Ponti's Restaurant

-Mi?- figyelek fel Elliot vigyorára, ahogy belekezdünk a fogásainkba. -Nálam ez csak egy visszafogott első reggeli.
Oké, így azért túlzás, de tényleg legfeljebb idő kérdése, és megeszek ennyit. És akkor már hozzáfűzöm ezt a hobbit-hasonlatot is az előbbről. Aztán tényleg neki is látok a fogyasztásnak, miközben Elliot felzárkózik a korábban félbehagyott mondatához.
-Még nem- jegyzem meg tele szájjal. Hozzátenném még, hogy de úgyis mindjárt elmondja, de egyfelől ahhoz le kéne még nyelnem ezt a falatot előbb, azon kívül meg mire így tennék, már igazolja is ezt, felvázolva a régi családi ház helyét. Teccik az irány, amerre ezt tartani vélem. Mielőtt ezt a sejtésemet Elliot is igazolja, tarrtunk egy kör kajálási szünetet, amikor mohóbban, mint szofisztikáltan fogyasztjuk a vacsoránkat. Oké, Elliot eggyel kevésbé eszik esztétikusan, bár én se azzal törődök a leginkább, hogy kifinomultan egyek, hanem hogy ez a szószos-tésztás-tartalmas mindenség a milyen finom.
-Nagyon ...izgin hangzik. Hangulatos.- A falat végének a lenyelésével leplezem, hogy egyben a "romantikusan" szó helyett is másikra kanyarodtam. Mind a kettő egyaránt helytálló végülis, de valami azt súgja, nem volt rossz döntés így választani. És egyben ezúttal ha nagyon átfáznánk, nem kell még egy egész túrán, és - a magam részéről - egy tanár magyarázkodáson átrágni magunkat, mielőtt melegebb helyre mehetnénk. És nem kell egy könnyes búcsú után külön-külön tenni így.
A következő szavaim előtt azért lenyelem a falatot.
-Imádok repülni. Jól is néznék ki terelőként, ha nem szeretnék. Nincs saját seprűm mondjuk, úgyhogy csak edzésekkor meg meccsen volt alkalmam eddig repülni.
Csak a mondat vége után jut eszembe, hogy lehet, nem muglik előtt kéne hangoztatni, ugyanakkor igazából mindegy is, ahhoz, hogy értsék, ismerniük kéne a kontextust is, ami valószínú, az meg az, hogy legfeljebb simán hülyének néznek, hogy miről zagyválunk, ha egyáltalán érdekli őket az egész. Amit meg kétlek, a többi vendégnek is van saját jobb dolga, mint egymást hallgatózni. A varázstitkot meg tényleg kábé csak az buktatná le, ha tagadhatatlan példát látnak rá, az elmondásnak nincs bizonyítóereje.

[viselet]

Merel
1999. április 3.

– Nálam ez csak egy visszafogott első reggeli.
Merelnek érdekes fogalmai vannak a visszafogott reggeliről. Nekem leginkább azok a napok jutnak eszembe, mikor az egyik német erdőben éheztem és piros bogyókat ettem egy bokorról. Semmit biztosíték nem volt rá, hogy nem mérgező, de hát apám baglya már hetek óta nem bukkant fel és úgy voltam vele, hogy inkább a halál, mint az a kínzó éhezés. A bogyóktól nem sok bajom volt, leszámítva egy kis gyomorrontást, ami egy erdő közepén szintén nem túl szerencsés.
Már a harmadik nagyobb falattal küzdöttem, amit aztán le is döntöttem egy adag vörösborral, mikor az otthonomról elkezdett mesélt lezártam. Ráadásul el is képedtem hamarosan, mikor megtudtam: Merel kviddicsezik. Erre az információra nem számítottam, holott nem is volt elképzelhetetlen annyira. Különös is, hogy eddig nem került szóba egyszer sem.
