha a helyére lenne rakva minden, akkor egy csapásra menne az a patrónus bűbáj. Legalábbis ő ebben reménykedik, mert már rettenetesen zavarja, hogy nem elég, hogy éjszakánként nem bír aludni más okokból kifolyólag, most már nappal, a kastélyon kívül is folyton retteg, ami olyan szinten legyengíti őt mentálisan és fizikálisan, ami már tarthatatlan állapot.
Igyekszik mindezt leplezni, de a társai konstans szánakozó pillantásaiból úgy érzi, hogy nem igazán sikerült. Nos, majd talán most erőt vesz végre magán… a nagynénje többször mondogatta neki, hogy ha legyőz magában egy félelmet, vagy egy önkorlátozó hiedelmet, azzal természetes folyamat veszi kezdetét, hirtelen minden fölött el kezdi visszavenni az irányítást. De ehhez meg kell tennie a legelső lépést, felfedni gyengeségét egy ismeretlen előtt.
Mivel elég hideg van, így az iskolai köpenye felett egy szürke meleg kabátot is visel, amikor barna csizmájában kilép a Roxfort főbejáratán. Komótosan, lassú léptekkel halad a csónakház felé, ahol délután négyre beszéltek meg találkozót Ailával. Azért épp ide, mert itt tényleg semmi esély arra, hogy egy nemkívánatos személy megzavarja őket. Mikor benyit, még nem látja a lányt, ennek azért örül, mert van ideje felmérni a terepet, és rákészülni a dologra. Pár perc múlva hallja, hogy nyílik az ajtó, ő pedig reménnyel keveredő zavarral teli arckifejezéssel fordul a lány felé, hogy üdvözölje.

Attól is félünk, hogy félhetünk, így a félelem legyőzése fellelkesít minket.

Ezen a reggelen rendkívül motiváltan és energikusan ébredtem, az óráimon is  végig koncentrált és éber voltam. Hogy ez miért is ekkora dolog?
A Roxfortba való visszatérésem óta úgy éreztem kicsit összeszedetlen vagyok a régi önmagamhoz képest, kissé céltalanná és stresszesé váltam pedig az év még alig kezdődött el.
Most újra úgy gondoltam, hogy minél előbb ugrok fejest a feladatok mélyvizű tengerébe, annál előbb áll vissza minden a régi kerékvágásba, többek között én is. Mai feladatom szerves részét az ötödéves, hugrabugos lány, Artemis Greyback képezte, akit illetően nem voltam túl bőségesen ellátva információval. Látásból fogalmazzunk úgy, hogy ismertem már a vékonyka, űzött tekintetű lányt, de még sosem kerültem vele semmiféle interakcióba.
Mikor Fawcett professzor úr javasolta, hogy foglalkozzak vele,szinte gondolkodás nélkül elutasítottam, de ahogy tanárom árnyalta a helyzetet, egyre inkább kihívásként fogtam fel ezt a kis küldetést. Előzetes megfigyeléseim alapján Artemis nagyon félénknek, sőt mitöbb elutasítónak tűnt diáktársaival szemben, úgy tűnt kedveli a magányt, erősen intorvertált, melankolikus alkatként tartottam számon, épp ezért tartottam furcsának, hogy egyáltalán belement egy efféle kis magánórába szerény személyemmel. Ezen elmélkedtem még akkor is, mikor már útban voltam a csónakház felé, a megbeszélt délutáni találkozónkra. Kissé ideges voltam ezért elmélyülten gyűrögettem ujjatlan, fehér selyemblúzom fekete csipkés  alját, amit sötétkék nadrággal és nőies, fekete csizmával viseltem, fölötte pedig szintén egy sötét színű blézer óvott a hidegtől. Hajamat szoros copfba kötöttem egészen magasra, hogy ne lógjon az arcomba, így kívántam a lehető legbizalomgerjesztőbben megjelenni Artemis előtt, de minél közelebb értem, annál feszültebbé váltam.
Sosem voltam az a típus, akihez mindenki fordulhatott a tananyaggal kapcsolatos kérdéseivel, először is azért nem, mert a gondolatmenetim mások számára legtöbbször követhetetlennek és kuszának tűntek, másrészt pedig azért, mert nem kifejezetten szerettem „tanítani”. Ezúttal azonban úgy döntöttem kipróbálom a dolgot, talán nem leszek olyan szörnyen haszontalan segítség.Mikor belépek a csónakházban patronáltam már vár rám, tekintetében zavar csillan, ami újra elbizonytalanít, de tökéletesen uralom az arcmimikám, így ez előtte rejtve is marad.
-Halihó!-köszönök kedvesen, de tartózkodóan.
-Aila vagyok, de gondolom ezzel már tisztában vagy, szóval inkább térjünk rá arra, amivel nem.-nézek rá várakozóan.

