Hatodik szín – The Beautiful People Are Ugly Too
Csak idő kérdése volt, míg egy napon felborul az a parányi egyensúly, mely a kettejük közti erőviszonyokat jellemezte. A szünetek szüntelen körforgásban teltek. Ha nem anya marta a lányát, akkor éppen fordítva. Barbara mindenen húzta a száját, s előtörtek belőle a rég elfojtott sérelmek. Az iskola költségei, a lánya zenei és öltözködésbeli radikális megváltozása, a gyerekkori hisztik mind-mind terítékre kerültek, természetesen az anya stílusában, mely csak egyre hergelte a gyereket. A passzív-agresszív technika, mellyel az apját támadta a hárpia, nála nagyon korán kipattintották a szikrákat, tomboló lángorkánná téve a kamaszlány lényét. Ezzel persze Mrs. Everdean is felvette a kesztyűt, nem egyszer kezet emelve Ailishre, ha épp nem volt otthon a családfő. Csak akkor tudták türtőztetni magukat, mikor Jim éppen a házban tartózkodott, ám a csipkelődés akkor sem maradt abba. Enyhült csupán. Cornelia az ilyen eseményeket rendszerint a szobájában ücsörögve várta végig, majd órákkal később osont csak át a nővére szobájába, hogy megvigasztalja.
Nem sokat dobott az általános közérzeten az sem, hogy Ailish a nyári időszakokat déli keléssel, egy órás távozással, majd hajnali hazaéréssel vészelte át, ahogy nem volt előnyére a bejelentés nélküli eltűnés sem. Mivel azonban mindig hazaért, és a családfő már csak a tettlegesség kategóriájában tudta volna csillapítani a helyzeteket, egy idő után nem is kérdezték, merre járt. A nagyobbik Everdean lány pedig nem mondta meg, hogy éppen melyik klub mélyén lelte meg a megváltót egy üveg rum mélyén. Azt sem kötötte senki orrára, hogy amikor csak tehette, rágyújtott, hogy megnyugtassa az idegeit. Gyakorta töltött napokat a barátainál, sokszor kéretlenül állítva az ajtóba. Megtörni viszont nem tudta semmi. Ahogy a búfeledés megtörtént, majd az azt követő kijózanodás is, ugyanolyan mosolygós, kedves lány volt, mint előtte. Ez csakis akkor változott, ha az anyja közelébe került.
Hogy honnan szerezte a pénzt a cigire vagy az italra, senki nem tudta, a lány pedig hülye lett volna közölni bárkivel is. Tizennyolc éves korában aztán elszabadult a pokol. Mivel a Roxforton végzett, a világ, melyet addig ismert szétcsúszott körülötte, míg a végén odajutott, hogy telefonon keresték fel az apját. Jim azon az estén egy szó nélkül kocsiba pattant, elhajtott a házból, majd megállt a Scotland Yard előtt. Kifele már a lányával érkezett, aki felszakadt szájjal, másnaposan, kóvályogva esett a szürke autóba. Az ekkorra kifejlett öntudattal rendelkező punk akkor és ott képtelen volt beszélni, – ám ebben nem a sérülése akadályozta meg. Otthon ugyan már várta volna a megszokott stílus, azonban az apja a szobájába parancsolta, mielőtt Barbara megszólalhatott volna.
Hat hét csönd következett, melyet elősegített az a tény, hogy a csemete kora reggel kelt, narancssárga kezeslábast húzott, majd London különböző pontjain végzett közmunkát, melyet vandalizmus vádján rendelt el neki a bíróság. Jim nem szólt hozzá, Barbara nem mert. Cornelia volt az egyetlen, aki a hogyléte felől érdeklődött, de ő sem kapott megnyugtató válaszokat.
Az autóban, mely a Yardról hazahozta, egyetlen mondat hangzott el csupán, majd hosszú, terápiás csendesség borult a házra. Az apja annyit mondott mindössze: Gondolkodj el azon, hogy mihez kezdesz az életeddel. Ez pedig olyannyira megragadta, hogy a munka időtartama alatt jóformán egy szót sem szólt senkihez. Mikor letelt a hat hét, csak az apjától kéredzkedett el, hogy meglátogassa a roxforti barátait, akiket akkor már közel két hónapja nem látott. Az iskola véget ért, így mindenki szétszéledt a saját dolgára, s bár néha megvendégelték Everdeant, igazából egyikük sem tudott róla semmi érdemlegeset. Leveleket küldtek a lánynak, melyekre nem jött válasz, majd rövidesen megszűntek a látogatások is, hála a rend éber őreinél tett látogatásnak. Jim azonban elengedte, összecsomagolta a bőröndjét, ellátta az utazáshoz szükséges pénzzel és útnak eresztette.
A lány végigjárt mindenkit, akit a barátjának tartott, és tudta, hol lakik az illető. Avril és Paul, akik ekkoriban már az összeköltözésen gondolkodtak, megvendégelték, meghallgatták a bocsánatkérését, majd végre a kezükbe kapták a fonalat, melyet Ailish addig nem volt hajlandó a kezükbe adni. Ez a séma a túra minden megállójában így alakult, majd visszatért az origóra. Haza.
Otthon meleg étel várta, forró fürdő, és egy meghitt vacsora. Persze az anyja hajthatatlan volt, látszott a szemében, hogy fel tudna robbanni, mindent a lány nyakába zúdítva, ám Everdean úr szorosan tartotta a pórázt a megőrülni látszó asszony nyakában. Szombat este lévén a család késő estig fennmaradt, kivételesen közösen nézve a tévét. A nagyobbik lánynak ekkor tűnt fel csak igazán, hogy a testvére az ő ruháit hordja, úgy festi ki magát, ahogy ő szokta, s mindezt gátlástalanul megengedi magának. Felfigyelt már rá korábban is, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, hiszen jobban lekötötte a tombolás. Ez az esemény viszont eszébe juttatta, hogy megígérte a testvérének, hogy elviszi egy koncertre mikor tizenöt lesz. Ahhoz viszont pénzre volt szüksége, és nem utolsósorban lábra, melyeken megállhatott. A híradó közben kelt fel a kanapéról, majd az apjához lépett.
– Apa. Beszélhetnénk? – Hangzott el a kérdés, melyre mintha Barbara nyögni akart volna valamit, de lenyelte inkább.
