Irina Romanov
Griffendél Godrik Akadémia
Hozzászólások: 37
Jutalmak: +50
Előtörténet: Megnézem!
Viselet: Megnézem!
Származás: Aranyvérű
Hajszín : Szőke (eredeti); Változó
Szemszín: Kék
Kor: 20
Ház: Hollóhát
Évfolyam: Második
Családi állapot: Egyedülálló
Munkahely: Alkalmi (mugli) munkák
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: Nyárfa, sárkányszívizomhúr, 11 hüvelyk, majdnem teljesen merev.
Elérhető
|
|
« Dátum: 2016. 01. 04. - 06:47:58 » |
+3
|
Irina Romanovna Alapok jelszó || Csokifiúk és meggyleányok így ejtsd a nevemet || Iriná Románovná nem || nő születési hely, idő || Kópavogur közelében a Romanovna kúriában, 1984. augusztus 24-án horoszkóp || szűz kor || 14 vér || arany A múlt Metuseutikai kutatásnapló, 1998. április 3., négy óra huszonöt perc (Gregorian-naptár és Greenwich-i időzóna szerint) Százkilenc nap munka után végre sikeresen leküzdöttem egy újabb irracionális félelmet: a tehetetlenséget. A rettegést a vámpírtól, a fájdalomtól, a családom halálától, és a kudarctól már lejegyeztem a korábbi fejezetekben, de amennyiben azok elvesznének, ez a rövid összefoglaló akkor is bepillantást enged majd az utókornak a munkámba. Félelmem a vámpíroktól valamikor öt-hat éves koromban alakulhatott ki, legyőzéséhez egy véletlen járult hozzá: találkoztam egy vámpírral egy olyan vacsorán, amit a családom fontos embereknek tartott. Sokáig beszélgettünk, és csak utólag tudtam meg, hogy ő is vámpír, így pedig elszállt a misztikuma az egésznek, hirtelen nem láttam már ijesztőnek ezeket a lényeket. Amikor ennek kapcsán megváltozott a mumusom, akkor döntöttem el, hogy ez a témakör érdemes a kutatásra, ez a véletlen járult hozzá a Metuseutika tudományág születéséhez. Egyszer nagyon csúnyán megsérültem, amikor elsős koromban Ragozin professzor különórájáról kifelé menet megbotlottam, nekiestem egy lovagi páncélnak, és a kezében tartott buzogány két helyen átszúrta a kezemet. Az esetnek nem lett maradandó fizikai nyoma, de a vámpír után a mumus ennek a mozdulatlan lovagi páncélnak a képében jelent meg, kezében a buzogánnyal. Sokáig tartott, mire rájöttem, a fájdalmat szimbolizálja, de ezután elég gyorsan le tudtam győzni azzal, hogy szándékosan fájdalmat okoztam magamnak, azután összekötöttem az érzést valamiféle pozitív dologgal, illetve kihangsúlyoztam, ezzel a testem csak jelzést ad nekem, így a félelmem lassan megszűnt. Legújabb félelmem az lett, hogy elveszítem a számomra fontos embereket, ennek a félelemnek a leküzdése majdnem egy évet vett igénybe. Rengeteget kellett olvasnom erről különböző mugli és varázsló írók műveit, és hetekig jártam az iskolapszichológushoz, mire elfogadtam, hogy ennek egyszer meg kell történnie, és a rettegés ettől értelmetlen- érdekességként megemlítem, hogy a kamaszkorba lépő emberek jelentős részénél jelentkezik ez a félelem, mielőtt kinövik. Végül azzal győztem le a mumust, hogy úgy döntöttem, elhiszem, a léleknek kerülnie kell valahová, valami jobb helyre, nem tűnhet el, hiszen akkor nem lennének kísértetek. A kudarctól való félelem, ahogy a családom lehord a sikertelenségért, annak eredménye, hogy egy professzor azt hitte, csaltam, mert jobb lett a vártnál a dolgozatom, és levelet írt a szüleimnek. A dolog persze elsimult, de az az egy levél így is maradandó hatást gyakorolt. Ezt a problémát azonban önbizalom fejlesztéssel győztem le. Aki annyit olvasott, annyit látott, annyit gondolkodott, egyszerűen nem vallhat kudarcot, kár ettől félni. Ezután jött a tehetetlenségtől való félelem: magamat kezdtem el látni egy székben, képtelenül rá, hogy kommunikáljak a külvilággal, gondoskodjak magamról, talán érzékelni sem voltam már képes. A haláltól soha nem féltem, de miután hallottam egy teljesen mozgásképtelenné vált emberről, nyugtalanítani kezdett a tudat, hogy létezik ilyen sors is, és bárkivel, bármikor megtörténhet. Leküzdéséhez először azon az úton próbáltam elindulni, hogy léteznie kell valamilyen bájitalnak vagy varázslatnak, ami megakadályozza, hogy