Red Lion Pub

A legveszedelmesebb pub a Soho-negyedben. Ez a külvárosi szórakozóhely a bűnözés színtere, itt lehet kábítószerhez, csempészett árukhoz, lopott tárgyakhoz jutni. Aki ide egyedül tér be, az nagy valószínűséggel másodmagával távozik innen, nemtől, kortól függetlenül.
Azonban szórakozás közben érdemes vigyázni az ártatlannak tűnő táncosokkal is - gyakran lopnak el ezt-azt az ide betévedőktől, miközben azt a kiraboltak észre sem veszik.
Itt ne várj jóindulatot senkitől - csak ha meg tudod fizetni.

[Nem kérek semmit, köszönöm!]

A hozzászólás nyomokban káromkodást tartalmaz!

Red Lion Pub előtt állok. Esik az eső, olyan sötét van idekint, mintha eljött volna a végítélet napja. Komor, szürke, és kiszámíthatatlannak tűnik minden. Alvilági alakok suhannak el mellettem, át a küszöbön, be a melegbe. Hívogat a benti bűzös meleg, de sajnos az ajtó feletti kis eresz alatt kell álldogálnom, és szarrá fagynom, amíg ide nem ér. Rá akarok gyújtani, de nincs nálam cigaretta. Hónapok óta nem vettem egy dobozzal sem, mert túl drága ahhoz, hogy napi betevő kenyér helyett azt egyem meg vacsorára. Amikor tudok, tarhálok egyet-kettőt, de általában inkább leküzdöm az ingert. Szűkösen állok a fal mellett, fejem csak pár centire van a vakolattól, és nem azért mert annyira tetszik a fossárga színe, hanem így legalább a fejemet megkímélem a megázásról. Lábfejem már csurom víz, és ha egy kis szellő támad, egyből zuhany éri a testemet.
Nyár van, mégis kibaszott hideg. Egész nap szar idő volt, de így estére még inkább arra sarkall az időjárás, hogy maradjunk inkább fedél alatt.
Azt mondta nem fog megismerni a tömegben, maradjak kint, és utólag menjünk be. Bárki betéved a mellettem díszelgő ajtón, mind rám sandít. Nem is félkezűségem, vagy mogorva arckifejezésem miatt, hanem már csak azért is, mert úgy állok itt, mint egy securitys. Páran élcelődni kezdtek, de hamar helyretettem őket. Eddig nem volt nagy balhé, nem is akarok. Megjön, elintézzük a dolgot, aztán tipli.
Már messziről kiszúrom őt, és nem azért mert olyan pontos személyleírást adott volna magáról. Voltaképp a leírtak szerint bármelyik csőcselék lehetett volna, aki az elmúlt 10 percben elsétált előttem, de róla virít, hogy engem keres. Amint találkozik tekintetünk, körbepillant, gyanúsan méregetni kezd mindent, beleértve engem is. Lelassítja lépteit, nyakát is beljebb húzza a bőrkabátján. Fiatal, meglepően fiatal. Én sem vagyok egy matuzsálem, de nem vagyok benne biztos, hogy ez a gyerek legálisan leguríthat egy sört. Nem mozdulok, csak akkor vetek rá egy újabb pillantást, amikor benyomja az ajtót. Elszámolok háromig, és utánamegyek.
Ahogy belépek egyből megcsapja az orromat a bűz. Nem olyan orrfacsaró, nem rothadó, de igencsak kellemetlen szag. Alkohol, dohányfüst, bélmozgások termékei, hányások, és kiborított lónyál-italok. A fiú a pult oldalához megy, és egyből leül a bárszékre, kér egy italt. Leülök mellé.
A pultosra nézek, de le se szar. Nem is baj, nem inni jöttem. Csonkomat felteszem az asztalra, csak mert így kényelmesebb és olyan szépen beleillik ebbe az idilli környezetbe. A pultos kiszolgálja a fiút, és rám néz, mintha csodára várna.
-    Nem kérek semmit, köszönöm!    - mondom hanyagul.
Előredőlök, benézek a pultba egy kicsit, majd végigböngészem a polcokon sorban álló kínálkozó italokat.
-    Nem félsz, hogy valamit belekevernek az italodba?   - kérdezem anélkül, hogy ránéznék.
A fiú felém néz, még a fejét is felém fordítja.
-    Talán pont ezért jövök ide.    - válaszolja flegmán, de meglepően halkan.
Szám sarka megrándul egy pillanatra. Jobbik kezemben már ott pihen a kis tasak.
-    Hogy randidrogot kapjál a buzis koktélodba?    - nevetem el magam epésen, és körbenézek a zsúfolt helyen. A kezemben már pénz lapul.
-    Vodka. Vodkakóla, nem koktél.    
-    Egyremegy.    - vonom meg a vállam, és üres kezemmel megragadok egy morzsát a pultról és elpöckölöm.
A fiú felhúzva az italát feláll a székről, és nyílegyenesen kihúzza a belét a pubból. Nem mondom, van gyomra a csávónak.

[- Mason, miért menekülsz? Félnivalód van?]

Elhomályosult tekintettel, teljesen egyedül járom a Soho utcáit, s bár tisztában vagyok azzal, hogy ennél felelőtlenebb nem is lehetnék, nem foglalkozom azzal, hogy „mi lenne, ha…”. Ha meg akar történni, meg fog, ráadásul nem önszántamból jöttem ide. Szakad az eső, de nem érdekel különösebben; eláztam már úgyis, és nem csak a csapadék miatt. Egy idő után feladva kitartó lázadásomat, mégis a fejemre húzom kabátom puha, lágy esésű kapucniját, és egy pillanatra még biztonságban is érzem magam a sötét színű anyag ölelésében. Az egyik üzlet csillogó kirakatüvegébe pillantva megállapítom, hogy tökéletesen beleillek az utca sötét alakjainak forgatagába. Úgysem akarnék kilógni, ezen a helyen nem érdemes feltűnőnek lenni. Néha-néha körbepillantok az amúgy zsúfolt utcákon, lassan úrrá lesz rajtam a félelem, még annak ellenére is, hogy az alkohol kétségkívül bátorrá tesz. Talán nem volt a legjobb ötlet idejönnöm, de muszáj volt követnem Őt. Nem zárhatjuk le ennyivel.
Megrohamoznak a képek az elmúlt egy óra eseményeiről, egy pillanatra lehunyom a szememet. Fáj átélni újra, és sosem fogom elfelejteni.