– Imádok repülni. Jól is néznék ki terelőként, ha nem szeretnék. Nincs saját seprűm mondjuk, úgyhogy csak edzésekkor meg meccsen volt alkalmam eddig repülni.
Egyszerre irigykedtem és voltam nagyon kíváncsi. Én is nagyon szerettem volna bekerülni a Mardekár akkori csapatába, őrzőként. Tehetségem nem sok volt valószínűleg vagy egyszerűen csak nem gyakoroltam eleget a nyári szünetekben. Dean sosem akart velem játszani, állandóan Daniellel volt elfoglalva.
– Terelő vagy? – kérdeztem vissza felcsillanó szemekkel.
Valószínűleg megint túl lelkesnek tűntem. Mindig is lenyűgöztek az olyan lányok, akik szeretnek repülni és jól kviddicseznek. Merelből valahogy ki is néztem a dolgot, habár korábban nem gondolkodtam el rajta. Könnyedén el tudtam képzelni egy seprűn ülve, ütővel a kezében.
– Annak idején én is akartam… de hát egyszer sem választottak be az őrzői posztra – válaszoltam.
A hangom valószínűleg a lelkesből hirtelen vált csalódottá. Belül is így éreztem magamat, hiába volt tele a szám süteménnyel és csámcsogtam olyan hangosan, hogy még a szomszéd asztalnál is hallhatták. Általában boldoggá tett az ételt, de a múltamat… sőt a jelenemet nehezen feledtette el velem.
Megköszörültem a torkomat és gyorsan belekortyoltam a borba. Már megszoktam, hogy semmiben sem lehetek sikeres, de vannak azok a rúgások az életben, amiket nehéz elfelejteni. Viszont nem akartam elrontani Merel hangulatát, ezért az önsajnálat helyett inkább beleittam a borba még egyszer és elvigyorodtam. Kicsit nehezemre esett… de majd ráérünk a csillagok alatt drámázni, mint legutóbb.
A sütimre pillantottam. Hirtelen ötletem támadt, amivel garantáltan elterelhettem volna a figyelmet az éppen csak beálló, enyhén fagyos hangulatról. Ez most tényleg nem az az alkalom volt, ahol ki kellett volna rá térni. Ráér még, hosszú az éjszaka… hazulról amúgy is könnyebb lesz reggel majd a patikába menni.
– Kérsz egy falatot? – kérdeztem és felé nyújtottam a villámra szúrt süteménydarabkát.
Direkt egy jó csokis példányt tartottam neki. Reméltem, hogy elfogadja. Kifejezetten passzolna ahhoz a paradicsomos tésztacsodához, amit kértem. Talán egy kis sajt is volt rajta, de annyira nem értek az olasz konyhához. Egyáltalán nem emlékszem, mit ettem ott, ellenben arra a jó limonádéra, amit annak az Oliviának vagy Opheliának a társaságában fogyasztottam, nagyon is. Éppen készültem elájulni a szomjúságtól, mikor hozzá jutottam ahhoz a kevéske folyadékhoz.
– Nagyon finom… – próbáltam volna kicsit rábeszélni, ha szükséges.

-Najó- húzom magam elé Elliot poharát, amikor már megint jóval nagyobb kortyot húz belőle, mint feltétlen indokolt. Magamhoz veszem az üveget és dugót is, aztán töltök neki még egy fél pohárig. Utána a palackot a székemre téve a jobb hozzáférésért, beleerőltetem a parafadugót úgy félig, ameddig sikerül, a kilógó maradékát meg letöröm, hogy ne legyen annyi fogás rajta, hogy kézzel ki lehessen még húzni.
-Ezt oszd be innentől, a többit megtartjuk későbbre.- Halkabban még hozzáteszem: -Légyszi, ne csináljunk több műsort itt. Ha szomjas vagy, a vizemből kaphatsz még. Bocsi.
Megpróbálok minnél meggyőzőbben nézni rá úgy, hogy értse, nem bántásnak akarom szánni, csak tényleg kicsit sokat ivott így egyszerre és hirtelen. Az üveget le is teszem inkább a székem lába mellé.
