Cherish Bailey

CHERISH BAILEY

„Amit ma teszünk, döntés arról, hogy milyen lesz a világ holnap.”
Marié von Ebner-Eschenbach

Alapok

„Jelszó”

Így ejtsd a nevemet: Cseris Béjli
Nem: Nő
Születési hely, idő: London, UK; 1972. január 13.
Horoszkóp: Bak
Kor: 26
Vér: Félvér
Munkahely: Mágiaügyi Minisztérium, Varázsvilági Vizsgálatok Hatósága (VVH)

×××

A múlt
A Második Varázsló Háború vége óta a Varázsbűn - üldözési Főosztály háromszoros fordulatszámon üzemelt. Halálfalókat fogtak el, és besúgókat hallgattak ki, szembesítettek és elítéltek. Napról napra egyre nagyobbnak tűnt a pusztítás, ahogy újabb és újabb áldozatok bukkantak fel, igazságot remélve, vagy követelve. A káosz és a fejetlenség, valamint az éppen csak újraszerveződő hatalmi szervek pedig csak hátráltatták a folyamatot, annak segítése helyett.
A minisztériumi fogdákhoz tartozó tárgyalók folyosója újabban nyüzsgött az elítéltektől, és az auroroktól. Alkalomadtán tanúk és hozzátartozók is színesítették a sokaságot, aminek a minisztériumi protektorok is szerves részét képezték.
Péntek este lévén azonban már csak a legelhivatottabb minisztériumi dolgozók, és a legmakacsabb bűnelkövetők tartózkodtak ebben a szárnyban. A folyosó békés csendjét is csak néha törte meg léptek zaja, vagy halk beszélgetés.
A tizenkettes kihallgató szoba hangulatát azonban minden elkerülte, ami békés volt, vagy csendes.

- Utoljára mondom el, Petar – támaszkodtam két kézzel a tömör fa asztallapra. Fáradt voltam és ideges, nem volt még arra is szükségem, hogy Petar átlátszó mentegetőzését hallgassam. – Az igazat akarom hallani, nem a kifogásaidat – néztem farkasszemet a velem szemközt ülő öcsémmel. Hosszú óráknak tűnő percek teltek már el ezzel a macska-egér játékkal, amit kicsit sem élveztem. – Semmilyen szempontból nem etikus, hogy én védjelek a tárgyalásodon, de ha már megteszem, akkor elvárom az ezzel járó tiszteletet, és hogy legalább nem hátráltatod a munkám.
- Már megint csak magaddal vagy eltelve, Cherish! Mekkora áldozat, ó, mekkora, hogy a saját nővérem elvállal– kiabálta előre dőlve habzó szájjal, de hozzám nem érhetett el a kötelek miatt, amik a kezét az asztalhoz rögzítették. – Miféle tiszteletet kéne tanúsítanom?! Úgy beszélsz, mint apa! - Összeszorított fogakkal tűrtem az összehasonlítást, amit máskor talán még bóknak is tartottam volna. Az apánk intelligens, jó szándékú ember volt, bár rendkívül szigorú is, amit Petar csapodár jelleme nem tűrt. Ugyan ez a dacos ragaszkodása a saját megoldásaihoz jutatta őt idáig, ezért nevetségesnek tartottam az álláspontját.
- Emberek haltak meg! – fordultam vissza felé, megszakítva a járkálást és újra megálltam előtte. – Felfogtad?! Em-be-rek! – csaptam az asztalra dühömben. – Nem arról van szó, hogy magadra hoztál bajt, de emberek haltak meg miattad! – emeltem fel a hangom. Nem tudtam, hogyan törhetném át a közönye falát. Talán szándékosan is csinálja, hogy ne kelljen szembenéznie a tettei következményeivel, amik túlmutatnak az Azkabanon is. Mint például a megbánás, vagy az öngyűlölet. Egyik sem képezte részét annak, ami Petar volt. Éppen ezért gyáva volt, ahogy sokan mások is.
- Nem én öltem meg őket! – harsogta újra és újra és újra, olyan volt, mint valami előre felvett rádióadás. Tudtam, hogy nem ő volt, mégis elborzadtam már az ő szerepétől is a történtekben. Nem volt gyilkos, sosem tudna az lenni, de a saját emberi butasága határokat döntögetett.
- De te küldted rájuk a halálfalókat! - kiáltottam vissza én is. Ez a mostani meglehetősen eltért a normálistól. Soha, semmilyen körülmények között nem beszéltem volna így egy ügyféllel. A saját homlokom lett ráncos a szokatlan megnyilvánulásomtól. Utáltam, hogyha valami nem úgy zajlott, ahogy kéne. A Petarral való találkozásaim, vagy beszélgetéseim azonban rendszerint így folytak le. Az, hogy újabban nem értettük meg egymást, talán visszafordíthatatlanul is megmérgezte a gyermeki szeretetünket egymás iránt, amit kiskorunkban tanúsítottunk.
- Nem tudtuk, hogy meg akarták ölni őket! – replikázott élesen. Az enyémhez hasonló sötét tincsei pedig végleg az arcába hullottak, ami úgy tűnt idegesíti, de a kezei híján nem sok mindent tehetett.
- És ez már rögtön mentség? Ettől már nem is érzed magad bűnrészesnek? Ó, igen, mi csak gyerekes bosszúból irányítottuk azt a négy rosszarcú férfit a kocsma felé, mert nem akartak minket többé kiszolgálni. Komolyan ilyen ember akarsz lenni? – kérdeztem tőle, majd fáradtan a székbe roskadtam. – Petar, mi a mentséged arra, hogy visszamentél nézni? - tettem fel a kérdést, amitől a beszélgetésünk alatt először sápadt el az arca és állt el a szava. Türelmesen vártam, miközben néztem, ahogy lehajtja a fejét, és összefonódnak az ujjai egy néma imára az asztalon. – Azért vagyunk itt, mert láttak téged visszamenni, amit Dervelter ügyvédje próbál kihasználni, rád osztva a negyedik gyilkos szerepét.
- Tudom – sóhajtotta még mindig lehajtott fejjel. Nem láttam az arcát, de már a testtartása is megadásról árulkodott. Előbb-utóbb mindig sikerült őket rávennem a válaszadásra, azonban ezt logikával értem el, és nem éreztem magam egyszerre győztesnek és vesztesnek is közben. – Nem tudom, miért mentem vissza, Cher – vonta meg a vállát, és amikor felnézett a dac helyett már inkább leharcolt és elveszett volt a tekintete. Ha az a mély szomorúság nincs ott, pont olyan lett volna, mint amikor kiskorunkban rossz fát tett a tűzre, majd megbánta. – Mérges voltam, amiért minket raktak ki, és nem azt a szakállas fazont, aki belénk kötött, aztán pedig már minden olyan gyorsan történt. Fogalmam sincs miért mentem vissza! – hajtotta le a fejét az asztalra. Hittem neki, tudtam, hogy igazat mondd, de a „nem tudom” nem állja meg a helyét a Wizengamot előtt.
- Muszáj leszel valami konkrétumot mondanod – sóhajtottam és becsuktam a füzetem, amibe jegyzetelni szoktam. – Dühös voltál? Látni akartad, ahogy kap egy pofont a kocsmáros is? Miért, Pet? – nyüstöltem tovább, bár már nem akartam. Akár mennyire is nehezen jöttünk ki egymással, sosem kívántam volna neki, hogy ide jusson. Mindenkit szívesebben láttam volna abban a székben velem szemben.
- Azt hiszem pont ezért. Egy idióta vagyok, Cheri – döntötte oldalra a fejét az asztalon, mire átnyúltam fölötte és kisimítottam a göndör fürtöket az arcából. A mozdulat ismerős volt, régen rengeteget vigasztaltam, ha kikapott apától, vagy valami szívfájdalma volt.
- Az vagy – mondtam neki őszintén, egy halvány mosoly kíséretében. Ez mindig is vitán felül állt. Még egyszer megsimogattam az arcát, majd felálltam a székemből és összeszedtem a jegyzeteimet. – Veritaserumos vallomás tételt fogok kérni neked a tárgyaláson – váltottam vissza a professzionális hangszínemre. – Azzal hamar pontot teszünk az ügy végére – bólintottam inkább magamnak, mint neki, majd az ajtó felé indultam. – Hétfőn találkozunk – búcsúztam, majd kiléptem a szobából.

