Woodrow Rezidencia

1998 december 27.||

Boldognak lenni olyan sikerélmény volna, ami nem táplálkozhat bukásból, bár az optimisták szerint nincs szebb öröm annál, ami abból fakad, hogy valaki képes meglátni a kudarcban a jót, a rontott kísérletben a sikert magát. De az ilyen optimistáknak nem is végtelen világmegváltó ambíciókat kell kielégíteniük és a maximalizmus mohó szörnyetegét, szóval voltaképpen nem hibáztathatóak azért, mert elnézhető botorsággal állnak a bukott dolgokhoz.
Saladin ugyan nem optimista, de imádja ezt a bukást, amelyik neki dorombol, és a szeretete nagyon is kézzelfogható alapokon nyugszik, miközben együtt hallgatják viszonylag bután az okfejtést.
- Ez a tézis akkor okszerűen feltételezi, hogy az élő, gondolkodó, önálló akarattal rendelkező létformának feltétlenül rendelkeznie kell valamivel, amit úgy hívunk, hogy lélek? Mi van, ha ez a cucc, ami a lélek újragenerálja önmagát a húsban, ha helyes recept alapján kelted életre, és nem csak egy gólemet csinálsz, mint a fentebb vázolt esetben? -nem azért nem brillírozik az iskolában, mert nincsenek gondolatai a világról, a működéséről, a dolgokról, amiket képlékeny megnevezni. És noha úgy tetszik, mint aki általában lusta ilyen mélységeiben megközelíteni a témákat, és úgy általában lusta gondolkodni rajtuk, és még inkább, a lustasága azt is jelzi, hogy nem kíváncsi rájuk, most bizonyítani akarja, hogy nem így van. Karácsonyi szünet, decemberi újjászületés, miegymás. Egy kicsit lehet intelligensebb, mint amúgy az iskolában, mert most maguk vannak, és senki nem fog vérszemet kapni ettől, többet várva tőle legközelebb, mint amennyit adni akar. Csak Elliot. Ő meg hadd örüljön, hogy valaki tábortüzet csiholt érte, vagyis inkább miatta a fejében.
- Szerintem egyik sem jobb a másiknál - bölcs középértékre helyezkedik, egy kíváncsian lapos pillantással kapja el az áruló kikacsintását az érzésnek, a bántottságnak, az indulatnak. Vajon ennyire rossz a helyzet? Magnólia néni minden lében kanál kíváncsiságát érzi felhorgadni magában, és ha ezen máskor szégyenkezne is, most jót derül a gondolattal, amíg figyeli Elliotot. Sokat ad a szemnek. Jó anyag lenne belőle, ha volna benne egy kis hajlam a magamutogatásra, és nem csak az otthon melegében lenne ilyen kényelmes. Megállapodik a pillantása a medálon, csak egy szemöldökvonásnyi a kérdés, de aztán felteszi a magáét, hogy megrontsa a karácsonyi ízeket a szájban és nyelven.
- Wowo, mekkora szörnyeteg lehetsz - kissé vigyorra húzza a száját, még a gondolat is képtelenség, csak a másik rosszkedve láttán nem neveti telibe, előkelő mozdulattal biccent. - Nagyon szívesen - az igazi előkelőség nem hagyja szó nélkül a hálálkodást, főleg, ha szívesen tette, amit tett, mert hát mit tagadja, minden percét és cseppjét élvezte.
Mélyre futtatja az ujjait Kámfor dús bundájában, ahogy az kényelmesen elhelyezkedik, bejárja a macskatest vonalait, hajlatait az érintés, nem helyezi át a mancsokat, vagy a gombócfejet, csak élvezi, hogy rajta van, a súlyát, kis csontjainak bizalmát.