-   Szia Aila. Én meg Artemis vagyok. – köszön bizakodó hangon. Kissé nyugodtabbnak érzi magát, mivel úgy látja, hogy a hollóhátas lány igen határozottnak tűnik. Ez rá nagyon pozitív hatással van, elkezd reménykedni, hogy így, közösen talán tényleg sikerül majd megoldani az ő patrónus-problémáját, amiről legbelül tudja, hogy igazából csak a kivetítése egy korábbi traumának, annak, hogy gyermekként nem tudta magát megvédeni a nagybátyjától. Hogy is tudta volna? Se képzettsége, se fegyvere nem volt hozzá, és ha lett is volna, egy kifejlett vérfarkassal szemben igen nehéz szembeszállni.  És ugyanez a helyzet a dementorokkal, mert velük szemben is hatástalan minden külső fegyver, nem lehet megtéveszteni őket, nem lehet alkudozni velük. Egyetlen ellenvarázslat képes megvédeni tőlük bárkit is, az, amit most éppen készül begyakorolni. ~ Na akkor lássunk neki ~ gondolja. – Először is köszönöm, hogy segítesz! Igyekszem majd meghálálni valahogy az időt és fáradtságot, amit rám fordítasz – szögezi le rögvest, hiszen neki tényleg kínos, hogy a saját bajával mást terhel, és _tényleg_ szeretné visszaadni a szívességet, amikor csak módjában áll majd.
- Az a helyzet, hogy a patrónusom sokadik próbálkozásra is csak egy ködszerű, formátlan alak marad, nem ölt igazi alakot. Elméletben tudom, hogy mit kéne csinálni, de a gyakorlat azt mutatja, hogy valami még hiányzik... – magyarázza Ailának a helyzetet félig a szemébe nézve, félig oldalra pislogva.
- Van valami ötleted esetleg, hogy mi lehet a baj? - kérdezi óvatosan, hiszen Aila még nem látta, hogy hogy próbál patrónust varázsolni, de most még picit oldódnia kell ahhoz, hogy ebbe belevágjon.
Az svk órákról Art is tudja, hogy a patrónus többnyire valamilyen állat alakjában jelenik meg: ez egy pozitív erőtér, amely a varázsló és a dementor közé áll, és ha valóban sikeresen hajtották végre a varázslatot, elűzi a dementort. A lényege az, hogy a varázsige – Expecto patronum! – kimondásakor fel kell idézni egy boldog, egy igazán örömteli emléket – ebből az emlékből származik a patrónus ereje. Sokan nem tudják, de a patrónus nem csak a dementorok ellen jó, hanem a Lethifoldok ellen is, Artemis ezt a történetet a nagynénjétől hallotta. A Lethifoldok ritka, trópusokon előforduló lények. Fekete köpenyre hasonlítanak, vastagságuk kb. 1 cm, zsákmányejtés után kicsivel vastagabb. Ravasz bestiák, a földön csúszva keresik áldozatukat, leggyakrabban alvó embereket. Flavius Belby varázsló 1782-ben Új-Guineában nyaralva élt át egy Lethifold-támadást. Drámai beszámolójában részletesen leírja, hogyan siklott be a szörny az ajtó alatti résen, hogyan csavarodott rá egész testére és fejére, mivel meg akarta fojtani. Semmiféle varázslattal nem tudta legyőzni, egyedül a Patrónus-bűbáj volt hatásos a Lethifold ellen. Mivel a szörny általában alvó emberekkel találkozik, megfojtja őket, mielőtt varázsolni tudnának. Ott helyben, az ágyban megemészti áldozatait, majd kissé megvastagodott állapotban elhagyja a helyszínt. Mivel nem hagy maga után nyomot, a lehetetlenséggel határos a Lethifold-támadások számát meghatározni. Némely varázslók ezért fortélyosan Lethifold-áldozatoknak tettetik magukat, ha el akarnak tűnni ismeretségi körük vagy családjuk szeme elől.
Ahogy Artemis is néha azon morfondírozik, hogy jobb lenne egyszerűen csak eltűnni…

