How could you tell me that i'm great?

[- Nekem legalább nem kell majd harmadikosok segítségét kérnem hozzá, mert a saját nevem sem tudom helyesen leírni.]

1986 - cherished Cherish



how could you tell me that i'm great
when they chew me up, spit me out, pissed on me?

Már pár hét után megtanultam, hogy a népszerűbb termeket és helyiségeket nekem célszerűbb messzire elkerülnöm a Roxfortban. Öt év után meg végre lassan sikerült kialakítanom a saját, különbejáratú kis Roxfortomat. Nem tanultam a könyvtárban, nem nagyon szerettem a Nagyteremben enni, és általában a kevésbé használt folyosókon közlekedtem. Ismertem néhány portré mögött megbúvó alagútat, illetve az évek alatt ráleltem néhány olyan kis zugra, amelyeket oszlopok vagy szobrok takartak el a szem elől, és könnyedén meg lehetett bennük húzódni. Így nagyjából sikerült elkerülnöm az emberek többségét, azokat a kölköket, akik folyton belém kötöttek, vagy esetleg olyan embereknek szemet szúrni, akik nagy eséllyel állnának be gyötrőim sorába.
Most is a Számmisztika terem melleti vízköpő mögött lévő padot választottam arra, hogy tanuljak, elvégre ide sose jár senki, a folyosó nem vezet sehová, egy kicsi ablak van a végén, ami a szemközti torony falára néz, úgyhogy abszolút nincsen benne semmi érdekes. Bűbájtanon egy tucat esszétémát kaptunk az elbűvölt tárgyak témaköréből, amelyek egyikéből csütörtökre kell írnunk egy maximum négy oldalas házidolgozatot. Én a láthatatlanná tévő köpönyeket választottam, mindig is érdekelt a téma, én sem bánnám ha csak úgy eltűnhetnék a föld színéről. Mondjuk engem a teljes nemlét gondolata jobban vonz. Gyakran álmodozom arról, hogy bárcsak felhasadna a bőröm, és bármi, ami bennem lakozik kiömlik a világba, eggyé válik azzal, megszűnik lenni. Sajnos a kutatásaim közben rájöttem, hogy a ma forgalomban lévő láthatatlanná tévő köpenyek egy idő után elvesztik képességeiket, minél többet használják őket, annál hamarabb. Magyarán ha meg is adatna ezen vágyam, valószínűleg már a hét vége felé el is használnám mindazt az erőt, aminek elvileg egy életre elég kéne, hogy legyen.
- Gyertek, siessetek már, itt biztos nem talál meg!
Fitzsimmons. Egy enyhén szólva korlátolt mentális kapacitással rendelkező negyedikes griffendéles meg pár haverja. Frics biztosan rajtakapta őket miközben valami szabályt hágtak át, és most előle menekülnek. Akárhogy is, számomra semmi jót nem jelentenek.
- Ó nézzétek…! Marlowe, a...a Mardekár gilisztája! -mondja lihegve, majd meglöki a fejem. Nem baj, Cedric. Ne reagálj, hagyd figyelmen kívül, úgy talán elmennek. - Hozzád beszélek, te nyomorék! Mi a fasz van veled?! Mit írogatsz? - kérdi gúnyosan, de rá se pillant a címre, nem is érdekelte, végig a tintásüveget akarta ráborítani. - Mindegy, kezdheted előről, pancser! - hátrapillant a két haverjára, látni akarja, ahogy helyeslően nevetnek, még ha nem is értenek egyet, nem tudom biztosan, de hátrapillant, hogy tudassa velük ez jó, és ő a bandavezér.
- Nekem legalább nem kell majd harmadikosok segítségét kérnem hozzá, mert a saját nevem sem tudom helyesen leírni.
- Mit mondtál, te nyomorék?! - s azzal ököllel az arcomba is vág, én a padlóra borulok, érzem, felrepedt a szám, s államra csurog a fémes nedű. - Ezt nem kellett volna, Marlowe… - látom, ahogy pálcájáért nyúl. Én is próbálok, de túl lassú vagyok, túl ügyetlen. - Capitulatus! - A pálcám valahol a folyosó távoli szegletében koppan a kövön, én meg ökölbe szorított marokkal fekszek a földön, vérző szájjal.
Vesztettem. Ráadásul egy évvel még fiatalabbak is nálam. Hirtelen megszámolni se tudom, hány rontással kontrázhatnék, de hiába. Már eldőlt a meccs. És amúgy sincs meg hozzá a kellő ügyességem, hogy bármelyiket használni is tudjam ellene. Készségesen adom meg magam, ujjaim elernyednek.
- Lapidationis! - mondja, és már lövellnek is testembe az apró kövek. Tompán csikorognak a bőrön és csonton, kék s lila foltok ígéretével. Védekezem ugyan, de csak az jár az eszemben, hogy bárcsak felhasadna a bőröm és megszűnnék létezni.

[Cedric Marlowe]

Cedric Marlowe

"It's not the size of the dog in the fight, it's the size of the fight in the dog."