egy boszorkány erre a sorsra jusson, de ezzel csak időt vesztegettem, kihagytam ugyanis a számításból, hogy a félelem nem teljesen racionális. Vannak, akik például a bohócoktól félnek, akik csak hétköznapi emberek festékkel az arcukon, az én félelmemnek pedig semmivel sincs kevesebb létjogosultsága. Ezután azon a vonalon indultam el, hogy megállapítsam, létezhet-e teljes tehetetlenség, és végül arra jutottam, hogy nem, ezzel pedig örökre eloszlattam ezt a félelmet. A „Cogito ergo sum.” vonalon elindulva az énem csak addig a pillanatig létezik ebben a formában, amíg képes vagyok gondolkozni. Amennyiben elveszik ezt a képességemet, hiába leszek testben élő, már nem fogok létezni többé, csak alszok, és várom a szabadulást. A gondolkodásom tehát nem vehetik el anélkül, hogy megölnének. Elvehetik viszont a képességeimet, hogy érzékeljek és kommunikáljak, és otthagyhatnak az örök csendben és sötétben, egyedül a gondolataimmal. Ez az állapot azonban nem tenne tehetetlenné, még ha rendkívül kellemetlen is lenne, és lekorlátozná a lehetőségeimet. Így ugyanis képes lennék gondolkozni, rájönni olyan dolgokra, amikre nem jöhet rá, aki él, ezeket a gondolatokat pedig továbbíthatnám a külvilág felé, akár azután, hogy kifejlődik az ösztönös legilimenciám, akár azután, hogy meghaltam, és kísértetként visszatérek. De még ha el is vennék a közlés képességét, ha meg is akadályoznák a visszatérésem erre a világra, az énem akkor is továbbfejlődne. Sokakkal ellentétben, én nem félek kettesben lenni saját magammal, mert nem érzem magam annyira üresnek, sivárnak, mint sokak, a gondolataim pedig évezredekig nem válnának unalmassá. A végső lépés ennek a félelemnek a legyőzéséhez Ragozin professzor segítségével történt, aki kérésemre szimulálta számomra azt az állapotot ellenőrzött körülmények között. A helyzet kellemetlenebb volt, mint ahogy azt elképzeltem, mert a testem néhány funkciójának tudatában voltam a varázslatok ellenére is, de az idő nem telt igazán lassan, még úgy sem, hogy egy percet sem aludtam. Rengeteg emlékem van, amit felidézhetek pihenésképpen, elég jó a fantáziám hozzá, hogy akár érzékszervek nélkül is lássak dolgokat, ráadásul ebben a két napban megvizsgáltam az államelméleti körforgásom néhány problémáját, amiket még könyvtár nélkül is hatékonyan tudtam kutatni. Mivel nem hiszek a Tabula Rasa elméletben, majdnem biztos vagyok benne, hogy emlékek nélkül is tudnék gondolkozni. Elértem egy nagy mérföldkövet, amikor ma a mumus szekrénye elé álltam, mert már nem maradt semmi más félelmem, csak a félelem, ami a dementor alakját veszi fel. Bármennyire borzalmas érzés szemben állni valamivel, ami megtestesít mindent, ami rossz, mégis felemelő volt, hogy három év munkája után végre eljutottam odáig, ameddig csak néhányan, azon túl pedig még senki. Most végre nekiállhatok az igazi kutatásnak, hogy elérjem a transzdementori szintet. Majdnem biztos vagyok benne, hogy ez legalább egy decenniumot fel fog ölelni, nem fogom hónapok alatt legyőzni, hiszen ez az állapot már nem a gyengeségből táplálkozik, normális eszközökkel nem leküzdhető. Első lépésem a patrónusbűbáj elsajátítása, ami gyengít a félelmemen, hiszen maga a dementor legyőzhetővé válik, utána már csak az marad, amit jelképez. Ami a félelemösztönt illeti, ma nekiálltam egy bájitalnak bátyám hatodéves tankönyvéből, ami, ha jól csinálják, kikapcsolja a félelemösztönt. Ez a bájital általában nem effektív a mumusok ellen, mert a félelem logikán alapuló részét az alany továbbra is érzi, de esetemben működnie kell. A fő probléma, hogy három heti folyamatos odafigyelést igényel a helyes elkészítése, egy héten belül szereznem kell hozzá mandragóragyökeret, és ha rosszul csinálják, súlyos mellékhatásai vannak, ezért egy házimanómmal fogom megkóstoltatni, és készítek hozzá ellenmérget is. A mandragóragyökér megszerzését pedig arra a svéd fiúra fogom bízni, aki ma elhívott teázni. Biztosan el tud lopni belőle egy keveset, ha ígérek neki pár dolgot.