Valamely dologra való puszta rátekintés nem visz minket előre. Minden szemlélés szemléletbe megy át.

Úgy tűnik félközvetlen stílusom könnyen befogadható Artemis számára, máris látom rajta a pozitív hatást, tekintetéből eltűnik a félelem, tartása is természetesebbé válik. Kicsit magam is megkönnyebbülök, ugyanis kifejezetten féltem attól, hogy erős, jól épített falba ütközöm majd. Az első nehézséget sikeresen kiküszöböltük, így mehetünk is tovább, a lány rátér a központi problémára, ez az amiért itt vagyok. Szemében valódi hálával fordul felém és köszönetet mond, amiért hajlandó vagyok időt szánni rá.
-Szóra sem érdemes, az időmből marad épp elég, a fáradtság pedig a munka egészséges velejárója- intem le ezzel az egyszerű mondással, amit még édesapám ragasztott rám. Sokszor hallottam ezt a kis frázist azokban az időkben, mikor hajnalban és szörnyen kimerülten ért haza egy-egy hosszú éjszakai ügyeletből. Apámtól örököltem azt a képességet, aminek hála könnyen ki tudtam számítani az embereket, ezért gyorsan tudtam igazodni is hozzájuk, azonnal megéreztem mit és hogyan kell tennem vagy mondanom, ahhoz, hogy pozitív benyomást alakítsak ki magamról. Artemishez ugyan szükségem volt egy rövidebb megfigyelési időszakra, de eddig remekül működött a viselkedésmodell, amit bizalomkeltésre használtam. Ha ezutóbbival már nincs gond, akkor levethetem ezt a fajta irányítottságot, és kicsit szabadabban segíthetem. Beszéd közben ritkán és félénken pillant rám, láthatóan kerüli a szemkontaktust, így én sem bámulok zavaróan az arcába, tekintetem lassan pásztázza a csónakházat, majd néha visszatér a lányra. Figyelmesen hallgatom, végül elgondolkodva bólintok. Pár percig forgatom magamban az információt, majd járkálni és beszélni kezdek. Rossz szokás, de szükségem van mozgásra a megfelelő agymunkához.
-Értelek. Először is, mint tudod a patrónus megidézéshez egy boldog emlék szükséges, nos ennek az emléknek korántsem elég derűsnek lennie. Erős emlékre van szükséged, olyanra, ami meghatározó számodra, egy olyan tartós képre, ami nem számít milyen régen volt, minden apró részletét látod magad előtt a mai napig.
Nem tudom, hogy a lány hogyan áll a boldog emlékekkel, de ahogy pillantásunk találkozik, az a sanda gyanúm támad, hogy nincs túl sok, amiből válogathatna. A patrónus bűbáj ebből a szempontból igencsak problémás, sokan azt hiszik elég egy kellemes kis emlék, aztán éles helyzetben, mikor a dolgok rosszra fordulnak kellemetlen élményben lesz részük. Magam még sosem próbáltam patrónust idézni, de tanulmányoztam a varázslatot és összevetettem némi mugli pszichológiával. Arra jutottam, hogy a patrónus idézéshez megfelelő lelkiállapotban kell lennie a delikvensnek, ellenkező esetben az alak, ha egyáltalán megjelenik, elmosódott és kivehetetlen lesz. A pszichikai állapot mellett természetesen a megfelelő képzettség is fontos, bár ezt Artemis esetében talán nem firtatnám. Nem sokat tudok a képességeiről, de abban bízom, hogy képes rá.
-Nem akarok indiszkrét lenni, de milyen emléket vagy emlékeket használsz, mielőtt kimondanád a varázsigét?-kérdezem miközben megtorpanok. Valószínűleg így kellemesebb lesz hozzám beszélni, az emberek nagyrészét zavarja a tény, hogyha a társalgás egésze alatt izgatottan sétálgatok, így próbálom redukálni a mozgást, pedig valahogyan szeretném levezetni az energiáimat.  Majd kiugrom a bőrömből, hogy ezúttal tudásom hasznosnak bizonyulhat valaki számára

