Az Ő története

Élek. Ereimben lüktet a vér és kapkodom a levegőt. Szívem egyre hevesebben ver. Az izmok csontjaimra feszítik húsomat. Régi, nosztalgikus érzés. Elevenebb vagyok, mint valaha. Élek. Látok, hallok és beszélek. Elöntenek az emlékek, tudatom tiszta lesz. Élek. Ők pedig halni fognak…

1.

Látom magam előtt anyám arcát. Büszke és erős nő volt mindig is, ilyennek nevelte a kemény Észak. A fjordok boszorkányai messze földön híresek kitartásukról és arról, hogy bármilyen akadályt is állít eléjük az élet kibírják, áttörik és nem veszítik el méltóságukat. Egyedül nevelt fel engem s bár nyomorban nőttem fel, nem hibáztattam miatta. Apám arcát bármennyire is próbálnám felidézni, képtelen vagyok rá. Angol férfi volt, mély hanggal. Négy éves koromban szakították el tőlünk, mert egy mugli betört a kunyhóba, ahol éltünk. Megfenyegette apámat, hogy adja neki minden vagyonunkat, különben a szeme előtt végez anyámmal és velem. Apám nem volt erős ember, csont és bőr szinte, ahogy egész családunk. Éheztünk és mély szegénység peremén tengettük mindennapjainkat. Finnország a muglik számára egy élhető, fejlett világ napjainkban – legalábbis úgy tudom. De az 1800-as évek vége más volt. Ostoba fiatalság mit sem tud a múltról, arról, hogy milyen volt napokig fagyoskodni, amíg kiszáradt a fa, mert a sötétben minden varázslat észrevehető.


A férfi megfenyegette apámat és őt elöntötte a düh. Egy mágust nem fenyegethet meg egy hitvány mugli és ez örök igazság az emberi történelemben. Halálra kínozta a férfit, bár anyám elmondása szerint nem akarta megölni, de megérdemelte a vesztét. A sors iróniája volt, hogy nem a saját fajtánk talált ránk előbb, hanem a varázstalan emberek hatósága. Apámat a börtönükbe zárták, életfogytiglanra. Mikor szökni próbált, akkor a mágusok ítélték halálra. Undorító és bűnös cselekedet volt. Játszi könnyedséggel elpusztítani egy emberi életet, aki másokét védte, egy olyan ember életét, aki ugyanazt élte át, mint ők. Egy emberét, akit az istenek kiválasztottak arra, hogy különb legyen, mint a halandó emberek. Mágussá tették. Felruházták a bölcsességgel és a hatalommal. Mások, akik egyenrangú bölcsnek hitték magukat pedig megvetették és a halálba kényszerítették. Dementort kreáltak belőle, hogy a keserűség és kín éltesse. Édesanyám a tizennegyedik születésnapomon mondta el nekem ezt a történetet, fekete könnyekkel küszködve. Akkor határoztam el, hogy azoknak az embereknek a kínjával fogom táplálni apámat, akik ezt a gyötrelmet okozták családunknak.


Sosem tartottam magamat különbnek más mágusoknál. Anyám arra nevelt, hogy egyek vagyunk. Egy az arany- egy a fél- és egy a sárvér is. Kiválasztottjai vagyunk az univerzumnak, akik arra születtek, hogy igazságot hozzanak a világba. Ironikus azonban, hogy mi is csak pusztán emberek vagyunk és ugyanazokba a szánalmas hibákba esünk. Egymással ellenségeskedünk és amikor ellenünk támadnak, nem állunk ki magunkért, inkább elrejtőzünk, meghúzódunk. Kiírjuk a nyomunkat a történelemből, eltemetjük létezésünk lábnyomait és saját világot építünk, amibe elmenekülhetünk a fájdalmak elől. De ahogy egy régi barátom mondta, „Rossz úton jár az, aki álmokból épít várat s közben elfelejt élni….”

Por és hamu pusztán az ember. Még is nagy mindenség életet lehelt belé és szabadságot adott neki. Az ember még is felül akarja írni a mindenséget és elvenni a másik adott szabadságát. Önkényesen ítélkezünk és így építünk társadalmat. Azt, aki pedig csak a látott példát követi még is megvetjük és elítéljük.

2.

Norvégia más volt, mint a Finn Hercegség. A tény, hogy már nem a czári család hatáskörébe tartoztunk – akik szemben azzal, hogy maguk is mágusok voltak a lehető legnagyobb szigorban tartatták be népükkel a Varázstitok alaptörvényt, sok reménnyel kecsegtetett. Édesanyám azt gondolta szabadabbak leszünk, hiszen előző otthonunkban éppen a varázslás miatt ítélték el apámat. Sokan költöztek át akkoriban a finn mágustársadalomból, szabadságot reméltek és a pletykák szerint jobb is volt a máguslét.