IR Május 31. - Nyolcszázhatvankettő... nyolcszázhatvanhárom... nyolcszázhatvannégy...- általában a számolás segít úrrá lenni az érzéseimen, de most mégsem tudom abbahagyni ezt az infantilis sírást, ahogyan az a szorító érzés is megmarad a mellkasomban. Már több, mint fél napja így érzem magam, ami kivételesen hosszú időintervallum, a szélsőséges érzelemkilengések alig pár percig szoktak kitartani. Most viszont az ok is sokkal komolyabb: könnyen lehet, hogy soha többé nem mehetek vissza a Durmstrangba. Eszembe sem jutott ellenkezni, amikor a családi gyűlésen közölték velünk, hogy jövőre a Roxfortban folytatjuk a tanulmányainkat, mert a terv életbe lép, és néhány nap múlva Angliába költözünk, de be kell vallanom magamnak, kivételesen nehezen tartottam csak vissza az emocionális reakciót. Az összes dolog, amit vártam, hogy láthatom Nihlt és Jørgent, hogy a kuzinommal, Björkkel ugyanott folytathatom a tanulást, hirtelen mind elveszett. Ez még akkor is sokkhatást okoz, ha nem volt váratlan, már sejtettem, hogy lépéseket teszünk, amint Voldemortnak vége. Igazság szerint meglepően hosszúnak találtam az angol sötét varázsló uralmát így is, a legtöbb türannosz merénylet áldozata lesz, amint eléri a célját, és nincs már rá szükség. Valószínű akkor is megmérgezték volna, ha a követőivel győzelmet aratnak. Aki csak félelemmel és őrülettel kormányoz, óhatatlanul elszenvedi ezt a véget. A félelem arra ösztönzi az embert, hogy megszüntesse a forrását, és ha az egy ember, sokakat a menekülés helyett ez az elpusztítására vesz rá. Ha ő és a követői tudományosan foglalkoznak a félelemmel, ha nem csak a brutális erőre tesznek fel mindent, talán ma is az övék lehetne az ország. Nem mintha ő sokáig uralkodhatott volna akkor, ő is elbukott volna velünk szemben. A kézfejemmel letörölgetem az arcomról a könnyeket, és besüllyedek a forróvizű tóba, egészen a nyakamig, hogy megvédjem magam a megfázástól. A gőz ugyan melegíti a levegőt valamennyire, ezzel a hideggel nehezen tud szembeszállni, aki sokáig a víz felett van, az biztosan meghűl, még ilyenkor nyáron is nagyon hidegek tudnak lenni az éjszakák. Csak azért jöttem ki, mert valószínű nagyon hosszú ideig nem tudok itt már egyedül maradni a gondolataimmal. Nem teljesen érzelmi alapú azonban a döntésem, ez a hely közel ideális a gondolkozáshoz, itt találkozik a tűz és a jég, alig ujjnyi terület vágja el őket egymástól. Most pedig sok dolgot kell végiggondolnom. A halvány gőzön át elpillantok a hatalmas kúriánk irányába, ami otthont ad a teljes Romanovna családnak, azután, mintha a tekintetem egy óra mutatója lenne, végigjáratom a szemem a horizonton. Sötét van, de a sík területen így is messzire el lehet látni, és valamilyen szempontból a családomé minden, ameddig ellátok. Birtokoljuk, béreljük, irányításunk alatt tartjuk a tulajdonost, valamilyen formában minden a miénk már ebben az országban. Nincs már senki a Minisztériumban, aki szembeszállhatna az akaratunkkal. Nagyanya egyszer azt mondta, hogy ha egy napon besétálna a Minisztériumba, udvariasan megkérné a miniszter urat, hogy adja át a helyét, azután helyet foglalna, és nyíltan kormányozni kezdene, nagyon valószínű, hogy senkit nem zavarna, mert már mindenki tisztában van vele, hogy mi kormányzunk. Mindig lenyűgözött, hogy nagyanya mennyire könnyen kézben tudja tartani a dolgokat azok után, amin keresztülment. Elveszített mindent, mindenkit, akit szeretett, nem hall, már nagyon öreg, de még mindig tele van energiával, és még most is egy lépéssel a többiek előtt jár. Tisztelem anyát és apát, de ők csak szárnysegédei lehetnek nagymamának. És amellett, hogy vezeti a családot, uralkodik efelett az ország felett, most véghez viszi Gellert Grindelwald nagy tervét, és még ezek mellett is van ereje hozzá, hogy velem beszéljen, hogy megnézze szinte minden zongoraleckém. Valahogy úgy érzem, amikor nézi a kezem, hogy hallja, amikor játszok. Mint Beethoven előtt, megelevenednek a billentyűkből a dallamok előtte. Amikor olyan idős volt, mint én, rengeteg zenét hallgatott a cári palotában, talán már ennyiből is emlékszik mindenre, amit hallott. Bármennyire szeretem ezt a helyet, ezt az országot, ezt a tavat, azért a valódi otthonom a családom. Sokkal szerencsésebb vagyok, mint nagymama, nekem nem kell mindent egyedül csinálnom, megkapok minden támogatást, ami csak kell. Kicsit dideregve, de felállok, és megtörölközöm, miközben felnézek a kivételesen tiszta égre. Már nem érzem azt a szorító érzést. Beszélgetőfüzet nagymamával XLVII. (1998. június 4. este) (Gregorian-naptár és közép-európai Greenwich-i időzóna szerint) Gondolkoztam a hajón azon, amit mondtál nekem az államelméletemről, és sajnos azon az úton, amin elindultam, tényleg lehetetlennek tűnik az utópikus társadalom elérése. Ha az ember, aki jó, bölcs, halhatatlan, mindenható, varázslatokkal megronthatatlanná tett, nem is sebezhető, a hatalmi háló a szélén mindig megbonthatóvá válik. Mindig kell valaki, aki nem halhatatlan, nem áll megszeghetetlen eskük, imerpius átkok, időszakos emlékmódosítás alatt, és hiába növeljük a hatalmi hálót, csak kijjebb toljuk a szélét az én módszeremmel. Annak ellenére, hogy a gyakorlatban szinte bonthatatlanná lehet tenni a hálót a kiterjesztésével milliós nagyságrendűvé, ezt