- Olyan vagy, mint Nikolai, teszel egy mondatot Michaelre, mintha valami ártatlan megjegyzés lenne, de kb. olyan mintha leköptétek volna. Nincs is itt after karácsony, avass be, mi történt? Nikolai azt mondta, hogy majd kérdezzelek téged, ha érdekel, mert ez a te ügyed igazából, szóval mizu? - elnyugszik a keze, éppen csak lassan billegteti a koponyába épült nem is létező alig-füleket, miközben a pillantását teljes egészében Elliotra szegezi, nyíltan, kéken, felemásan, gondtalanul. Corey miatt egy gondolata sem bánkódik, jobban járt a kölyök azzal a meghívással, mint valaha megérdemelte volna. Maradt az ő "problémája", Elliot, és az érzéseit vizsgálgatva valójában, örül, hogy látja. Kényelmes itt a macska alatt, a medálra méltatlan fiút figyelve megokosodni belőle. Érdekli a dolog, pedig holt szívének jégpályáján korcsolyázik minden idegen okú viszály.

Valójában neki is dorombol a maga bukása, de jelen esetben elbaltázott süvegek helyett Saladin személyében. Sikertelensége a kísérletben eléri, hogy belebonyolódjanak a miértekbe és a holló figyelme körülmássza a kígyót, pillantása mostanra élénk érdeklődéstől fénylik annak ellenére, hogy korábban kész volt feladni a témát. Biccent a feltételezésre.
- Elméletileg Frankenstein is valamiféle kémiai vegyületet, esélyesen bájitalt használt az alanyok élhetőségének megalapozásaként és bár a saját lényét végül démonnak nevezte, bizonyos "apróbetűs" részletekből kifolyólag úgy gondolom, ez pusztán utalás az eljárásra. A démonok ugyebár köztudottan nem rendelkeznek önállóan birtokolt lélekkel, másokét vágyják megszerezni. - Elgondolkodva megsimítja az állát, a kékekben éber, mégis álmodozó, lelkes fények laknak, saját rejtélyszerető lelke kimászik az íriszek távoli célokat tükröző felületére és megtapogatja a feleslegesnek ítélt elzárkózást, ami lassan semmivé foszlik a témában.
- Sokat gondolkodtam már ezen. Merész feltételezés, de személy szerint azt gondolom, hogy a "lélek" valójában a mágia forrása. Esszencia, ami mindenkiben megtalálható, s míg egyes embereknél ennek kihasználását blokkolja egyfajta veleszületett civilizációs gátlásosság muglikat képezve, a varázslók esetében valamiképpen szabad áramlást kapott. Ám mert a mágia tőlünk függetlenül is körbevesz minket, feltételezhető, hogy varázslók és mágikus lények nélkül is létezne a világban. Lényegében tehát azt hiszem, olyan főzetet kellene alkalmaznom, ami képes magához vonzani a környezet mágiáját és egyetlen fókuszba csoportosítva meg is kötni azt anélkül, hogy az enyémtől tenném függővé. - Elliotot nagyon könnyű levenni a lábáról. Ha valakiből őszinte érdeklődést érzékel mindazon dolgok felé, amik őt érdeklik, egészen biztosan és sokkal inkább bizonyítottan, mint a Frankensteini elmélet. Nem újdonság számára Saladin elméssége, többször is előfordult már, hogy elkezdtek belebonyolódni elméleti kérdésekbe, ám valahogy... Kyn egy idő után mindig leállította a szőkét. Ne zaklassa ilyesmivel. Időnként nagyon zavarta, mert szívesen beszélt volna tovább vele. Nem szólalt fel érte. Mindig eszébe jutott, hogy ő lényegében nem akar... kapcsolódni. Barátkozni. Könnyű volt visszasüllyedni a némaságba, még ha kissé kielégítetlen is.
- Egen. Én is azt hiszem. - Hagyja jóvá az ítéletet, bár a lapos pillantás kíváncsiságának nem felel meg, indulata elrebben a falhoz lapult könyvespolcok felé, majd eltűnik a törölköző alatt, míg a haját szárítja. A sápadt bőr alatt magakelletőn mozdul az izomzat, kiéleződik, megfeszül, az apró mozdulatokra is vonzó komplexitásban reagál, ami bonyolultság olyannyira érthetetlen... mi szüksége van ilyesmire egy varázslónak? Főként egy kutató varázslónak, aki még csak nem is a csatatérre készül?
Lenyűgöző könnyedséggel burkolózik a talár megtévesztő átlagosságába.