Cherish a Minisztériumból egyenesen hazament. Fáradt volt, és bár tudta, hogy az öccse ügye eltörpül jó néhány másik mellett, amiben érintett volt, mégis aggódva kavargatta a lefekvés előtti teáját. Peterborough csendje erős kontrasztot alkotott a Minisztérium és London zajával, Cherish éppen ezért is kedvelte. Az apja halála után költözött ki a családi házból, végleg megunva a főváros zaját. Ha pedig jobban belegondolt, valahol ez volt az a pont is, ahol Petarral megromlott a viszonya, és még csak nem is emlékezett rá, hogy miért. Sosem kérdezte. Pedig régen valóban sok időt töltöttek együtt, manapság pedig szinte már a havi egy bagoly is soknak számított. Cherish a nosztalgikus gondolatoknak behódolva magához invitózta a fotóalbumot, amit a nappalija polcán tartott, majd leült a lakásához tartozó zsebkendőnyi erkélyen. A képek egészen a születése elöttig visszarepítették.
Az album első képe az anya és az apja esküvőjét örökítette meg. A szülei pedig vidáman integettek a fotóról. Fiatalok és látszólag gondtalanok voltak. Az esküvőjükre néhány évvel az első háború kitörése előtt került sor, még az ötvenes évek végén. Aztán beköszöntöttek a sötétebb évek, és a Bailey házaspár jó pár évig nem is, mert gyereket vállalni emiatt.
A következő kép már jó néhány évvel később készült. Cherish nem hozott el olyan képeket, amik többet jelentettek az édes anyjának, mint neki. Éppen ezért az album mellőzte Cherish gyerekkori képeit. Annál gyakoribbak voltak azonban a képek, amiken már Petarral szerepelt. Ezeket mindig nagy becsben tartotta, és most elgondolkozva szemlélte őket. Még mindig a fejében járt Petar mondata, amit a fejéhez vágott. Valóban ennyire rossz lenne az a hasonlóság közte és az apja között? Számára nem tűnt úgy.
A következő oldalra lapozva megakadt a tekintete az egyik Petarral közös képen. Az egyik kedvence volt. Jó néhány éve készült már, még a Roxfort tanulója volt. A mozgó jelent egy letűnt nyár legkedvesebb emlékét zárta magába. Cherish már nem is emlékezett rá pontosan, hogy mi okból hevertek a földön mind a ketten, és valószínűleg még Bonden, az unokatestvérük is, de az sosem ment ki a fejéből, hogy Petar mindvégig a nagyanyjától kapott szőrme stóláért cikizte, amit valami oknál fogva rá tudtak kényszeríteni. Az a gönc még valahol most is Cherish szekrénye mélyén bujkált, mert bár nem volt az tipikus gyűjtögető fajta, voltak dolgok, amiktől az ember egyszerűen csak nem szívesen vált meg.