– Várj meg a teraszon, kincsem. Egy perc, és én is megyek. – Úgy is tettek. A lány kabátot vett, papucsba bújt, majd kilépett az őszi hűvösbe várakozni. Kisvártatva érkezett az öreg Everdean, a kezében olyasmivel, melyet a lány nem tudott elhinni. Jim mindig is pipázott, ez nem volt titok, viszont az ujjai között cigarettás dobozt markolt. A keze remegett már kissé, egykori szőke üstöke – mely a családjában több generáción át nem tűnt fel senkinél – megőszült. Arcát a gondok ráncai barázdálták, a tartása viszont mit sem változott. Nem volt sosem egy feszült hátú lord, ugyanakkor élete korai szakaszát fizikai munkával töltötte, melyről az íróasztal mögé kerüléskor sem mondott le teljesen. Erős alkat volt az öreg, s bár nem magas, rettentően szívós. Ailish meglepve pillantott a felé nyújtott cigarettára. Biztos volt benne, hogy az öreg nem látta bagózni, dobozt és öngyújtót pedig nem hordott haza.
– Honnan tudtad? – Kérdezte, ahogy pironkodva átvette a dohányt. Az apja vállat vont.
– Nem tudtam. De volt egy sejtésem, hogy nem fogod visszautasítani. Tüzed van? – Fejet csóvált a gyerek, majd végignézte, ahogy a férfi gyufát gyújt, majd a cigarettája elé tartja. Mélyet szívott a füstből, de nem segített a megértésben. – Beszélni akartál velem.
– Igen. – Kapott észbe a csemete, habár nem tudta hogyan is kezdjen hozzá. Végül aztán belevágott, lesz ami lesz alapon. – El akarok költözni.
– Sejtettem.
– Nem csak ennyi. Szeretnék főiskolára menni. És szeretnék dolgozni is. Nem akarlak kihasználni.
– Mennyire határoztad el magad? Mert, ha egy hónap múlva az ajtón kopogsz, már nem foglak ugyanolyan jó szívvel fogadni, mint mikor elengedlek. – Rideg volt Jim hangja, de tudta, hogy nem ellene szól. Haragszik rá, ez tény, de valahol mélyen örül is neki.
– Arra gondoltam, hogy beiratkoznék a Godrik-ra. Az Ügyviteli szak nagyon felkapott.
– Melyik barátod jár oda?
– Jogos kérdés. – Itt szívott egyet a cigarettából, majd lassan felengedte a füstöt. – De nem jár oda egyik barátom sem. Paul aurorira jár, Avril pedig a Madragórában tanul valamit. Nem tudom, mit.
– Tudod, hogy nem ismerem a varázslói dolgokat.
– Ugyan már. Annyit tudsz, amennyit elmeséltem. Az ügyvitelisek íróasztali munkát végeznek. Semmi veszélyes. Paul meg lényegében mágusrendőr. A vizsgáim még jók is lennének, hogy felvegyenek, de nem akarok vakon belerepülni. – Mintha elismerés csillant volna az apja arcán, ahogy bagózott. Nem tudta feldolgozni a látványt és a helyzetet, de minden alkalommal kizökkentette, mikor megszólalt az öreg.
– Sejtettem, hogy egyszer eljutunk erre a pontra, ezért hoztam neked valamit. – Everdean úr a zsebébe nyúlt, majd előkapott onnan, egy kis aranyszín kulcsot. A lánya kezébe nyomta, majd fojtatta. – Míg a Roxfortra jártál, nyitnunk kellett egy széfet a Gringottsban. A minisztérium oda utalta a támogatást, amiből fizetni tudtunk. Támogatás már nincs, mert nem jársz oda, viszont a széf a te neveden van, és nem szüntettem meg. – Döbbenten pislogott maga elé a lány. Olyannyira, hogy majdnem lehamuzta magát mire észbe kapott. Megrökönyödve kérdezett vissza.
– Miféle támogatás?
– Kincsem, a Roxfort egy nagyon drága iskola. Gondoltad, hogy egyedül fizettem? A Minisztérium intézte a tandíjat és havi szinten küldött egy kisebb összeget, amiből a tanszereket fedezni tudtuk.
– Azt akarod mondani… – Nem merte befejezni a mondatot. Tudta, hogy a kastély nagyon drága, eszébe sem jutott, legvadabb álmai sem szóltak arról, hogy az odajárását a Minisztériumnak kellett volna fedeznie, mert ők maguk nem tudják. Márpedig ha ez így volt, akkor valójában a háztartástól vette el a pénzt, amit a tanszerekre költöttek minden évben. Márpedig neki mindent újonnan vásároltak. Az anyja pedig mindig is szeretett költekezni. Így viszont ezt megvonta tőle. Kezdett összeállni a fejében a kép, hogy miből is pattant ki a szikra kettejük között. Megölelte az apját, hosszasan szorítva, mintegy bocsánatkérésként, de hang nem jött ki a torkán. Nem tudott mit mondani egy ilyen felismerés után.
– Na, ne itasd az egereket azért. Megoldottuk, mert az Everdean vér szívós. De ha komolyan gondolod a költözködést, akkor ne úgy vágj bele, hogy közben a múlton bánkódsz. – Még csírájában fojtotta el a könnyeket ez a mondat, így azok elő sem bukkantak. Helyettük gyönge mosolyra futotta Ailishnek.