- Mnh. - Apró nyünnyögés, elégedetlen szemforgatás, bár önmagában még nem képvisel komolyabb értéket, nyilvánvalóan nem sikerült megsérteni a vigyorral. A medál megválaszolatlanul hunyorog a szegycsontra feküdve, titokzatosan őrizgeti ezüstpáncélba rejtett tudományát, míg valamilyen fura okból kifolyólag a holló száján halvány mosoly rándul a főúri mozdulatot látva.
Mintha csak most venné észre, pillantása az öldoromgenerátorra rebben. Szinte irigy a kis dögre azért a simogatásért...
El kellene felejtenie az ilyen érzéseket.
Mormog valamit a leköpésre, ami talán azt méltatlan kifejezni, hogy nem leköpni óhajtja az apját, de különösebben mégsem cáfol. Lejjebb csúszik a fotelban a fiú pillantásának súlya alatt, térdei kisterpeszbe nyílnak, karjai elpihennek a mélyvörös árnyalatú, selyemtapintású karfákon. Mélyet sóhajt.
- Biztos azt gondolod, csináltam a fesztivált az eljegyzés miatt, de nem. Teljesen megértő voltam. Gratuláltam nekik, üdvözöltem a nőszemélyt a családban, ők meg boldogok voltak. - Vele ellentétben, bár ez nyilvánvaló anélkül is, hogy kimondaná. - Azt hiszem, a pozitív hozzáállásomon apa felbátorodott, mert a desszertnél úgy döntött, hogy ez egy remek alkalom a nagy bejelentésre. - Konok hallgatásba süpped egy pillanatig, megfeszül a szája a vallás előtt.
- Igazad volt. Tényleg terhes. - Pillantása egészen elsötétedik. Kámfor bundája kelletlenül borzolódik az elpihent érintés alatt, mintha csak érzékelné gazdája mélyben feszülő haragját. - Mégis hogy teheti ezt? Nem tudott volna várni, még két átkozott évig, mielőtt csinál magának még egy nyomorultat? És ráadásul ezért elveszi? Az én anyámat nem vette el, pedig ha megtette volna, anya talán sosem próbál elvetetni és akkor... - akkor az igazi testvére nem halt volna meg. Nem kellett volna meggyilkolnia saját szánalmas túléléséért. Nem lenne egyedül és nem nő fel apa nélkül egy olyan világban, ami nem érti meg. Belefulladnak ezek a gondolatok, megszületnek benne, mint a véráramba mart kígyóméreg, de nem bukkannak felszínre orvoslat híján.
Megcsóválja a fejét és van ebben valami nagyon lesújtó, ami sokkal nagyobb teher Michaelre nézve, mint az apró megjegyzések.
- Még csak nem is szeretik egymást. Figyeltem. Ez nem szerelem, kizárólag testi vágy, nincs semmi mély kapcsolat közöttük, akkor meg miért? Nem értem. - Megdörgöli a homlokát, tenyere végigsimítja az arcát és egy pillanatra meglehetősen nyúzottnak tűnik. Mintha a sötét karikák a szemei alatt mélyebbek lennének jelezvén, hogy megint nem alszik eleget. Vagy még mindig.
- Lényegében megkérdeztem, hogy ez valami rossz vicc-e és minek csinál fel valakit, akibe nem is szerelmes mikor eddig is tudott random nőstényekkel kefélni anélkül, hogy faszságot csinált volna. - Gondterhelten ráncolja a homlokát, frusztráltan pöcköli meg az apró pókocskát, aki időközben a zsebéből előmászott a térdére. - Azt hiszem sokat segített volna, ha ezt ennél diplomatikusabban sikerül előadnom és mondjuk négyszemközt.