Inkább tovább is terelem a szót a terelőségem témájára.
-Nem számítottál rá, mi? Ez a lényege. Najó, az első meccsünk óta nincs akkora meglepetésereje már, hogy egy ekkora kis izéke, mint én, a gurkókra vadászik és irányítja rá a másik csapatra, mert már ismernek, de még mindig hatásos. Igazából csak jól kell hozzá érteni, és simán működik. Rárepülésből ütök- osztom meg a technikám titkát cinkosan Elliottal, van egy gyanúm, hogy nem ezen áll vagy bukik egy jövőbeli meccs sikere. És szeretek mesélni.
Aztán átadom a szót neki azon alapon, hogy egy újabb kiadós falatot kezdjek fogyasztani közben. Ő is elkezd a maga kviddics nekifutásairól mesélni, de a történettel együtt a hangja is egy bús kanyarba fordulva elhalkul. Felpillantok, és megpróbálok vígasztalóan nézni rá, meg ahogy tele szájjal még megoldható, egy bátorító mosolyt is produkálni. A legutóbb is szomorkodott, amikor ő mesélt a múltjáról, és nem akarom, hogy szomorkodjon. Oké, kivéve azt a részt, amin meg én akadtam ki, egyébként érthető okokból. De most jólérezni jöttünk magunkat, nem szomorkodni.
De ő is inkább mosolyt erőltet az arcára. Mégegy bátorító pillantással kísérve befejezem a falatot. Már épp vágnám a következőt, amikor Elliot felkínál helyette egyet a tortájából.
-Így, ennek a közepén?- vigyorgok, de mielőtt még válaszolhatna is bármit, esetleg elutasításnak találhatná, vagy egyéb forma kifogásnak, előrébb is hajolok, lekapni a tortafalatot a villája végéről. Lehet, le kellett volna előtte öblíteni egy korty vízzel, de végülis a jó csokis íz hamar elnyomja az előző falat lasagne utóízét, nem keveredik olyan bizarrul, ahogy elnyammogok rajta. Aztán meg, mindkettő ízlik, úgyhogy nem zavarna túlzottan az se, ha keveredne az ízük bizarrul, jó plusz jó az minek lenne rossz végülis?
-Valóban- helyeslek bólogatva, ahogy felszabadul a szám a beszédre is.
-Te is kaphatsz az enyémből, ha éhes vagy- ajánlom fel a tányéromra bökve. Már kezdek megtelni egyelőre, de a lasagne vagy fele megvan még, és tudom, Elliot is milyen éhenkórász tud lenni. És szívesen megosztom vele.
-Vagy tudod mit? El is tetethetjük elvitelre, és később piknikezhetünk egyet szabad ég alatt- ajánlom föl egy cinkos vigyorral, a korábbi tervek margójára. Lenyúlva a borosüveget is meggörgetem egy kicsit, csak hogy hangot adjon a padlón, jelezve, hogy azt sem felejtettem el, meg nem elkobozni akartam azért. Igazából részemről el is kezdhetünk készülődni, akár most is. Elliotot tudom, hogy feszélyezi a mugli környezet, én meg úgyis csak ővele akarom tölteni az időmet, nem az étteremhez ragaszkodok helyszínül. És igen, a világlátás és repülés szintén izgibben hangzik. Meg a csillagnézés, ha ezúttal még hazaszökni se kell időre. Oké, lehet, hogy Apucsek nem bánná, ha nem másnap érek haza, de ha úgyis azért vagyok idekint, hogy megismerjük egymást, jó alkalom megismerni rólam, hogy ilyen szabad lélek vagyok, és úgyis vigyázok magamra. Kezdem egyre jobban bírni a fejét, és megbocsájtani neki a ballépéseit, de még nem tartunk azért ott, hogy csak a szavára kezesbárány legyek.