Cherish mosolyogva intett a képen nevető énjének, aki erre meghúzta az öccse haját majd cinkosan visszakacsintott. Milyen régen is volt már, amikor Petarral utoljára ilyen önfeledt kölykök voltak. Egyre jobban fúrta az oldalát, hogy vajon mi okozta az eltávolodásukat.
Ismét csak lapozva egyet, újabb kellemes emlékek köszöntek vissza rá az album lapjairól. Ezek már az egyetemi éveiben készültek, nagyrészükön Karemmel, a kollégiumi szobatársával a főszerepben.

- Most komolyan Cherish, azzal a pasival? – fintorgott Karem a koktélját szürcsölgetve.
- Mi a bajod vele? – kérdeztem vigyorogva. – Igen is jó pasi!
- De tíz évvel idősebb nálad, minimum! – forgatta meg a szemeit Karem, majd kipördült a bárszéken. A mozdulatot én is követtem és a saját koktélomat sem hagytam az asztalon. – Na, idefigyelj anyukám – kezdte, majd az egyik öltönyös piperkőcre bökött. – Az már valami!
- Úgy néz ki, mintha belehempergett volna egy női retikülbe – húztam el a szám a férfi végigbámulása után. Az este célja mellesleg a színtiszta élvezet volt, és a női vágyak hajszolása, meg a pletykálkodás. Egyszóval: félévzáró. Túllendülve egy újabb féléven a jogi karon teljes mértékben ki is érdemeltük. A kobold jogok meg amúgy is duplán számít, mert jóformán semmi megfogható része nem volt a dolognak. Még a hülyék is tudják, hogy a koboldok nem szívlelik a varázslókat, nem hogy betartsák a rájuk kiszabott törvényeiket. Több mint négyezer oldal a semmiért. Ráadásul büntetőjoggal akarok foglalkozni, még csak nem is érdekelnek a Varázslójogok ezen fajtáji.
- Én megtaláltam az álomférfim – nyögte Karem mellőlem, mire követtem a tekintetét. Hát, ha ő leszólta a választásom csak úgy illik, ha ezt én is megteszem. Már épp köszörültem meg a torkom, amikor egy harminc körüli félig kopaszodó pasas megállt előttünk.
- Meghívhatom a hölgyeket? – kérdezte egy túl sok fogat mutató mosoly kíséretében. A hátam belecidrizett még a gondolatba is.
- Merlin ments – nevettem, és hallottam, ahogy Karem is vihogni kezd a jobb oldalamon. – Már a felvetés is abszurd, nem kezest keresünk banki hitelhez, hogy a kopasz megnyerő is legyen - replikáztam gyorsan és keményen. A férfi arca pedig rögtön elfelhősödött, majd már sarkon is fordult.
- Jézusom, ez mit hitt? – kérdezte gúnyos mosollyal az arcán Kar és már folytattuk is a megfelelő egyed keresését.

Újragondolva már talán nem is tűnt olyan szépnek ez az emlék. Cherish sok olyan dolgot mondott, és tett, amire már nem volt büszke. Régebben nagyszájú volt, és még megrendíthetetlenül hitt abban, hogy eltiporhatatlan és érinthetetlen. Beképzelt volt, és néha könyörtelen is, amivel ugyan elérte, hogy nagytársaságban is megszerezze a figyelmet, mára már mégsem volt büszke erre. Ez a fajta halhatatlanság ironikus módon talán pont az apja halálával távozott belőle is.
Újabb Petaros kép került terítékre, ami ismét csak egy könnyed nyári emléket elevenített fel.

- Édes fiam, ennél helytelenebb öltözékben meg sem jelenhettél volna – tromfolta a nagyi Petart, amiért az strandpapucsban és egy fekete pólóban érkezett az unokatestvérünk eljegyzési vacsorájára. Én pedig alig tudtam visszafojtani a nevetésem. Már maga a szituáció is komikus volt, az öcsém pedig mestere volt az ilyen helyzeteknek. – Apád nem tanított meg a tiszteletre?
- Ugyan már, ki se tűnök a tömegből, mama – mutatott körbe a csupa ingbe meg öltönybe burkolózott tömegen. – Ha ennél elegánsabban öltöztem volna fel, most mindenki azt hinné, hogy én vagyok a vőlegény, azt meg azért mégsem tehetem meg Stewen komámmal – folytatta pofátlanul, mire megnyúlt a nagyi arca is. – Mama, ha ezt a szépséget, még ingbe is bújtatnám, anyáék már kitagadtak volna a sok unokáért – mutatott végig az arcán, mire a nagyinak tényleg elakadt a szava. Ritkán fordult elő ilyen nemes alkalom, de kiélveztük minden percét, majd a nagyi végül megfordult és elkámpicsorodott képpel indult meg a puncsos pult felé. Pet ellen semmi esélye sem volt.
- Te olyan hülye vagy – löktem vállon, mire rám nézett majd vissza a nagyi távolodó alakja felé.
- Most mit csináljak? – tárta szét a karjait az ölében. A helynek mondjuk szűkén voltunk, ahogy az asztal mellé állított padra legalább kétszer annyi vendéget nyomtak be, mint ami még kellemes lett volna. – Csak azt nem értem miért utál ennyire az öregasszony? – forgatta meg a szemét, majd lerúgta a strandpapucsait is és a lábujjai közül kezdte el kipiszkálni a koszt, Stewen anyja, és apja tőszomszédságában, amit már nem tudtam megállni nevetés nélkül. Az öcsém hivatalosan is egy idióta volt.

