..darabka génjáték.. káromkodást tartalmazó hozzászólás!
Próbálom magam tisztogatni, de nem sokat érek el, mindössze azt, hogy immár mindenem krémes és vanília illatú. Meg ízű. Nem épp így illik fagyit enni és ezt ez a féleszű is tudhatja, akinek a kezébe maradt a tölcsér. S mintha őt nem is izgatná különösebben a baklövése, nyalja nyugodtan tovább a sajátját, ami élénk zöld színű. Talán zöldalmás vagy kiwis. Esetleg pisztáciás.
Bambán pislogva hallgatom a beszólást. Ha a szigeten lennék biztos a képébe nyomnám a sajátját egy laza mozdulattal, jelezve, velem aztán nem kekeckedhet senki. De most nem a szigeten vagyok és igazából annyira kivette az erőm a Rowle féle közjáték, hogy nincs kedvem még duzzogni is. Inkább csak ühümözök egyet jelezvén, hogy ja, igen, finom. Hiába nem így akartam volna elfogyasztani, már talán mindegy is. Jobban járnék ha hazamegyek és letusolok. Akkor nem ragadna a hajam és egy kiadós alvás is rám férhetne...
Gondolataimból csak a fagyizsonglőr zökkent ki újfent.
–Nos... neked szükséged van egy bájitalra, ami enyhíti a fájdalmaidat. Ha hajlandó vagy beszélgetni, akkor keverek neked egyet…
A kijelentése kissé ugyan elhamarkodott, de van benne valami, ami nem hagy nyugodni.
- A beszélgetés alatt nem ezt az őrületet értem, amit ma produkáltál. Viszont ezek ellenére mi ketten lehetünk egymás hasznára is. Igaz, ha nem jelentkezel én úgyis megtalállak. Remekül tudok akár még a földmélyéről is előkeríteni hasznos dolgokat.
Nem tudom mennyire célja sértegetni vagy épp mindig ilyen nyers vagy csak én vagyok érzékeny a külvilág adta ingerekre. Minden esetre ezzel az érzéketlen megnyilvánulásával nem lopta be magát a szívembe, sőt...
Egyenesen viszolygok tőle, épp úgy, mint mikor először találkoztunk. És a burkolt fenyegetés még mindig ott feszül köztünk.
Megtalál.... előkerít... megtalál...
Nem mintha azt olyan nehéz lenne. Megvan a nevem, én magam árultam el neki. Innen nem nehéz kikutatni a családi helyzetemet és a múltam apróbb részleteit. Nem mintha különösebben érdekelne, hogy rám mászik. Igazából nem érdekel. Igazából csak az zavar, hogy Lea nincs itt. Hogy a sziget vonzz újra. Hogy fáj a kurva átokheg!
- Nem érdekel a főzeted.
Nem makacs vagyok, hanem eltökélt. Kibírtam öt kibaszott évet a poklok poklában minden nélkül. Azt hiszi rá szorulok? Hogy lehet ennyire ostoba és naiv valaki? Ez lenne Rowle kölyke? Nem csoda hogy nem ismeri el... semmi nincs benne belőle.
Csak a gén... csak a kurva gén. Génjáték az egész, és ez az én vesztem.
Nem akarok a férfi közelébe lenni. Nem akarom, hogy itt legyen. Nem akarok itt lenni.
- Tartsd meg magadnak és tűnj innen!
Hangom hideg és nyers, pont mint a rám dobott fagylalt, ami lehűtötte a fejem. Kivárok egy percet, majd még egyet. Ha nem mozdul, akkor mozdulok én. Mozgósítom minden maradék energiám olyan rejtett tartalékokból, amik mélyen rejtve vannak a tudatom számára.
-Ég veled... Rowle-gyerek!
Köpöm ki, és az égő sebem újra táncra perdül. A szemem lehunyom, arcizmaim megfeszülnek a kíntól és groteszk maszkká alakulnak át, de nem görnyedek vagy esek össze. Most bennem van a maradék elszántságom, és a tartás utáni vágyam. Egy célom van, hazajutni. Így hát botorkálva de célirányosan elindulok, hogy távolabb a muglik szeme elől dehoppanáljak és végre valahára bedőljek az ágyba.
Köszönöm a játékot!
Roxfort RPG
Szerző