[viselet]

Merel
1999. április 3.

Az üveget bámultam, ahogy lassan átvándorolt Merel térfelére. A dugót alaposan belenyomtam, a tetejét pedig letörte, finoman jelezve, hogy most már ne igyak belőle. Hamarosan visszavándorolt a tekintetem a poharam tartalmára, ami igen csak kevésnek bizonyult. Nem fogom túlélni ezt a vacsorát… – egy sóhajtás hagyta el az ajkaimat.
– Légyszi, ne csináljunk több műsort itt. Ha szomjas vagy, a vizemből kaphatsz még. Bocsi.
– Azért akkora műsort nem szokásom csinálni – dörmögtem kicsit sértetten.
Szerencsére a kviddics téma kicsit elterelte a figyelmemet, habár az sem éppen jó irányba. A végére alaposan megcsappant az a kevés bor is, amink még volt. A süteményt pedig már nem is kívántam, habár iszonyú finom volt és az a kellemes illat… de egyszerűen nem bírtam volna még egy falatot lenyelni. A múltkérdés általában elveszi az étvágyamat, akárcsak az életkedvemet. Ezért inkább, hogy kicsit oldjam a saját feszültségemet Merellel is megkóstoltattam.
Elmosolyodtam, mikor elismerte, hogy finom. A villámat azonban ezúttal leraktam, nem kezdtem el tovább enni. Jobb volt így, hiszen már a fagyit sem kívántam, amit egy jó húsz perccel ezelőtt kértem ki a torta mellé, aminek azóta már tetemes mennyiség elfogyott.
Felemeltem a poharamat és megittam a bor maradékát. Talán egy kicsit már tényleg kezdett sok lenni. Egy kés szédülést éreztem, meg kellemes, langyosságot a testemben. Szeretek inni, nem csoda, hogy ezúttal is élveztem.
– Te is kaphatsz az enyémből, ha éhes vagy.
Az ajánlat nagyon jól esett. Szerintem még Esmé sem etetett soha a saját tányérából. Talán pont ezért hatott meg egy kicsit.
– Köszi, egyelőre tele vagyok – mondtam és csuklottam egyet.
Merel javaslata viszont nem is volt olyan rossz. A vacsorát könnyedén folytathatnánk odahaza. A ház mögött egy hatalmas legelő volt valamikor, időnként még most is ki szokták bérelni a muglik, ha megszaporodik a birkaállomány. Ott könnyen le lehet táborozni, tüzet gyújtani, hogy ezúttal a hűvösebb levegő se kínozzon minket.
Szerencsére, éppen akkor érkezett vissza a pincérnő a fagyimmal. Most is olyan negédesen vigyorgott, ami már komolyan kezdett bosszantani. Egy sóhajtással söpörtem félre az indulataimat. Meg akartam mutatni Merelnek, hogy ihatok én akármennyit, akkor is vissza tudom fogni magamat, ha kell. Csak akkor rendezek jelenetet, ha olyan kedvem van vagy éppenséggel unatkozom. Szórakoztató az emberek szenvedését bámulni, miközben megpróbálnak dűlőre jutni velem.
– Itt van a vanília fagyi – mondta és elém tette a tálat. – Egy kis eperöntettel is meglocsolták.
– Mégsem kérem a fagyit… viszont megtenné, hogy elcsomagol nekünk mindent? Illetve még egy ugyanilyen üveg bort is kérnénk – közben Merelre kacsintottam.
Vajon mit szól hozzá, hogy tudok viszonylag udvarias is lenni? A kérdés jobban foglalkoztatott, mint a pincérnő válasza. Nem szeretem ezt az arcomat, bár kétségtelen, hogy anyám megtanított viselkedni… de a kíváncsiságot, a szórakozást nem tudta kiölni belőlem. Egyedül az étkezés terén nem ért el velem nagyobb sikereket. Mindig is úgy ettem, mint egy disznó. Azonban, annak idején, mikor Dean szülei sokat voltak nálunk Daniel miatt – nem miattam –, akkor kénytelen voltam elővenni a legjobb arcomat. Lényegében rajtuk múlt a családi béke, ráadásul a mostohaapám munkája is nagyban függött ettől. Anya ezért mindent megtett, hogy legalább a társaságukban kisangyal legyek.