Egy aprócska kocsma sörben úszó asztalánál két jólöltözött, ám spiccesnek tűnő alak üldögél. Messziről nézve talán hétköznapi beszélgetésnek tűnhet, melyet folytatnak, de a fültanúk kaphatnának csak való bepillantást a jelentbe – ha lennének. A hely üres és csendes, így az emberek is szinte csak némán formálva a szavakat beszélgetnek.
- Mason, miért menekülsz? Félnivalód van? – szegezi a nő kérdését a férfinek, tekintetében csalódás és aggodalom különös szikrája pattan ki.
- Miért gondolod, hogy menekülök? – szól vissza a másik idegesen, hangja meg-megremeg.
- Hova tűntél? A háború alatt nem is láttunk! Elkezdődtek a tárgyalások, te pedig eltűntél. Nem gondolod, hogy gyanús a dolog? – folytatja a lány, fokozatosan halkabbra véve a szót.
- Ezt nem hiszem el! Komolyan ezt feltételezed rólam? Merlinre, mi ütött beléd? – emeli fel a férfi a hangját, majd felpattan, felveszi kabátját – Tudod, csalódtam benned. – vágja a lány fejéhez, majd sietősen távozik.

Még látom, ahogy Mason belép a Red Lion Pubba, én pedig lassan, kellő távolságból követem őt. Belépek, és azonnal egy üres, eldugott asztalt keresek. A sarokban meg is pillantom a tökéletes helyet, ahol gyorsan le is ülök. Még mindig szédelgek, de azért kérek még egy whiskeyt, magam sem tudom, hanyadikat az este folyamán. Mason egy ismeretlen alakkal tárgyal, majd hirtelen, mielőtt tekintetemmel követni tudnám, elveszik a tömegben. Csalódottan és idegesen próbálom megtalálni, mikor egy ismerős arcra leszek figyelmes. Ő maga is üzletel, legalábbis messziről nézve. Vajon mi kell neki? Miután partnere távozik, úgy döntök, whiskeym kíséretében odamegyek hozzá.

- Lám-lám, Gray. Te sem unatkozol, ahogy elnézem. – szólok hozzá, és nem foglalkozom vele, hogy korábban nem tegeződtünk. – Azért ez elég lecsúszott hely egy ex-inspektorhoz képest, nem igaz? – élcelődöm, majd elé tolom az italomat – Nem jó így látni. – teszem hozzá, és leülök vele szemben. – Pocsék napjaid vannak, tévednék?

[Jó estét, Dean.]

A hozzászólás nyomokban káromkodást tartalmaz!

Ragad a pult. Nem is akarok belegondolni, mi miatt. Mély levegőt veszek, de amint megteszem, meg is bánom, kis híján a hányinger kezd kerülgetni. Lemondóan megrázom a fejem, és egyből elhessegetem a gondolatot, hogy megjutalmazzam ma magam egy itókával, vagy több időt maradjak ebben a koszfészekben. Épp felállok a székről, amikor megjelenik az asztal mellett egy korántsem szőrös, alkoholista férfi, hanem inkább egy zsenge huszonéves hölgyemény. Amint testéről arcára szegeződik a tekintetem, rájövök, hogy még csak a húszat se érte el a lány. Először nem ugrik be a név, csak az arc és a fenék, amit a Roxfort lépcsőin szoktam jól megnézni, aztán pár tizedmásodperc múlva beugrik a név is. Hirtelen megjelenése okozta döbbenetemből fel nem ocsúdva hallgatom végig epés köszöntését, és ahogy elém tolja whiskeynek látszó italát, és leül elém. Mosolyogva állok az asztalnál, majd anélkül, hogy még egy nagy levegőt vennék ebből a szarszagú levegőből, visszaülök a repedezett bőrrel bevont székre.

-    Jó estét, Dean.
Szélesen elmosolyodom, majd egy ujjal visszatolom elé a poharat.
-   Erre még szükséged lesz.
Nem is ütközök meg a tegezésen, sőt még csak nem is furcsa, pedig az lehetne. Egy évig minden kis fostos félt tőlem, tisztelt, vagy gyűlölt, de mindezt magázva. És bár így is van köztünk hat év, azért mégsem lehetnék az apja. Sőt, akár meg is húzhatnám a hátsó WC-ben. Na jó, itt mégsem, elég undorító ez a hely.
-   Látom, a te pocsék napjaidat feldobja a whiskey.    - bökök tekintetemmel a pohárra, és felteszem kezeimet az asztalra. Fantomkezembe egyből megkönnyebbülés szökik, még ha tudom is, hogy ez csak az agyam szüleménye, semmi nem zsibbad már ott.
Tekintetemmel mutatóan körbenézek a helyen.
-   Ugyanannyira megtisztelő ez a hely az exinspektornak, mint a tizenhétéves lánynak, akit ebben a pillanatban is három alkoholista, négy bűnöző, és a pultos bámul, és képzeli el, ahogy meghágnak a ragadós pulton.
Sandán elmosolyodom, és előveszem az imént kézhez kapott fizetésem egy részét, majd az asztalra szórom.
-    Még egy whiskeyt a meglévő mellé? Én is iszok veled, ma én fizetek.   - vonom fel huncutul szemöldököm.