16+
1998 december 27.||

- Mikor élt? Valamikor a 19. században? Akkoriban szokás volt démoninak nevezni mindenkit, aki nem volt hajlandó a kedvünkben járni. Még Magnolia néni is azt mondja néha, hogy démonrossz gyerek volt apám akkor, amikor még kicsi volt, aztán a "démon" gyorsan belefojtja a szót. Mondjuk ha meg nem volt lelke, és sóvárogta, csak egy, ahogy mondtad ügyesebb homunculus volt... - ő is az állát simogatja, ahogy Elliot, miközbn gondolkodik, nem is pelyhedző borostáit megérintve, buzdítva és kigyomlálva, mielőtt igazán erőre kaphatnának, hökkenten szemléli a fiú szemének fényjátékát. Micsoda lelkedés! Micsoda tűz! Hogy nem tudja ezt semmilyen normális, átlagos, varázslós dolog kicsalogatni belőle, csak az őrült tudomány?
- Ha ezt az elméletet meg akarod honosítani, antagonistád leszek - persze nem komolyan, féloldalas mosollyal mondja, egy kicsit meglassítva a szavait. Át kell gondolnia. Át kell gondolnia dolgokat, mert jobbára nem az átgondolás az erőssége, meg úgy az elméleti attribútumok közül nem szívesen választ olyat, ami mellett elkötelezné magát. - A varázserő nem lehet egyént sajátja muglinak és varázslónak is, mert akkor a muglik is tudnának varázsolni. Nincs semmilyen értelme kialakulnia egy ilyen "blokknak" magától, hogy veszteséget okozzon a fajnak. Ezzel az elmélettel vagy azt pedzegeted meg, hogy a muglik egy olyan varázslófaj, amit egy nagyhatalmú varázsló leválasztott, és blokkolta bennük a képességeket, vagy azt, hogy a mugliknak nincs lelkük. Azt hiszem, egyiket sem látnák szívesen a nagy kutatási arkánumban - széttárná a kezeit, ha nem volna benne macska, aggasztó ilyen irányba elgondolkodni, és éppen ettől izgalmas, még neki is. A szörnyek mestere cím már nagyon érik Elliotnak, csak sikerüljön valamit feltámasztani igen kreatív átváltoztatások helyett.
- Jó nagy fába vágtad a fejszédet -és ezt képes elismeréssel, kritika nélkül mondani, bár talán őrültségnek is hangozhat amit Elliot mond, ezt már voltaképpen egészen jól megszokta. Látványos és dekoratív őrült, az ő pillantása a testet irigyli, amibe sok munkát fektettek, nem hanyagoltál el, és félredobbantja az ifjú, amúgy is félrejáró szíveket. A macskába öli az energiát, megfeszülő kis testének kisimogatja Kámforkellemetlenségét, amennyire tudja, Elliot idegeivel ezt nem tudja megtenni, de legalább már leült és beszél. Magnolia néni szerint az első lépés a megoldás felé.
- Kitartottál, mint a kentaurok a nagy nünbergi erdővédő háborúk idején - ilyen jó képmutatók a mardekárosok, még méltatják is a másik teljesítményét, ha az megüti az elvárható képmutatósági színvonalat, hiszen nem lehet más ez a gratuláció, mint hamisság és hazugság. Együttérzően sóhajt.
- Vannak nők, akik nagyon csúnya dolgokat tesznek, hogyha megejtették őket, hogy elvetessék maguat. Édesanyád talán nem volt ilyen temperamentumos, és főleg, nem volt boszorkány, ami azért nyomós érv - és főleg ha nem is tudta, hogy el kell vennie, mert terhes, az meg még nyomósabb! De ezt meg sem említi. Szomorúan figyel, nem hajol előre, begyűjti az újabb mozaikdarabkát. Gyilkos, undorító, perverz mugli némber, hogy merészelt varázslók életére törni azáltal, hogy elvetet? Mégis mit képzelt magáról az a szégyentelen riherongy, kissé elpirul a homloka a méregtől, a haja alatt lüktetni kezd kéken egy erősebb véna, sokat bajlódik vele, hogy sminkkel eltüntesse mindig, de még nincs rá megfelelő gyógyszer, csak a kendőző bűbáj más alkalmakkor. Ő nem Michaelt kárhoztatná, hanem azt a nőt tépné apró darabokra, de tudja még, hogy elkapott fél szavakból nem értheti a történet egészét, hát nem is tesz túlságosan indulatos kinyilatkoztatást.
