Udvarok

A temető és a tó között elterülő, kicsi, árnyékos udvar. Kevés diák jár ide, mivel eléggé nyomasztó, ám aki épp magányra vágyik az itt megtalálhatja.

[Később:]

Olivia Stane

Patrick a kis hollóhátas, sietett a temető és a tó között húzódó kis udvarra ahol szabadidejét töltötte. Szerette ezt a helyet, mert itt csend volt és egyedül lehetett, nem mintha bárki is beszélgetni akart volna vele. Egy darabig mindig csak ült, mintha valami csodára várna, de végül csalódott arccal, tekintetét a földre helyezte és mélyen bámulta azt, mint aki hangyákat számolgat. Sóhajtott egyet, és kinyitotta olvasmányát. A könyvet még édesapájától kapta születésnapjára a Rómeó és Júlia című könyvet, bár akkor még nem érdekelte ez a nyálas szerelmi történet, de most magányában és unalmában egyre jobban tetszett neki a két szerelmes históriája. Arról ábrándozott, hogy lesz egy barátja, aki megérti és elfogadja. Míg a könyvet olvasta egy madárka szállott le mellé, egy díszes madárka, amit még nem látott a Roxfort közelében.
~Talán egy új faj, vagy talán egy félre sikerült kísérlet eredménye? – Fogalmazódtak meg Patrickban a kérdések.
–Szép időnk van, ugye? – kérdezte a madarat, tudván, hogy válasz nem fog érkezni.
–Éhes vagy? – S elővette uzsonnáját. Tört egy darabot kenyeréből és a talajra morzsolta. Az égivándor szívesen fogadta a csemegét, miután befejezték a lakmározást a csicsergő meghajolt, mintha köszönetét nyilvánította volna. A gyermek kinyújtotta karját, lassan, óvatosan, nehogy a madarat elijessze. A madárka fikarcnyit hátrébb ugrált, majd rászállt Patrick ujjára.
–Bátor kismadár. –szólt az ifjonc, elnevetve magát. Örömét lelte ebben a kis jószágban, mert saját magát látta benne. Mind a ketten együtt töltötték az időt. Patrick elővette jegyzet lapját és elkezdte leírni a
kismadár jellemét majd lerajzolta.

-Nos, mutasd maga kis barátom! Szép világos kék vagy, hasad világos barna. Így ni, kész is a rajz és a külsődről a leírás. Most a jellemzésed következik. Nézzük, bátor, egész okos és szereti az embereket. Már csak egy név kell neked. – Ebben a pillanatban a kis szárnyas állatka egy fa ágához repült, ahonnan egy jégcsap lógott. Meg kocogtatta, majd elrepült.
– Ég veled kis barátom! – Kiáltott utána a gyermek.
~A neved legyen jégmadár. Fel is írom. Nem foglak elfelejteni, de te se feledj engem, hátha egyszer újra találkozunk. – Könnyes szemekkel felállt a talajról és elrakta jegyzetét. Úgy döntött mivel nincs más teendője beleolvas az Átváltoztatás tankönyvbe és megnézi miről is fognak tanulni a későbbiekben.

Később:

~Nos, épp itt az ideje egy kis gyakorlásnak! – ugrott fel Patrick.
~Vajon melyik varázslatot gyakoroljam? A Reparo bűbáj tökéletes lesz. – elővett egy cetlit, majd széttépte és ledobta a földre. A pálcájáért nyúlt, de nem volt a szokott helyen. Idegesen dobálta ki holmiját, miközben kereste a varázspálcát.
~Hol lehet? Biztos ellopták, vagy elhagytam – kapkodta fejét kétségbe esetten. Eközben hangos nevetést hallott, nem messze tőle. 3 mardekáros fiú nevetett rajta.  Először a nebuló nem értette min nevetgélnek, de aztán meglátta kezükben a pálcáját.
-Az az enyém! Kérem vissza! – követelt az elsős
-Azt hiszem, megtartom magamnak – szólt gúnyosan az egyik fiú. A helyzet kilátástalannak látszott Patrick szemszögéből.