Való igaz, elég messze van már az öltönyös, jó illatú, megborotválkozott, jólfésült Brandon Gray. Az is egy másik kor volt, ez is más. Borostám van, pólóban és farmerben járom London utcáit, és próbálok nem éhen halni. Otthon spórolok a vízzel, és villany helyett is gyertyákat használok. De Emily ezt nem tudja. Voltaképp a mi drága Emilynk faszt se tud, szerintem még azt sem tudja, hány éves vagyok. Bevallom ez nem csak az ő hibája, amíg inspektor voltam csak párszor kerültem vele kapcsolatba, akkor sem személyes jellegűbe. Közeledhettem volna bármilyen formában, de ott volt Yvette, meg a kötelesség... Beértem a feszes kis feneke nézegetésével. És amennyire keveset tud rólam, én annál többet róla. Volt róla egy szép kis aktám... Milyen kár, hogy nincs már meg.

[- Na de Gray, nem tanultad meg, hogy a kedvességet értékelni kell?]

Undorom ettől a helytől, de az az igazság, hogy már-már magamtól is. Mondhatnám, sőt, mondani akarnám, hogy elmúltak azok az idők, amikor figyelmet keresve minden éjjel egy – ugyan ennél magasabb színvonalú – helyen kötöttem ki, de saját magamat köpném szemen. Még mindig keresek valamit, ami jelen pillanatban hiányzik és felemészt, csakhogy arra sem jöttem rá, hogy mire lenne szükségem. Talán erről is Malfoy tehet…

Magabiztosság járja át a testemet, ahogy Grayhez lépek, és meglehetősen jól érzem magam. Alapvetően nem kérkedem sem a származásommal, sem az anyagi helyzetemmel, de most jól esik belerúgni valakibe. Le kell vezetni a feszültséget valahogy, és egy aranyvérű mardekáros így tudja kiadni a dühét igazán. Ajkam szegletében apró mosoly fut át, ahogy visszaül velem szemben a székre: elégedetten nyugtázom, hogy felkeltettem az érdeklődését. Felhúzom a szemöldökömet, ahogy visszatolja az italt.

- Na de Gray, nem tanultad meg, hogy a kedvességet értékelni kell? – mondom angyali hangon, majd folytatom – Neked nagyobb szükséged lehet rá. – mérem végig lassan, lealacsonyítóan. Cseppet sem tudom tisztelni, bár erre csak most döbbenek rá.

- Mégis miből gondolod, hogy pocsék volt a napom? – kérdezem, és belekortyolok az italba – De ha már ennyire érdekel, elárulom, hogy meglehetősen jól telt a napom, és ez a beszélgetés is jó szórakozásnak ígérkezik. – fűzöm hozzá, majd a válla mögött átfut a tekintetem a körülöttünk mászkáló embereken.

Voltaképp jobb is, hogy nem egyedül töltöm az estét. Ezen a helyen örülök, ha a torkomat nem vágják el, és ami azt illeti, ha ez mégis megtörténik, legalább valaki olyan tegye, akit ismerek. A hátba támadás egyébként is népszerű a köreinkben. Pillantását követve magam is körbenézek a helyen. Kétségtelenül le fogom tagadni, hogy valaha itt jártam.

- Tudod, a jó árut könnyű felismerni. Miért rejtsem el azt, amim van? Legalább ezeknek a szerencsétleneknek szerzek egy jó estét. Beleértve téged is, természetesen. Néznek, és pontosan tudják, hogy sosem kaphatnak meg. Ettől még nyomorultabbnak érzik magukat. Édes érzés.– mondom, és közelebb hajolok hozzá. Vigyorogva harapom be ajkaimat, és rettenetesen jól mulatok.

Keserűen nevetni kezdek, ahogy az asztalra szórja a pénzét. Mégis mit gondol, meghat néhány bankó látványa? Vajon tudja egyáltalán, hogy kivel beszél?

- Egy pillanatra majdnem sikerült elhinni, hogy egy úriemberrel ülök szemben, aztán tudatosult bennem, hogy rólad van szó. – szólok, s megrebegtetem szempilláimat – Persze, egy ital még beleférhet – teszem hozzá, és kiiszom az előző poharat – Veled inni biztos izgalmas lehet.

Belemegyek a játékba, és nem is bánom különösen. Érzem, ahogy az alkohol villámsebességgel árad szét szervezetemben. A világ hirtelen jobb hellyé válik, még akkor is, ha a mocsokban vagyok.

- Közben elmesélhetnéd, hogy mit keresel itt, honnan szerezted ezt a pénzt, és hogy mihez akarsz kezdeni az életeddel. Vagyis azzal, ami maradt belőle. – húzom fel a szemöldökömet, és elhallgatok. Voltaképp, tényleg érdekel.

[Én nem érzem nyomorultul magamat.]

A hozzászólás nyomokban káromkodást tartalmaz!

Halvány mosollyal hallgatom végig becsmérlő, lekezelő válaszait, és furcsamód nosztalgikus hangulatba jövök tőle. Másfél évvel ezelőtt ugyanígy csengtek Monique szavai, mielőtt majdnem kinyírtuk egymást az ágyban, Yvette gyakorta hasonló tekintettel méretett, amikor valami olyat mondtam, ami neki nem tetszett és játszotta a picsát. Sok-sok nő, lány, asszony, kevés kivétellel az összes így kezdte. Mutatja felsőbbrendűségét; márpedig ő egy erős és határozott nő, akiről lepattannak a mustráló tekintetek, csábítgató szavak; őket nem hatja meg a tűzben égő tekintet, hidegen hagyják az apró bókok, és parányi érintések. De semelyik sem tagadhatta, hogy belül égtek a vágytól. Nem feltétlen szerény személyem miatt, bár meg kell hagyni, nem voltam rossz parti; hanem attól, hogy valaki akarja őket, valaki kézzel-lábbal kaparjon értük, és csakis az ők mozdulatait lessék, és szeressék őket megérinteni. Valakiben parázslott ez a vágy, valakiben méteres lángokban állt. Állatok vagyunk, belénk van programozva a szexuális vágy, ugyanúgy, mint az éhség, életösztön, vagy az, hogy amikor a citromra gondolunk összefut a nyál a szánkban.
Nem mondom, hogy Dean szavai néma segélykiáltások, és kitárt lábakkal várja, hogy rávessem magam. Nem szól minden a szexről, ezt én is tudom - bármily' meglepő. De na, viselkedésétől most a nosztalgia melengető érzésének rabja lettem pár pillanatig, ennyi mámor csak megendegett számomra is, nemde?