Cherish megmosolyogta a jelenetet. Petar tényleg egy majom volt, ha épp elkapta a hangulat. Ezek az öt percek pedig valahogy régen sosem zavarták Cherisht, sőt mindig is igazán élvezte őket. Megöregedett, vagy tényleg ez a kezdete annak, amit munkahelyi ártalomnak hívnak? Valóban elvesztette volna a humorérzékét? Voltak dolgok, amiket nem bánt. Azt, hogy érzékenyebb lett az emberek viselkedésére, és érzelmeire pozitív újdonság volt. A komoly, humortalan mindennapok viszont nem tartoztak ide. Talán Petar is ezért kerül?

A válasz nem volt azonnali, bár túl sokat sem váratott magára. A hétfő reggel kilenc óra a tárgyalótermeknél találta Cherish-t. Idegesen szobrozott az ajtó előtt, miközben nézte, ahogy a Wizengamot tagjai elfoglalták a helyüket. Nem az egész bíróság előtt tárgyalták az ügyet, hiszen nem volt prioritást élvező meghallgatás. Nem múlott rajta semmi. Nem voltak az érintett halálfalók a belső kör tagjai, még csak a jegy sem volt rajta mindnyájukon. Nagyravágyó bűnözők voltak, inkább, mint megszállottak. Negyed tíz után már Cherish is elfoglalhatta a helyét a tárgyalóteremben, majd pontban fél tízkor elkezdődött a tárgyalás. Ezután természetesen megkezdődik az adminisztráció és újabb feszült percek múlva a kihallgató, Mafalda megkezdi a tárgyalást. Cherish kedvelte a nőt, racionális volt, és jót akart. Nem ő volt az a bizottsági tag, akivel jópofizni kellett, és aki elvárta, hogy kávéval várják reggel, vagy ebédmeghívással egy apró szívességért cserébe. Amikor Cherish egy órával ezelőtt felkereste az irodájában, a nő hamar belement abba, hogy Petart hallgassák ki először, mivel valóban majdhogynem egyértelmű volt, hogy nem tartozik a másik négy férfi közé, ezzel pedig a pert is felgyorsíthatják.