 Kevesen vettük fel a Számmisztikát, és még kevesebben szerettük, legalábbis ahogy körbenéztem a teremben, nagyon úgy nézett ki, hogy rajtam kívül senkit nem érdekelt a hármas szám misztikuma. Még kevesebbeket hatott meg úgy, hogy három tekercses dolgozatot kellett belőle írnunk a jövő hétre. Minden esetre én annyira nem bántam. Összecsomagoltam a tintám, és besuvasztottam mindent a táskámba, egyedül arra figyelve, hogy az öcsémnek írt levelet ne gyűrjék agyon a tankönyveim. Már alig vártam, hogy Petar is elkezdje a Roxfortot, és bemutathassam a barátaimnak, meg körbevihessem az összes titkos kerülőúton, amit a négy évem alatt eddig felfedeztem. Na, meg hogy az orra alá dörgölhessem, hogy egy kis pisis hozzám képest – na, mindegy.
 Megvártam, amíg a mardekáros srácok kihúznak előttem a teremből, majd én is nekiindultam. Idegesítőek voltak, mert folyton maguk között pusmogtak, és amúgy is, a múltkor láttam, ahogy annak a szerencsétlen hugrabugos csajnak, aki velünk járt erre az órára kiszakították a táskáját. Béna egy rontás volt, de tényleg. Nem történt semmi más, csak mindene tintás lett. Azok ketten meg jót röhögtek. Na, nem baj, majd legközelebb ha nem figyelnek talán kitalálok nekik valamit.
 Már épp belemélyedtem volna abba, hogy kitaláljam mivel is tegyek keresztbe a két mardékárosnak, amikor Fitzsimmons és az idegesítő csatlósai homlok egyenest rohantak el előttem, be a vízköpő mögé. Nagyon utáltam őket, de tényleg. Ha a két mardekáros fiú szemét volt, akkor rájuk már nem is tudnék ildomos nevet mondani. Legalábbis nem olyat, amit az apukám is szívesen hallana a számból.
 Ezek nem csak rosszindulatúak és kicsinyesek voltak – amivel mellesleg végletekig lejáratták a Griffendélt -, de még ostobák is. Mivel nem láttam még a közelben Mrs. Norrist, ezért úgy döntöttem nem hagyom nekik, hogy csak úgy megússzák a dolgot, és bármit is csináltak, közlöm velük, hogy tudok róla, és el fogom mondani McGalagonynak, hogy ők voltak, akár vonnak le érte házpontokat, akár nem. Fel is szívtam magam, és megpróbáltam kihúzni a hátam, hogy magasabbnak tűnjek, majd kihúztam a taláromból a pálcám is, ha netalántán akadékoskodnának. Tudtam, hogy egyikőjük sem túl nagy filozófus, szóval bármilyen egyszerűbb rontásom megteszi majd. Azokban pedig gyakorlott voltam amúgy is. Néha stikában, ha Petar felfalta a csokijaimat mondtam rá egy-két kéretlen varázslatot.
 Épp nyitottam volna a szám, amikor befordultam a vízköpő mögé és belém fagyott a szó, ahogy megláttam, hogy ezek hárman már megint azt a szerencsétlen mardekáros fiút püfölik. Nagyon, nagyon nem szerettem őket! Annyira, hogy hirtelenjében az összes rontás kiment a fejemből, és a pálcám is ökölre fogtam.
- Nem szégyellitek magatokat?! – kiáltottam rá Fitzsimmons-ra és már előtte is voltam, hogy megragadjam a bal kezemmel a haját. Nem féltem én tőle, de nem ám! Meg hát a Petarral való verekedésekből is sokat tanultam. Például, hogy piszok mód fáj, ha tépik a hajad. – Már megint hárman mentek egy ellen! Hol itt a sportszerűség? – kérdeztem tőle mérgesen, miközben igyekeztem kikerülni a hadonászó kezeit. Azt hiszem Mikaelre meg Simons-ra épp elég frászt hoztam, hogy ne akarjanak Fitzsimmons-nak olyan nagyon segíteni. – Nem is értem, hogy kerültetek a Griffendélbe! – mondtam  nekik jó hangosan, hátha valaki meghallja és segít még. – El fogom mondani McGalagonynak, ne aggódj! – mondtam neki fennhangon, ahogy kikerültem az öklét, majd elengedtem a haját és löktem még egyet a vállán, mire görnyedten indult meg a fal felé. Épp elég időt hagyva nekem, hogy ismét rendesen megmarkoljam a pálcám és beálljak közéjük, meg a földön fekvő fiú közé.
- Keressünk egy másik helyet – nézett rám mérgesen és fújtatva Patrick, ahogy egyenesbe lökte magát a faltól. Aztán megindult majdnem fellökve a két cinkosát, mire Mikael és Simons is gyors hátraarcot vett.  
Álltam még egy darabig, és néztem a távolodó alakjukat, majd, amikor a folyosó sarkán eltűntek lehajoltam és felvettem a földről a fiú pálcáját, amit vagy elejtett, vagy kiszedték a kezéből, majd megfordulva felé nyújtottam.
- Nem kéne tök egyedül ücsörögnöd, ha folyton így jársz – jelentem ki, és leporoltam a talárját, hogy ne legyen tiszta piszok, aztán meg felszedtem az esszéje maradékát is, ami a pad elé esett. Nem volt már rajta mit megmenteni, az egész egy nagy paca tinta volt. – Ha akarod a tintát ki tudom neked szedni a lapból, de akkor sajnos a maradék néhány szó is eltűnik – fordultam felé és meglengettem a pergament. – Ez így már használhatatlan – konstatáltam, majd visszaejtettem a padra és összefontam magam előtt a karjaimat.