-    Én nem érzem nyomorultul magamat.
Egy pillanatra magasba szöknek szemöldökeim, majd elnevetem magam halkan.
A célzás akár felhívás is lehet a keringőre, de valahogy most mégsem az. Élcelődésnek szántam, kevésbé kifejezi azt, hogy én most megkaphatnám. Természetesen semmi jónak nem vagyok az elrontója, de most kivételesen nem ez volt az elsődleges mondanivalóm.
Örömmel konstatálom, hogy nem karótnyelt szűzkurva, és már csak feelin' good alapon megiszik velem egyet. Bár egy percig sem terveztem eddig, hogy itt igyak, de egye fene, ha ennyire könyörög, megteszem érte.
Az asztalon fekvő pénzből felkapok egy keveset, és a pulthoz battyogok. A pultos eleinte le se szar, majd felmutatom a pénzt, akkor is átnéz rajtam, majd amikor követem az alpári csőcselék példáját (lsd.: mellettem dülöngélő jónép), én is bekiabálom, mit kérek, aztán vagy kikapom vagy nem. Meglepően rövid idő alatt sikeresnek mondható a módszer, és kézhez kapom a két pohárkát. Ujjaimmal összefogom a két poharat, és visszaülök a helyemre, majd Dean elé tolom az egyiket.
-    Egészségedre!

Belekortyolok az italba, és valami nagyon finomra várva csúnya fintorba csap át az arcom, belenézek a pohárba, és keresek egy tavi pontyot vagy mosogatórongyot, merthogy ez nem a whiskey természetes íze, az is biztos. Felpillantok, és ránézek a hölgy poharára. Ő kedélyesen hörpintette le imént az előző poharát, szóval ez két dolgot jelenthet: vagy nem ivott még jó whiskeyt egész rövid kis életében, vagy van annyira pityókás, hogy telibeszarja az ital ízét.
Belekortyolok még egyet, de most már csak a szemhéjam remeg bele. Leteszem, de kezemet rajtahagyom a meleg poháron. (Ja igen, húgymeleg a pohár).
-    Elég tolakodó vagy, nem gondolod?    - mondom mosolyogva. -    Miért izgat hirtelen ennyire az exinspektorod élete, akit elvileg semmire sem tartasz?    - felvonom a szemöldökömet, és kortyolok még egy borzalmasat.
Most gondolhatnám azt, hogy nem igazán kéne bíznom benne, egy ilyen Dean lány, bármit akarhat, lehet a legrosszabbat, de valahogy mégsem tudom izgatni magam emiatt. Mégis mi a tökömet vehet el tőlem? Azt a maradék aprót az asztalról? Vagy a maradék kis drogot a zsebemből? Na, oda ne rohanjak.
-    A pénzt pont onnan szereztem, ahonnan gondolod.    - célzok átlátszó kérdésére. -    Egyébként az életem köszi szépen jól van, vígan nevetgél, amiért felmentettek a Minisztériumban. Biztosan hallottál diadalittas győzelmemről. Az örömükben síró édesanyákról és a csaholó, vidám kis kölyökkutyákról. Jelenleg is vígadó-körutamat végzem, ezen a színvonalas, remekbeszabott helyen.    - az utolsó két szónál fintorba és egy gúnyos mosolyba torzul az arcom, majd lágy mosolyba simul, és megint arra vetemedem, hogy beleigyak a löttybe. Remélem Dean is hasonló, ha nem vehemensebb gyorsasággal issza sajátját. 

[- Igen megnyugtató, hogy te elégedett vagy ezzel az... élettel.]

Voltaképp nevetséges, amit csinálunk. Úgy viselkedünk, mint két idióta gyerek, akik abban élik ki magukat, hogy egymás haját húzgálják, vagy a másikat bökdösik. Hiába, a kapcsolatom Grayjel mindig is furcsa volt. Emlékszem az első pillanatra, amikor megláttam a Roxfort falai között, tekintetébe mélyedve azonnal éreztem valami ijesztő és megmagyarázhatatlan köteléket közöttünk. Mai napig nem tudom megmondani pontosan, hogy mi az, ami miatt időközönként egymásba botlunk, nem tudom magyarázatot adni arra, hogy miért is viselkedünk így egymással, de mindig arra jutok, hogy ez azért lehet, mert talán sokkal jobban hasonlítunk, mint azt bárki, vagy akár mi magunk valaha gondoltuk volna. Erősek és függetlenek vagyunk, legalábbis a felszínen, de a mélyben ennél több lakozik. Átlátok Grayen, sosem volt számomra hihető, hogy neki nincsenek érzései, és ezzel ő is tisztában van. Valószínűleg még ő maga sem tudja, hogy milyen igazából; csak egy összezavarodott kisfiú, aki ilyen-olyan veszélyes, megkérdőjelezhető üzletekbe bonyolódik, hogy valami izgalmat hozzon az életébe. Szánalmas.

- Igen megnyugtató, hogy te elégedett vagy ezzel az... élettel. – nyomom meg a szót, és kissé szánakozva pillantok végig rajta. Nehezen nevezhető ez életnek, de talán mások az igényeink és elvárásaink.