Csengett a fülke, ahogy a lift leért a Mágiaügyi Minisztérium bejáratához. Rengeteg ember nyüzsgött odabent, mind valamilyen ügyes-bajos dolguk intézése végett talpalt fel és alá a hatalmas csarnokban. A szőke lány tőle teljesen szokatlan módon hosszú, elegáns zakót, öltönynadrágot és inget viselt, méghozzá nyakkendővel díszítve. Elegánsan akart öltözni az első alkalommal, hogy itt járt, ugyanakkor hosszú órák válogatása után rádöbbent, hogy nincs egy olyan gönce, amelyet fel is merne venni. Amelyik szoknyája derékban jó volt, abban nem tudott, – illetve nem mert leülni, míg a földig omlóak vagy agyondíszítettek voltak, vagy szimplán felbukott bennük. A felsőit régen kinőtte vállban és mellben, így azok szóba sem kerülhettek. Az egyrészes ruhákban pedig úgy érezte magát, mint egy utcasarki örömlány. Ráfért a vérfrissítés a gardróbjára, de az ügy, amiért ideérkezett, nem tűrt halasztást. Szégyen lett volna bevallania, de a zakó és a nyakkendő az apjáé volt, míg az inget a húgától kapta kölcsön – s fel is húzta magát a tényen, hogy a testvére felsője gondtalanul átéri. Ez ugyanis azt jelentette, hogy mellbedobással legyőzte a gyerek, s ezt nehezére esett lenyelni egy tizenöt évestől. Egyedül a nadrág és a talpa alatt kopogó magassarkú – de szerencséjére zárt – cipő volt a sajátja. Ahogy belépett a hömpölygő tömegbe, megigazította a vállán az általa kabátként viselt zakót, és áldotta a szerencséjét, hogy az apja megőrizte a kihízott ruháit. Nem volt kövér az öreg, ellenben a munka és a hazai konyha kombinációja jóval méretesebbé tették, mint mikor Londonba költöztek. Igaz, azokra az időkre már csak fényképekről emlékszik.
A tömeg, melynek kelletlen tagjává vált, szinte egymást taposták, hogy minél előbb érjenek az ügyfélváró pultokhoz, mindenki a saját dolgát tartva a legfontosabbnak. Grimasz rándult az arcára tőlük, hiszen pont az ilyen tömegemberek voltak szerinte a társadalom rákfenéi. Agyatlan zombik egy-egy kormány vezetése alatt. Felbuzgott benne a punk vér, mikor rájött, hogy most épp ő is ennek a társaságnak a tagja, de igyekezett lenyelni. Főként azért, mert szerencsétlenségére megjárta már ugyanennek az ügyintézésnek a mugli megfelelőjét is, ahol a helyzet messze rosszabb volt, mint itt. Ott tényleg ölre mentek a vének egy-egy sorszámért, holott éppen ugyanannyi dolga volt mindenkinek. Azt külön gyűlölte, hogy akárhova lépett be a saját ruhájában, úgy néztek rá, mintha betegséget terjesztene.
Miután kivárta a sorát, a pulthoz lépett, ahol egy idős asszony várta, az arcán mérhetetlen undorral. Nem akarta magára venni, viszont a nulla alól kellett visszahoznia a kedvét, hogy megszólaljon, s ne verje pofán a hölgyet.
– Miben segíthetek? – Kezdte a dolgozó, s Ailish azt hitte, leviszi a lábáról a kicsattanó energia, amit a nő közvetített. Mikor pedig az öreglány végigmérte, konkrétan megsértődött, s már meg akart fordulni, de erőt vett magán.
– Jó napot. – Mosolyt erőltetett az arcára. – Igazából Leonard Kramer urat keresem.
– Milyen ügyben tetszik járni? – Vágta vissza a pultkentaur, mintha meg sem hallotta volna a mondandóját. Mély levegőt vett.
– Kramer úr régi ismerősöm, és szeretnék vele néhány szót váltani. Ha volna kedves megmutatni…
– Milyen ügyben jár a kisasszony? – Vágott közbe a nő, s még ő érezte magát hülyén, mikor a sor elkezdett mögötte zizegni. Kezdett betelni nála a pohár, így közelebb hajolt, hogy jobban hallja a láthatóan süket nőszemély.
– Ha volna kedves megmondani, merre találom Kramer urat, az sokat lendítene a dolgok menetén. – Felforrt az agyvize, amikor a másik a szemét kezdte forgatni, majd fellapozott egy kiskönyvet. Megérintette a pálcájával, majd kimondta a nevet, mire a lapokon betűk tűntek elő.
– Sajnálom hölgyem, de Leonard Kramer két éve nem dolgozik a minisztériumban.
– Hogy mit tetszett mondani?
– Itt áll feketén-fehéren, hogy az úriembert '81 decemberében eltávolították a hivatalából.
– Eltávolították?
– Igen kisasszony. – Fortyant az öreg, majd hozzátette. – Az úr a mugli születésű gyermekek támogatását intézte az ügyviteli osztályon. '81 decemberében a Mágiaügyi Rendészet parancsára eltávolították a hivatalából. – Szíven ütötte a dolog, s egy pillanatra lesokkolt a hír hallatán. Ha az itteni rendőrök is úgy működtek, mint a muglik közt, akkor lényegében börtönbe csukták az egyetlen embert, akit valamennyire még ismert a Minisztériumban. Nagyot nyelt, aztán improvizált.
– El tudna irányítani ahhoz, aki most ezzel foglalkozik?
– Hatos felvonó, első emelet, balra az első folyosó. – Adta ki az útját, majd roppant barátságosan hozzátette. – A következőt! – Ailishnek kedve támadt átnyúlni a pult felett, hogy megfojtsa a minisztériumi recepcióst, viszont fontosabb dolga volt, így megfogadta, hogy visszafele jövet osztja majd ki a goromba nőt. Egyelőre a felvonókhoz sietett.
Egy emelettel lejjebb és egy folyosóval odébb egy irodát talált, rajta a felirattal: Donna Findlay. Kopogás után kedves hang szólította be, s meglepődve tapasztalta, hogy a takaros helységben alig harmincas hölgy várta. Méghozzá mosollyal az arcán. El sem tudta képzelni, milyen térkapun ment keresztül, hogy ide kerüljön…
– Miben segíthetek? – A nő intéssel jelezte, hogy üljön le, de előtte azért átnyúlt az asztal felett, hogy kezet nyújtson.
– Ailish Everdean vagyok, és érdeklődni szeretnék. – A nőnek erős szorítása volt, de nem agresszív, ami melengette a lelkét. Jobb kedvre derült az előző atrocitás után. – Szeretnék főiskolára beiratkozni, és azt szeretném megtudni, hogy jár-e nekem ehhez valamilyen támogatás a Minisztérium részéről.
– Milyen jogcímen, ha szabad kérdeznem? – Tette fel a kérdést a nő, miközben a pálcájával intett néhányat az oldalfalak mellett sorakozó fiókok felé. Azok kinyíltak, majd egy-egy akta emelkedett ki belőlük, melyek közül az egyiken a szőke megpillanthatta a saját nevét.
– Mugli születésű vagyok. Emellett most költözök saját lakásba.