Nem igen szoktam erre felé sétálgatni. De most jól esik egy kicsit egyedül lenni, hogy sem Susane sem pedig Emily nem csacsognak a fülembe. A temető és a tó között levő kis udvarra veszem az irányt. Fogalmam sincs miért, csak visz a lábam magam sem tudom hová. Tulajdonképpen nem is nagyon érdekel merre megyek. Csak szeretnék egy kicsi nyugalmat, a hosszú nap után. Ahogy közeledek az udvar felé nevetésre leszek figyelmes. Három mardekáros gyerek egy pálcával a kezükben. Valami azt súgja, hogy nem az övék. Kicsit messzebb észreveszek egy első éves kisfiút,  ácsorog és a fiúkat nézi, meg sem mer moccanni. A fiúk meg csak nevetnek rajta.
- Nem gondoljátok, hogy egy veletek egykorúval kéne inkább kikezdeni! – szólok oda nekik, bátorságot véve magamon. Felismerem őket. Mardekárosok. Az egyik egy évfolyammal alattam jár, a másik kettő annál kisebb.
- Áh, nézzétek csak kiszólt be nekünk. – szól hozzá kajánul nevetve a nagyobbik.
- Adjátok vissza a pálcát a fiúnak. Van egy olyan érzésem, hogy nem a tiétek. – hangosan nevetni kezdenek. Majd hirtelen előrántja a nagyobbik a pálcáját.
-Vingardium leviosa! – és a srác pálcája felrepül az égbe. – Na ha annyira kell a pálcája menj érte. – mutat az egyik fa tetejébe ahová felreptették. Nagyon nagynak képzelik magukat ezek a srácok. Felpillantok a fa tetejébe, az ágra, ahol a pálca megakadt. – Vagy te is utána akarsz repülni. – mire a srác felém szegezné a pálcáját én hamarabb előrántom azt és kimondom.
- Capitulatus! – erre mindhárom srác pálcája a földre zuhan. Majd mikor lenyúlnának érte, ismét felkiáltok. – Levicorpus! – a középső srác a bokáján fogva a levegőbe repül. Kissé meglepődnek látszik az arcukon. – Na most szépen elmentek. Vagy nem eresztem le a barátotokat. – mondom még mindig rajta tartva a pálcát. A két kisebbik felkapja a maga-maga pálcáját és elindul vissza a Roxfort felé. Én a Liberacorpus-al leengedem a másik fiút, majd ő is eltűnik. A fiú még mindig őket nézi, majd a fa tetejére a pálcája után bámul. Hát igen, onnan nehéz lesz leszedni. De egy varázslónak semmi sem lehetetlen. Tudom, hogy tennem kell  valamit és segítenem kell azon a srácon, mert még a végén nagy bajba kerül.
-Invito! – hangoztatok egy újabb bűbájt és a pálca a kezembe repül. A pálcával a kezemben a fiú felé megyek. Odanyújtom.
- Tessék. – mondom. – Legközelebb majd jobban vigyázz rá. – teszem hozzá. – Nem kéne itt lenned, ez nem épp a legjobb hely az egyedül létre egy ilyen kis gyereknek. – dorgálom meg kissé. Itt nem igen szoktak, kisdiákok császkálni. Még nagyobbak is csak nagy ritkán.
- Gyere. Jobb ha visszakísérlek a Roxfortba. – invitálom. Igazából nem szeretném, most itt hagyni egyedül. Biztos vagyok benne, hogy még mindig itt császkálnak valahol a mardekáros srácok. Nem lenne túl szerencsés dolog belekeveredni, valami bajba. Még megbüntetnének engem is és őt is.
Vissza indulunk a Roxfort felé.