az elméletet gyengének találom. Ami már a tervezőasztalon is hibás, az nem érdemel gyakorlati megvalósítást. Két lehetséges megoldást is találtam a probléma megoldására, az egyik a természetes személy cseréje egy mesterséges, direkt erre a célra létrehozott tárggyal (mint a roxforti süveg vagy a Kreml elpusztított cárszobra). Ennek a megoldásnak kevésbé vagyok híve, mert bár nem igényelne hatalmi hálót, és ugyanúgy megszüntetné a polybiosi ciklust, a tárgy sebezhető, még ha varázslatokkal elrejtjük, és találunk módot rá, hogy közvetetten közvetítse az akaratát. Ebben az esetben létrejöhetne egy állapot, hogy valahonnan egy bölcs vezető parancsokat ad, de nem hallgatunk rá- ha elfogadjuk Isten létezését, a szekularizáció pontosan ezt tette vele. A bölcs vezető hiába szólna hozzánk, annyira távoli lenne, hogy elveszne a hangja. Emberi vezető kell. A másik megoldás, ami eszembe jutott, az Ouroboros-elmélet nevet kapta az önmaga farkába harapó kígyóról. Ebben megjelenik a hatalmi háló egy továbbfejlesztett változata, de ennek a hálónak nem lenne széle, és nem is lenne igazán háló. Inkább olyan lenne, mint egy matrjoska, aminek legapróbb darabjában tárolható lenne a legnagyobb. Ezzel bezárulna a kör, nem lenne gyenge pont. A bölcs vezér emlékeit törlő varázslók és boszorkányok, a testőrök is engedelmeskednének valakinek, mint az előző verzióban, hosszan folytatva a sort, bár ebben a változatban nem kell néhány száznál több ember, sőt, elméletileg kettő is elég, de a biztonság kedvéért úgy terveztem meg, hogy több lábon álljon ez a társadalom. A leginkább a szélen levő, bomlópontképző ellenőröket visszakötnénk a bölcs vezérre: ő személyesen módosítaná az emlékeiket, tartaná őket Imperius-átok alatt, neki tennék le az esküt. Mivel nekik maguknak nem lenne közvetlen befolyásuk a vezérre, a kapcsolatuk egyoldalú lenne, és csak nagyon közvetetten hatnának rá, nekik sem lenne más lehetőségük, mint mindenki másnak a rendszerben: ellátni a feladatukat. Tudom, nagymama, hogy ez az elmélet sem tökéletes még, és a hibátlan megvalósításhoz a mágia olyan formáira lenne szükség, amiket még talán senki nem használt, de azt hiszem, ez lehet a helyes út. Neked mi a véleményed?
Igazad van, sajnos kihagytam a számításból, hogy a halhatatlanság és a megszeghetetlen eskü nem fér meg együtt, vagy az egyiknek, vagy a másiknak nincs értelme. De mi a helyzet az Imperius-átokkal? Tudom, hogy erős akarattal legyőzhető, de megfelelő neveléssel és negatív visszajelzéssel megtörés esetén megakadályozható, hogy a vezér vagy a háló bármelyik alkotóeleme önállóan, az állam érdeke ellenére cselekedjen. Kissé talán vadhajtás az ötletem, de szerelmi bájitallal is össze lehetne kötni a tagokat. Nem tudom azonban, hogy ez milyen mellékhatásokkal járna kormányzói képességeikre, soha nem voltam még szerelmes. Azt viszont tudom, hogy a szerelem komolyan akadályozhatja az elme helyes működését.
(Nagyon finom volt, köszönöm szépen!)
Most hirtelen nem jut eszembe, de tudom, erre is kell legyen megoldás. Holnapra megpróbálok előállni valamivel, de olvastam valamit Scamander könyvében valamelyik varázslényről, ami megoldást jelenthet erre a problémára.
(Nem, csak a barátom.)
(De, kicsit. De vannak fontosabb dolgok, és tudom, hogy te tudod, mi a jó a családnak.)
(Rendben. Én is szeretlek, aludj jól!)
Másolatok az elküldött levelekről Kedves Nihl, megkaptam az ajándékodat, köszönöm, hogy gondoltál rám! Nagyon szép nyakláncot faragtál, és egy kicsit meglepett, hogy még mindig emlékszel rá, hogy milyen rúnák vannak a pálcámra festve. Hihetetlenül jó lehet a memóriád, ha jól emlékszem, neked még nem beszéltem róla, és csak egyszer fogtad a kezedben tavaly, amikor elmentünk a párbaj szakkörre, és sikerült lefegyverezned. Még mindig hiányzik Izland, és nagyon sajnálom, hogy nem mehetünk együtt az iskolába. Remélem, hogy minél előbb viszont látjuk egymást. Ezt az évet még itt fogjuk tölteni, apám szaktudása pótolhatatlan bizonyos restaurációs munkáknál. Ha minden jól megy, jövő héten szerdán este egy órára megkapom a kandallót, és tudunk majd beszélni, úgyhogy kérlek, hívd majd át Björköt, és kérd meg a testvéred is, hogy maradjon! Nagyon kedves, amit írtál, de egy kissé zavarba ejtő, és nem vagyok benne biztos, hogy egészen helyénvaló. A távolság gyakran furcsa dolgokat hitet el velünk, ezért szeretnélek arra kérni, hogy kerüld ezt a témát a továbbiakban, csak akkor hozd fel újra, ha még így gondolod három hónap múlva is! Én is furcsán érzem magam néha, mert hiányoznak a legjobb barátaim, de nem szabad hagyni, hogy az ilyen dolgok megzavarjanak. Ezt a dolgot a legjobb lenne személyesen megvitatni, amikor már képesek vagyunk racionálisan végiggondolni ezt. Megígérem, hogy jövő nyáron legalább egy hétre hazalátogatok, hogy megbeszéljük, tényleg több van-e közöttünk barátságnál. Hallottam, mi történt a húgoddal, mielőbbi gyógyulást kívánok neki. Van néhány baba a szobámban, mondd meg kérlek Björknek, hogy bemehet, és kiválaszthatja bármelyiket, és nyugodtan odaadhatjátok neki. Az érzelmi biztonság bizonyítottan segíti a gyógyulást, és amennyiben elhitetitek vele, hogy gyógyhatása van, egy mugli tudósok által bizonyított kísérlet szerint nő az esélye annak, hogy teljesen meggyógyul.
