Alsó szint

A ház alsó emelete teljes egészében egy, nem túl nagy, helyiség. Itt található a konyha, a nappali, valamint az abból nyíló, nagy üveggyöngyökkel kirakott lépcsőfeljáró.
A falak és bútorok, de még a könyvek és a szobák apró gyöngydíszei is mind a ház építőjének és régi lakójának keze nyomát viselik. A fiatal háziasszonynak ugyanis kezdetben sem ideje, sem ereje nem volt arra, hogy mindent saját ízlésének megfelelőn átrendezzen. Mostanra pedig úgy gondolja, kár is volna a változtatás… Mert mikor mindent áttisztított, mindent át is nézett. És rá kellett jönnie, hogy a hely igaz szelleme ott van minden egyes tárgyban, amit elődeik rájuk hagytak, ahogy azok segítésével át fog kerülni minden egyes tárgyba, amit ők hoztak magukkal. És Gyöngyzug ezek által lesz képes megvédeni új lakóit…

  Szemeim óvatosan néznek körbe a helyiségen. Igazán otthonos, azt hiszem. Bár nekem hiányzik belőle a kupi, amit meglehetősen kínos bevallanom saját magamnak. Nyilván, ahol egy gyermek van nem szerencsés rendetlenséget tartani, plusz így, hogy Avelin egész nap itthon van biztosan unatkozhat. Vagy nem? Talán leköti a gyerek. Sőt biztos. Amíg pedig a gyerek alszik? Gondolom addig teszi Ő is. Bele gondolva nem igazán értek a gyerekekhez, a családalapítás gondolata sem hajtott soha. Ahogy elnézem a csöppség kis okos arcát, ahogy követi tekintetemet megdobog a szívem. Talán a húgomnak is lehetett volna egy ilyen kis csöppsége. Nekem biztos nem. Vagy igen? Furcsa lenne, előbb társat kellene találjak hozzá. Az pedig nehezebb és gyötrelmesebb dolog, mint megcsinálni egy gyereket akárhogy is nézzük.

   Mennyi idő telt el? Lassan 16 éve ismerem ezt a nőt, aki a konyhahelyiségben serénykedve készíti teánkat. Furcsa visszagondolni azokra az időkre, még amikor a kastély falai között éltünk – mármint más kontextusban, mint tavaly. Avelin karaktere valahogyan riasztó volt akkoriban, nagyon hasonlítottak egymásra Ashley-vel. Két nagyszájú, pörgő griffendéles, akik csak az útban vannak számomra. Annyit tudok, hogy jóban voltak húgommal, hiszen évfolyam és háztársak voltak. Valahogyan még is, Mi elkerültük egymást.
   Rengeteg év szállt el felettünk. Régen voltam évfolyamelső és valahogy a kutatói idők is messzinek tűnnek, pedig nem is olyan régen költöztem haza. Milyen gúnyos lehet Kronosz kacaja, amikor ránk néz, két ember, akik akkoriban nem nagyon érintkeztek, most még is egymásnak segítenek eltakarítani egy szörnyű vihar nyomait.

   Pálcámat pörgetem ujjaim között, miközben várok a teára. Furcsa érzés itt lenni, Gyöngyzug valahogy mindig is benne volt a roxmortsi köztudatban a híres üveggyöngyök miatt. Szinte már-már megtiszteltetésnek, érzem, hogy én szórhatom ki rá a védőbűbájokat. Persze nem akkora eredményként élem meg, mint azt a tényt, hogy én vagyok felelős az iskola védelmi bűbájaiért, de nem rossz. Érthetetlennek tartom már, hogy régebben lealacsonyítónak tartottam a tanári állást, most pedig a kisebb-nagyobb sikerek ezen a pályán sokkal inkább töltenek el büszkeséggel, mint a hollandiai kutatások.