–   Természetesen – egyezett bele a nő és a tányérokkal együtt távozott.
– Na látod… tudok kedves is lenni – mondtam. – Az más kérdés, hogy nem érzem magamat ilyenkor elememben.
Kivettem a táskámból azt a pénztárcát, amiben a mugli pénzt tartottam. Ezt még apámmal váltottuk a Gringottsban. Nem tudom mennyire lehet nagy összes, de eldöntöttem, hogy sok borravalót hagyok a nőnek. Végül is nem hívta ránk a rendőrzőket… igaz ahhoz lehet, hogy kicsit durvábban kellett volna viselkednem.
Miközben a pénzt számoltam, megint csuklottam egyet. Elvigyorodtam a hang hallattán. Most majdnem olyan, mint a dementornál… csak kellemesebb kivitelben – gondoltam, miközben eszembe jutott a skót kaland. Ez még a legutóbbi találkozásunk előtt történt pár nappal, Montrego társaságában, Merelnek azonban nem említettem. Még egy kicsit friss volt akkor az élmény. Mára azonban úgy érzem, igazán jól sikerült kaland, akkoris, ha megsemmisült a parfümös tégely és jó pár percig úgy éreztem Montrego életem szerelme… ja, meg volt az a majdnem csókolózós dementos eset.
– Elsétálunk hozzám. Nincs olyan messze – magyaráztam. – Aztán előkaparom a seprűmet és már mehetünk is Irvinestownba.
Hirtelen zavarba jöttem a mugli pénztől. Már annyira sokféle bankjegy volt a kezemben, hogy fogalmam sem volt melyik micsoda, ráadásul azt sem tudtam mennyit érdemes adni a nőnek.
– Mennyire értesz a muglik pénzéhez? – kérdeztem. – Szerinted mennyit kéne neki adni, hogy ne hívja miattunk a rendőrzőke

-De inkább ne kockáztassuk.
Végül én nézek bocsánatkérően Elliotra, de inkább nem magyarázom hosszasan, miért vettem el a bor maradékát, remélem össze tudja rakni. Így is pengeélen táncolhatunk  már gyanússág terén. Sajnálom, hogy megsértődött, de tényleg nem akarok most összezördülni a hely üzemeltetőivel. Elég volt egy időre még a Mézesfalásos bravúr.
Ez, meg a múlton szontyolgás után sokkal jobban is esik látni, hogy mennyire felvidul az ajánlatomra. Oké, láttam már vidámabban is, de még mindig sokkal jobb, mint az imént volt. Kérni végül nem kér belőle most, amit meg is tudok érteni, az ő tortája se sokkal volt könnyebb az én kajámnál, a kóstolóm alapján elég csokinehézre sütötték, de látom rajta, hogy a gesztusnak örül. És az a lényeg.
A felvetésemből is terv kerekedik lassan, úgy tűnik, itt összecsomagoltatjuk a maradékot, és megyünk tovább. Világotlátni! Belegondolva, még annyira se voltam külföldön, hogy az országhoz tartozó, csak külön földdarab Észak-Írországban se jártam, úgyhogy ez is egy nagy első élmény lesz számomra, ez is Elliottal. Itt vissza is kalandozik a képzeletem egy hónappal ezelőttre, és megdobog a szívem is egy másik nagy első élmény gondolatára.
-Tudom, hogy tudsz. Velem mindig annyira kedves vagy- mosolygok vissza rá, miután a pincérnő továbbált, szándékosan inkább emelve ki a pozitívat. A muglival való hangnemét meg inkább illedelmesnek meg udvariasnak mondanám, bár a tekintetemmel megpróbálom jelezni felé, hogy azt is elismerem. Mindenképp kevésbé volt ellenséges vele, mint lehetett volna.