Nem szeretnék egy percet sem erre vesztegetni a kandallónál, úgyhogy megkérlek most, hogy kérdezd meg majd Ragozin professzort, hogy mi volt a véleménye a tanulmányról, amit írtam. Sajnos május végén már haza kellett utaznom az iskolából, és nem volt időm megvárni a válaszát. Amennyiben lehetőség van rá, szeretném visszakapni.
Irina 1998. augusztus 24., Hastings. U.I.: Már említettem, hogy a meteorológiai térképeket tanulmányozva is túlzásnak véltem, hogy itt mindig esik az eső, és most személyesen láttam és meggyőződtem róla. Három napja süt a Nap. 1998.augusztus 30-31. éjjel, Hastings - Te sem tudsz aludni, Alekszej? Persze, hogyan tudnál, amikor nem is élsz? Soha nem is éltél, csak azért személyesítelek meg, mert kell egy barát, akinek bármit elmondhatok. Tudod, meséltem róla, amikor beszéltem neked a névrokonodról, nagymama testvéréről. Nem ismertem, de mindig eszembe jut, amikor a pálcámra nézek... különös véletlen, több ezer pálca, és pont az választott engem. Sokan mondanák, hogy a sors, de nem hiszek a sorsban. Mi magunk alakítjuk a saját sorsunkat. Én voltam az, aki eldöntötte, hogy soha többet nem fog félni semmitől, én küzdöttem le szépen lassan mindent. Nem volt ez megírva. Én írom meg a saját történetemet, és talán azét a világét is, ami eljön. Érzem, már nagyon közel van a tökéletesség.
Tudom, hogy ez egy ösztönös reakció az ismeretlenre, nem igazán félelem, de be kell vallanom neked, kicsit izgulok. Nem leszek egyedül, ott leszünk mind a kilencen, de mégis idegesít egy kicsit a tudat, hogy holnaptól idegenek között leszek. Át kell állnom egy másik nyelvre, azon is kell majd gondolkoznom, ha nem akarom lejáratni magam. Tudom, menni fog. Sikerrel fogunk járni, minden meg fog változni, nincsenek felkészülve ekkora vihar után.
Mondd, Alekszej, mit kéne csinálnom Nihllel? Régen észrevettem, hogy hasonlóan néz rám, mint sokan mások, de őt nem akarom megbántani. Én nem tudom, hogy érzek-e bármit, vagy hogy egyáltalán kell-e érezni bármit. Racionálisan nézve, jó családból származik, elég okos, rendes és nem unalmas, főleg a távolsággal van a probléma, és ha nem válik be, az kihat a barátságunkra. Amúgy is, mit nyerhetnék ezen az egészen...? Mindegy, nem érdemes ezen gondolkozni, amíg el nem érem azt a kort. Azalatt úgyis elmúlik ez az egész. Aludnom kéne ahelyett, hogy ezen rágódok.
Azon gondolkoztam... mindegy. Öreg vagyok már ahhoz, hogy babákkal beszélgessek. Ideje keresni neked egy új gazdát, elvágni a felesleges emocionális kötődéseket egy élettelen tárgyhoz. Nincs is igazán szükségem rád, csak támasz voltál, amíg féltem. Már nem félek. Holnaptól az életem új szakaszába lép, rád pedig nem lesz ott már szükség. Jó éjt, Alekszej!1998.augusztus 31. reggel, Hastings Megtörlöm a szám a szalvéta sarkával, és kicsit hátradőlök a székemben, jelezve, hogy befejeztem az evést. A mai reggeli jóval rövidebb, csendesebb volt, mint az eddigi étkezések, és a szokásostól eltérően most külön ettünk a család többi részétől. Kétlem, hogy Oryáék és Liliyáék együtt ettek ma. Bár nem mondjuk ki, egyértelmű, hogy a három ág érdekei legalább minimális szinten, de eltérnek. - Irina, van valami, amit rád szeretnék bízni. Ez szigorúan titkos, csak mi négyen tudhatunk róla, még nagymamának sem beszélhetsz róla. - Rendben, anya.- türelmesen várom a folytatást, miután édesanyám szemébe hazudtam. Mindig szeretni és tisztelni fogom, de első a sorban a családfő, csak utána jönnek az alatta álló rokonaim, például a szülők. Biztos vagyok benne, hogy anya nem akar semmit tenni, ami veszélyeztetné a tervet, de ha mégis megtenné, szemrebbenés nélkül megszegném az ígéretem. Raszputyinnak egy dologban igaza volt: csak a megszeghetetlen eskü igazi eskü, minden más csak por és szél. Anya még pár percig a szemembe néz, de állom a pillantását, sőt, azt hiszem, ki is tudom találni a szándékait. Mindig a család lesz az első, soha nem tennénk semmit egymás ellen, de tudom, hogy nem csak a bukás kockázata nő, ha bizonyos dolgokban kudarcot vallunk. Nagyanya sajnos nem élhet örökké. Élhetne, de nem hiszem, hogy örökké akarna élni, amikor pedig távozik közülünk, kérdéses, kit jelöl ki utódjául. Hárman vehetik át a családfői posztot, és tudom, anya ezt éppen úgy akarja, mint Ekatarina néni és Nikolai bácsi. A kuzinjaim egyúttal riválisok is lesznek, ami persze nem baj, mert nem hiszem, hogy anya becsvágya valaha fontosabb lesz számomra a Nagyobb Jónál. Nem fog felborulni az értékítéletem, hiába vágyik rá annyira, én készséggel lemondok a családfői posztról, ha ezen bármi fontos múlik. - Tegnap átbeszéltük a Roxfortban tartózkodó fontos emberek listáját, és elosztottuk, kitől kinek kell majd mintát szereznie. A legtöbb listára került ember csak abban segít, hogy szabadon járhassunk-kelhessünk az iskolában, csak hárman vannak, akik jók lennének Dmitrynek. Sajnos, egyiket sem te kaptad, de én mégis szeretném, ha megelőznéd az unokatestvéreid, és te szereznéd meg elsőnek Harry Potter haját. Rengeteget segítene rajtunk. - Megszerzem, anya, megígérem.