Nevetése érthetetlen idegességet és dühöt kelt bennem, de ezt az eddig elfogyasztott alkoholmennyiség számlájára írom. Nagyképű és végtelenül arrogáns, mégsem borítom rá az asztalt, vagy átkozom le, pedig megtehetném. Mondjuk az is igaz, hogy a szüleim úgy neveltek, hogy a szerencsétlenekkel nem kell foglalkozni. Figyelem a mozgását, ahogy a pulthoz siet, s hirtelen nagyon kicsinek érzem magam. Hosszú percek telnek el, míg visszaér a poharakkal, én pedig egy alig hallható köszönömöt mormogok neki.

- Neked is. – dünnyögöm, majd kikerekednek a szemeim attól az ízélménytől, mely hirtelen fejbe vág. – Te jó ég, az előző is ekkora szar volt? – tör ki belőlem az előkelő aranyvérű lány, majd picit arrébb tolom a poharat - Remélem, hogy a kábító főzeteidet nem ebbe öntötted, attól másnap elég bágyadt tud az ember lenni. Ha akarsz valamit, akkor inkább mondd. – mondom fintorogva, s csak ezután tudatosul bennem, hogy mit is mondtam. Végül úgy döntök, elengedem a dolgot.

- Tolakodó, tolakodó, nem is tudom, ki az még. – játszom el, hogy gondolkodom, hangom szarkasztikusan cseng a zajos, mocskos helyen – Ki mondta, hogy érdekel az életed, és nem csak az udvariasság szól belőlem, mielőtt tálalnám, milyen céljaim vannak veled? – magyarázom, miközben kihúzom magam és ismét nagyot kortyolok a pohárból. Már kezd mindegy lenni, milyen is az íze.

Nem mondom, hogy nem élvezem, ahogy bántom, de igenis érző lény vagyok, így kezdem kellemetlenül érezni magam. Sosem vallanám be, hogy sajnálom, ami vele történt, illetve azt sem, hogy örülök neki, hogy felmentették, még ha az utolsó pillanatban is fordult át. Draco mellett megtanultam, hogy az ember néha csinál ostobaságokat, ha tele van kétségekkel. A lényeg mindig az, hogy a végén hogy is dönt az illető.

- Rögtön sejtettem, hogy nem fogok nagyon nagyot tévedni. – nevetem el magam, majd elkomolyodom, s igyekszem minden figyelmemet rá koncentrálni – Brandon, ugye tudod, hogy ez nevetséges? – vetem fel – Mondd csak, ahelyett, hogy beletörődnél ebbe a mocsokba, nem akarnád összeszedni esetleg az életedet valahogy? Épp elég lecsúszott senkiházi mászkál az utcákon, neked igazán nem kéne közéjük tartoznod, mert bármilyen meglepő is, szerintem ennél értelmesebb vagy. Legalábbis néha. – magyarázom, majd lehúzom a pohár maradék tartalmát, melytől vagy egy percig nem tudok megszólalni. Itt az esély, hogy szóhoz jusson, a kérdés, hogy él-e a lehetőséggel. Én várok.

[Micsoda tapasztalt valaki.]

A hozzászólás nyomokban káromkodást tartalmaz!

-    Micsoda tapasztalt valaki.    - mondom gonosz mosollyal. -   Ne aggódj, a legjobbakat megtartom magamnak!
Majd zsebemből előkapok egy kis fiolát, ujjammal lepattintom parafavégét, ami messzire repül, és legurul az asztalról. Az okádékszínű, kissé sűrű folyadékot az amúgy is ihatatlan whiskeybe öntöm, ujjammal elkeverem, és egy húzással lehajtom.
-     Ahh     - sóhajtok fel megkönnyebbülten, mit sem törődve azzal, hogy Dean ezt végignézte.
Hihet bárminek, drogosnak, alkoholistának, de inkább azt higgye, minthogy megtudja, mit is rejt a fiola valójában. Ha megtudná, gyengének nézne, azt pedig nem hagyhatom. Fent kell tartanom a maradék kis tiszteletet, amit felém tanúsít.
A hirtelen lehúzott ital két dolgot eredményez. Az első, hogy a csonkvégi fájdalom enyhülni kezd. A másik, hogy egyre biztosabb vagyok benne, hogy a fos minőségű pia, hamarabb kiüt engem, mint az kéne, vagy elvárható.

-    Udvariasság?    - kacagok fel. -    Ja, mert te arról vagy híres.    - mosolyom széles és ittasan őszinte. -    De be kell, hogy valljam érdekelne, milyen céljaid vannak velem. Ha rólad van szó, bármi is az, állok elébe.   - mondom, és kacéran felvonom egyik szemöldökömet.
Lehetséges, hogy ez csak a pia és az iménti nosztalgikus hangulatom okozza, de hirtelen újra a régi Brandonnak érzem magam. Az ócska macska-egér játék, amit olyannyira tudtam élvezni, amennyire vacak trükk. Az apró bókok, amiket szerettem elrejteni, vagy olykor hangosan kimondani, attól függ épp melyikhez volt kedvem, vagy az adott hölgyhöz mihez volt szükség. Ezek a dolgok nagyon hiányoztak már. Yvette-tel csak a szenvedélyt élvezhettem, az örök szeretlek-gyűlöllek kettősséget, amikor a pofonoktól a vad szexig jutottunk. Az is érdekes és tanulságos volt, furcsán hasonlított Monique-kal való kapcsolatomra, pedig a két nő ég és föld. De azért ez már hiányzott. Az új felfedezése. Erről szól most az életem. Újrakezdés. Meg persze a korábbi mocskom feltakarításáról...