A mardekáros fiúk jót nevettek a tehetetlen fiún, aki remény vesztetten állt ott.  A félelem teljesen elködösítette elmélyét és ledermedt, s közben azon gondolkozott, hogy miért ilyen szerencsétlen, miért nem tudja megvédeni magát. Mikor beletörődött, hogy pálcáját nem fogja hamar viszont látni, de hirtelen egy nála jóval idősebb lány jelent meg. Egy gyönyörű lány, nagy barna elbűvölő szemekkel és mesébe illő barna hajjal. Patricket elfogta egy különös érzés, amit ez előtt csak régi barátjánál érzett. Egy kellemes, bizsergető érzés. Hirtelen mindenki más a lányon kívül jelentéktelenné vált a hollóhátas számára, talán még egy kis ragyogást is látott a lány körül, mintha egy angyalt látott volna. Minden mozdulatával és szavával „elvarázsolta” a fiút. A gyermek látta a történéseket, de nem igazán fogta fel mi történik, azt hitte csak az elméje űz furcsa játékot vele. Csak arra eszmélt fel mikor a leányzó hozzá szólt.
- Tessék. Legközelebb majd jobban vigyázz rá! - Patrick egy kis ideig még némán és mozdulatlanul állt, mint aki kővé dermedt, majd elvette az elvesztett pálcáját megmentője kezéből.
- Köszönöm – mondta halkan az ifjonc. Közben azon gondolkodott, hogy egy lány ilyen bátor, ő meg ilyen gyáva.
~ Hogy lehetek ilyen gyáva? Egy lány ment meg?! Ez szánalmas. Muszáj összeszednem magam. Bátornak kell lennem.
-Nem kéne itt lenned, ez nem épp a legjobb hely az egyedül létre egy ilyen kis gyereknek. – A fiú lesüti szemét.
- Én csak egy nyugodt helyet kerestem. – elindul a lánnyal.
- Figyelj csak! Látom te elég jól értesz a varázslatokhoz, mit szólnál ha gyakorolnánk egy kicsit. Úgy is gyakorolni akartam. – Csillogó, reménnyel teli szemekkel nézett a lányra.
- Egyébként Patrick vagyok, Patrick McFly és Hollóhátas. – nyújtotta kezét a gyermek. Majd, hogy oldja a feszültséget, elővett egy zacskó savanyú cukrot.
- Kérsz belőle? – S közben a lány kezébe nyomta az édességet. Ezután  zsebre vágta a tasakot.

- Tudom, én is így voltam ezzel kisdiák koromban. –   mondom a srácnak, hogy megnyugtassam. Vagy talán csak azért, hogy jobb kedvre derítsem. Úgy néz engem mintha életében nem látott volna még lányt. Nagyon aranyos, ahogy így néz fel rám. Szerintem még soha nem nézet rám így egy hímnemű egyed sem, még egy kisfiú sem. Elmosolyodom.
- Gyakorolni? – kitárt szemekkel bámulok rá.  – Figyelj igen sok varázslatot tudok. – helyeselek a feltevésére. – De neked ezekből még nem kell tudnod mindeniket. – magyarázom. – Van egy néhány amelyet majd, csak nagyobb korodban fogsz megtanulni. – mondom el neki kedvesen a dolgokat. Olyan csillogó és kérlelő szemekkel néz rám, hogy nehéz ellentmondani neki. – Jó rendben legyen. Néhányat amit neked is tudnod kell, begyakorolhatunk. – egyezek bele végül.
- Örvendek. Az én nevem Olivia Stane. – mutatkozom be udvariasan én is. Miután ő is megtette. – Én Hugrabugos vagyok. – teszem hozzá halkan. Látom amint egy cukorkát nyújt felém, majd pár perc múlva érzem is a kezemben. Mielőtt még válaszolhattam volna a kérdésére.  – Köszönöm. – fogadom el a felkínált cukorkákat.
- Keressünk egy megfelelő helyet ahol gyakorolhatnánk. – mondom neki, és elindulok vele a tópart egyik távolabbi zugába. Itt nem jár senki jóformán, tehát pontosan megfelelő hely ez arra, hogy gyakoroljak Patrickel. – Ez itt jó lesz. – jegyzem meg elégedetten, körbenézve a területen. Majd Patrickra nézek.
- Szeretném megnézni előbb, hogy miket tudsz. – mosolygom rá. – De csak mond el mik azok a varázsigék amiket már ismersz, de nem biztos, hogy tudod megfelelően használni őket. – kérem meg rá. Ebből rájöhetek, hogy miben is kellene a segítségem neki. Azt már láthattam, hogy először is azt kell megtanítanom neki, hogyan védje meg magát a felsőévesektől, valamint, hogy hogyan szerezze vissza a pálcáját.
- Ne félj itt vagyok. – biztatom továbbra is vállára téve a kezem, úgy érzem, kissé mintha félne.  – Csak sorold fel őket. Nem kell, hogy meg is mutasd. – magyarázom kedvesen. – Csak azokat fogjuk be gyakorolni amik feltétlenül fontosak és amiket többször kell majd használnod az elkövetkezendőkben. Na rajta!