- bár feleslegesnek érzem az ilyen gesztust, elfogadom a hálálkodást és az arcom megsimogatását előbb anyától, azután apától is a rövid rögtönzött ódát róla, hogy neki milyen csodálatos lánya van. Csak csendben mosolygok, de csak rövid válaszokat adok, hagyom, hogy átterelődjön a beszélgetés arra, milyen kapcsolatokat érdemes kiépíteni bátyámnak, hogy elvégezhesse a feladatát, és végighallgatom utoljára a sokszor hallott instrukciókat. Hosszan tanulmányozom anya arcát, aki az asztalfőn ül, mint a szűkebb család feje, magabiztosságot, erőt sugároz, ahogy apával és Dmitryvel beszél, de mégis, ez a dolog sokkal felszínesebbnek tűnik, mint nagymamánál. Hiába hasonlít rá a megszólalásig külsőre, olyan, mintha félne, csak nem tudom, mitől is félhet. Apán még egyértelműbben látszanak ezek a jelek. Talán azért idegesek, mert most dől el, hogy valaha jobb pozícióba kerülhetnek-e a családon belül, vagy inkább azért, mert nem tudják, elég jók lennének-e, ha megtörténne? Nem lehet könnyű egy ilyen örökséghez felnőni, főleg, ha az ember nem is hiszi el, hogy meg tudja tenni. Oldalra pillantok a bátyámra, akire még emlékszem valamennyire gyerekkorából, láttam felnőtté válni, mégsem tudok olyan könnyen olvasni az arcáról, mint anyáéknak. Lehet, hogy azért, mert nem ő nevelt fel, talán mert ő sem osztotta meg velem a titkait, ő is drágán adja őket. Talán a mosoly mögött lapuló elmében ő is darabokra szedi azokat a jeleket analizálás céljából, amit a szüleinken láthatunk? Ki tudja, mi bújik meg egy mosoly mögött. Jellem Nem hiszem, hogy egy ember képes elérni a teljes tökéletességet, de minden nap törekszem egyre közelebb kerülni hozzá. Bármit teszek, az valamilyen módon ezt a tökéletesedést szolgálja, nálam ezért nem létezik olyan, hogy felesleges időtöltés, nincs olyan, hogy unalom. A világon annyi dolgot lehet megtapasztalni, annyi eszmét és problémát lehet végiggondolni, és még mindig végtelenül sok lehetőség van rá, hogy hozzátégy valamit a világhoz vagy magadhoz. Valójában minden pillanatban hasznos dolgot tesz az ember, ha gondolkozik, és ráébred, hogy az miért hasznos. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy intellektuálisan már most a legtöbb ember felett állok, éppen ezért ezt az adottságot használom arra, hogy irányítsam magam, nem hagyom a szentimentális oldalamat döntéseket hozni. Mindig, ha szélsőséges érzelemhatás ér, elszámolok tízig vagy elmondok egy rövid verset, csak azután cselekszem. Sokan ezért azt hiszik, hogy nincsenek is érzelmeim, pedig csak nem hagyom, hogy a testemben végbemenő kémiai reakciók befolyásolják a döntéseimet. Már nagyon fiatal koromban rájöttem egy fontos dologra: a titkoknak hatalmuk van. Mindig igyekeztem minél több titokhoz hozzájutni, minél többet megtudni mindenről, mert ez rengeteg lehetőséget ad- legtöbbször csak részleges hatalmat egy személy felett, de vannak titkok, amiknek a megfejtése feltárhat apró szeleteket a nagy egészből. Létezik-e olyan állapot, amikor már nincs félelem, az ebből táplálkozó lények már a legmélyebb ösztöneid sem érinthetik? Ember létrehozhat-e olyan államformát, ami örökké, tökéletesen működik, a korrupció vagy a bukás leghalványabb esélye nélkül? Vajon képes lehet-e rá az ember, hogy elfogulatlanul lássa önmagát, minden hibájával együtt anélkül, hogy tagadna? Ezek azok a nagy titkok, amiket kifejezetten nagy erőkifejtéssel próbálok megfejteni. Megpróbálok tisztában lenni a hibáimmal, és változtatni rajtuk, de azt hiszem, némelyik olyan, aminek kiküszöbölése újabb hibát okozna a jellememben, hacsak nem találnám meg az arany középutat. Ami a legjobban zavar, hogy nem vagyok magabiztos, ha nem előre eltervezetten megy valami, nagyon gyengén tudok rögtönözni egy váratlan helyzetben, amit nem csak a gyakorlati mágiahasználatom szenved meg, de a szociális kapcsolataim építése is kissé nehézkes, különösen, ha túl sok ember van, és túl sok irányba kellene figyelnem egyszerre, túl sok lehetőség van, hogy megosszam a figyelmem és sokáig a beszélgetés része maradhassak. A kiemelkedő fontosságú beszélgetések is problémát okozhatnak, ha hirtelen történnek. Szerencsére, ha előre tudok tervezni, nem szokott probléma lenni, mindig remekül tudtam manipulálni, hazudni, ha