- Mondd csak Avelin – szólítom meg az anyát – Pontosan milyen bűbájokra gondoltál?
   Mugliriasztás, átokvédelem, protego fal? Gondolatom eljátszik esetleg egy Proteus-bűbájjal megkent talizmánon, amivel tudna jelezni a férjének és a család barátainak, ha probléma lenne. Milyen barátai vannak a családnak egyáltalán? Engem vajon oda sorolnak? Valahogy megmaradt a kapcsolat az ex-rendtagok között még sincs kimondva, hogy mi magunk bajtársak vagyunk-e csupán vagy konkrétan barátok. Mindenesetre segítek, ahol tudok. Szeretném megvédeni őket, amennyire csak tőlem telik.

Alexander

outfit

A teafőző sípjára eszmélek fel. Furcsa, hogy nem látom pár másodperccel előre mikor forr fel a víz. Nagyon is hozzászoktam képességem kihasználásához a mindennapi létben. Előre tudni, Sorley mikor fog felsírni, mikor fog elesni, mikor rántja magára a polcok tartalmát. Melyik étel, mikor készül el, vagy éppen mikor jön váratlan látogató…
De most csak a fiamra nézek, ahogy épp nyújtózkodik fölfelé, hogy az asztal tartalmát elérje. Eléri-e vagy netán rádől minden mi rajta van, esetleg maga az asztal… Csak nézem. De semmi. Marad mindaz, mit minden normális anya tehet ilyenkor: Odamegyek, gyorsan újabb cél felé terelem a kis hercegem, majd visszatérek a konyhába, hogy teát töltsek vendégemnek.

Merthogy Gyöngyzugnak vendége van. Ideköltözésünk óta először látja a házat belülről valaki, aki nem családtag. Persze nem mintha királyi pompával vagy roppant érdekességgel szolgálhatnánk a mifelénk járót. Nincs itt semmi ami szót érdemelne, magukon a gyöngyökön kívül… vagy esetleg a tényen, hogy végül egy-két plusz bútoron kívül, szinte mindent eredeti formájában hagytunk meg. Pedig a régi lakó igencsak hóbortos lehetett, ahogy így pletykaként hallottam…

- Mondd csak Avelin – szólít meg a férfi – Pontosan milyen bűbájokra gondoltál?
- Bocsáss meg Alexander. De kérsz cukrot vagy citromot a teádba? Esetleg mézet? Utóbbit egy különleges olasz helyről kaptam nászajándékba. – Mondom majd a nappali kis asztalkájára rakom a teáscsészéket és a biztonság kedvéért inkább tálalok mellé egy keveset mindenből.

Aztán leülök a férfivel szemben. S végignézek az arcon, amit tekintettemmel már tizenhat éve ismerek, és az alakon, melyet tizenhat éve egy pillanatra sem sikerült kiismernem. Ki is ő? Mi is ő? Örök rejtély marad. S furcsa kettősünknek nincs is más emléke vagy szándéka  az életben mint bajtársaknak lenni és maradni.

- Sajnos nem igazán ismerem az efféle védelmező bűbájokat. – Válaszolom előbbi kérdésére őszintén. – Általában Philip intézi az ilyesmit. De amint tudod ezen a téren még meglehetősen gyenge. – Ismerem el szomorúan, na nem mintha a Roxfort tanári kara ne lenne tisztában ezzel. Philip próbaidőn van, ha nem elég erős vagy nem erősödik meg a közeljövőben, nem marad a tanári katedrán… vagy az ő esetében a füvön… - Te mit javasolnál? – kérdezem, majd hirtelen felállok és előveszek valamit az egyik szekrényből – Apropó, köszönöm a közbenjárásodat az állás, illetve a ház kapcsán is. – Adok a kezébe egy csomagot. – Nem igazán tudom mit szeretsz. Sajnálom. Ez egyszerű olasz narancs bor.