~ Hogyan lehet a dolgokat meg nem történtté tenni? ~

Nos... hogy milyen emléket használ... jó kérdés, nagyon is jó. Igazából eddig hármat próbált meg használni, de talán egyik sem volt az igazi, hiszen nem sikerült rendesen megidéznie a patrónust. Azért talán a három közül még mindig az első a legerősebb, nem is véletlen, hogy ez jutott eszébe először.
- Háát, az emlék, amit használok, a negyedik születésnapom. Ekkor még együtt volt az egész család, anyám, apám, a nagybátyám és a nagynéném is. Együtt ünnepeltünk... és én annyira boldog voltam, amikor elfújtam a tortámon a gyertyákat - emlékszik vissza, a múltba révedő tekintettel. Sokan nem emlékeznek vissza négy éves koruk idejére, ám Artemis más. Minden jó dolog öt éves kora előtt történt vele, így nagy szerencséje, hogy legalább az a néhány szemernyi pozitív élmény megmaradt a számára. A helyzet azonban az, hogy ebben az emlékben benne van Fenrir is, és ugyan akkor még minden pozitív volt vele kapcsolatban, amikor az emlék létrejött, ha ma visszagondol, egy enyhe szomorú mellékíze van az emléknek. Talán ez a gond... Úgy dönt, megosztja ezt a lehetőségekhez mérten Ailával is, hiszen így fair vele szemben, ha már egyszer segít neki. Megköszörüli a torkát és folytatja hát.
- Ez egy nagyon szép élmény... de valahányszor visszagondolok, egy kicsit szomorú is leszek, mert ez volt az utolsó olyan nap, hogy a családomban ilyen harmónia honolt... úgy érzem, az lenne a legjobb, ha ezt az emléket minden utána következő dologtól le tudnám választani - teszi hozzá őszintén.
Aztán lopva a lányra pillant. Tudja, hogy ez lehetetlenség, a múltat nem lehet meg nem történtté tenni, de egész egyszerűen, ha továbbra sem tudja túltenni magát a dolgokon, akkor semelyik pozitív emléke nem marad boldog, hanem mindegyik elhalványul vagy elsötétül. Ezt pedig nem engedheti meg. Csak létezik valami bűbűj, ami segít elfejeteni a rosszat és átélni újra a jót... Art csak ezért könyörög, más megoldást ugyanis nem lát.
- Szerinted lehetséges ezt elérni? Veled történt már olyan dolog, amit legszívesebben elfelejtettél volna? - kérdezi halkan, úgy, hogy ha akarja, Aila könnyedén úgy tehessen, mintha nem hallotta volna meg a kérdést, mert ez már bőven az indiszkréció határát súrolja.

Talán éppen ez vagy te: az emlékeid.