- A százhetvenkettedik halálfalóper, 1998. június 27., reggelt kilenc óra harminckét perc. A tárgyalást vezeti, és a kihallgatást végzi: Mafalda Hopkirk, Minisztériumi biztos. A Jegyzőkönyvet vezeti: Percy Weasley. A vádlottak: Bailey; Petar, Dervelter; Eleksar, Harwor; Volter, Porter; Nizzar, Wezir; Circer. A vád: fosztogatás, rablás, csatlakozás ahhoz, akit nem nevezünk nevén, Tudjukki parancsára elkövetett rémtettek a Rochdale-hez közeli Whitworth községben, valamint Ekbert Herthorn és családja kiemelt kegyetlenséggel elkövetett meggyilkolása 1998. június 19-én. A meghallgatást Petar Bailey vádlottal kezdem – intett az ajtó felé, mire két auror bevezette Petart a tárgyalóterembe és leültette a láncos székbe, középen. - Szólítom Mr. Bailey protektorát, Ms. Cherish Bailey protektorasszonyt. – Az idegességem végleg véka alá rejtve végigsimítottam a kosztümömön, majd lesétáltam a három lépcsőfokon, és megálltam Petar mellett.
- Köszönöm, Mrs. Hopkirk – bólintottam a másik nő felé, majd a bal kezem az öcsém vállára tettem. – Szeretném azzal kezdeni, hogy ügyfelem sem az elfogása, sem a kihallgatása alatt nem tanúsított ellenállást, vagy próbálta félrevezetni a Minisztériumot – kezdtem a megszokott magabiztos hozzáállásommal, majd végignéztem az ismerős bíróság tagjain. – Az, hogy Mr. Bailey most itt ül, a véletlenek összjátékának köszönhető – jelentettem be, mindig igyekeztem megragadni a hallgatóságom figyelmét. – Éppen ezért, és hogy meggyőzze önöket, Mr. Bailey vállalja a Veritaserum hatása alatti kihallgatást. Engedélyezi, Mrs. Hopkirk? – fordultam vissza Hopkirk biztosnő felé, aki bólintott, majd intett a kezével a férfi felé, aki a terem sarkában egy polcnyi fiola mellett állt. A férfi ezután szintén Petar mellé sétált, majd a Mrs. Hopkirk újabb bólintását követően felnyitotta a fiolát, és beleöntötte a tartalmát az öcsém szájába, aki engedelmesen lenyelte az egész adagot. Biztatás képpen diszkréten megszorítottam a vállát, majd elindultam a bírói emelvény felé, hogy elérve azt, visszaforduljak Petarhoz.
- Mr. Bailey, lenne szíves elárulni a teljes nevét? – kértem Petart belekezdve a szokásos procedúrába.
- A nevem Petar Bailey – sóhajtotta. Szívesen rámosolyogtam volna, de az én gyomrom is görcsben állt, és bőven elég volt arra koncentrálnom, hogy a professzionalistásom megtartsam.
- Mr. Bailey, megtenné, hogy a következő kérdéseimre az igazságtól függetlenül, igennel felel? - kértem tőle, mire bólintott. – Ön Londonban született.
- Igen – felelte egyszerűen. Nem tudom tudta-e mire megy ki a kérdezősködés, de a bevett procedúra szerint tesztelnem kellett a Veritaserum hatását.
- Ön a Roxfort tanulója volt 1988 és 1995 között.
- Igen – bólintott, mire megengedtem egy halvány mosolyt az irányába.
- Ön jelenleg a Gringotts alkalmazottja – állítottam, mire Petar szemöldöke összeráncolódott és a torkára forrt az igen. Éppen ezt a hatás kellett elérnem, ezért elégedetten fontam össze a karjaimat a hátam mögött.
- Nem, nem dolgozom a Gringottsnak – felelte végül, mire a bírónőre néztem, aki bólintott, hogy kezdhetem a kikérdezés érdemi részét.
- Mr. Bailey, mit keresett ön azon az estén Mr. Herthorn kocsmájában? – tettem fel az első kérdésem.
- Néhány barátommal iszogattunk – válaszolta Petar az igazsághoz híven.
- Mr. Bailey, kérem, nevezze meg ezeket a barátokat.
- Mr. Stewen Stolin, Mr. Frank Pondd és Mr. Adrian Monroe – felelte készségesen. A bíróság jó része ezen a ponton már unottan szokott ülni a helyén, ahogy ez most is volt. Sokan csak kötelességből töltötték be a posztjukat a bírás sorában, és nem az igazság szolgálása miatt.
- Mrs. Hopkirk, ezen úriemberek vallomását már olvashatta – címeztem a mondandóm a tárgyalás vezetője felé. – Amennyiben azonban szeretné őket meg is hallgatni, mindhárman megjelentek a tárgyaláson – gesztikuláltam a második sorban ülő három egyén felé. Nem voltak sokan a tárgyaláson, ezért egyértelmű volt, kire is utalok.
- Nem tartom egyelőre szükségesnek. Foglalja össze őket röviden, Ms. Bailey – szólított fel Mafalda. A vallomásokat szinte fejből tudtam, szóról szóra. Nem volt túl kacifántos a történet.