- Ó köszönöm, akkor mindenképpen megkóstolom, ha nem bánod! – mondom bizakodó hangon a háziasszonynak és kanalazok teámba kettőt is a sűrű, aranyszínű mézből. Ahogy lassan elkeverem és érzem, hogy kezd feloldódni gőzölgő csészémbe elfog egy kis nosztalgikus érzés. Belegondolva, elég régen teáztam. Általában csak citromos vizet iszom napközben vagy kávét, egészen elszoktam az ötórai teától. Különös, mind ez idáig fel sem tűnt. Talán féltem a jóslattól, ami a folyadék alján lapul. Nem akartam tudni, milyen baljóslatú felleg ülhet még jövőmön.
   Nos igen, csak érintőlegesen ismerem Phillipet a rendből. Nem igazán tűnik a legösszeszedettebb, vagy a legjobb varázslók egyikének ez tény is való. Még is van benne valami, amitől szimpatikus számomra. Talán az a megfoghatatlan ártatlanság, ami a feleségében is lapul. Valahogyan egyikkőjükből sem nézem ki, hogy akár egy legyet is lecsapnának gyászszertartás nélkül. Igazság szerint egy részem valahol csodálkozik a tényen, hogy ilyen emberek túlélték a háborút, míg a náluk ügyesebbek és jobb párbajozók elestek. Nem mintha a halálukat kívánnám, de érdekes a tény nem igaz? Lehet valami a muglik mondásában, hogy az Úr útjai kifürkészhetetlenek.

- Tudod leginkább egy fidelius bűbájt mondanék, de ez betudható a magam paranoiájának. – válaszolom neki. – Valami azt sejteti velem, hogy a sötét időknek még nincs vége. Bizonyára hallottál az új diákjainkról – arcomon megjelennek a rosszallás eltéveszthetetlen jelei. Tudjukki korában sem bélyegeztem meg a diákjaimat, még ha tudtam is, hogy halálfaló családból származnak. De ezek a gyerekek valahogy mások, mintha sötét lenne az aurájuk. Valahogy az egész lényük baljóslatú számomra, a tény pedig, hogy egymással valamilyen északi nyelven – feltételezem norvégul – beszélnek, csak még félelmetesebbé teszi őket.
   Igazából már kezdenék is a felsorolásba, hogy szerintem milyen bűbájokra lenne a szükség, hogyha a Meadows család nem rejtené el magát teljesen, mikor Avelin igencsak meglep. Bevallom egyáltalán nem számítottam ilyesmire. Sosem tudtam hova tenni a kapcsolatunkat pontosan - ámbátor egy emberrel sem tudom igazán hova tenni - de nem gondoltam, hogy ajándékozási viszonyban vagyunk. Éppen emiatt nem is küldtem nekik nászajándékot. Roppant kínosan érzem most magamat.

- Kérlek Avelin! Nem fogadhatom el, természetes, hogy segítek – szólok megilletődött hangon. Érzem, ahogyan a pír ellepi arcomat, elég ritka jelenség személyemnél. Nem is tudom mikor kaptam utoljára ajándékot – persze nagymamám szokásos karácsonyi és születésnapi pulóverén kívül. Bambán bámulok a narancsborra, majd a jósasszonyra, mint egy kisgyerek, aki nem hiszi el, hogy cukrot kapott. Talán az elmúlt tizenhat évben, most először ad valamelyikűnek valamit, ami elég érdekes jelenség. Hirtelen felötlik bennem egy régi kép, Ashley szobájában, ahogyan a hálójával nevetnek egy roxmortsi kiránduláson. Ő is rajta van. Milyen furcsa, hogy ikerhúgommal osztoztak egy hálón, s mi nekünk ennyi év kellett, ahhoz hogy megismerjük egymást.

Alexander

Kettősünk talán tökéletesen mutatja be, milyen az, ha két olyan embernek kéne pergő párbeszédet folytatnia, akik nem erről híresek. Roxfortosként tudtam milyen a csevej, vagy milyen csintalanul egy társunk szemébe nézve elérni mindazt, mit akarunk. Már nem ilyen vagyok. Csalódtam és mássá váltam. És végül teljességgel megváltoztam egy férfi oldalán. Magamra vettem az ő családjának báját és kedvességét. Asszimilálódtam. Tökéletes Meadowssá váltam, s nővérem szerint így végképp elvesztettem mindent, ami lényemből valaha is adódott. Számára ez negatívumként fogalmazódott meg, mostani életemmel kapcsolatban, de én… nagyon is jól érzem magam így, hát minek bánkódnék?