– Származás. – Szólalt meg az egyik fiókhoz lépve a hölgy, mire egy papírköteg emelkedett ki a többi közül. Ezeket begyűjtötte, majd tovább indult. – Önellátó. – Egy másik fiókból emelkedtek fel akták. – Hány éves Ms. Everdean?
– Tizenkilenc.
– Első beiratkozás lesz?
– Igen-igen.
– Első beiratkozás. – Minden új parancsra papírok tűntek elő, melyeket a nő összegyűjtött, majd az asztalához ült. – Tehát akkor lássuk. – Fellapozta a nevével fémjelzett aktát, majd hümmögés keretében kezdett kérdezősködni. – Ön a Roxfortba járt, '77-től '84-ig. A Minisztérium támogatást folyósított az ön Gringottsi széfjébe. Láthatnám az igazolványát?
– Máris. – A táskájába nyúlt, majd előkapta az igazolványát, és átnyújtotta. A nő összevetette az adatokat, majd folytatta.
– Ezek alapján a származási hozzájárulás továbbra is jár, amennyiben a hallgatói jogviszonya újra érvénybe lép. – Hosszas beszélgetésbe kezdtek arról, hogy milyen támogatást, és milyen jogcímen vehetne igénybe az Everdean lány, s bár Ailish egy szót nem értett abból, hogy mit miért lehet, vagy nem lehet neki, a végén azért egészen sikerült megnyugodnia. A megbeszéltek alapján a Minisztérium állta a tandíjat, ahogy tette ezt a Roxfortos évei alatt is. Ezen felül pedig, ha saját lakásba költözik, s egy hónapon belül sikerül munkát találnia, akkor további plusz juttatásokat kapna. Persze ez legfeljebb annyira lett volna elég, hogy az iskolai költségeit fedezze, de munka mellett – mint ezt közösen megállapították – egész jól ki tudna jönni a pénzéből.
– Mielőtt megyek, hadd kérdezzek meg valamit. Mi történt Leonard Kramer úrral? – Roppantul kíváncsivá tette a téma, s remélte, hogy végre választ kaphat arra, hogy mi történt az emlékeiben élő, mosolygós, kalapos úriemberrel.
– Kramer urat a Mágiaügyi Rendészek eltávolították a hivatalából.
– Igen, ezt mondták fent is. Meg tudja mondani, hogy miért? Mi volt az oka? – A nő szemei elkerekedtek.
– Nem is tudja?
– Mit?
– A rendészet mindenkit eltávolított a hivatalából, aki a háború alatt Tudjukki oldalán működött. Akik vagyonosabbak, vagy nagyobb köztiszteletnek örvendtek, a tárgyalásokból kimentették magukat. – Kezdett számára egyre nyomasztóbbá válni ez a téma, de azért muszáj volt megkérdeznie. Tudni akarta, hogy mi lett azzal az emberrel.
– És Kramer?
– '82 februárjában sikkasztásért és a Halálfalók bűntársaként az Azkabanba zárták. Sajnálom, hogy ezt tőlem kell megtudnia.
Hetedik szín – Stay Free
Három év alatt az immár felnőtt nő végre igazán szabadnak érezhette magát. Az anyjával szinte minden kapcsolatot megszakított, s ez egyáltalán nem bántotta. Végre a saját lábán állt, s ezt nem adta volna fel semmi pénzért. Persze voltak nehézségei, de úgy érezte, képes felülemelkedni rajtuk. Az első egy évben bukdácsolva ugyan, de sikerült elindítania az életét. Mikor már kellőképp hozzászokott a jóléthez, melyet a saját verejtékével keresett meg, elkezdődtek a bajok. Előbb Boris távozott mellőle. A kis patkány, amely kilenc éven át a barátja volt, s egyetlen háziállata, végül az idő vasfogának esett áldozatul. Könnyes búcsú után állt fel ismét az Everdean lány, mikor újabb csapás érte.
Az apja régóta gyengélkedett, de nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget maga Jim sem. Egészen addig, míg végül, hosszas betegség után, egyszer lehunyta a szemét, s többet nem ébredt fel. Ailish példaképe, a szívéhez legközelebb álló szerette elrendezte a gyerek dolgait, majd álmában, nyugodt körülmények között halt meg. A temetésen az anyjától távol helyezkedett, hiszen úgy vélte, a nő habitusába rokkant bele az amúgy szívós Everdean papa. Nem volt nehézség, mely földre kényszeríthette volna, de a végsőkig hajszolta a pénzt és a jólétet a családja számára. Lassan, csendben emésztette el az, amiért küzdött. A sírjára Ailish kérésére és pénzéből finanszírozva a következő felirat került:
Szerető apa. Odaadó férj. Igazi hős.
Persze az anyjának nem tetszett az ötlet, viszont messze állt attól, hogy joga legyen beleszólni. A temetés végén, mielőtt elbúcsúzott az öregtől, elszívott egy szál cigarettát, emlékezve arra a napra, mikor először gyújtott rá az apjával. Pont akkor, mikor végre elhatározta magát új élete felől. Viszont a szőke lány emlékezett az apja szavaira. Az Everdean vér szívós. Ez pedig arra ösztönözte, hogy tovább haladjon azon az úton, melyet kiköveztek neki. Ott sírt tehát, ahol senki sem látta, mialatt napközben megtartotta a mosolygós, közvetlen stílusát, melyért az apja mindig is dicsérte. Titáni erőről tett tanúbizonyságot, mikor két hónapnyi gyász után először ment el Misfits koncertre, s magával rángatta a húgát is. A testvére sokkal nehezebben viselte a dolgot, így aztán igyekezett megtenni mindent, hogy jól érezhesse magát a kölyök.
Néhány öröm is érte ebben az időszakban, melyeket akkor értékelni kevéssé tudott. Egy idő után kapaszkodónak számítottak a gyászból való kikecmergéséhez. Először is mélységes boldogság öntötte el, mikor kiderült, hogy az anyjának dolgoznia kell, hogy eltartsa Corneliát és magát. A nőnek, aki egész életében hercegnőként élt, most verejtékkel kellett, hogy fizessen a jólétért. Ez pedig, akármennyire gonosz is volt tőle, teljesen jogosnak ítélte meg. Ha pedig a káröröm nem volt elég egy éjszakájához, nyugtatta a tudat, hogy az apja ráhagyta az autóját. A gépet, mellyel megjárták az Írország-London távot, s mely amúgy nem egyszer fuvarozta az egész családot. Öreg autó volt már, kicsit rozoga is, de őt az öregére emlékeztette, ami mindennél többet ért. Ennek örömére persze megtanult vezetni is, így a járgány nagy hasznára lett a főiskolai évek alatt.