Elgondolkodva hallgatom, ahogy Artemis az általa leggyakrabban használt emlékképéről beszél, szép kis emlék, de elképzelhetőnek tartom, hogy nem is több ennél. Akárhogyan is nézem ez az emlék meglepően korai, hiszen a legtöbb ember átlagosan hat éves kora környéki emlékeit képes pontosan visszaidézni, az azelőttieket nagyrészt homály fedi. Ahogy beszélgetőpartnerem arcára nézek  kezdem úgy érezni, hogy az ő esetében nagyon is van oka annak, hogy egy olyan időszakra emlékszik vissza, mikor ennyire gyermek volt. Gyanúm beigazolódik, ahogy elmagyarázza nekem, hogy ez volt tulajdonképpen az utolsó felhőtlenül boldog pillanata. Szavai meghatnak, nem tudom mi történhetett ezzel a lánnyal, de valami arra sarkall, hogy megpróbáljam kideríteni.
Magától nem kezd el valaki így viselkedni, sok introvertált vagy félénk embert ismertem, de egyik sem produkálta azt a magatartást, amit Artemis, éppen ezért olyan érdekes számomra ő és a helyzete. Amikor pedig felteszi nekem ezt a furcsa kérdést, mintha kétségbeesést látnék a szemében elvegyülve némi reménnyel. Tulajdonképpen megértem, bizony velem is történt olyan, amit szeretnék minél előbb elfeledni, az én múltamhoz is tartozik egy szellem, aki nem szűn meg kísérteni egy percet sem. Artemis rátapintott a lényegre, megtalálta a témát, ami képes érzékenyen érinteni. Minden embernek vannak fájdalmas emlékei, de amilyen szörnyű ez a tény, épp olyan fantasztikus, hogy a szervezetünk képes arra, hogy tároljon, megőrizzen és előhívjon bizonyos információkat, akár tíz év távlatából is.  Ehhez hasonló dolgokért vagyok nagy rajongója az emberi agy működésének és a kognitív pszichológiának.
Nem tudom van-e bármi valóság alapja a felvetésnek, de én úgy gondolom, hogy valamilyen módon lehetségesnek kell lennie, hogy befolyásoljuk a memóriát, itt még véletlenül sem a mágiára gondolok, hiszen ilyen módon lehetséges akár a teljes memória törlése is, ami hatalmas károkat okozhat. Valahogyan csak tudjuk befolyásolni az emlékeinket, nem igaz?
-Véleményem szerint képesnek kell lennünk rá, hogy manipuláljuk az emlékeinket, elképzelhető, hogy megvan bennünk a lehetőség, hogy megtegyük, csak még fogalmunk sincs arról, hogyan fogjunk hozzá –fejtem ki álláspontom, de nem megyek bele nagyobb lélegzetű magyarázkodásba, nem akarom untatni. Csak egy egyszerű és logikus kérdést tett fel, fölösleges lenne mindjárt kis szemináriumot tartani az emléktárolásról és az agy ezen részének működéséről, bármennyire is szeretném ezt tenni. Talán épp azért szeretnék ilyen kétségbeesetten erről társalogni,mert nehezemre esik válaszolni a kérdésére. Végül mégis elszánom magam.
- Mindenkivel történt, így természetesen velem is. De…azt hiszem el kell fogadnunk a múltunkat, mivel nem tudunk változtatni rajta, így nem is érdemes rajta lamentálni.
Mondataimban van némi önellentmondás. Mintha nem én lennék az, aki folyamatosan a már elmúltakon rágódik és azon tépelődik mit kellett volna máshogy tennie.