Sorleyról vendégemre nézek, miközben lerakom mellé a bort, mit ajándéknak szántam. – Fogadd el, kérlek! Nekem természetes, hogy adom… - Mondom, miközben ölembe vonom kisfiam és helyet foglalok a férfival szemben. Sorley némi kis műsort ad elő Alexander felé fordulva. Egészen olyan mint kokettáló lány, ha szép fiút lát, bár tudom ez igencsak mást jelent. Ritka a vendég minálunk, és ha önszántából nem is menne a férfi közelébe, az én ölemből biztonságosabb még a kommunikációnak ez a formája is.
- Sajnos azt kell mondjam, nem tudom melyik a fidelius bűbáj. Nem is értem, miért nem Philippel beszélitek ezt meg… - húzom félre kicsit számat. Rossz szokásul mimikám is jelet ad értetlenségemnek. - De megbízom benned, ezen a téren, szóval, ha jónak látod, mindenképp megköszönöm azt is. – Kissé elhallgatok. Sorley kezébe adok valami fakockát, amit persze azonnal a földre is hajít, hogy újra felvetesse velem. Olcsó és élvezetes játék babák számára… de most pechére a földön hagyom. – Meadows Parkot egy nagyon érdekes bűbáj védi. Bizonyára tapasztaltad, amikor ott jártál, hogy csak egy egyszerű kérdés: „Be szeretnél-e jönni?” után lehet a birtokra lépni. Bizonyára tudnál te is hasonló védelmi praktikát a mi számunkra. Talán ilyesminek örülnék, örülnénk a legjobban.

Mikor Sorley nyűgösködni kezd, ami mostanában egyre sűrűbben fordul elő, s gyanítom ez nem csupán életkori sajátosságnak tudható be, inkább leteszem. Persze a földön ádáz üvöltésbe kezd, de ezzel most nem igen tudok mit kezdeni. A szájába nyomom cumiját és gyorsban elterelem figyelmét az imént földre száműzött fakockával. Mosolyogva veszi el tőlem. Nicsak, könnyei már sehol se… S boldog arccal nyújtja szerzeményét Alexander felé.
Arcomon látszik a vedd el különben baj lesz kifejezése, de szavaimmal az előbbiekben felhozott témára reagálok. – Nehéz lenne figyelmen kívül hagynom az új diákokat. Mikor nagyrészt ők és ez az egész eszme okolható a képességem hiányáért… Sosem használtam valami fennkölt célokra. De azért mindig adott egyfajta biztonságtudatot. Hiányzik. Úgy érzem mintha kissé vakká váltam volna… Bár. Jobb, mint mikor Philip nem volt velem. Ez tagadhatatlan. De neked? Neked mi a véleményed róluk? Vagy az érzéseid velük, vagy ezzel az egésszel kapcsolatban?

   Egy mosollyal nyugtázva tudomásul veszem, hogy ezt a csatát nem fogom tudni megnyerni és elfogadom az ajándékot, bár megfogadom, hogy a Meadows családdal fogok koccintani vele, hogyha eljön az alkalom. Micsoda kedvesség. Titkolhatatlan megilletődésem és érzem, ahogyan a pír megmelengeti arcomat szakállam alatt. Bár keserédes a hangulatunk jelenleg, titkolhatatlan a bensőséges meghittség. Tizenhat év. Nem tudom elengedni a gondolatát régi ismeretségünknek, mintha csak megrészegítene a nosztalgia.
- A Fideliusszal csak az láthatja a házat és az léphet be, akinek a titokgazda elmondja pontosan hol is található az. Potterék is ezzel rejtőztek el annak idején – frissítem fel vendéglátóm ismereteit. Ugyanakkor be kell ismerjem nem éppen a legjobb példát hoztam fel, hiszen mind tudjuk mi lett szerencsétlen James-ék sorsa, bár ha szabad azt mondanom a saját balgaságuknak köszönhetik, hogy külsős embert tettek meg a titok gazdájának. Számomra egyértelmű, hogyha elrejteném Gyöngyzugot a bűbáj segítségével, Philnek adnám a felfedés hatalmát.