Másfél év küzdelem után adta fel a godriki pályafutását, arra a döntésre jutva, hogy nem neki való az irodai munka. A rengeteg száraz, nyers lexikális tudás, mellyel igyekezték megtölteni az agyát, egy percnyi örömöt nem okozott neki, így hosszas gondolkodás után újra RAVASZ vizsgákat tett, hogy megkezdhesse a tanulmányait pszicho-medimágia szakon. Élete egyik legkeményebb féléve volt az az időszak, de rettenetes erőbedobások árán megnyerte a csatát, s nem is dönthetett volna jobban. A csendesedni látszó punk ugyanis kifejezetten sikeres lett az új szakon. Olyannyira, hogy egy-egy féléven sikerült tanulmányi ösztöndíjat is szereznie a szociális juttatások mellett, melyet ekkor már az iskolától is kapott.
A pályája tehát felfele ívelt, aminek hatására kissé elengedhette magát. Újra elkezdett összejárni a régi barátaival, így összeterelve az egykori négyesfogatot. Paul és Avril ekkoriban már együtt laktak, Edward pedig nősülni készült. Így került a kompániába Natalie Crumb, az akkoriban feltörő Weird Sisters egyik zenészének húgocskája.
Így esett meg, hogy egy nap Ailish Aberdeenben találta magát az ottani varázslófesztiválon. Nem akkor hallotta először élőben a bandát, de messze ekkor érezte őket a legjobbnak, melyben talán közrejátszott az, hogy a tomboló tömegben egyszerűen otthon érezte magát. A varázslók és boszorkányok, akik körülötte csápoltak, éppen olyan lelkesedéssel voltak a banda felé, mint ő. Így aztán az ugrálástól leizzadva, csapzottan, lihegve lépett ki az épület mögé, hogy rágyújtson, és igyon a barátaival. Nem ő vezetett, ami bátorrá tette a rumosüveg és az Edward apjától kapott Whiskey nyakalásában. Éppen egy hosszú korty közben kapta rajta a kifele tartó Weird Sisters, akik maguk sem voltak már szomjasak. Hangos kiabálással skandálták a szőkének: Idd! Idd! Idd!
– Annyira hülyék vagytok. – Nevette Natalie, ahogy kibújt a banda mögül, hogy bemutassa a tagoknak a három újoncot. – Srácok, ők itt Avril, Ailish és Paul. Ed barátai még a Roxfortról.
– Szasztok. – Intett az énekes, mintegy szócsőként a két társaság között.
– Hello. Laza volt. – Fogta rövidre a leendő auror, miközben kezet nyújtott.
– Örülünk ha tetszett.
– Tetszett? Állat volt. Utoljára Clash koncerten voltam ennyire eleven. – Vigyorogta Everdean, ahogy szívott egy slukkot a cigijéből. Egy darabig még beszélgettek a hűvös tavaszi estében, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve az egész társaság beszivárgott az öltözőbe. Nem tudják meddig lehettek még ott, de mikor az együttes pakolni kezdett, a négyesfogat önként lépett oda, hogy segítsen nekik. Így alakult, hogy meghívták őket az éjféli kocsmázásra, melyet terveztek, mielőtt hazavándorolt mindenki.
Órákkal és a kisbuszban való nyomorgással később, az italukat szürcsölték egy aberdeeni mugli kocsmában.
– Szóval Paul, te meg aurorira jársz? – Érdeklődött az asztal felett Kirley, a csapat gitárosa.
– Ahha. – Nyögte a sör fölött a fiú. – Nem olyan érdekes meló, mint amit Ed csinál, de nekem bejön.
– Nem olyan érdekes. – Nevetett fel Myron, az énekes. – Ha majd aktív leszel, szólj.
– Most azon gondolkodok, hogy nekem utálnom kell majd téged, öcsi. – Vette át a szót Ailish.
– Merthogy? – Egyszerre többen dobták fel a kérdést, melyet a lány határozottan csapott le.
– Merthogy punk vagyok. Tudod a rendőrök bekaphatják.
– Jaj már. Tegyél kivételt. – Legyintett Avril a barátja helyett is.
– Nem lehet. Ha kivételezek, akkor hogy döntöm meg a rendszert? – A szőke lány beszédén ekkor már érződött, hogy kezdi elveszteni a kontrollt maga felett.
– Úgy nézem, te már nem fogsz megdönteni semmit sem. – Vigyorgott kihívóan Myron, majd poharat emelt. Everdean az asztalra csapva állt fel, s bármennyire imbolygott is, megmaradt a talpán.
– Ne szóljál be selyemfiú. Minden zsarut kiütök! – Döngette a mellét a sértett. Gideon húzta ülő helyzetbe. A barátai azonban csak hangosan felnevettek.
– A Méhészborz visszatért! – Ujjongott Paul, miközben legurította a söre maradékát.
Onnantól kezdve a csipet-csapat rendszeresen járt a Wierd Sisters koncertjeire, ingyen belépővel, vagy anélkül, s lassan felépült köréjük rajongótábor kemény magja. Ők voltak a leghangosabbak és a legelevenebbek, amit aztán átragasztottak másokra is. Ennek örömére, meg a Crumb lány közbenjárása miatt gyakorta ragadtak ott a koncert után, hol dicsérve, hol csipkelődésként szidva a bandát, ha azok éppen elbohóckodtak egy fellépést. Ilyen esetekben Everdean és Wagtail volt a leghangosabb, s egy idő után kellemesen összemelegedtek. Egy buli után aztán azon kapták magukat, hogy egymás szájában vannak. Az esetet egyikőjük sem kommentálta, s a többiek úgy gondolták, az ital beszél belőlük. Egy pár napig maga Ailish is, míg egy délután meg nem pillantotta a fejét a kandallóban. Az énekes arca rajzolódott ki a lángokból, vacsorára invitálva a szőke mugliivadékot. Kipróbálták, összeragadtak, majd néhány napon belül közölték a többiekkel a hírt, akik meglepő lelkesedéssel fogadták a szerelmespárt. Márpedig ők tényleg azok voltak, ezt egyikük sem tagadta, habár váratott magára, míg ezt így megfogalmazták. Ailish kedve fellendült, melyet az sem tört le, mikor egy nap Cornelia csengetett az ajtójában. A húga egy bőrönddel a kezében, könnyekkel a szemében, csontsoványan esett be hozzá, a szeme alatt karikákkal, azt hajtogatva, hogy nem megy haza, és ő bizony a testvéréhez költözik. Miután a nagyobbik Everdean lány közölte vele, hogy ez ki van zárva, toporzékolva dühöngött egy sort az ajtóban, majd összeesett.