▲ Azt mondják, az őszinteség a szadizmus egyik formája ▲

A teljes memóriavesztés áldozatainak talán azzal is szembe kell nézniük, hogy újra meg kell tanulniuk varázsolni, beszélni, vagy esetleg járni is? is Ezen morfondírozik Art, miközben hallgatja Aila válaszát, miszerint szerinte lehetséges az emlékek manipulálása.
Na de ha már manipuláció… milyen élet az, ami hazugságon alapszik? Amit kiretusál az ember? Vajon az illúzió nyújtotta fájdalom-mentesség kárpótolhat bárkit is azért, hogy önmagának hazudik? Ezeket a gondolatait már nem mondja ki hangosan, mert tart attól, hogy ez már túl filozofikus lenne a másiknak.
Az viszont nagyon jól esik neki, hogy a lány nem küldte el egyből a zsebpiszok közbe az indiszkrét faggatózása miatt…  hanem őszintén válaszolt neki. Artemis nem tud semmit Aila családjáról, vagy magánéletéről, így akár azt is mondhatta volna neki a hollóhátas, hogy ő köszöni szépen, tökéletesen jól meg van mindennel, ami eddig történt vele az élete folytán, és semmin sem változtatna. De nem ezt mondta, hanem az igazat. Artemis szemében ezért már nagyot nő Aila, és örömmel tölti el, hogy végre egy őszinte beszélgetés alakult ki közötte és egy roxfortos diáktársa között.
-   Értem… - felel röviden, pedig sokkal több mindent mondana szíve szerint.
Azért igyekszik nem túlságosan elárulni magát azzal, hogy nekiáll mosolyogni vagy ne adj' Merlin, szökdécselni a lány előtt örömében, mondjuk nem emlékszik rá, hogy valaha is így viselkedett volna, amikor boldogságot okozott neki valami. Maximum belül engedte meg magának, hogy elárassza egyfajta melegség, amit egy olyan ritka érzés vált ki belőle, ami nem más, mint a – mások számára biztosan mindennapos, ám számára egyedülálló – tartalmas és őszinte beszélgetés. Ezt a melegséget érzi most is, és ezzel feltöltődve úgy érzi, most már készen áll egy próbát tenni a patrónus megidézésére, úgyhogy visszatér az eredeti témájukhoz.
-   Te láttál már inkarnálódott patrónust valaha? Szerinted neked milyen állat alakját öltené a patrónusod?

- kérdezi oldottabb hangnemben.

Talán éppen ez vagy te: az emlékeid.

Meglepően bölcs és segítőkész tudok lenni, ha más problémáinak megoldásáról van szó, ez egy remek tulajdonság, igazán nobilis dolog tőlem, hogy törődöm a környezetemmel. Bármilyen szép dolog is ez, sokkal célszerűbb lenne, ha először a magam nyűgjeitől szabadulnék meg és csak aztán próbálnám megváltani vagy legalább szebbé tenni mások kicsiny világát. Egyébiránt úgy gondolom az lenne a legjobb, ha kicsit kevesebb problémát gyártanék, ugyanis kezd igaz lenni rám a finn mondás, amit anyám nagy előszeretettel kiáltozott apám után, ha veszekedtek: „annyi bogara van, hogy madarat lehetne fogatni vele” Én pedig sok mindent szerettem volna még az életem során, de madarat fogni vagy megőrülni azt semmiképp.
Gondolataimból kiszakadva újra Artemisre pillantok, aki nem bocsátkozik további fejtegetésbe, ami az emlékeket és azok funkcióját, szabályozását illeti. Tulajdonképpen jobb is ez így, hiszen nekem sem áll szándékomban elmélyülni egy olyan témában, amiivel kapcsolatban sajnálatos módon igencsak kevés információval rendelkezem. Ugyanígy érzek ezzel a titokzatos lánnyal kapcsolatban is, akinek most segíteni próbálok. Nagyon keveset tudok róla, sőt…ami azt illeti, nincs senki, aki a barátjának vallaná magát vagy kissé behatóbban ismerné, ez pedig meglehetősen furcsa. Ezt még annak ellenére is így gondolom, hogy magam sem vagyok épp társasági lény, sőt erősen hajlok afelé, hogy introvertáltnak nevezzem magam. Tulajdonképpen van köztünk hasonlóság és ezután az egészen kellemes, de őszinte megnyilvánulás után közelebb is érzem magamhoz a lányt, de korántsem annyira, hogy kérdezősködni kezdjek, ahhoz még nincs elég háttéranyagom róla. Újra a patrónus bűbájjal kezdünk foglalkozni, hiszen éppen azért jöttünk ide, hogy ezt tegyük. Kérdése elgondolkodtat, mert arra pontosan emlékszem, hogy apám idézett meg patrónust a közelemben, de arról nincs tiszta képem, hogy más patrónusát is láttam volna.
-Édesapám patrónusát láttam, még gyermekkoromban néhányszor – válaszolok és rájövök, hogy sajnos már nehezen idézem fel magamban az inkarnálódott állat pontos nevét – azt hiszem egy kerti pele volt.
Abban biztos vagyok, hogy az ezüstös fénnyel derengő alak egy apró kisemlőst mintázott és emlékszem arra a szemet és szájzugot követő vékony fekete sávra, ami az állatra jellemző.
Most, hogy így jobban belegondolok anyám patrónusát sosem láttam, nem tudom, hogy Jannike egyáltalán képes e a bűbájra, de a következő levelemben mindenképp felteszem neki a kérdést.
Artemis remek kérdést tesz fel, hiszen én még sosem próbáltam megidézni a saját patrónusomat, annak ellenére, hogy mindig is érdekelt a varázslat, éppen ezért nem is gondolkodtam el ezen.
Most azonban pár perc alatt elmélázom a kérdésem, de meglehetősen hamar megadom a választ.
-Elképzelésem szerint valamiféle madár lehet, elképzelhető, hogy kistestű, mint például a kékfarkú, de az is lehet, hogy éppen egy gaytáskuvik. Az viszont valószínű, hogy végül valamilyen Finnországban őshonos madár alakját fogja felvenni.
Nem tudom miért jelentek meg lelki szemeim előtt ezek a képes, szintén különös, hogy sosem jártam még Finnországban, származásom mégis erősen befolyásol, képtelen vagyok elvonatkoztatni tőle.
-Mit gondolsz, a te patrónusod milyen alakban jelenik majd meg?