- Szerintem Michael egyáltalán nincs tisztában az érzéseiddel, illetve, most már igen, de alapvetően semmi nem szivárog ki a koponyádból, nem tudta volna kipuhatolni a szándékodat, ha érdekli is. Aztán... lehet úgy gondolta már elég nagy vagy, és amúgy sem számít neked, hogy mit csinál ő - gondolkodik hangosan és mégis halkan, visszafogottan, tapintatosan.
- Honnan tudod, hogy nem szerelmesek? Már érted, biztos nem mutatják ki előtted, a gyerekek előtt általában nem szokás, meg úgy senki előtt sem, csak a testi megnyilvánulásokat. Egyébként nem tartom kizártnak, hogy a testi vágy bőven elég szerelem helyett egy házassághoz. A szerelmek meghalnak, és meg kell halni velük, a test meg mindig vágyakozik - valahogy mulatságos és komikus, hogy ők nyilatkoznak erről a témáról, noha nem tagadja meg a maga érzelmeinek mélységét, a tapasztalatai egydimenziós merítettségűek. Csak egyféle szerelmet élt meg közelről, és az nem volt hasonlítható semmi máshoz, és még hasonlót sem látott. Tehát vagy simán lehet szerelem nélkül létezni, vagy sokféle van.
- A nők valahogy szent küldetésüknek tekintik a terhességet, ha viccnek nyilvánítod, meg felcsinálásnak, és hasonlónak, akkor megsértődnek, még akkor is, hogyha nem terhesek - a pillantása a pókocskára hullik. - Mi történt aztán? Amúgy milyen ez a lány?

- Állítólag, bár nem bizonyított a létezése. - Vallja meg az igazságot, mert ezen apró, kevéssé elhanyagolható információ mégiscsak hozzátartozik a teljességhez. Halvány mosoly rebben a száján az apafiugra démonizálására, bár nem fantáziálja el magát messzire a kézenfekvőbb témától.
- Igen, de jelen esetben a napló több helyen is konkrét faji megjelölésként definiálja a lényt magát. A legtöbb esetben nem jelzőnek tűnik, hanem amolyan... figyelmeztetésnek. Mondjuk nem feltétlenül megbízható az értelmezésem a témában, lévén a könyvet a svájci nyelvterületen elváltozott franciával írták és már kissé megkopott a tudásom. - Ez a tény pedig merőben bosszantó, kellene néhány különórát vennie, hogy szintbe hozhassa magát. Talán a nyári szünetben lesz rá lehetősége, a Roxfortban botrányos szinten nem tanítanak nyelveket, úgy egyáltalán. Máguskapcsolatok támogatása? Nagy francokat.
A lelkesedést egyébiránt egy nem túl szimpla smár is ki tudja csalogatni belőle, csak éppen az a ritkábban, vagy inkább sosem tapasztalható oldalának megnyilvánulása.
- Óh? - Hunyorog leendő ellenlábasára, egészen kihívó éle van a szájára simító mosolynak, érdeklődése a holló égbenyúló távolságtartásából mélyre zuhan, bebújik a levedlett kígyóbőrök alá és hasonszőrűnek álcázva csavarogja körbe a szőke varázsló higanyossá öltöztetett alakját. Hagyja elmerengeni a válaszon, a türelme végtelen, ha valamire megéri várni.
- Sokkal inkább arra gondolok, hogy a mágia, mint olyan minden élettől lüktető, mozgó, lélegző formában és minden élettelen tárgyban jelen van. Mint egy sűrű pókháló, mely láthatatlanul hálózza be az egész világot és vérárammá válik benne, mozgatórugóvá, kiindulási és végponttá. Mi más teremthette volna meg a világot? Nem hiszek a véletlenekben. Nem hiszek az istenekben. A tudományban hiszek, a mágiában és a kettő egyesülésében. - Kedve lenne közelebb mászni hozzá, alaposabban is tanulmányozni a fiú testét mozgató mágia kígyómérgű esszenciáját és... meglepődik a gondolaton. Nem épp az ilyesmit kellene visszafognia? Megnyalja a száját.