Ahogy a pincérnőt elnéztem, amikor hallotta, hogy fölös kört futott a fagyival, fogadni merek, hogy ki fogja számlázni azért, nem minőségi panasz okán mondtunk le róla végülis, de na. Van egy fagyijuk szépen tálalva, amihez hozzá se nyúlt senki, tetszés szerint eloszthatják maguk között a konyhán. Lehet, hogy a távozásunkat ünneplendő pont így is fog történni nemsokára. Plusz Elliot továbbra is kért egy újabb egész üveg bort, amit most elvinni fogunk, úgyhogy panaszuk nem lehet.
-Jól hangzik- bólintottam a tervre lelkesen, hözben azért előhalásztam, egyelőre az ölembe csak, a saját pénztárcám is. Csak a biztonság kedvéért. Kérni azért nem akartam nagyon Apucsektől, de a biztonság kedvéért a saját zsebpénzem mágusvalutában lévő részét átválttattam fontra.
-Ha a varázspénzt át tudod váltani, igazán nem nehéz- hajolok át az asztalon segíteni Elliotnak a címletekkel
-Ezek a papírok a fura L betűvel a fontok, itt írja számmal is rajta, hogy az adott papír hányat ér.- Inkább nem zavarom össze a bankjegy szóval, csak szépen egyszerűen.
-Ezek a kisebb érmék a penny-k, azon is itt van számmal, hogy mennyit ér. Ha összeadsz százat, az ad ki egy fontot. Értékre igazából ez egy knút és ez egy galleon- emelek ki egymás mellé egy egypenny-st, és egy ötfontost.
Aztán rátérek a kérdésére is. Varázslóétteremben nem voltam sokat, nem tudom mennyire működik ugyanazzal a módszerrel, de a muglit pont tudom annyira, hogy értsem.
-Majd amikor jön vissza, hozza a számlát is, arra rá lesz írva, pontosan mennyi, de ha fölkerekíted a következő ötös vagy tízesig, biztos nem fog ránk haragudni.
A borravaló szabályaihoz vagy annál íratlanabb szokásaihoz már én sem értek, de biztosra menni még így is tudok. Lehet, hogy nevetségesen nagy borravaló lesz ilyen elv alapján, de kétlem, hogy az étterem fog panaszkodni miatta.
Amennyit eldiskurálunk, lehet, hogy már mindjárt jön is a pincérnő az elcsomagolt kajával meg számlával, elmatekozzuk az időt addig.
-Nyugi, van nálam is muglipénz, ha nem váltottál eleget.- Csak hogy ne legyen belőle bonyodalom, ha véletlen úgy jönne ki. Aztán ha ragaszkodik hozzá, hogy ő fizessen csak, nekem visszaadhatja varázspénzben, csak az éttermesek nem tudnának mit kezdeni vele. Mindez persze arra az esetre, hogyha kell kisegítenem valamennyivel.

[viselet]

Merel
1999. április 3.

Figyeltem Merel szavait, habár nem nagyon értettem az átváltást. Sosem boldogultam igazán jól a számokkal, nem az én asztalom volt, de azért lelkesen bólogattam minden mozdulatára és megjegyzésére. Mire persze lerakta a kezében lévő fontot és pennyt, már elfelejtettem mennyire kell átváltani.
Inkább nem mutattam ki milyen szerencsétlen vagyok, egyszerűen csak elvigyorodtam. Biccentve köszöntem meg az útmutatást. Ezzel sem árulva el, hogy aztán az égvilágon semmi nem maradt meg a fejemben. A Roxfortban is bevált ez a módszer, ha valamit nem tudtam… vagy legalábbis elég lusta voltam nem felfogni. Néha jobban szerettem hülyének tettetni magamat, mint erőlködni, hogy megértsem. Ez pedig a mai napig nem változott egy szemernyit sem. Azt hiszem, erre mondják azt, hogy nem nőtem ki semmit.