- Köszönöm, hogy segítesz. Szeretném megvédeni magam ezektől a mardekáros diákoktól, hiszen ők minden előssel szemétkednek. Meg akarom nekik mutatni, hogy velem nem érdemes packázni.
Igazán szép neve van, ami illik egy ilyen szép és erős boszorkányhoz. Sajnos nálam már jóval idősebb, bár ki tudja, lehet, hogy pár év múlva, ha még mindig ilyen heves érzéseim lesznek mellette, akkor esetleg lehet belőle valami. Egyelőre még csak szerelemnek se tudom nevezni ezt a dolgot, hiszen ezelőtt még sosem találkoztam ehhez fogható érzéssel, így lehet, hogy teljesen mást jelent. Nyugalom és kedvesség árad ebből a lányból, mintha egy nagy boldogság bomba lenne, ami „megmérgezi” a körülötte lévőket sok örömmel. Bárcsak a magaménak tudhatnék belőle egy darabot vagy mohón az egészet, hogy mindig érezhessem ezt a sok pozitív dolgot, amit Olivia sugároz magából.
- Rendben, te biztosan jobban ismered az iskolát, mint én, így könnyen találhatunk egy megfelelő helyet.
Hamar találunk is egy eldugottabb zugot, ami láthatólag teljesen üres, így tökéletes hely a gyakorlásra. Olivia tökéletes a helyválasztásban és láthatólag tényleg sokkal jobban ismeri a kastélyt, mint én. Meglepődnék, ha lenne valami, amiben nem tökéletes. Bár eddig nem hittem abban, hogy valaki lehet tökéletes, de Olivia látván kezd egyre megtörni ez az elméletem.
- J-jó, elmondom – mondom kissé félénken. Elgondolkozok, hogy mégis mik azok a varázslatok amik nem mennek annyira jól, bár más esetben ezt rögtön meg tudnám mondani, de Olivia mellett zavarban vagyok. Amint a vállamra teszi a kezét, szinte minden idegességem elszáll. Úgy érzem, mintha hirtelen súlytalanná válnék, mintha bármelyik pillanatban ellebeghetnék az űrig. Mikor sikerül túltennem magam ezen a varázslatos élményen, akkor elkezdem a felsorolást.
- Nos, amik nem mennek annyira jól, azok a következők: Vingardium leviosa és Petrificus totalus. Én mindig igyekeztem megtanulni mindent, de ezt a két varázslatot nem sikerült tökéletesítenem. Szégyellem magam, hogy ilyen egyszerű varázslatok gyakorlásával rabolom az idődet – mondom teljesen elkeseredve, még egy-egy könnycsepp is kicsordul a szememből.
Ezúttal nem tudom visszatartani a könnyeket, mert sok érzés kavarog bennem, mintha egyszerre kéne éreznem mindent. Szomorúságot és boldogságot, idegességet és megnyugvást. Szétfeszít ez a sok érzelem, szinte fel tudnék robbanni és színes konfetti ként repülnének ki belőlem a túlcsordult érzelmeim.