Egy fogadóban találtunk menedéket, ahol anyám kocsmárosként dolgozott. Bár már nem éheztünk, a remélt szabadságot elvették tőlünk. Fejembe égett Sigurd ocsmány képe egy egész életre. Egy hatvanas éveit taposó, szakálas, norvég mágus, aki a fogadó tulaja volt. Szája állandóan árasztotta a rothadó heringek szagát és bűzlött az alkoholtól. Acsargó vigyora akkoriban sok gyermeteg rémálmom főszereplője volt, ahogyan azok a jelenetek is, ahogy anyámmal bánt.
Nem tudtunk akkor már elmenekülni. A fogadó foglyai voltunk és anyám szinte csak a lakhatásért és az ételért dolgozott és viselte el annak az undorító fogadósnak az ütéseit. Hogy engem óvjon próbált menekíteni egy másik világba. Esténként apám Bogár Bárd kötetéből olvasott fel nekem angolul, hogy emlékezzek a nyelvre és egy különb létbe képzelhessem magamat. Hét éves koromra fejből tudtam az összes mesét szóról-szóra, de folyamatosan nyaggattam anyámat, hogy olvasson nekem. A Három Testvér története fogott meg a legjobban – három testvér, akik akkora hatalom birtokában vannak, hogy átverik a halált s ereklyéikkel akár uralhatják is azt. Reményt keltett bennem ez a történet – reményt az iránt, hogy egyszer én magam is uralhatom magát a halált és így egy szebb jövőben élhetek.

Irigyeltem a varázstalan embereket. A fogadó ablakából bámultam Őket, ahogy tudatlanul fel alá mászkálnak az utcákon. Ők tényleg szabadok voltak, sokkal több esélyük volt saját világukban jobb jövőt teremteniük maguknak és családjuknak. Nem kellett félniük, attól, hogyha csak önmagukat adják és használják képességeiket sajátjaik kitagadják őket. Elveszik apjukat és egy fogadóba kényszerülnek élni. Irigyeltem a szabadságukat s közben még is mélységesen lenéztem tudatlanságukat.

Irigykedves és másik világokba menekülve töltöttem a gyermekkoromat, miközben Sigurdtól rettegtem. Mikor betöltöttem tizenhetedik életévemet a halál közeléig kínoztam, hogy megtanulja mit is jelent az emberi…

Ha az ember éveken keresztül nézi a saját életét mások szemén keresztül, egy idő után mások valósága az ő valóságává válik. A múltuk a múltjává, a jövőjük a jövőjévé. S jelenét ezzel kezükbe adva átadja sorsának kulcsát azoknak.

3.

 Az iskola kötelesség volt s, mint olyan, komolyan veendő. A gyermeki lélek azonban még akkor is a kalandokat és a lehetőségeket látja benne, ha olyan tudatosan és szigorúan nevelik, ahogyan a nagyapám nevelte az apámat, és ahogy később ő is nevelt engem. A családunk évszázadok óta hagyománytisztelő volt. A következetesség pedig tiszteletet árasztott. Apám gyakran mondta, hogy nincs megbízhatóbb a kiszámíthatónál.

 Noha a kiszámítható sokkal inkább előreláthatót jelentett. Különlegesek voltunk a különlegesek között, de nem volt megengedett sem a kérkedés, sem a tiszteletlenség. Az apám megtanította nekem, hogy viseljem alázattal és odaadással a nevem.

 A hagyományaink és rituáléink mindig is sok embert tettek kíváncsivá, így nem tűnt szokatlannak, amikor Ő is érdeklődést mutatott irányukba. 1895-ben ismerkedtünk meg, abban az évben, amikor először léptem át az iskola küszöbét. Idősebb diák volt, és már akkor is körüllengte az a céltudatosság, ami élete további részeiben is végigkísérte Őt. Emlékszem, tudásszomja és tehetsége kimagasló volt, még olyan tehetséges emberek közegében is, mint a Dumstrang iskola akkori növendékei.

 A kölcsönös tisztelet és szimpátia hamar kialakult kettőnk között. Kíváncsiságunk a világ megismerésére megpecsételte hátralévő iskolai éveinket. A kezdetekben gyermeteg kalandozásokban vettünk részt, és indultunk el együtt a Sötét mágia felfedezésének ösvényén. Az, amit az iskolában tanítottak sosem volt neki elég, én pedig szorgalmasan kitartottam mellette. Hiszen nem elég, ha a mágiának csak egy oldalát ismered, az egész egy töredéke nem minden, ahogy egy látomás sem mutatja meg a jövő összes lehetőségét.

 A családom rituáléit követve próbálkoztunk megalkotni új varázslatokat, és fejleszteni a képességemet. A tehetségem mindig is tisztelte, és intrikálták a benne rejlő lehetőségek. Épp úgy, ahogy az akkori önmagamat is. Egyszerűtől a rögösig jutottunk és nem volt megállás. Az Eszme kezdett formát ölteni a gondolatainkban, táptalajául megtéve az elnyűtt régi könyvet, amit oly sokszor olvastunk együtt, hogy az idegen nyelv ellenére is kívülről ismertem minden történetét.

 A kutatások és kísérletek mellett kezdett kiforrni minden. Az éjszaka, amikor a Halál ereklyéit a folyosó rücskös falára varázsolta, volt az éjszaka, amikor megláttam a törekvést és a valódi lehetőségeket fiatalkori álmodozásaink mögött. Akkor hozta meg kutatásunk is az eredményét, összefonva a kínt a vér erejével.