*Ha azt kívánod, hogy mások bízzanak benned, először meg kell győznöd őket, hogy hiszel bennük*

Artemis egy picit még mereng az emlékek megmásítása és kitörlése kérdésén, és eszébe jut, hogy egyes emlékek kitörlésére talán a minisztérium amneziátor parancsnokságát is meg lehetne kérni, de azért inkább biztos, ami biztos, jobb lenne inkább annyi pozitív élményt szereznie, hogy azok jócskán felülkerekedjenek a rossz emlékein. Az idei tanévre úgyis azt fogadta meg magának, hogy túllép végre a traumáin, és megpróbál sokkal ’vidámabb’ (ha az nem is, de kevésbé depresszívabb) emberré válni. Amikor Aila mesél édesapja patrónusáról, elképzeli a kerti pelét, ami neki elég ismeretlen állat, de leginkább valami rágcsálóra emlékezteti ez a név. Erről jut eszébe, hogy vajon egy patrónusnak mindenképpen tiszteletet parancsoló és erős állat alakját kell felvennie? Vagy csak az a lényeg, hogy tisztán inkarnálódott legyen, maga az állat fajtája nem bír különösebb jelentőséggel? Aila madarak iránti vonzalmát tökéletesen megérti Art, hiszen egy madár olyan végtelenül szabad… Mondjuk a madár fajokban nemigen van képben a hugrabugos lány, ezért nem is tudja elképzelni az említett madarakat. Az viszont, hogy Aila kiemelte, Finnországban honos madárfajra gondolna, mindenképpen érdekelni kezdi.
- Miért épp finnországi? Talán jártál már ott? - kérdezi a tőle telhető legközvetlenebb hangnemben. Ez talán furcsának tűnik majd Ailának, mert kissé természetellenes a kérdés hangszíne.
Artemis rögtön tudta Aila kérdésére a választ, hiszen ő a nyulakat imádja végtelenül. Ez a rajongás már egészen kicsi korában elkezdődött, de csak akkor kapott saját nyulat, amikor felvették a Roxfortba. A nyulát, Shay-t egyébként az édesanyjától kapta, és azóta is teljesen odáig van az állatért. Az ötéves házinyúl még semmilyen különleges képességről nem adott számot, de ha már csak annyira képes, hogy Artot mindig megnyugtatja a jelenléte, akkor bőven érdemes volt az édesanyjának megvennie.
-   Szerintem az én patrónusom egy nyúl lenne – mondja Ailának szégyenlősen mosolyogva.
Aztán kinéz a csónakház ablakán, és látja, hogy kezd sötétedni, hiába, ilyenkor ősszel rövidek a nappalok. Összehúzza a szemöldökét, aztán így szól:
-   Ha gondolod, megpróbálkoznék egy patrónus megidézéssel, csak, hogy ne tartsalak fel túl sokáig, hiszen biztos mást is terveztél azért mára a korrepetáláson kívül – mondja egy kicsit mentegetőzős stílusban, mert nem szeretné túl sokáig rabolni a lány idejét.