Még sosem tanítottam diákot semmire sem. Leginkább magamat szoktam fejleszteni, másokat nem. De valahogy megsajnáltam Patricket odakinn. Azok a hülye Mardekáros srácok akkor érzik jól magukat ha kibabrálhatnak egy kisebbel. Mocsadékok. Gyáva nyulak ahelyett, hogy választanának egy erőben, korban hozzájuk illő ellenfelet. Csupa kis suhanc. Azt hiszik nagy ágyuk de közbe csak egy kis senkik.
Oh csak ezeket nem tudja. Nem olyan nehezek, legalább is nekem nem. De egy akkorka diáknak biztosan nehezére esik jól megcsinálni ezeket. Ha jól belegondolok nekem sem ment éppen elsőre minden varázslat.
- Rendben. Akkor ezeket fogjuk gyakorolni - elgondolkodom. Bár az utóbbi kicsit nehéz lesz. Azt nem olyan könnyű gyakorolni. Vagyis ahhoz kellene valaki vagy valami amin kiapprobálnánk. Nem tudom, hol találnánk egy jelentkezőt. Majd csak kitalálok valamit remélhetőleg. De addig is az elsőt begyakoroljuk.
- A másodikkal lesz egy kis technikai problémánk - mosolygom. - De majd megoldjuk valahogy - teszem hozzá biztatóan Patrickra nézve. Remélem nem izgul és nem is fél tőlem. Nem vagyok annyira ijesztő azért. - Addig is gyakoroljuk be az elsőt - mondom és magam is előveszem a pálcámat, majd Patrick felé mutatok, hogy ő is vegye elő az ővét ha még nincs nála.
- A varázsigét tudod akkor, nem? - kérdezek rá, bár az előbb elmondta, tehát akkor tudja, csak épp nem tudja használni. Tyűha. Na még én is összezavarodtam. Mindegy a biztonság kedvéért rákérdezek. Közben körbenézek, hogy találok-e valamiféle tárgyat amin gyakorolhatunk. Az jó lesz. Mondom magamnak mikor megpillantok egy kisebb pohárkát a földön. Remélem nem valami elátkozott cucc, vagy hopp kulcs, mert abból nem sülne ki jó dolog. - Ezen fogunk gyakorolni - teszem Patrick elé. - Előbb megmutatóm neked és utána majd te próbálkozol meg vele. Rendben? - kedvesen Patrickra mosolygok. Előre nyújtom pálcámat és nyomatékosan, hagosan kiejtem a varázsigét.
- Vingardium Leviosa! - a kis pohárka lassan felemelkedik a földről és követi pálcám irányát. Egyre magasabbra és magasabbra engedem, majd teszek egy kört vele magunk körül. Aztán nevetve leengedem.
- Most próbáld meg te! - mondom Patricknek.

Nem is gondoltam bele a második varázslatba, de valóban gondjaink lehetnek vele. Hiszen, ha sikeresen sóbálvánnyá változtatom, akkor nem tudom vissza változtatni. Olivia már biztosan ismeri a finite varázsigét, úgy hallottam, hogy az minden bűbájt és ártást semlegesít. Bár felsőbb éves mardekárosoktól hallottam, így nem biztos, hogy hiteles a forrásom. Majd megoldjuk valahogy, de addig is inkább az első varázslatra koncentrálok.
- Igen, ismerem a varázsigét. Vingardium Leviosa az ige.
Olivia talál is valami mocskos pohár szerűséget, amit az egyik diák dobott el biztosan. Kár, hogy nem láttam ki volt az, mert akkor elintézhetnék neki egy büntetőmunkát szemetelés miatt. Legalább most épp kapóra jön ez a kis pohár, hiszen tökéletes a bűbáj gyakorlásához.
- Rendben, akkor figyelek.
A lány könnyedén elsüti a varázslatot, majd lebegtetni kezdi a poharat. A magasba emeli, majd körözni kezd körülöttünk a pohárkával, ezek után könnyedén visszahelyezi a földre. Eljön az én időm, nem tűnik túl bonyolultnak a bűbáj, de azért eléggé izgulok, hogy ha nem sikerül, akkor beégetem magam Olivia előtt. Nincs mit tenni, hozzá kell látnom a varázsláshoz. A varázsige már megvan, már csak a pálca mozdulat kell. Hogy is tanította Alexander professzor? „Suss és pucc”, vagy inkább „pöcc és huss”. Szerintem a „pöcc és huss” volt, bár a kettő között nincs sok különbség, csak ami először eszembe jutott mozdulatban számomra ismeretlen jelentésű szavak vannak, így jobb, ha a „pöcc és huss”-t alkalmazom.
- Vingardium Leviosa!
A pohárka kissé megremeg, de semmi egyéb nem történne, mintha csak rajtam nevetett volna, hogy milyen béna vagyok. Megpróbálom ismét, hátha csak nem voltam elég határozott, de most csak elborul a pohár. Próbálkozok és próbálkozok, tömérdek mennyiségű lebegtető bűbájt szórok a pohárra, de most már meg sem moccan. Közben egyre idegesebb leszek, legszívesebben már a pohárhoz vágnám a pálcámat és rákiáltanék, hogy „Pusztulj meg ott ahol vagy!”. Lihegve fordulok Olivia felé, hogy nekem ez nem megy. Remélhetőleg neki már van valami ötlete, hogy miért nem sikerült jól a varázslatom. Ha még ő sem tud megoldást találni a problémára, akkor tényleg reménytelen vagyok.