Hozok még egy kört, és már neki is kezdek a pohárnak. Kezem egy pillanatig zsebemhez nyúl, hátha talál még egy fiolát, de csalódnom kell. Magamban káromkodok egyet, de aztán hamar eleresztem a bosszúságot, és ismét Deanre koncentrálok.
Hirtelen elkomorul, ami meglep. Egyből mondanivalójára fókuszálok, ami még inkább meglep.
Szó nélkül végighallgatom, furcsán nézek rá, majd végignézem, ahogy megissza előző poharának tartalmát. Mielőtt bármit is tennék, kifejezéstelen arccal elé tolom az imént hozott újabb teli poharat.
Belekortyolok a sajátomba. Egyre íztelenebbnek tűnik, egyre jobban csúszik.
-    Myra, akárhogyan is látsz engem, szinte biztos vagyok benne, hogy nagyban tévedsz.   - mondom komolyan, de mégsem lekicsinylően. Újabb korty.
-    Nem törődök bele a mocsokba. Sosem voltam azaz ember, aki csakúgy beletörődik a dolgokba, és pontosan én vagyok az, aki megveti ezt a fertőt.    - szemeimmel mutatóan körbepillantok. -   Ezt a kártyát osztották most nekem. Tudom, hogy nehéz elhinni, de ha az ember jobb híján nincstelenné válik, és mondjuk ki: gyilkos múltja miatt nem igazán a legkedveltebb munkaerő a piacon, akkor abba kapaszkodik, amije van. Rengeteg a buta, szétszívott agyú lecsúszott féreg, akik nem voltak elég bölcsek legalább azon a szinten maradni, mint én. Na, ők most az én megélhetésem. Talán ezzel nem nyerem el a kibaszott csodálatodat, de valahogy megbirkózom ezzel is. Ezt a kártyát osztották.
Nem akarom tovább ecsetelni nyomorúságomat, így is a kelleténél többet mondtam el. Myra-Myra, tehát ez volt a célod? Hát jó. Akkor most jön az én célom.

Válaszom után megiszom az utolsó cseppet is, és hozok még egy kört.
-    Meg kell, hogy mondjam, elismerésemet élvezed.    - mosolygok rá. -    Igazán becsületesen bírod a strapát.   - bökök tekintetemmel az előttünk sorakozó üres poharakra.
Kis hatásszünetet tartok, amíg tekintetét fürkészem, majd beleiszok a whiskeybe.
-   Tudod, én kedvellek!    - mutatok ujjammal a levegőbe egy hirtelen mozdulattal. -    Talán jobban hasonlítunk, mint azt hittem, és ez tetszik. Hiszen annál már csak egy jobb dolog van, hogy valaki hasonló, mint én, hogy annak a valakinek van még két melle és egy igen formás feneke.    - biccentem félre fejemet. Eléggé elengedtem a kantárt, önfeledt vagyok, és kivételesen semmilyen hátsógondolatok nincsenek a szavaim mögött, csak épp viccelődöm. Igen, szoktam, durva, mi?
-     Szerintem lehetnénk barátok.     - mosolygok szélesen, és befejezem a legutóbbi italt is.

[- Ez igen. Remélem élvezted a kis bemutatót.]

Bár kezd életlenné válni a kép, minden maradék erőmmel azon vagyok, hogy a legapróbb arcrándulását is megfigyeljem. Eddig fel sem tűnt talán, hogy milyen sokat változott az elmúlt pár hónap alatt. Nem a nyilvánvaló dolgokra gondolok, sokkal inkább a nehezen megfigyelhető változásokra. Szinte szürkének látom, vonásai élesebbé váltak, mintha éveket öregedett volna, és eltűnt az a sejtelmes fény az egyébként korábban meglehetősen megnyerő tekintetből. Egy pillanatra elgondolkodom, hogy vajon hogyan süllyedhet le valaki olyan szinten, mint Gray, de gyorsan rájövök, hogy ezt én sosem fogom megérteni. Miss Tökéletes és a Tökéletes Családja számára ez mindig felfoghatatlan marad – na persze. Merlinre, rosszul vagyok a folyamatosan fenntartandó látszattól.

Némán, de rezzenéstelenül figyelem, ahogy lehúzza a kis fiola tartalmát, már majdnem rákérdezek, hogy mi az, mikor rájövök, hogy lehet, hogy erre nem vagyok kíváncsi. Nem lepődöm meg, nem torzul el a látványtól az arcom. Tökéletesen semlegesen nézek rá, mert valljuk be: mi mást lehet Graytől várni?

- Ez igen. Remélem élvezted a kis bemutatót. – szólok továbbra is színtelen hangon, hadd érezze, hogy cseppet sem hatott meg a látvány, legyen bármi is az üvegben.

Gyorsan kortyolok bele az italba, melye egyre kevésbé tűnik borzalmasnak; való igaz, van, ahol tényleg a mennyiség számít. Persze, jobban esne, ha ugyanezt a mennyiséget valamilyen más italból fogyasztottuk volna el, például egy kellemes pezsgőből, de nem lehetek telhetetlen. Amúgy is, kell az izgalom, azt pedig erősen kétlem, hogy az este mindezek után nem fog meglepő dolgokat tartogatni.

- Ne is haragudj… - nevetek fel őszintén – De miért is lennék udvarias azzal, aki nem hasonlóan viselkedik velem? Udvariasság annak jár, aki megérdemli. – szünetet tartok – Udvariasságot afelé tanúsítunk, akit tisztelünk. Tévednék? – szegezem neki a kérdésemet, jégkék szemeim szikrákat szórnak.

Egy pillanatra felvonom a szemöldökömet, amikor rájövök, hogy mennyire félreérti a helyzetet. Szentséges mandragóra, azt hitte, hogy flörtölök vele?!
Na jó, tulajdonképp tényleg flörtöltem vele.

- Nekem? Céljaim? Veled? – nevetem ki, mert elég abszurdnak tűnik a gondolat, hogy bármire is jó lenne nekem – Mégis mit tudnék én veled kezdeni? – látványosan gondolkodom el – Fordítsuk meg a kérdést! TE mit akarsz TŐLEM?
Hát menjünk bele a játékba, bármi is legyen a vége. Több mint valószínű, hogy csúnya következményeket fog maga után vonni a döntésem, de jelen pillanatban szét vagyok annyira csúszva, hogy ne érdekeljen igazán.
Lopva végigpillantok Brandon sziluettjén, alaposan megfigyelem a mozgását, ahogy újabb italokért megy. Furcsa, de kár lenne tagadni, hogy nem rossz a látvány.

