Látsz, szagolsz, érzel, kelsz, fekszel

Amint a férfi a földre esett és megszűnt a vakító fény, már tudtam, hogy megőrültem. Egy ártatlan emberre szegeztem a pálcám. Mi lett volna, ha nem ez a bűbáj jut eszembe? Mi lett volna, ha Carrowt képzelve az első egy vakító bűbáj lett volna, vagy valami még durvább? Földbegyökerezett lábakkal állok, és csak bámulom a mozdulatlan testet magam előtt. Ezt én tettem, az én művem! Teljesen megbolondultam!
- Úrsiten, Louise! – Owen hangja élesen hasított bele a tudatomba, mégis lassan néztem csak rá. A szégyen mardosta az arcom, és nem tudtam mit tehetnék. Felnéztem az arcába, de ő másfelé nézett. A pálcámat nézte. Vajon fél tőlem? gondoltam, és még szaporábban kezdtem venni a levegőt. Ha már ő is fél tőlem, nincs visszaút. – Tedd el azt a pálcát! – kezdett hátrálni, mire teljesen felé fordultam. Nem akartam, hogy azt higgye, bántani tudnám őt. Bár már magam sem voltam biztos benne, hogy sose tenném. Nem szándékosan, de ki tudja, mennyire romlott el valami a fejemben. Ordítani tudtam volna, hogy azok, akik sokáig a földbe tiporták a méltóságom, végül még ezt is elvették tőlem. A saját józan eszem, a racionalitásom, a zsenialitásom. Úgy éreztem nagyobb árat fizettem így a háborúért, mintha valaki eltörte volna a pálcám. Az eszem volt a mindenem, ami azzá tett, aki vagyok. Ami mások fölé emelt, amibe egész végig kapaszkodtam.
Láttam, hogy Owen szája mozog, de fogalmam nem volt róla, hogy miről beszél, és nem is érdekelt. Csak álltam ott, szorítottam a pálcám, és úgy éreztem végleg elvesztem, hogy már nincs mit tenni. Olyan volt, mintha minden megfagyott volna, minden homályos lett és láttam, ahogy az összes áldozat, amit a túlélésemért hoztam ehhez a perchez vezetett. Nem akartam ezt, talán még az is jobb lett volna, ha valaki megöl a csatában. Tudni, hogy nem bízhatok többé a saját eszemben számomra megállította a világot.
Minden megváltozott, amikor hangos pukkanással két varázsló hoppanált elém. Kiszakadtam a révedésemből, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy megakadályozzam, hogy az egyik auror lefegyverezzen. Tudtam mit keresnek itt, hiszen a mellkasukon ott csillogott az auror kitűzőjük. Most én voltam a gyanúsított.
- Maradjanak, ahol vannak! A Mágiaügyi Minisztériumtól vagyunk! – utasított a másik, bár szándékomban sem állt megmozdulni. Ahhoz túlságosan meg voltam ijedve.
- Én nem akartam – suttogtam a szemébe nézve. – Baleset volt. Én csak azt hittem, hogy egy halál-halálfaló az. Neki pedig semmi köze hozzá – hadartam, miközben az állammal Owenre böktem. A két auror összenézett és az, amelyik letérdelt a férfi mellé a pálcámmal a kezében, bólintott a másik felé.
- Egyszerű kábító bűbáj – mondta, miután az utolsó varázslataimat is ellenőrizte. – Ellebegtetem olyan helyre, ahol elaludhatott, és törlöm a memóriáját. – A magasabb, aki rám fogta a pálcáját bólintott, majd visszafordult felénk.
- Ne félj, nem lesz semmi baj – mondta nekem miután leengedte a pálcáját. – Mostanában sok varázslóval és boszorkánnyal megesik. – Nem közelített meg teljesen, de már nem volt fenyegető a testtartása. Szánakozó volt leginkább. Csak bólintottam, de még mindig sokkolt a tudat, hogy ezt én tettem. Utáltam, hogy akaratom ellenére mégis megtörtek. – Viszont a pálcád sajnos magunkkal kell vinnünk – mondta sajnálkozva és Owen felé is fordult. – Most hazaviszlek titeket, aztán valamikor a hét folyamán kapni fogsz egy idézést – nézett vissza rám. Idősebb férfi volt, talán ötven-ötvenöt. Megértő volt, mégis mart belülről a tudat, hogy vesztettem, és mostantól életem végéig egy szánalomra méltó senki leszek.

Köszönöm a játékot!