Erősen figyelem, ahogy megpróbálkozik a varázslattal. Azt hiszem kicsit izgul, azt hiszem nagyon jól látom. Túl feszesen próbálkozik, így persze, hogy nem megye. Még nem szólok közbe hátha ő is rájön, hogy kicsit túlságosan ráfeszült. Megpróbálkozik újra és újra de csak nem sikerül neki. Izgatottan figyelem minden lépését, mozdulatát. Még én is izgulok azon, hogy neki is sikerüljön. Hisz tudom mennyire fontos, hogy a legelső pár varázsaltunk sikerüljön. Ez lesz majd mindennek az alapja.
Azt érzem már nagyon ideges és már koncentrálni sem tud. Felém emeli kétségbeesetten tekintetét. Én meg kedvesen mosolyogva rá nézek. Nem olyan nagy a baj itt. Csak egy kicsit gyakorolni kell. Varázsige nélkül is. Úgy értem a pálca mozdulatokat.
- Menni fog. - érintem meg megsimogatva fejecskéjét. Kissé megpróbálom megnyugtatni is ezzel. Ennél rosszabb próbálkozásokat is láttam már az elsősöktől imitt amott. Odamegyek hozzá. Megfogom a karját amelyikbe a pálcája van. Hátha ha ketten csináljuk akkor sikerülni fog. Majd én fogom a kezét közben és megmutatom, hogyan kell csinálni.
- Emlékszel, hogy mondta Alexander professzor? - kérdezzek vagyis inkább emlékeztetem, arra a dologra amit a professzor úr tanított szinte a legelső órán. Arra még én is nagyon jól emlékszem hisz majdnem felgyújtottam az osztálytermet, mert elsőre nem sikerült volt. DE aztán sok gyakorlás után belejöttem. - Huss és pöcc!! - hangoztatom a jól ismert szavakat. Közben kezét amelyikben a pálca van fel és oldalra majd le mozgatom. Mutatva, hogyan is kell csinálni, úgy, hogy érezze is hogyan kell. Ezt a mozdulatot többször elpróbáljuk így.  - Érted most már? - kérdezek rá, csak hogy meggyőződjek hatásos volt-e a gyakorlás. Aztán ránézek, talán kitudom venni arcából, hogy hazudik-e mikor válaszol avagy nem.  - És egyébként nem kell izgulni. Csak nyugodtan. Menni fog! Biztos vagyok benne. - mosolygom rá kedvesen. - Szóval akkor próbáld meg. Rajta! - unszolom.