- Ügyfelem és három barátja szórakozni indult aznap este, és Mr. Herthorn kocsmájára esett a választásuk. A kocsmában azonban összetűzésbe keveredtek egy másik férfival, aki gorombán viselkedett velük, és sértegette őket, az incidens pedig verekedésbe torkollott. Mr. Herthorn kérésére ügyfelemnek és barátainak távoznia kellett a kocsmából. Ezután a távozás után keresztezte az útjukat Mr. Dervelter, Mr. Harwor, Mr. Porter és Mr. Wezir. Kérdésükre, miszerint merre találják, idézem „azt az undorító sárvérű Herthornt”, a mit sem sejtő ügyfelem és barátai a kocsma felé irányították őket. – Sok mindent megadtam volna, hogy minél hamarabb a végére érjünk ennek az egész tárgyalásnak, és Petart felmentsék, de nem hagyhattam ki kérdéseket, hogy tisztázatlan körülmények maradjanak az üggyel kapcsolatban. A személyes érintettségem miatt, ez az ügy még a maga jelentéktelenségében is jobban megviselt, mint a belső kör tagjainak büntetőperei. Szinte most meg tudtam volna ígérni Petarnak, hogy ezentúl, soha, semmilyen hivatalos formában nem fogom őt képviselni, hacsak nem az esküvőjén kér fel tanúnak. – Ügyfelem három barátja ez után külön-külön távozott, Mr. Bailey azonban visszament a tett helyszínére. – Nem volt célravezető ebben az esetben elhallgatni a részleteket, azt akartam, hogy a bíróság Petart a maga bolond gyarlóságával együtt lássa, és azt, hogy ettől függetlenül gyanú felett áll. Már maga a megvádolása is túlzás volt, amit lefogadok, hogy Fawley valamiféle turpisság és szívességek során keresztül intézett el. – Mr. Bailey, kérem, árulja el nekünk, mi vitte rá, hogy a barátai távozása ellenére ön visszamenjen a kocsmába? – kérdeztem, mire Petar vállai előre estek. Nem tudtam, hogy megjátssza-e, de nem is érdekelt, határozottan pozitív kihatása volt a játékának a bíróság tagjainak arcain.
- Pontosan magam sem tudom – kezdte Petar, mire csak intettem felé, hogy folytassa. – Dühös voltam Mr. Herthornra, amiért minket küldött el, és nem a másik férfit, meg be is voltam rúgva – ismerte el, és örültem, hogy emlékezett rá, megkértem, hogy hozza fel, beszámíthatatlan állapotban volt, amikor visszament a kocsmába. – Azt hittem csak megfenyegetik vagy ilyesmi, nem néztek ki túl ijesztőnek a… az elkövetők.
- Szóval dühös volt Mr. Herthornra, amiért ő elküldte magukat, és azért ment vissza a kocsmába, hogy lássa, ahogy a négy halálfaló elbánik vele? – kérdeztem keményen. Nem akartam szándékosan megizzasztani Petart, de látniuk kellett, hogy nem bánok vele kesztyűskézzel.
- Nem! Nem akartam, hogy ez történjen vele. Mondom, azt hittem tartozik nekik, vagy ilyesmi, de nem is gondoltam végig – dőlt előre a székében és a hangját is felemelte. – Én csak ostoba módon látni akartam, ahogy valaki vele is… igazságtalan – fejezte be végül, mire csak bólintottam. Ennyi bőven elég volt.
- Értem, Mr. Bailey. Most kérem, mesélje el mi fogadta, amikor visszaért a kocsmába – kértem tőle egy leheletnyivel szelídebben.
- Én már nem láttam Mr. Herthornt – válaszolta félrenézve és enyhén akadozva. – Viszont a kocsma üres volt, és… és Mrs. Herthorn ott feküdt a pulton – Petar hangja elhalt és összeszorított szemekkel görnyed előre, híján mindenféle dühnek, vagy felháborodásnak, ami az előbb még ott fénylett a szemében.
- Mit csinált ezután, Mr. Bailey? – kérdeztem tőle halkan. Nézni, ahogy Petart ilyen emlékek kísértik, fájóbb volt, mint amikor jómagam voltam kitéve hasonló emlékeknek. Az én lelkem már elvesztette azt a fajta ártatlanságát, amit a halállal való találkozás nyomban ellop. A munkám része volt. Petarnak viszont sosem kívántam volna.
- Én… én megijedtem – felelte lassan. – Elmenekültem – nézett fel rám, majd Mrs. Hopkirkre szegezte a tekintetét. – Sajnálom.
- Nincs több kérdésem, Mrs. Hopkirk – fordultam én is az emelvény felé, szörnyen izgultam, pedig tudtam, hogy innentől nem kételkedhetnek Petar vallomásában, vagy indítékaiban.
- Mr. Bailey, nem találok különbséget a kihallgatásán tett vallomása, és a most elhangzottak között. Zandar protektorasszony kíván feltenni kérdéseket? – kérdezte a minisztérium megbízott ügyészéhez fordulva, de Zandar csak megrázta a fejét. Hálás voltam neki ezért. - A meghallgatását ezennel befejezem, a tárgyalóterembe szólítom a következő vádlottat Mr. Derveltert, önt pedig a tárgyalás fennmaradó idejére az egyik auror visszakíséri a fogdába – intett Mrs. Hopkirk, mire Petar kezeiről eltűntek a láncok, amik a székhez kötötték, és két auror jelent meg az oldalán. Én csak némán végignéztem, ahogy kivezetik a teremből. Legszívesebben követtem volna, de az én jelenlétem még szükséges lehet a tárgyaláson. – Ms. Bailey, kérem, foglaljon helyet.