- Ha elfogadjuk, hogy a mágia a világ minden pontjában jelen van, akkor törvényszerűen az emberekben is. Nem gondolom, hogy valaki "leválasztotta" volna a muglikat a varázslókról, egyszerűen csupán ők nem érték el az egyedfejlődés azon szintjét, ahol képesek hozzányúlni ahhoz az evolúciós tartalékhoz, mely a génjeikben lakozik. A varázslótársadalom az emberiség következő lépcsőfoka, a fejlettebb genetikájú faj, mely mégis kezdetektől fogva párhuzamosan létezik a muglikkal és mégis... mi mással magyarázható, hogy a muglik vérvonalában időről-időre megjelennek varázslók is? - Az aggasztó gondolatok megférnek idelent, biztonságban szárnyalhatnak szét a pince félhomályában, mert az pontosan ilyeneket magába zárni teremtetett a holló keze által. Ő az ura, jogos királya, hitetlen istene ennek a kis zugnak, miért is ne gondolhatna és tehetne úgy idelent, ahogy csak megkívánja?
- Én is azt hiszem. - Biccent végül és bármennyire is szeretné tagadni, az elismerés jóleső simogatás a sértett léleknek. Szinte már könnyű megbocsátani tőle a durvább szavakat... sosem volt haragtartó típus, bár a következő téma aligha a felszabadult hangulatra ad.
Felhorkan a megjegyzésre, még ha az méltatás is, nem érzi különösebben, hogy lenne miért gratulálni neki, elvégre végül csak széthullott az a bizonyos isteni színjáték.
- Édesanyám egy önző, ostoba asszony volt, aki mártírt csinált saját magából és a pszichológusommal kufircolt. Igazából kurvára megértem, hogy apám nem vette el, bár erős kételyeim vannak, hogy az egyéjszakás fun alatt sikerült volna egyáltalán a nevét megtudni, nemhogy a személyiségtesztjét elvégezni. - Sötét nyíltsággal szól, a cinizmusban fürdő harag nyilvánvaló a szavaiban, ahogy az is egyértelmű, hogy még soha a büdös életben nem beszélt így az anyai ágról, mi több... ha Saladin belegondol, egyáltalán nem tudna visszaemlékezni olyan alkalomra, amikor Elliot említette volna őket a nagymamáját kivéve. A saját indulatától talán, de nem veszi észre a fiún beálló változásokat, avagy inkább csak... természetesnek tűnik, hogy a másik is felhúzza magát. A barátok így működnek, nem igaz? Együttéreznek...
- Itt lakom, hogy ne számítana? Nem mintha nem tudná, hogy anyáméktól is akkor távolodtam el végleg, amikor megszülte Emilyt. Nem mintha ez különösebben számítana, de... minek neki még egy gyerek? - Nem mondja, hogy vele sem foglalkozik, elvégre ez nem igaz. Elliotnak megvan a maga hiányérzete, de az apja sokat dolgozik, így hát ez amolyan szükségszerű állapot. Megérthető. Az új kölyök azonban... félresiklik a pillantása, megállapodik a macskán. Szórakozottan nyomogatja a térdén senyvedő gumipókot, ami halk szusszanó hangokat hallat a "kínzás" alatt.
- Talán csak remélem, hogy nem. - Halk, alig gondolat, mintha ki sem akarta volna mondani hangosan, s talán nincs is tisztában vele, hogy megtette. Ha az apja szerelmes abba a nőbe, akkor születik tőle egy szerelemgyereke, akit nyilvánvalóan jobban szeret majd, mint azt, akit nem is akart megcsinálni, csak... így alakult. Felelőtlenségből. Megfeszül a szája.
- Csak nem logikus. Tarthatta volna barátnőnek továbbra is. Tud hopponálni, semmi ideig nem tart beugrani egy gyors menetre, érted... - Nem talál semmi mulatságosat abban, hogy ők ketten erről beszélnek. A szerelmek halálában aligha lehet bármi vidám, bár az övé nem halt meg. Elfojtották csírájában.
- Most gondolom... bocsánatot kellene kérnem tőlük. - Nyilvánvalóan. A kötelesség olyan teher a nyakában, amit egyszerűen csak nem akart vállalni és igen. Dühös azért, hogy ráaggatták. Mert nem lehet gyerekes és mert így már nem maradhat itt sokáig, hogy el kelljen viselnie a vöröst meg az új kis leendő vörös fattyát. Vajon Nikolai... és ha Nikolai jobban fogja szeretni az új kölyköt? Mert az nem lesz annyira...