– Nyugi, van nálam is muglipénz, ha nem váltottál eleget.
Merel visszahúzódott a saját térfelére, éppen szerencséje volt. A pincérnő visszatért az elcsomagolt étellel és az üvegborral. Szívem szerint fogtam volna az alkoholt és máris húztam volna belőle egy jó nagy kortyot, de a lány kérésének eleget téve visszafogtam magamat. Majd iszol a pusztán – nyugtattam meg magamat.
– Remélem, jól érezték magukat nálunk – mosolygott a nő és elém tett egy papírfecnit. –   És parancsoljon a számla.
– Remekül – válaszoltam kissé ridegen megint, aztán megnéztem, amit elém rakott.
Elégedetten bólintottam. Ezzel jeleztem, hogy tökéletes a végösszeg és nem szorulok anyagi támogatásra. Apám ezek szerint értett a mugli pénzekhez, hiszen egész sokat váltatott ki velem… annyira nem figyeltem, ott sem. Egészen más dolgok foglaltak le abban a pillanatban, valahogy a dementor és Esmé között keringte a gondolataim.
Alaposan felkerekítettem a végösszeget és csúsztattam az asztalon a nő felé.
– Köszönünk mindent – a mondat közben Merelre sandítottam.
Kíváncsi voltam a jólnevelt oldalammal kapcsolatos véleményére. Reméltem, hogy valamiféle érzelem kiül az arcára. Nem is értem, hogy miért akarok ennyire imponálni neki, de nyilvánvalóan nem azzal a csók-puszival függ össze, amit még az étkezés megkezdés előtt adtam neki. Attól én magam rendkívül zavarba jöttem, mégha neki tetszett is. Tudom, hogy nem jól döntöttem abban a percben, hiába csak örömöt akartam neki okozni.
–   Mi köszönjük, hogy nálunk vacsoráztak! Kérem, jöjjenek máskor is – felelte a nő és végre magunkra hagyott.
Felkeltem a székből, átsiettem Merel oldalára. Az övét is kihúztam, hogy könnyebben fel tudjon állni. És még rám mondják, hogy nem vagyok eléggé úriember – mosolyodtam el kissé gúnyosan, ahogy eszembe jutott Daniel szavai.
– Mennyire kibírhatatlan velem egy romantikus vacsora? – kérdeztem, mikor már a cuccaimat szedtem össze a szék mellől.
Elég sok papírtáska volt nálam, de ez nem akadályozott meg abban, hogy elöntsön a felszabadultság érzése. Végre kimehettem erről a muglihelyről, hogy aztán a magam ura legyek mindenféle feszélyező dolog nélkül.
Valószínűleg nem kellett volna romantikusnak sem titulálni a vacsorát. Nem volt túl helyénvaló, akárcsak az a korábbi puszilkodás. De már visszavonni nem tudom a kimondott szót, még akkor sem ha eléggé félreérthető lehetett.
– Majd hozom az ételt is… te csak fogd a bort és nyisd az ajtót – mondtam.
Reméltem nem ellenkezik, de amíg haza nem érünk és ki nem fekszünk a legelőre, hogy csillagokat lessünk, addig teljes mértékig úriember maradok. Nem tudom, hogy neki ez vagy az átlagos oldalam tetszik-e jobban… Esmé oda volt a „herceg Elliotért”, akivel táncolt azon az elcseszett bálon. Mármint végül is a végeredménye jó volt a bálnak, hiszen jól telt az éjszaka, ráadásul elloptam egy kardot. Szóval mondhatni, akkoris megérte. Ma nem számítok ilyen zsákmányra. A családom házánál éppenséggel semmi érdekes nincsen egy rakat bárányon kívül… és azok sem izgalmasabbak, ha az ember már találkozott egy párral.