A tárgyalás a megszokott mederben folyt le, az egyik elítélt Voldemort feltámadásáért fohászkodott a másik három viszont nem volt túl ellenálló. Cherish elismerően hallgatta Zandart, aki kíméletlenül bombázta a négy elítéltet, egészen addig, ameddig már azok a bírák is biztosan kihallottak valami ocsmányságot, akik oda sem figyelve nyitott szemmel aludtak, vagy maguk között akasztófáztak. A ítéletolvasás négy órával később volt esedékes, Cherish gyomra pedig addigra már felliftezett a helyéről egészen a torka tetejéig. Mikor Petart végül felmentették egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, majd már azt sem tudta, hogy miről folyik utána a szó. A következő, amire emlékezett az volt, ahogy Petart elengedik, majd ő is felállt a helyéről és a lépcső alján várakozó öccsét szoros ölelésbe fogta. Eddig fel sem tűnt neki mennyire hiányolta már Petart.

- Nézd, Cheri , én… csak köszi – kortyolt egyet a söréből Petar, zavarban volt, pedig igazán nem vártam el tőle a köszönetet.
- Sajnálom, hogy olyan szemét voltam veled pénteken – sóhajtottam és én is beleittam a sörömbe. A házam alatti bár teraszán ültünk, és próbáltunk mind a ketten megfeledkezni a délelőttről. – Gondolkoztam azon, hogy mi miatt távolodtunk el, de egyszerűen nem tudtam rájönni. Tényleg ennyire kibírhatatlan lettem? – kérdeztem tőle, mert már péntek este óta fúrta az oldalam a kérdés. Muszáj volt megkérdeznem Petet, és ez jó alkalomnak tűnt.
- Apa halála óta átvetted a stílusát, meg a szerepét – nézett végig rajtam Petar, bár most pont nem hasonlítottam egy kicsit sem apára. Ő sosem adta volna olyan mélyre, hogy egy bárban sörözzön nappal, farmerban meg egy ezer éves kinyúlt pulcsiban.
- Valamilyen szinten mindig is hasonlítottam rá – vontam meg a vállam, mire Pet csak savanyúan elvigyorodott.
- Nem, te régebben kicsit sem hasonlítottál apára. Most viszont, ugyan az a lenéző tekintet, ugyan azok az elvárások, pont…
- Miféle lenézésről beszélsz? – kérdeztem tőle hitetlenkedve. Sosem éreztem úgy, hogy lekezelő lettem volna az irányába.
- Nem is látod? Basszus, Cherish, az elmúlt három évben, mintha kicseréltek volna – mutatott végig rajtam a sörével. – Előtte sosem zavart, sőt mindig támogattad, hogy a saját fejem után menjek, nem zavart, ha hülyét csináltam magamból, és nem vártad el, hogy valami marha menő munkám legyen. Aztán meghalt apa, és egyik napról a másikra, mintha agymostak volna. Aztán meg belevetetted a munkába is magad, és már a különbséget sem láttam. – Egy pillanatig nem is tudtam, hogyan válaszolhatnék erre. Számomra mindig elismerés volt, ha az apámhoz hasonlítottak. Nem ismertem nála jobb embert. Mindig igazságos volt, és odafigyelt ránk. Sikeres volt a munkájában és szerette a családját.
- Te úgy érezted, hogy apa ezeket várja el tőled? De, hiszen mindig támogatott abban, amit meg akartunk valósítani…
- Téged – nevette. – Mert te mindig a kedvére való dolgokkal áltál elő. Neked ez sosem tűnt fel, Cherish? Apa nem az az aranyba foglalt jótevő volt, akinek te láttad – vitte be az utolsó találatot is, mire végleg elakadt a szavam. – Te ezt tényleg nem vetted észre?
- Én, nem tudom – néztem el róla. Eddig sosem gondoltam bele ebbe. Az apám az egyetlen olyan ember volt, akit sosem kérdőjeleztem meg. Valamiért nálam kimaradt az a pillanat, amikor már a szüleit is kétségbe vonja az ember. Az is lehet, hogy túl korán halt meg, és nem volt rá időm.
- Cher én marhára nem tudtam mit kezdjek így veled. Az elején próbálkoztam, de mindig csak egy bazi veszekedés lett a vége – dörzsölte meg a homlokát, majd a fogának kezdte kocogtatni a sörösüveget. Utáltam, amikor ezt csinálta. – Folyton azzal nyüstöltél, hogy menjek aurornak, meg dolgozzak itt, meg kezdjek magammal valamit. Mintha csak apát hallottam volna. Te is tudod, mennyire utálok megfelelni másoknak, ő pedig mindig elvárta tőlem, hogy mégis megtegyem. Szerinted ez milyen érzés volt? Tudni, hogy az apád nem tart elég jónak? Akármennyire is szeretlek, amikor ezeket te is elkezdted mondani, az olyan volt, mintha képen vágtál volna – szántotta végig a haját. Csak most tűnt fel mennyivel idősebbnek is néz ki. Már a borostája is egybefüggő volt. – Én megértem, hogy téged jobban érintett apa halála, és még azt is, hogy így akartad feldolgozni, de nem tudtalak így elviselni – fejezte be kegyetlenül, és úgy éreztem magam, mint akit éppen elítéltek. Sosem ültem még a vádlottak székében, de most egy csapásra átéreztem.
- Úgy gondolod, hogy így akartam feldolgozni apa halálát? – kérdezetem tőle vékony hangon. Nem találtam saját magam a hirtelen rám zúdított információrengetegben.
- Úgy – vonta meg a vállát Pet egyszerűen. – Én csak újra vissza akarlak kapni téged. Ideje lenne elengednek apát és tovább lépni – kulcsolta össze az ujjait Pet a sörösüvege körül. Nyelnem kellett egyet, hogy a könnyek, amik szúrni kezdték a szemem ne bújjanak ki. Nem jártam sikerrel. – Jaj, basszus, Cheri, léci ne sírj – hajolt át az asztal felett Pet és fél kézzel a vállára húzott. Nagyon, nagyon hiányzott már, hogy ilyen közvetlen legyen velem. Mondhatni az összes kérdésem megválaszolta, ami mostanában aggasztott, mégsem akartam ilyen hamar elfogadni a gondolatot. Nem akartam neki elhinni, mert nem akartam, hogy az apáról kiállított bizonyítványom akár egy ici- picit is bemocskolódjon. Petnek viszont tudtam, hogy igaza van. Ezért nem éreztem magam igazán jól az elmúlt néhány évben, és ezért lett a munkám valamilyen szinten fullasztó mostanában, hogy kezdett ismét felnyílni a szemem. Sosem voltam az a hidegszívű ember, aki szemrebbenés nélkül tudta kezelni az olyan esteket, amiket nap, mint nap láttam, de éppen ez tett olyan jó ügyvéddé engem. – Na, ne sírj – ült vissza a székébe Pet és olyan igazi kiskutya szemeket meresztett rám. Megengedtem felé egy apró mosolyt, és igyekeztem letörölni az arcomról a nedvességet.
- Mióta vagy ilyen bölcs mellesleg? – kérdeztem tőle, és beletöröltem a kézfejem a nadrágomba. Bőven volt min elmerengenem, de azt akkor is megtehetem, ha Pet már nincs itt.
- Hát, volt egy mugli csajom tavaly – kezdte, mire már is felszaladt a szemöldököm. Az ilyen történetei legtöbbször felforgatták a gyomrom. Nem voltam kifejezetten prűd, de Petar perverzióitól azért néha felállt a hátamon a szőr. – Buddhista volt, és szex után mindig a lélekvándorlá…
- Ne, könyörgöm, ne folytasd! - vágtam közbe, majd meg is húztam a söröm. Pet meg csak vigyorgott, mint a roxforti tökök Halloweenkor.

Jellem
Cherish egy igazán érzékeny nő, akinek már egészen kiskorában kifejlett igazságérzete volt, és elég bátorsága ahhoz, hogy ki is álljon emellett. Azóta az igazságszolgáltatásban akart dolgozni, amióta csak tudta az eszét. Elégedettséggel tölti el, ha másokon segíthet azzal, hogy megvédi őket. Sajnos ezzel viszont együtt jár egy fajta arrogancia, ami ha nem is Cherish sajátja, mégis tökéletesen elsajátította már. Mindig ügyel rá, hogy a munkáját és a magányéletét szétválassza, de a tárgyalóteremben használt felsőbbrendűséget sugárzó magatartása gyakran megjelenik azokon a falakon kívül is. Cherish, ha beismerni nem is szereti, tudja magáról, hogy könnyen átesik a tesztrál másik oldalára, ahol a magabiztossága beképzeltséggé alakul. Rossz szokása a véleménye kéretlen kinyilvánítása, amit gyakran csakis a jó szándék vezérel, mégis sértő megnyilvánulásként könyvelik el az emberek. A munkájában nem lehet az érzelmeire hatni, mindig megacélozott szívvel jelenik meg a büntetőpereken, a magánéletében mégis könnyű őt megbántani. Leginkább azzal lehet kihozni a sodrából, ha valaki hazudik neki.