szükséges volt. Soha nem voltam igazán őszinte senkivel, nem tudtam soha teljesen megbízni senkiben magamon kívül. Nem tehetem meg, hogy elárulok magamról olyan dolgokat, amik tényleg sokat jelentenek, és ami utána, mint egy lánc, köt a másikhoz, az elszakadása pedig bármikor okozhat szégyent vagy sérülést. Még a családom sem szabad, hogy tudjon néhány dologról, mert az súlyosan sértené az individualizmusomat. Vannak bizonyos érzelmek, amiknek nem csak hogy nem akarok kontrollt adni, de kiirtani is próbálom őket: félelem, harag, gyűlölet, gőg, kicsinyesség, de úgy érzem, nem vagyok tökéletesen sikeres. Még mindig félek a félelemtől, bármennyit harcoltam ellene, és talán félek egyéb dolgoktól is, ezért nem tudom, hogy valaha legyőzöm-e teljesen, teljesen el fog-e tűnni. Rengeteg gondolkozás, tájékozódás után még mindig összeszorul mindenem, ha hallom, hogy halt meg nagymama családja, és hogyan úsztak meg mindent a gyilkosok, akiknek agyam egy sötét, gonosz zugában változatos és hosszú szenvedést kívánok mindig arra a rövid időre, amíg magamhoz nem térek. Rengeteg dicséretet kaptam életem során, és hiába próbálom tagadni, imponáló hallani, hogyha valaki szépeket mond az eredményeidről, még ha nem is tudod biztosan, komolyan gondolja-e. Ez egy súlyos gyenge pont, de ezt a pávaösztönt nehéz leküzdeni. És sajnos, ami talán a legrosszabb mind közül, még mindig nagyon magamra tudok venni bizonyos sértéseket, akár buta emberektől is, és ezek a sértések fullánkokként bennem maradnak, azután később, amikor racionális döntést hoznék, arra késztetnek, hogy saját érdekeim ellenére is vágjak vissza. Van még egy hibám, eléggé nehezen fordítok figyelmet a valódi világra, ha valami érdekesebb gondolat fogan meg a fejemben. Sokan hibának találják a jellememben, hogy néha meglehetősen morbid a humorom, amit nem tartok hibának, de ennek ellenére igyekszek visszafogni valamennyire. Bár tényleg komolyabb gondolataim vannak, mint a korosztályomnak, még mindig érdekelnek olyan dolgok, amik a korosztályomat szokták. Imádom a macskákat, a szép ékszereket, a babákat, a romantikus történeteket, de még néhány fiúsabb dolog is érdekel, mint például a kalandregények vagy a kardok. Nem érzem ezeket a dolgokat összeegyeztethetetlennek a komolyabb dolgaimmal, mindennek van helye az életben, ezeknek a helye a szociális kapcsolatok építése és a kikapcsolódás. Erősség || Kivételesen intelligens, szorgalmas, ambiciózus, bátor, ügyesen manipulálja az embereket, képes a legtöbb helyzetben nyugodt maradni Gyengeség || Nagyon nehezen rögtönöz és cselekszik spontán, problémái vannak nagyobb társaságokban a beszélgetéssel, sokszor hazudik és él vissza mások bizalmával, ő maga nehezen bízik meg másokban, álmodozó és elvont, néha túlzottan racionális Apróságok mindig || Könyvek, ékszerek, forró víz, tartalmas beszélgetések, zene, macskák, babák soha || Butaság, túlzott érzelem kinyilvánítás, kapkodás, trágárság hobbik || Írok, olvasok, gondolkozok, macskázok, zongorázok, néha még játszani és babázni is szoktam. merengő || Legjobb: A tavalyi Karácsony a családdal. Legrosszabb: Az első találkozás a mumussal dementor alakban. mumus || dementor Edevis tükre || Leginkább arra vágyom, hogy elérjem a célomat, megvalósuljon az utópikus világ, amiért harcolunk. Ezt látom a tükörben. százfűlé-főzet || Legjobban a megsózott hóra emlékeztet. Amortentia || Olyan illata van, mint a tengernek, az íze édes, kortyról kortyra változik a hőmérséklete: jéghideg és tűzforró. titkok || Senki nem tud a félelemkutatási munkámról, és csak nagyanya az államelméletemről. Néha elbizonytalanítanak bizonyos érzelmeim, amit nem mutatok ki. Szívesebben tanulnék a Durmstrangban. azt beszélik, hogy... || Kis stréber (főleg irigyek), kis szörnyeteg (félnek a családomtól, a félelem tárgya pedig gyakran nyer gyűlöletet), kis kisemondom (a legközelebbi kapcsolatom egy kézenfogásig terjedt, és egy percig sem vettem komolyan) A család apa || Amos Jöttünsson, 45, aranyvérű. Stabil apa-lánya kapcsolat. anya || Tatiana Romanovna, 47, aranyvérű. Stabil anya-lánya kapcsolat. testvérek || Dmitry Romanovna, 21, aranyvérű. Stabil testvéri kapcsolat. anyai nagyanya || Anastasija Romanovna, 96, aranyvérű. Példakép, nagyon szoros kapcsolat. unokatestvér (apai ág) || Björk Jöttünsson, 14, aranyvérű. Legjobb barátnő. állatok || Daria, hároméves nőstény gyöngybagoly, és Godwin, a hat hónapos kartauzi kandúr macska. Családtörténet || Bár tekintély terén messze elmarad a Romanovna család mögött, ami abban is megnyilvánul, hogy anya nevét vettük fel apáé helyett, a Jöttünsson család Izland egyik