Olivia érintése és szavai hatására egyszerre leszek teljesem nyugodt és ideges. Furcsa érzés és fogalmam sincs, hogy ezt mégis miként kéne kezelnem. Olyan, mintha a világ megszűnne körülöttünk és csak ez a kis külön óra létezne a világon. Segítség képpen megfogja a karomat, gondolom, a pálcamozdulat helyes elvégzésében szándékozna segíteni. Kicsit lazábbra is engedem a karom, hogy a későbbiekben akár irányítani is tudja.
- Igen, pöcc és huss – jelentem ki teljes magabiztosággal.
Teljesen biztos vagyok benne, hogy ezt mondta a professzor. Akkor még egész hamar sikerült is, de utána nem gyakoroltam, mert úgy voltam vele, hogy úgyis tudom, de mikor máskor használtam volna, akkor nem sikerült. Olivia hamar kijavítja a szavaimat, ami miatt gyorsan a homlokomra is csapok a szabad kezemmel.
- Ó, hát tényleg! Hogy felejthettem el?
Egy hatalmas barom vagyok, hogy egy ilyen egyszerű dolgot sikerült felcserélnem. A többiek is biztosan kinevetnének, ha megtudnák, hogy pont a pálcamozdulatot sikerült elfelejtenem. A lány közben párszor végig mozgatja a karomat a mozdulatok szerint.
- Igen, persze. Szerintem most már menni fog, csak kicsit izgulok.
Érzem is, ahogy a homlokomról végig szánkázik az arcomon egy izzadság csepp, de a hugrabugos lány bátorítására megpróbálom összeszedni magam, hogy végre egy használható varázslatot is tudjak produkálni. Itt az igazság pillanata, ahogy mondani szokták, most kiderül, hogy mennyit sikerült megértenem abból amit Olivia tanított most nekem. Pálcámat ismét a pohárkára szegezem, majd belekezdek a mozdulatba és kicsit indulatosan ki is mondom a varázsigét.
- Vingardium Leviosa!
A pohár ezúttal a magasba emelkedik. Kicsit mozgatom fel-le, jobbra-balra, majd elengedem és hagyom, hogy a földre érve pattogjon egy kicsit a tömegvonzás hatására. Elégedetten bámulok a kis pohárka felé. Na látod?! Legyőztelek. Gondolom magamba, csak kár, hogy a pohár ezt nem hallja és nem tud reagálni rá. Ez után Oliviára pillantok, hogy mit szól a sikeres varázslatomhoz. Közben az arcomon akaratlanul is széles mosoly jelenik meg a siker következtében.

Látom a fiú arcán, hogy egyre idegesebb, már apró kis izzadság cseppek is megjelentek a homlokán. Elmosolyodom és próbálok nyugalmat sugározni, hátha attól kissé jobban lesz. Közben agyam folyamatosan kattog. Ha véletlenül elrontja és nagy bajt csinál akkor mivel tudnám helyrehozni esetleg a dolgokat meg a zűrzavart. Biztos vagyok benne, hogy arra hirtelen mindenki itt lenne és az egy cseppet sem vetne jó fényt ránk.
- Nem kell izgulni csak csináld úgy ahogy mondtam. Koncentrálj egyenesen a pohárra! - mondom kedvesen neki, de ugyanakkor határozottan is. Amúgy egyáltalán nem értem, miért nem tanítanak meg a kicsiknek is pár védelmező bűbájt, az igazán hasznosabb dolog volna, mint jó pár fölösleges tantárgy amit jelen pillanatban tanulnak. Meg amúgy is, sohasem lehet tudni miféle sötét varázslatokkal találkozik az ember, avagy milyen rossz alakokkal és akkor ezek a bűbájak nagyon is hasznosak lehetnek a számunkra. Nem mellesleg a mardekáros gyerekek ellen is nagyon jó volna pár ártalmatlan bűbáj. Mostanában kicsit nagyot képzelnek maguk körül ezek a mardekáros diákok, azt hiszik az övek az egész Roxfort területe és mindenki úgy táncol ahogy ők akarják. Ha megengednék elintézhetnénk egy kevéske varázslattal meg bűbájjal őket, hogy aztán többet még csak eszükbe se jusson más diákokkal kikezdeni, főleg kisebbekkel ne.
Közben figyelem ahogy Patrick élesen a pohárra néz, azt hiszem felkészült arra, hogy végre hajtsa a varázslatot amit gyakoroltunk. Minden mozdulatát ellenőrzőm és készen állok ha véletlenül valami rosszul sülne el. De bízom benne, ügyes fiúnak látszik aki gyorsan tanul, nem hiszem, hogy bármi probléma is lenne.
A pohár lassan felemelkedik. Ez igen! Nagyon szuper! Elégedetten és büszkén nézek rá. Jó tanár lenne belőlem... Na jó azért az mégse lennék. Még a varázsigét is tökéletesen ejtette ki, pont úgy ahogyan megtanítottam neki. Szép! Nagyon szép!
A pohár hirtelen a földre esik és pattog néhányat a padlón. Patrick elégedetten néz rám, azt hiszem kicsit nőtt az önbizalma azután, hogy ez sikerült neki.
- Biztos voltam benne, hogy sikerülni fog - jelentem ki, bár némi kétség azért volt bennem. - Ügyes és gyorsan tanuló diák vagy. Máris egy varázslatot tökéletesre fejlesztettél - mosolygom rá. - Szeretnél még mást is megtanulni? -  kérdezek rá, mert ha neki mára ennyi elég volt akkor nem akarom túl stresszelni szegénykét.  