A tudás hajszolása ellenállóvá tesz az érzelmek iránt.

Egyre inkább arra a következtetésre jutok, hogy Artemis titkol valamit. Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy előlem, sokkal inkább a világ elől, legalábbis viselkedése erre utal.  Annak az elenyészű mennyiségű információnaktudatában, amit hirtelenjében róla sikerült szereznem, illetve, amit elmondott arra kell gondoljak, hogy a múltjában lehetett valami nagyobb zűr, ami a szinte teljes elzárkózást eredményezte nála. Belegondolva…kinek ne lenne valami titka vagy fájdalmas élménye a múltból? Nem ismerek olyat, aki azt merné állítani, hogy egész életében felhőtlenül boldog volt vagy ha nem is, nem befolyásolta nagyobb horderejű, negatív történés személyiségének fejlődését.  Nem állítom, hogy ez normális, de valószínűsítem, hogy így van, persze meglehet, hogy az egész gondolatmenetem tévedés. Mindenesetre úgy tűnik Artemis kezdi megszokni a közelségem, ugyanis meglepően barátságossá válik a hangja, mintha kissé felengedett volna a beszélgetés magánjellegű  részétől.
-Sajnálatos módon még nem volt lehetőségem odautazni, de édesanyám révén félig finn vagyok, így meglehetősen kötődöm a gyökereimhez-válaszolom kissé elgondolkodva.  Anyám baglya épp egy gatyáskuvik volt, annak is rendkívül szórakoztató kis jószág, aki még szebbé varázsolta a gyerekkorom, épp ezért gondoltam úgy, hogy könnyen vehet fel ilyen alakot a patrónusom a személyes kötődés következtében.  A lány válaszára elmosolyodom, hisz magam is szeretem a nyulakat és jobban belegondolva van is Artemisben valami nyúlszerű. Természetesen nem a külsejére gondolok, sokkal inkább az azonnali menekülés, illetve a rejtőzés kényszere juttatja eszembe az állatot. Ha azonban saját háziállatom által szerzett tapasztalatokra támaszkodom, nem épp ez a két tulajdonság az, amit jellemzőnek találok.  Ebbe valószínűleg nagy szerepe van annak, hogy Sparkseeker idegesítően szelíd és mégis a legteljesebb mértékig ideggyenge.
-A nyulakat gyakran alábecsülik, örülök, hogy te nem teszed – pillantok rá, majd követni kezdem a tekintetét, ami  már a rózsaszín és narancssárga különböző árnyalataiban pompázik. Szabadkozó szavaira csak kedvesen forgatom szemeimet.
-Egy apró kérés: ne csinálj úgy, mintha kényszerből foglalkoznék vele, hiszen nem így van. Szabad akaratomból jöttem ide, méghozzá azért, mert nincs jobb dolgom- szavaim kicsit furcsán hatnak a könnyed hangnemben előadva, amivel tompítani kívánom élüket, hiszen nem akarom megbántani a lányt, arra viszont nem vagyok képes, hogy ne sajátságosan nyugtassam meg. Úgy tűnik bármennyire is jártas vagyok a pszichológiában, magukhoz az emberekhez nem kerültem közelebb.