- Semmi. Végighallgatta, ahogy apámra zúdítom a véleményem, aztán elnézést kért és kisétált. Apa közölte, hogy mélységesen csalódott bennem, meghagyta hogy nem hagyhatom el a házat és utána ment. Én meg itt maradtam Nikolaijal. - Megvonja a vállát, elpöcköli a pókot a könyvek felé, s az fölragacsolja magát az egyik polcra. A kékek komoran villannak utána.
- Vörös. Fiatalabbnak néz ki a koránál, úgyhogy elég pedofíling az egész. Éloy Blitz húga, ha jól rémlik. Valami zálogházas varázsló, aki egyszer volt nálunk kertipartin, de nem emlékszem már rá. Egyébként semmi különös, viszonylag csendes, vidám, kissé arrogáns. Olyan aranyvér light fíling aranyvér nélkül.

16+
1998 december 27.||

Kicsit biccent a fején, valahogy ő is így gondolta felületes lélektudományt megismerve, sóhajtva tűnődik a folytatáson.
- 19. századi nyelvezettel és elvi rendszerrel. Azt hiszem nem csak a nyelvtudásodon múlik ez. Nincs valami öregebb rokonod, aki a logikai szálakat felbonthatná akkorról? - neki például nagy segítségére volt Magnolia néni tapasztalata a mágiatöri leckéknél, a szövegek értelmezésénél, és a régebbi varázslatok leírásának megfejtésénél. Néha még az angol nyelv is megköveteli, hogy többnyelvi ősi tudást halmozzon fel az ember, nemhogy egy régi francia... félelmetes Elliot. Nem mondja neki, de félelmetes, amikor nem smárol, hanem gondolkodik, és élvezetegnek látott módon hunyorít az intellektuális ellenállás lehetőségére. Szórakoztatóan tudományos, beleborzong, zizzen a varázslatos árnyalatú talár az alakja körül.
- Ha a mágia teremtette is a világot, és jelen van a legtöbb dologban, biztos vagyok benne, hogy egyes dolgokban nyoma sincs. Egyszerűen csak nem lehet ott mindenben, mert akkor mindennek kéne lennie mágikus vonatkozásának, márpedig nagyon sok állatnak és a mugliknak nincs. Biztos vagyok benne, hogy egy csepp varázslat sincs bennük. Olyanok mellettünk, varázslók mellett, mint a macskák mellett a kutyák. Formára hasonló, négy lába van, egy feje, farka, húst eszik, de valahogy mégiscsak lényegesen más, erősen megkülönböztethető - szenvedélyes lendülettel formálja a szavakat, amiket talán még nehezebb bizonyítani tudományosan, mint Elliot mélyrehatoló és összetett elméletét.- Nem egyazon egyedfejlődési ágon helyezkedünk el -jelenti ki konokul, szinte dacosan. A száját lebiggyeszti. - Oké, a mugliszületésűeket viszonylag nehéz így megmagyarázni, de vannak olyan különböző fajú állatok, amik tudnak egymással szaporodni, gondolom az ilyenekben valahol a családban bekefélt egy varázsló, és tényleg jutott beléjük varázsló-genetikai anyag - ez neki sokkal hihetőbb, kényelmesebb, és kevésbé érzi úgy, hogy a muglikkal keveredne. Talán nem aranyvérű, és nem is halálfaló, de nem áll tőle messze az eszme a varázslók felsőbbrendűségéről, még ha nem is általában a varázslókról, hiszen az ő társadalmuk is butít, hanem A varázslóról, mint fajról.