Erősség: Empátia, jó akarás, igazságosság, intelligencia, segítőkészség, megbízhatóság, őszinteség
Gyengeség: beképzeltség, képmutatás, kotnyelesség

Apróságok
Mindig: Igazság, olvasás, iszogatás a barátokkal, Petar, csend
Soha: Hazugságok, csalás, bűnözés, fogkocogtatás, kopaszodás
Hobbik: Pub látogatás, esetenként dartsozás, olvasás
Merengő: Nincs legkedvesebb emléke, az összest imádja, amiben az öccse is benne van. A legrosszabb emléke az apja temetése.
Mumus: A dementoroktól.
Edevis tükre: Cherish legfőbb egyetemes vágya, hogy „győzzön az igazság”, saját maga számára viszont csak egy kis családot kívánna.
Százfűlé-főzet: Világoszöld, mentaillatú, de ha felkavarják szúrós szaga lesz.
Amortentia: Az erdők illatát, a kedvenc muffinját, és régi pergamenek illatát.
Titkok: Senkinek sem merte még elmondani, de amikor kezdő ügyvéd volt, egyszer elkevert egy bizonyítékot a tárgyalás előtt.
Azt beszélik, hogy prűd, kosztümbezárt és száraz a lelke.

A család
Apa: Martin Bailey; † 56; félvér; kiváló volt
Anya: Ellerna Bailey; 58; félvér; közeli
Testvérek: Petar Bailey; 21; nagyon közeli

Családtörténet: A Bailey család már generációk óta köztiszteletben áll a varázsvilágban. Cherish nagyapja főtitkár volt a maga idejében, a Minisztériumban, apja pedig elismert ügyvéd. A család az Első Varázsló Háború után szedte meg magát anyagilag, a perek számának megtízszereződésével. Anyai ágon is dolgos mágusok alkották a családot, bár kevésbé vállaltak befolyásos szerepeket. Petarnak és Cherisnek egy unokatestvére van anyai ágról, Bonden.
Cherish apjának halálával a család tagjainak viszonya drasztikusan megromlott. Cherish épp csak most kezdte el feldolgozni, az anyával pedig fél beszélni amióta kiköltözött a házból. Sokszor érzi úgy, hogy az anyja hibáztatja azért, amiért nem volt mellette akkor. Ettől függetlenül a család szinte az első, Cherish és a testvére számára is, nincs olyan dolog, amit ha vonakodva is, de ne tennének meg. Talán idővel helyre áll majd a régi, idilli hangulat is.

Külsöségek
Magasság: 167 cm
Testalkat: Átlagos
Szemszín: Zöldeskék
Hajszín: Sötétbarna

Kinézet: Cherish visszafogott, de határozott benyomást kelt elsőre, bár nem kifejezetten magas, megtanulta már, hogyan legyen a jelenléte tekintélyt parancsoló. Legtöbbször kosztümöt hord, azokból is az egyszerűbbeket kedveli színösszeállításban. Néha a szabásokkal szeret játszani, bár az eredmény így is mindig elegáns. Ha lazábbra veszi a figurát, akkor Cherish kedveli az egyszerű farmer póló összeállítást is, ami néha különösen jól esik az embernek az egész napos kosztümviselés után. A haját a munkában legtöbbször felkontyolva, vagy felfogva hordja, ritka az olyan alkalom, amikor ki van engedve. Szabadidejében is preferálja a lófarkat. A sminkelést igyekszik kifejezetten a formális alkalmakra meghagyni, szabadidejében szinte sosincs rajta semmi smink.

Tudás és karrier
Pálca típusa: 12 és ½ hüvelyk, cédrusfa, sárkányszívizomhúr, merev
Végzettség: Griffendél Godrik Akadémia; Protectori szak
R.A.V.A.S.Z. eredmények:
  Mágiatörténet – V;
  Rúnaismeret – K;
  Számmisztika – K;
  Átváltoztatástan – V;
  Bájitaltan – E;
  Bűbájtan – V;
  Sötét varázslatok kivédése – V;
  Legendás lények gondozása – V;

Foglalkozás: Protectorként dolgozik a Mágiaügyi Minisztériumban, alkalmanként magánszemélyeket is elvállal.
Varázslói ismeretek: Cherish az egyetemet már kifejezetten jó eredményekkel végezte el. Korábban sosem hajtotta még úgy magát, mint az Akadémián, ugyanis mindig úgy volt vele, hogy ráér majd az egyetemen tanulni, ahol már azt a tudás kell megszereznie, amivel majd a kenyerét keresi. Éppen ezért a Roxfortban gyakran hanyagolta az általa feleslegesnek ítélt tárgyakat, és ezekből nem is csinált R.A.V.A.S.Z-t. Ha Cherish fontosnak, vagy érdekesnek tart valamit, az viszont könnyen belemegy a fejébe.

Egyéb
Avialany: Emilia Clarke
Ki kell fejeznem elismerésemet a jelszó kreativitásáért. Valamint, ha megkérhetem Mr. Wolf…