Ahogy belekortyol a friss – vagyis mondjuk úgy, hogy frissen hozott – italba, én is automatikusan a pohár után nyúlok, egy nagyobb korty szalad végig a torkomon, mely kishíján cigányútra téved. Myra?!

- Kizárt, hogy tévedek. Tudod, jó emberismerő vagyok. – felelem kurtán – Miért így hívsz? – nem hagy nyugodni a kérdés, hiszen senki sem szokott így nevezni. Érdekel a motivációja. Nem hiszem, hogy Brandon Gray bármit is célok és hátsó szándékok nélkül tenne.

- Tudod mit? De, csodállak. – vágom vissza – Zseniális, hogy üti egyik szavad a másikat. Ezt a kártyát osztották? Ne haragudj, de ez a beletörődéssel egyenlő.
Inkább ismét meghúzom a poharat. Nincs kedvem folytatni a gondolatmenetet, és ami azt illeti, nem hiszem, hogy képes lennék értelmes mondatokat kipréselni magamból. Még két itallal tér vissza, és hirtelen őszintén megijedek. Nagyon fog ez fájni holnap.

- Ó, Gray, ilyen szépet még sosem mondtak nekem! – felelem gúnyosan, ajkaim szegletében kacér mosoly játszadozik – Fel kell vennem a tempót veled, nincs mit tenni – húzom meg az italomat – Nem maradhatok szégyenben – nézek mélyen a szemébe, és próbálom kitalálni, mit gondolhat.

Hirtelen szólal meg, belőlem pedig kitör a nevetés. Tudom, hogy nem épp úri hölgyhöz illő, de a hasamat fogom, ahogy kacagok, szemem sarkában még egy könnycsepp is kigördül. Nagyon jól szórakozom.

- Vigyázz, mert a végén elbízom magam. – simítok végig a hajamon – Egyébként köszönöm, kemény munka eredménye ez a fenék. Mondjuk, te sem panaszkodhatsz. – szalad ki a számon, és bele sem gondolok, hogy lebuktattam saját magamat, illetve azt, hogy megbámultam formás kis fenekét. Hm, szörnyű vagyok.

- Barátok, mi? A magadfélék ismerik ezt a kifejezést? – gúnyolódom – Megtudhatom, hogy a te fejedben ez mit is jelent pontosan? – kérdezem, és igazából csak azt akarom, hogy mondja ki, amire gondol, hiába tudom nagyon is jól.

Felhörpintem a maradék italt, hátradőlök, karjaimat összekulcsolom a hasamon és várok. Tessék Gray, nálad a labda.

[Miért nem szereted?]

A hozzászólás nyomokban káromkodást tartalmaz!

Dean kétkedik a szavahihetőségemben, ami valljuk be: nem az ő hibája. Ennek és annak ellenére, hogy milyen részeg mégis látom rajt a kíváncsiságot. A törődés nem kicsit erős megfogalmazás, de felettébb érdeklem, és ezt bárhogy is próbálja tagadni, nagyon látszik szeme csillogásában. Miért ült ide? Miért kérdezi meg, mi van az életemmel? Az én életemmel? A lecsúszott, undorító, áruló szerencsétlenség életével, akinek hisz? Ha komolyan gondolná ezeket, nem inna velem bő háromnegyed órája. Valamiért ideült, és bár nagyon szívesen nekiszegezném a kérdést, de úgy érzem elcseszném ezt a perzselő hangulatot.

-    Miért nem szereted?   - kérdezem jelentőségteljes pillantással kísérve. Myra-Myra...
Meghúzza poharát, amivel alátámasztja dicséretemet. S amíg tekintete máshol időt, egy rövid pillanatig szemügyre veszem - nem túl nagy - de annál hetykébb melleit. Egy másik pillanatban pedig szabadon hagyott nyakát figyelem. Ó, istenem mennyire szeretem a hölgyek nyakát. A feszes és parfümtől illatos bőr, amely oly' vékony, hogyha lassú csókot lehelek rá, érzem szívének lüktetését ereiben.
Elkapom tekintetem nyakáról, és gyorsan belekortyolok az italomba. Gyomrom összeszűkül és bár nincs hányingerem, apró, gyors mozdulattal megrázom fejemet, de az életlenségen ez sem segít. Hm-hm.
Végigsimít a haján. Tekintetem egyből követi a mozdulatot. Hangtalan és észrevehetetlenül mély levegőt veszek, hogy kontrolláljam vérem áramlását, és újabb gyors korttyal segítek rá figyelmem elterelésére. Lassan ez a pohárka is elfogy.
Hamar visszaránt Dean varázsa, amikor megdicsér. Meglepetten húzom fel szemöldököm.
-    Nocsak Dean!   - nézek rá elismerően -    Ez csak nem egy bók volt?   - szavaimból sugárzik a derű és az őszinteség. Viccelek. Őszintén. Nem csak kamuból, ez nem mesterkélt beszólás. Hm-hm... talán sok lesz ebből a minőségi whiskeyből.
Nekem szegez ez olyan kérdést, amire most nagyon mocskosan tudnék válaszolni, de nehezen visszafogom magam.
-   Persze, hogy ismerem!    - mondom könnyedén, nemes természetességgel.
Az ajkára nézek. Csak egy pillanatra.
-   Tudod, a szokásos dolgok!    - vonok vállat vidáman. -   Egy-két jó vajsör meleg nyári estéken... Pár kviddics-mecs végigszurkolása. Megvitathatnánk, melyik csapat jobb, befonhatnánk egymás haját a Szombati Boszorkány lapjait olvasgatva.
Halk, rövid nevetést hallatok, és ebben a pillanatban hatalmas üvöltözés vonja el a figyelmemet. Amint az ordenáré hangzavar felé nézek, már egy bunyó közepén találjuk magunkat. Két faszi verekedéséből három másodperc alatt hatalmas tömegverekedés kerekedik, én pedig egyből felpattanok.
-      Szerintem men...    - de nem tudom befejezni a mondatot, mert egy részeg balfasz bemos egyet egy behemótnak, aki a nagy erőtől hátraesne Deanre, de időben észlelem a bajt, és teljes erőmből nekivetem magam a hátának, így oldalra dől, nekem meg kis híján bezúzza a bordáimat a nagy súly. Összepréselődött tüdőmbe köhécselve próbálok levegőt tuszkolni, közben szó nélkül megragadom Dean kezét, és felrántom a helyéről, majd az ajtó felé veszem az irányt.
Hiányt szenvedett kezemmel lökdösöm arrébb az embereket, akik az utamban vannak, és már az ajtónál járunk, amikor lövés hallatszik. Mugli fegyver. Kibaszom az ajtót, félre lökök egy faszit, és hoppanálok.
Nem messze, csak három utcával odébb.