Napokkal később derült csak ki, mikor a gyerek már lenyugodott némiképp, Ailish pedig tett egy látogatást a családi fészekben, hogy kiossza az anyját, hogy bizony Corni mindenféle szert magához vesz, amire rá tudja tenni a kezét. A nővéri felpofozás eredményeképp kezdett magához térni, s miután néhány napot a kanapén töltött, úgy nézett ki, hogy sikerült valamennyire észhez kapnia. Ennek örömére a testvére magával vitte a soron következő Sisters koncertre, hogy a barátai és a zenészek között magához térítse a drogos leányzót. Egy szavába került a belépés, a banda pedig körülrajongta a muglit. Ekkor derült ki, hogy Myron és Cornelia egyidősek, s ekkor kezdte el Ailish „öcsikémnek” nevezni a barátját.
Úgy nézett ki, hogy kezdi visszavinni a gyereket a jó útra, az élete is egyenesbe állt, szerelmes volt, a tanulmányi átlaga pedig ekkor érte el a csúcsát. Egyre nem vágyott, az pedig a felhajtás a banda körül. Ő a barátainak tartotta őket, s ennek megfelelően nem akart újságcikkben lenni, vagy bármilyen módon meglovagolni a hírnevet, ami a pozíciójával járhatott volna. Ezt többször is kifejtette mindenki számára, ők pedig vették a lapot. Ezzel tehát Everdean életének csónakja kiköthetett egy ideig. Néha elővette a régi könyveit, leporolta a varázsigéit, minden alkalommal eltűnődve, hogy mennyire keveset felejtett a Vén Macska óráiról. Csakhogy nem volt teljesen felhőtlen ez a képessége. Eszébe juttatta Borist és az apját. Így aztán mikor másodjára bőgte el magát egy átváltoztató bűbáj elsütése után, Myron merő jóindulatból úgy döntött, elviszi a lányt az Abszol útra, hogy új kisállatot nézzenek neki.
Így került a lány kezébe egy kicsi, de virgonc denevér. A barátja úgy vélte, összepasszolnak, hiszen mindketten elevenek, s már meg is akarták venni a kis jószágot, mikor a boltos sűrű elnézések közepette jelezte, hogy bizony az a bőregér nem vásárolható meg magában. Nem értették a dolgot, erősködtek, hogy nekik pedig csak az az egy kell, de valahányszor ki akartak lépni az ajtón a kicsivel, az visszacikázott a boltba egy másik denevér mellé. Az említett nem volt olyan eleven, mint ő. Igazából meglehetősen lomha, nagydarab lény volt, ehhez tartozó lassú felfogással. A kicsi nem egyszer körberepülte, mielőtt az megmozdult volna. Egy pillanatban átlibbent a légtéren, s egy bagoly szemébe lesett értetlenül, mintha csak azt kérdezné: Miért áll a madár fejjel lefele? Irgalmatlan méretekkel rendelkezett – kicsivel nagyobb volt, mint a baglyok, az eladó pedig erősködött, hogy bizony a két állat csak együtt vásárolható, mert a kisebbik nem megy sehova a barátja nélkül. Heves vita után, végül megállapodtak abban, hogy Ailish magához veszi mindkettőt, de a nagyobbikért csak fele árat fizet, elvégre neki nem az kell. Kezet ráztak az ötletre, s hazafele tartva az Everdean lány gyerekkora egyik kedvenc képregényének főszereplőiről nevezte el őket – hisz Boris is onnan kapta a nevét. A kisebbik, virgonc denevér lett Rocky, míg a másik a Bakacsin nevet kapta, s látszólag boldogak is voltak ezzel.
Egy hosszabb, boldog idő kezdete volt ez. A Wierd Sisters egyre nagyobb népszerűséget tudhatott magáénak, így aztán pénz is egyre több jutott a házhoz, mely lassacskán olybá tűnt, két ember hajléka lesz. A négyesfogat – Corneliával öt főre duzzadva – majdnem minden bulin ott volt, így egy idő után a banda nekik is gázsit kért, színpadi munkásokként hivatkozott rájuk, egy-egy lemezfelvételnél pedig felkérték őket háttérvokalistának. Avril, Natalie és Ailish komplett dalok női hangjai lettek, míg Paul és Edward ott segített, ahol kórushangot kellett imitálni. Ennek ellenére nem kerültek borítókra, nem tüntették fel őket sehol, melynek egyetlen egyszerű oka volt. Nem óhajtottak hírnevet szerezni, amit a banda megértett. Ha elkerülhetetlen volt, hogy említésre kerüljenek, álneveken, vagy azokon a beceneveken jelölték meg őket, melyeket ők használtak. Egyedül Everdean nem került soha megemlítésre. Méhészborzként volt ismeretes ugyanis, s úgy tartotta, neki az túl bensőséges jelentéssel bírt ahhoz, hogy bárhol is használják. Egyedül a barátaitól tűrte el, Myron számára pedig szinte kötelező megszólítási forma volt.