– Indulhatunk? – kérdeztem.
Az ajtón kívül megcsapott a hűvös levegő. Már egészen sötét volt odakint. Szerencsére nincsen messze a lakásom, ahol aztán majd egy kabátot biztosan magamra ráncigálok és Merelnek is keresek valamit, amit majd magára tud venni. Odahaza biztosan sokkal hűvösebb van, mint itt. Még messze van az az időszak, hogy kellemesen meleg legyen kint tartózkodni sötétedés után.

Nem tudom, érti is-e, de mindenesetre Elliot lelkesen bólogat, ahogy magyarázom a muglipénzt. Igazából ha annyit megjegyez belőle, hogy a papíron lévő számokat kell összeadni leginkább, máris sínen vagyunk. Boltban az eladó kiszámolná a visszajárót úgyis, itt meg ráhagyjuk, hogy borravaló. Végül vissza is tér a pincérnő az elcsomagolt kajáinkkal, meg a számlával, úgyhogy vissza is ülök a székemre, hogy ne én foglaljam az asztalt.
-Nagyon- helyeselek én is bólogatva a néni kérdésére, közben úgy látom, Elliot is a biztosramenős tanácsomat fogadta meg, és fölkerekítette az összeget a következő tizesig. Ha jól néztem, a fontok vége bőven öt alatt lett volna egyébként.
Elliot felém intézett pillantására egy szemöldököt emelek előbb, kérdendő, hogy mi a kérdés, aztán követem egy bátorító mosollyal. Nekem legalábbis úgy jött le, hogy megerősítést várt valamire. Így is én tortúráztattam meg azzal, hogy ezt a helyet választottam, legalább ennyivel illik ellensúlyoznom.
A nő szavait valahogy kevésbé érzem őszintén lelkesedőnek, mint ahogy a mondat jelentéséből adódna, és erősen gyanakszok a borravaló diplomáciai erejére inkább. Távozni például még mindig elég gyorsan távozik, minden dolgát letudva velünk.
Elliot egy mosolyt kap a lovagiasságért, bár különösebb probléma nélkül megoldottam volna az asztaltól felállást én is. Nincs nagy igényem ilyesmire, nem a megmentendő hercegnő típus vagyok, vagy hercegnő típus úgy egyáltalán, de attól még jól esik a figyelem, most minek mondjak nemet rá?
Ha már úgyis van ilyenem, kihasználom, és az előásott pénztárcám ezúttal az új táskámba rakom, ezt egyelőre csak a normál felébe. A táskát a vállamra kanyarítom, és Elliot kérésére felnyalábolom a borosüveget, meg akkor már az előzőt is a szék lába mellől, van még benne annyi, hogy csak ne hagyjuk itt. Ha egy hónom alá csapom a kettőt, és így szép ügyesen megfogom őket az alkaromon megtámasztva, még az ajtóhoz is marad egy szabad kezem.
-Nagyon szép és ügyes voltál- vigyorgok egyet a kérdésére. -Gonosz volt tőlem direkt mugli helyet választani, tudom, hogy nem a kedvenc környezeted. Szóval bocsi. Meg a dugó beletörősdiért is, csak már rosszabbra számítottam.
Egy őszint e bocsánatkérő pillantást is kap mellé, mert tényleg szigorúbb voltam, mint szükségesnek bizonyult.
-Mehetünk- igazítok még egyet a táska vállszíján, hogy kényelmesen legyen, aztán már az étteremből kiérve hozzáteszem még: -De ez a vidám fejed most mondd, hogy nem érte meg. Mint egy jóllakott ovodás, aki megtudta, hogy otthon maradhat egész héten, és még a lottót is megnyerte. Tényleg ne vigyek valamit amúgy? van egy szabad kezem.
De ha ragaszkodik hozzá, hogy mindent ő cipeljen, nekem megfelel. Akkor az egyik üveget veszem át a szabadabbik kezembe, úgy csak biztosabb azért.