Amint földet érünk - seggre a hideg földre -, körbe se nézek, csak Deant keresem a szememmel, hogy megvan-e minden végtagjával együtt. Kár lenne a fenekéért vagy a fél melléért.
-   Elnézésedet kérem, ha durva voltam, de nem akartam, hogy ólomgolyótartóként végezzük.    - nevetek fel, de köhögésbe csap át nevetésem. A kocsmából kifele menet valaki faszán mellkason könyökölt. Kiköhögöm magam, és széles mosollyal Deanre nézek.
-   Na. Ilyesmi barátságra gondoltam!   - mosolygok részegesen elégedett mosollyal.

[Szeretem, de talán nem tőled akarnám hallani.]

Rég hallottam utoljára ezt a nevet, pedig egykor a szerves részemet képezte. Nem sokan szólítanak így, gyakran azt sem tudják az emberek, hogy mit is jelöl pontosan az a bizonyos „M” betű. Egy pillanatra talán meg is lepődnék, hogy ő még erre is tudja a választ, de nem szabad elfelejtenem, hogy kivel is ülök egy asztalnál. Brandon Gray egyik legjobb tulajdonsága, hogy hozzám hasonlóan sokat hall – innen vagy onnan.

Szeretem, de talán nem tőled akarnám hallani. – felelem, és felvonom a szemöldökömet, miközben kacéran elmosolyodom. – Myra. – suttogom némán, ujjaim közt a poharamat szorongatom.

Hirtelen Mason jut eszembe, az én drága unokatestvérem – ő gyakran szólított így, mintha csak az ő kiváltsága lett volna. Szinte fülemben cseng az a rekedtes és mégis szelíd hang, ahogy a nevemet mondja. Immáron hónapok óta nem hallottam felőle, mintha a föld nyelte volna el. Talán ez állna a háttérben? Talán Gray ismeri őt? Tudja, hol lehet? A gyanakvás keserűen árad szét testemben, de úgy döntök, kivárok. Belekortyolok a poharamba, miközben igyekszem úgy tenni, mintha nem látnám, hogy végigszalad rajtam a tekintete, a szükségesnél talán hosszabban elidőzve bizonyos stratégiai pontoknál.

- Nem biztos, hogy folytatnod kellene az ivást. – kerekednek ki hirtelen szemeim, ahogy megrázza a fejét. Nem szándékozom az estémet a Mungóban tölteni.

- Minek iszik, aki nem bírja? – mérem végig diadalittasan, mintha egyfajta harcot vívtunk volna, hogy ki bírja tovább.

Egy szürke, hétköznapi szituációban valószínűleg már rég elpirultam volna, de most sokkal inkább a szórakozásé a főszerep.

- Meglepő, nem igaz? Én is tudok bókolni, csak nem szeretek. Jobb kapni, mint adni. – fejtem ki a véleményemet, majd rövid hatásszünet után folytatom – Különben is, ne szokj hozzá. Karácsony is csak egyszer van az évben.

Halkan nevetgélek, miközben a barátságról beszél, szemeim előtt megjelenik a kép, ahogy csajos pizsipartit tartunk kettecskén. Abszurd egy kép, ennél abszurdabbat talán még nem is láttam. Miközben a hátam mögül hangos üvöltözés hallatszódik, melyet az alkoholtól most csak tompán érzékelek, igyekszem minden egyes szavára koncentrálni. Egy ideig még figyelem, hogy mit mond, aztán felpörögnek az események, én pedig egyik pillanatról a másikra  a földön találom magam. Tekintetemet ide-oda kapkodom, jégszín szemeim Brandont keresik, miközben ujjaim automatikusan kitapintják a kabátomban rejtőző pálcámat. Furcsa érzések kavarognak bennem, hirtelen elfog a félelem és az aggódás, de mikor Brandon megérinti a kezemet, gondolkodás nélkül pattanok fel és indulok meg vele.

Percekkel később egy távolabb eső utcán találjuk magunkat. Vállam és oldalam kissé sajog a földet éréstől, kézfejemen a karcolások mentén kibuggyan egy-két vércsepp. Aggódva nézek végig Brandonon, bár nem tudom, miért is érdekel annyira, hogy egyben van-e.

- Ez mégis mi a franc volt? – mondom egyszerre elhaló és indulatos hangon. – Jól vagy? – kérdezem immáron aggódva, csak hogy érezze, nem rá vagyok mérges.

Összeráncolt vonásaim lassan kiegyenesednek, elmosolyodom a mosolyát látva, majd kitör belőlem a nevetés.

- Mondd csak Gray, lehet melletted unatkozni? – vigyorgok a képébe, és talán az alkohol hatására, de közelebb csúszom hozzá.

Csak egy pillanat erejéig engedem magam elveszni a tekintetében, majd hirtelen megcsókolom.

- Kösz, hogy megmentetted a hátsómat, barát. – mondom teljesen közömbösen, miután hátrébb húzódom, majd felállok, leporolom magam, és várakozón megállok felette. - És most, merre tovább, főnök? Fiatal még az este…