Szépen alakultak a dolgok, s amennyi szabadideje lett az egykori szőke Hugrabugos lánynak, kezdte egyre mélyebben beleásni magát az átváltoztatás rejtelmeibe. Néha elővette a régi könyveit, leporolta a tudását, majd gyakorlatozott a két denevéren – leginkább Bakacsinon, mert Rocky-t ritkán találta el. Megkönnyítette az életét az, hogy régen erre odafigyelt, s hét éven keresztül megtartotta a tantárgyat. Áldotta McGalagony nevét, valahányszor eszébe jutott valami, amivel sikerült komfortosabbá tennie a mindennapjait. Persze sokat felejtett, de igyekezett behozni a lemaradását. Hobbi volt ez számára, nem életcél, de rengeteg idő volt a kezében, melyre nem tudott elfoglaltságot tervezni. Gyakorta fél napokat töltött otthon egyedül, mely alkalmakra nem tudott elfoglaltságot, így aztán gyakorolt és olvasott a témában. Olykor becsukta a könyveket, letette a pálcát, végiggondolva, hogy pár éve elképzelhetetlen volt számára az ilyesmi. Mielőtt főiskolás lett, a délelőttjei az utcán teltek, másokat megbotránkoztatva, vagy zenével az agyában. Más esetekben a kocsmák mélyét járva, hogy a világ tudtára adja, hogy mennyire nem érdekli az egész társadalom. Persze a zenei ízlése nem sokat változott, de csendesedett a nappali órákra a jelleme. Eszébe jutott, hogy az apja hányszor mondta egy-egy vita után az anyjának: „Majd kinövi a gyerek.” Most pedig, negyed évszázadnyi tapasztalat után, otthon ül és élvezettel tanul, érdeklődik. Mikor a barátainak mesélt erről, úgy fogalmaztak, kitombolta magát. Everdean viszont teljesen mást jelölt meg, mint okot. Immáron évek óta nem beszélt a szükségesnél többet az anyjával, nem volt a mindennapjai része az állandó veszekedés, nem volt, ami ellen lázadjon.
Ez másfél évig így is ment, míg aztán rátalált a baj. Egy bulis estén ugyanis arra lett figyelmes, hogy a banda valami olyan számot kezdett el, melyről ő még nem hallott, nem is ismerte, ami pedig nagy szó volt, hiszen minden számot látott még akkor, mikor dolgoztak rajta. Ennél a dalnál viszont Myron úgy kezdte: Egy különleges lányról szól a dal. Végigfutott a hátán a hideg, mikor rájött, hogy bizony róla beszélnek.
A Weird Sisters Honey Badger című száma hónapokig foglalt el előkelő helyet a legtöbb máguslap ranglistáin. A WWN rojtosra játszotta, így a banda igazi áttörést ért el, s ekkoriban emelkedett arra a népszerűségre, melyet azok után stabilan tudott tartani. Azonban ezért komoly árat fizetett. A buli után ugyanis Ailish az öltözőbe viharzott, majd heves vita keretében szakított az énekessel. Ugyan nem volt semmi bántó a szövegben, épp ellenkezőleg, de a lány úgy érezte, hátba szúrták. Külön kérte, hogy ne legyen megemlítve sehol, hogy ne legyen híres, erre dalba foglalták. Rövidebb idő következett, mikor beletemetkezett az önszorgalmú tanulásba, miközben munkahelyről-munkahelyre járt. Volt egy stabil helye a világban, melyből ezzel a húzásával kiugrott, s nem állt szándékában visszalépni a döntésétől. Nem volt könnyű időszak ez, de messze volt a régi problémák káoszától, egyetlen esetet leszámítva.
Az említett alkalommal a telefonja csörgött. Az anyja hangja szűrődött át a kagylón, aki egész idáig egyszer sem hívta, nem kereste. Úgy remélte, már el is felejtette, hogy két lánya volt valaha is. Azonban nem hozott számára megnyugvást a zokogás, ami átütötte az étert. Barbara csupán egyszer szólt a telefonba.
– Cornelia eltűnt. – Ez a rövid mondat szíven szúrta a nagyobbik testvért, s bármennyire is utálta a nőt, aki a világra hozta, most kedvesen szólt vissza.
– Ne aggódj anya. Kocsiba ülök és megkeresem. Hazaviszem. – Ezzel letette a kagylót, bőrkabátot öltött, majd bevetette magát az apja kocsijába és kihajtotta a lelket az öreg négykerekűből. Tudta, hogy hol keresse a gyereket, hiszen ő vitte abba a társaságba. Myron többször próbálta elérni őt. Eleinte bocsánatkéréssel, majd mind dühödtebben, míg végül abbamaradtak a kísérletek a beszélgetésre. Ezzel egy időben kezdtek kimaradni a húgával folytatott esti beszélgetések is, így nem esett nehezére összekapcsolni a két eseményt.
Az éjszakán keresztülsuhanva azon tűnődött, hogy vajon miért éppen őt fogta ki a sors az ilyen bajok leküzdésére. Előbb az anyja fordult ellene, majd elvesztette a barátját, akit hét éven át nevelgetett, etetett és szeretett. Aztán az apja is elment, miután ő végre a saját lábára állt. Folyamatosan kapta a pofonokat, mégis arra a döntésre jutott, hogy kitart az apja mondása mellett. Az Everdean vér szívós. Nem hagyta magát legyőzni, nem maradt a földön a pofonok után. Bármit gördített elé az élet, ő egyre biztosabban állta a sarat. Most pedig úgy nézett ki, hogy ideje volt felvennie a stafétát, melyet Jim anno neki szánt.
Jól ismerte a kocsmákat, ahova jártak, elvégre nem egyet ő mutatott a bandának, így aztán pontosan tudta, hogy az aznapi koncert után hol találja meg a társaságot. Szerencséjére nem kellett a csehóba sem lépnie, ugyanis az egész társulat kint dohányzott. A húga a volt barátja karjaiban, a régi évfolyamtársai pedig kellőképp illuminált állapotban ahhoz, hogy ne jusson eszükbe bármit is tenni a dolog ellen. Vagy talán már régóta megszokták ezt a látványt.
Öles léptekkel közelített a részeg banda felé, miközben többen is örömüket fejezték ki, hogy újra láthatják. Ailish feje vörös volt a dühtől, s olyan sebességgel közelített az énekes felé, mintha puskából lőtték volna ki. Paul arcán látszott, hogy felismerte a jelenetet. Ő ezt már látta a Roxfortban. Pont ugyanígy indult az is, mikor lecsapta a nála nagyobb griffendéles fiút. Mozdulni akart, de nem az történt, amire számított. A szőke ugyanis karon ragadta a testvérét, átpördítette maga mögé, majd vissza kézből egy akkorát kevert le a leányzónak, hogy az menten felocsúdott az eddigi mámoros érzésből. A nagyobbik Everdean ezután a pálcát emelt az egykori pasijára.