Nagyon féltem a kudarctól, és attól, hogy Olivia elveszti a türelmét, mert nem sikerül megint a varázslat, de aztán végül mégiscsak sikerült. Ezáltal sokkal jobban megkönnyebbültem, hogy azért nem vagyok ilyen reménytelen eset, csak kissé bátortalan. Persze nagyrészt a siker Oliviának köszönhető, a bátorításának, türelmességének, kedvességének és kitűni tippjeinek. Ez viszont teljes mértékben tökéletes volt bemelegítésnek, bár azért ebben is volt nehézség, de most egy kicsit komplexebb varázslatot is szeretnék gyakorolni. Olivia tanítása örökre megmaradnak majd a fejemben és tudom, ha bátorításra lesz szükségem, ezeket az emlékeket előhívhatom. Ráadásul ez ismeretségünk kezdete lényegében, szóval akár egy örökké tartó barátságot is alakíthatunk, amiből később akár más is szövődhet. Viszont fontosnak tartom, hogy segítsünk egymásnak, hiszen a Roxfort nem tagadja meg a segítségek azoktól, akiknek szüksége van rá, akkor a diákok se tegyenek ez ellen. Hiszen mindenkinek jó érzés, ha van valakihez fordulnia, egy idősebbhez vagy bárkihez, aki tud segíteni a különböző problémáiban, amivel egyedül nem tud megküzdeni. Mindenkinek szüksége van segítségre, még annak is, aki makacsul vallja, hogy mindent megold egyedül, pedig valójában nagy szüksége lenne mások segítségére, de szégyelli ezt. Én eléggé bátortalan vagyok, de gyakran rájövök, hogy kár gyávának lenne, mert az iskolában csupa kedves diákkal találkozhatok, akik teljesen segítő készek. Viszont én se vagyok rest, mert bárkinek segítségre van szüksége, amiben tudok, segítek, még ha esetleg nagy homlokráncolás közepette is. Olivia szavain kicsit elmosolyodok, mert én pont az ellenkezőjét gondolom saját magamról, de örülök a kedves szavaknak.
- Igazán? Még, esetleg szeretném gyakorolni a sóbálvány átkot, ha nincs ellenedre.
Persze megértem, ha már inkább a dolgára menne és nem akar ebben segíteni, hiszen nem várom el, én csak kérem. Nem várhatom el másoktól, hogy mindig segítsenek, ezért nem is teszem, hiszen sok dolgot egyedül kell megoldanom, mert abból sokat tanulhatok. Ennek az átoknak a gyakorlása kicsit macerás, hiszen kell egy alany, akin gyakorlom varázslatot, ez pedig semmiképpen sem lehet Olivia, hiszen egyrészt nem tudnám bántani, másrészt kell valaki, aki semlegesíti a varázslatot és kettőnk közül erre csak ő képes, legalábbis reményeim szerint ő már ismeri azt a varázslatot, ami segítségünkre lehet. Viszont, ha nem, akkor nincs más varázslat amit tudnék gyakorolni.

Vége

Köszönöm a játékot!