- Be kell valljam nem a legjobb védelmi rendszer szerintem – reflektálok a Meadows park bűbájára. Elegáns varázslat, meg kell hagyni, de kicsit engem a Szükség Szobájára emlékeztet. Megadja azt a lehetőséget, hogyha nagyon erősen be akarsz lépni, akkor megteheted. Nem egyszerű gyengepont, de kár is tagadni, hogy az. Felmerül bennem az állház bűbáj is, aminek kisebb formája ül roxforti szobámon, de nem merném a kisdedet kitenni annak, hogy illúziók vegyék körbe.

   A földről rám merednek Sorley hatalmas szemei, ahogyan nyújtja felém játékát. Próbálok olvasni Avelin arcáról és vigyorogva elveszem a kockát, amit a csemete hatalmas mosollyal köszönt és a cumi szinte kiesik szájából. Amíg hallgatom az anyát pálcámmal koppintok egyet a játékra, ami pillangóvá változik és a gyermek orrára telepedve szinte befedi az egész arcát. Kis prüszkölés és ismét kockaként esik a földre. Hamarosan rájön, hogyha megforgatja, megint rovarrá változik pár pillanatra majd vissza. Láthatóan tetszik neki a bűbáj és kellően lefoglalja. Képtelen vagyok levenni tekintetemet a legkisebb földlakóról, miközben válaszolok.
- Szörnyűség a látókór ez tagadhatatlan! – kortyolok egyet beízesített teámból – De ismersz. Ameddig nincsen kézzelfogható bizonyíték arra, hogy Ők a felelősek érte, én kételkedem. – Nem tagadom nekem is jó párszor megfordult a fejemben a párhuzam és ismeretes a dán család hatalma, de egyelőre nem találtam semmilyen varázslatot, mellyel el lehetne venni egy látó képességeit, nemhogy egy országnyiét. Kicsit megborzongok a gondolattól, mekkora erejük is lehet, hogyha ez valóban az Ő művük.

   Felderengnek bennem augusztusi expedícióm képei és kénytelen vagyok beismerni, hogy a mágiának még mindig vannak olyan ősi formái, ami a modern mágusoknak már lehetetlennek tűnnek. Mágiakutatóként pedig ez tény elborzaszt. Afrikában az Uagadou-ban a diákok tanulják a pálcanélküli mágiát, az európai mágusok pedig szinte képtelenek létezni eszközük nélkül. De ami a jövevényeket illeti minden balsejtelmem ellenére olykor-olykor el kap a lelkesedés.
- Tudod az egyik orosz kislány is a házamat bővíti és azt kell mondjam maga Hollóháti is büszke lenne az eszére – nincs mit tagadni Irina igazán tehetséges boszorkány nagyon érett és komoly gondolatokkal. Ámbátor ez talán csak még félelmetesebbé teszi az egészet. A Tudjukki párti gyerekek nem igazán az éleslátásukról és eszükről voltak híresek, ha már csak Monstroékra gondolok. Ők pedig eszesek és tehetségesek, ha valóban ilyenek lesznek új ellenségeink úgy vélem sokkalta komolyabb bajok fognak várni ránk.
- Persze érzem a bajt, de próbálok reménykedni a félreértésben, ameddig nincsenek egyértelmű bizonyítékok. A mágikus világ folyamatosan változik minden ősiség ellenére. Nem lenne túlságosan is balgaság rákenni minden változást az idegenekre? – Próbálom védeni a diákokat, bár elég gyengén. Túl sok az összefüggés.