legtekintélyesebb aranyvérű családja, a tekintélye még a Romanovnák nélkül is az ország három legnagyobb családjának egyikévé tenné, a Romanovnákkal egyesülve pedig vitathatatlanul a legbefolyásosabb család. Az ország földbirtokainak 3,84%-a Jöttünssonok birtokában van valamilyen formában. A család rendkívül régi eredetű, a legendák koráig vezetik vissza gyökereiket. Jelenlegi feje apám bátyja, Einars Jöttünsson. A Romanovna család nem szorul különösebb bemutatásra senki számára sem a varázslók, sem a muglik előtt, mindenki, aki legalább minimális figyelmet fordít a világ felé, amiben él, tudja, kik vagyunk. Bár már nincs kontrollunk Oroszország felett, távolról sem vagyunk olyan gyengék, mint a muglik hiszik, az utolsó cár lánya újjáépített mindent a romokból. Gyakorlatilag mi irányítjuk az izlandi politikát a háttérből, nincs is igazán riválisunk, aki komolyan az akaratunk útjába tudna állni. Hivatalosan is komoly befolyásunk van, milliárdos vagyonunk van a földbirtokokból, a családi örökségből és különböző kereskedelmi vállalatokból. Sok apróságot gyűjtöttünk össze az évek során, amire a családunk igazi hatalma épül: kicsi, kompromittáló titkokat, ellenünk irányuló terveket, olyan mennyiségben, hogy leírva tízezer oldalt is kitesz. Ehhez a fő eszközünk a százfűlé főzet, ezrek haját gyűjtöttük össze, és a gyűjtemény folyamatosan tovább bővül. Ennek köszönheti nagyanyám, hogy úgy mozoghatott Európában évtizedeken át, hogy végig rejtve maradt. Külsőségek magasság || 1652 mm testsúly || 4524 dkg testalkat || átlagos szemszín || kék hajszín || szőke kinézet || Szüleimtől viszonylag csinos külsőt örököltem, és a születésem után sem alakult ki semmiféle rendellenesség, ami tönkretenné az összképet. Az Izlandon gyakori világos színek dominálnak a megjelenésemben, a hajam szőke, a szemem kék, a bőröm pedig nagyon világos a viszonylag gyenge napfény miatt, amire amúgy sem járok ki olyan túlzottan gyakran. Ruházkodásnál az egyszerű, praktikus és viszonylag konzervatív vonalat követem, különösebb időpocsékolás nélkül tudni szoktam, mit akarok felvenni, bár tudom, mit kell felvenni, ha akarok egy kis vonzalmat ébreszteni. Elég sok különböző ékszerem van, inkább azokat szoktam variálni, ha egyediséget akarok. Tudás Pálca || Közönséges nyárfa, sárkányszívizomhúr mag, 11 hüvelyk, majdnem teljesen merev. A pálcát Izland egyik leggyakoribb fájából készítették, a magja ugyanannak a kínai gömblángsárkánynak a szívéből készült, mint nagyanyám öccsének, Alekszej Romanovnak a pálcája. A pálca színe hófehér, a markolatrésze olyan, mintha egy farkasfogban végződne. Fekete festékkel apró Ó-Futhark rúnák vannak a pálcára festve, a markolattól kéthüvelykenként összesen négy, a következő sorrendben, a markolattól felfelé: ᛗ (ember), ᛞ (Nap), ᛟ (örökség), ᚹ (öröm). A rúnák valószínűleg csak dekoratív szerepet töltenek be. A pálca készítője Gregorovics. Felvett tantárgyak || Rúnaismeret, Számmisztika, Legendás Lényeg Gondozása Varázslói ismeretek és egyéb|| Az órai anyag megtanulása soha nem okozott különösebb nehézséget, mert az logikusan, jól van felépítve, és már csak azzal, hogy valaki tényleg odafigyel, könnyedén megjegyezhető minden. Valamivel előrébb is tartok a kortársaimnál, ismerek olyan varázslatokat, amiket nem tanítottak harmadéveseknek, de egy-kettő olyat is, amit talán később sem tanítanának meg. Ettől függetlenül nem vagyok jó párbajozó, bármennyi varázslatot ismerek, a rögtönzés nem az erősségem, márpedig egy varázslópárbaj arról szól. A legkiemelkedőbb eredményeim átváltoztatástanból voltak mindig. Rövid ideig meg tudom védeni az elmém okklumenciával, de ez a mágiaág új nekem még, egy tapasztalt legilimentor egy percen belül áttöri a védelmem. A fő erősségem az, hogy olyan dolgokról írok, olyanokon gondolkozok, amiket a legtöbb varázsló nem ismer vagy lenéz, pedig a logika, a pszichológia, a szociológia éppen olyan fontos lehet, mert segíthet megérteni a világot és benne önmagunk. A legkomolyabb kutatásom a Metuseutika, a félelem tudománya, erről majdnem kétszáz oldalnyi feljegyzésem és kutatási naplóm van már, ennek a kutatásnak a célja, hogy a mumus ne legyen képes alakot felvenni, amikor szembekerülök vele, és megláthassam a félelem formáját. Egy másik nagy kutatásom egy államelmélet, amit addig akarok tökéletesíteni, amíg biztosra vehető az állam fennállása anélkül, hogy valaha elromolhatna. Négy nyelven beszélek, ebből hármat, az oroszt, a norvégot és az izlandit anyanyelvi szinten, az angolt pedig majdnem anyanyelvi szinten. Kicsit tudok latinul is, bár ez kimerül egyes szakszavakban.
Egyéb avialany|| Brighton Sharbino
|