– Ne ficánkolj tündérbogaram.
– Neked tényleg elment az eszed.
– Kuss a neved, Wagtail. – Sziszegte az egykori punk, majd a húga felé fordult. – Maga pedig, kisasszony, a kocsiba. Azonnal. – Cornelia hangja élesen csattant.
– Mit képzelsz magadról? Ez az én életem, azt csinálok… – Nem fejezhette be, mert a nővére közbevágott.
– Cornelia Everdean. Mondtam valamit. – A hanglejtése az apját idézte, amit láthatóan a testvére is felismert, mert duzzogva bár, de beült a szürke autóba. Ezzel Ailish figyelme újra a banda felé fordulhatott. – Egy tetű vagy, Myron, remélem, tudsz róla.
– Én volnék a tetű? Én dobtalak ki, mikor még dalba is foglaltam a neved? – Csattant az énekes. Szikrákat szórt a szeme, de egyedül maradt a bajban. A többiek nem akartak közbeavatkozni.
– Írásba kellett volna adnom, hogy nem akarok a barátnődként az újságokban pózolni?
– Minden nő kapott volna az alkalmon. A húgod meg is tette.
– Hozzá is lesz egy-két szavam. Te viszont – megszorult a keze a pálcán – hagyd békén a családomat. Nem azért vitettem elvonóra a gyereket, hogy te és a nagy arcod aztán visszarángassa a szennybe.
– Elvonó? – Hallatszott többek hangja is a bandából, de Myron nem tágított. Egy lépést tett a lány felé, aki válaszként meglendítette a pálcáját.
– Stupor! – Szólt a varázsige, s a lány agresszióját kellőképp tükrözve fogant meg a fény a pálca végén, majd ütötte gyomron az egykori barátját. A falon landoló férfi úgy dőlt el, mint egy zsák krumpli, ami neki elég is volt. Úgy érezte, kellőképp befenyítette ezzel az egész társaságot, hogy legközelebb eszükbe se jusson ilyesmi. A szürke autóhoz viharzott, bevetette magát a volán mögé, és a gázra taposott. Cornelia egy darabig a testvérét szidta, lehordva mindenféle álszent ribancnak, amiért előbb belevitte egy ilyen társaságba, majd megtiltotta neki, hogy ott maradjon. Ez lassan váltott át duzzogó tüntetésbe a tény ellen, hogy a nagyobbik lány boszorkány, ő pedig nem. Sérelmezte továbbá, hogy a punk lány prédikált a szabadságról, aztán elvette tőle ezt az érzést, mikor végre megtalálta. Mikor erre sem kapott választ önsajnáltatásba kezdett, amiért a nővére otthagyta az anyjukkal. Ez aztán lassú metamorfózissal csapott át tehetetlen dühbe, mely így célpontjává tette a sofőrt.
Ailish keze mindjobban megszorult a kormányon, miközben az arca megrándult minden olyan szitoknál, melyet nehezére esett lenyelni. De tartotta magát, amiért Cornelia aljas lépésre szánta el magát.
– Hiába csinálsz úgy, mint apa, nem leszel olyan. – Ez pattintotta lángra a gyufát, melyet a testvére agyába igyekezett dobni. Megszűnt a távolságtartó csend, de valahogy nem az a mély hanglejtés jött, amelyet a kisebbik Everdean várt.
– Ideje lenne eldöntened, hogy mégis mit akarsz az életeddel. Mert nem leszek itt melletted, hogy megvédjelek. – Csattant a válasz. A húga fagyos duzzogással fordult az ablak felé.
– Nincs rád szükségem.
– De igenis van. Még most is arra kajtatsz, amerre én járok. Ha valahova megyek, kiskutyaként jössz utánam. Corni, én szeretlek, de ez nevetségessé kezd válni.
– És ennek én vagyok az oka? Mit gondolsz, ki kapta az ívet éveken át, míg te boszorkányosdit játszottál? – Sivított a lány hangja. – Te csak a szüneteidben kaptad ezt, de nekem éveken át, napi szinten el kellett viselnem. De nem szóltam, örültem, hogy otthon voltál. Erre mikor végre kezdett nyugalmam lenni, fogod magad és megpattansz.
– Muszáj volt.
– Nem. Te akartad, hogy az legyen. Majd mikor felbukkantam nálad, mert már nem bírtam tovább, kidobtál. Mit gondolsz, mit éreztem akkor? – Érzelmi zsarolással akarta maga alá teperni, de nem hagyhatta. Lélegzetvételnyi csend támadt, mire újra megszólalt.
– Majdnem börtönbe csuktak, Cornelia, ha fel tudod idézni. Apa jóvoltából csak közmunkát kaptam, de a Yard majdnem rács mögé dugott. Ezt akarod te is? Vagy kényszerelvonót, hogy leszokj végre? Most éppen mi van benned? Heroin? Meth?
– Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok! – Sikította az anyósülésen tomboló sárkány, de érezte a hangján, hogy ki fog borulni. Megfogta végre, s úgy érezte, ha lök rajta még egyet, akkor elérheti, hogy kiadja magából a fájdalmat.
– Úgy beszélsz, mint anya. – Ez a mondat szúrta le a testvére tombolását. Corni patakokban könnyezett, zokogott, vergődött. Előbb a pokolra küldte a nővérét, majd kérlelte, hogy vonja vissza amit mondott. Hosszú volt az útjuk hazáig, ami elégnek bizonyult a megnyugváshoz. Mikor a kisebbik Everdean kiszállt az autóból a családi fészek előtt, mintha kiszívták volna minden erejét. Rettenetesen nézett ki, Ailish mégis úgy érezte, sikerült megmozdítania benne valamit. Ahogy a lány visszafordult elköszönni, még feltett egy utolsó kérdést. – Jól leszel?
– Igen. Megoldom. – Sóhajtotta.
– Begyszó?
– Dupla-begyszó. – Tette hozzá, halovány félmosoly keretében a kisebbik.
– Az Everdean vér szívós. Apa mondta egyszer. Bízok benned, hugi. – Már csak bólintott a lány, mielőtt otthagyta, és belépett a házba. Egy darabig még tűnődött, azt fontolgatta, hogy bemegy utána, de lemondott a dologról. Hazaindult.