Megrebben a szeme a lendületes szavaktól, de ahelyett, hogy visszakozna biztatón mosolyog. Neki nyugodtan szidhatja azt a nőszemélyt, még ha nagyjából nettó vakító fehér foltokat is kell kitölteni az ismeretei között arról, hogy mi is történt pontosan, csak bátran. Kíváncsi mindenre, magam sem tudja miért, honnan ez az éber-meleg érzés a mellkasában, mintha kifeszegetné magát a bordaketrecből egy kis állat, hogy maga is elnyúljon Kámfor mellett simogatást koldulva. Annyi mindent nem tud róla. Nem is érdekelte. Mennyi elpazarolt lehetőség, és mennyi ki nem mondott szó. Meg sem élheti igazán az együttérzést Elliot felé, hiszen egyszerűen csak nem tudja, mi súlyt cipel magával évek óta. Szédítő belegondolni, kitapogatja a laposüvegét, és Elliotnak nyújtja. Ő akar inni belőle, de rá jobban ráfér a szíverősítő, Nikolai csókját már úgyis elvonta róla, nincs itt semmi titkos rokon smár.
- Elég nagy ez a ház, gondolom az ittlakás ezért nem számít annyira problémának. Azt pedig gondolhatja, hogy ez a kölyök más lesz neked is, hiszen anyád gyereke gondolom mugli volt, és amúgy is, csalódtál az apjában, a pszichológusodban - nagyon nehéz ám úgy véleményt formálni, hogy minden információ új, de habozás nélkül megteszi, és csak egy pillanatra száll magába a "minek" kérdés hallatán. Talán költői, de kikívánkozik belőle a válasz.
- Lehet, hogy mostanra érett meg? Amikor te születtél még nagyon fiatal volt, nem tudta hogyan törődjön veled, vagy nem is tudta, hogy mi van, nem tudom, de érted. Az emberek változnak, lehet, hogy mostanra elunta azt, hogy csak beugorjon, zsákoljon, bármennyire is kényelmes, meg minden. Ha ezt mindenki így akarná csinálni, mert így király egész életre, akkor egyáltalán nem volnának családok - ráncolja össze a homlokát töprengve az emberi természeten, a felnőttek érthetetlenségén, de aztán a figyelmét Elliot problémájára fordítja.
- Magnolia néni szerint néha jobb egy őszintétlen bocsánatkéréssel elásni a csatapálcát, mint kivont átkokkal asztalhoz ülni, mert akkor biztosan történik valami tragédia, míg ha megfelelsz az elvárásnak valamennyire lekötelezed őket. Te is tettél valamit a kedvükért, komolyan kell venniük téged legközelebb. De apádat se értem - sóhajt. - Meg kéne tanulni azt, amit Nikolai tud, és ilyenkor kinyitni egy ablakot a felnőttek fején és jól belenézni - ingatja meg a fejét őszintén tanácstalanul.
- A vörösök buják és koraérettek. Zavar téged, hogy fiatalnak látszik? Blitz... Blitz... - hirtelen kihúzza magát, csodálkozva rábámul Elliotra, megáll a simogatásban a keze, a pillantása a pókra rebben, aztán vissza a fiúra, kissé eltátva a száját.
- Nem emlékszel rááá? Mégis hány éves voltál? Kettő? Remélem nem annak az Éloy Blitznek a húga, aki apának szokott szállítani... hm... dolgokat. Ő elég ijesztő ember. Nem is gondolnám, hogy van húga, de ha volna sem akarnám a családban. És no offense a nő ellen, tényleg, de Magnolia néni szerint az ember nem lehet elég óvatos abban, hogy kivel adja össze magát családilag. De... izé.. szóval Elliot. Szerintem ne sértegesd azt a nőt. Nem azért, mert nem kiborító, hanem mert, emlékszel mit mondtak két éve nekünk: olyan világban élünk, ahol a kimondott szó megbélyegezhet. Szerintem ilyen esetben ez még mindig érvényes. Már amúgy is nagykorú vagy, ha akarsz, bármikor elköltözhetsz Nikolaijal, vagy valami. Vagy eljöhetsz hozzánk, van üres szobánk.

- Csak kettejüket ismerem. Talán a mugli nagymamám tudna segíteni, ő félig francia, de Nikolai törölte az ő emlékeit is. - Sötét árnyék moccan az íriszeken erre a gondolatra, megcsóválja a fejét. Nem. Képbe sem jöhet, hogy ellátogasson hozzá és a semmiből előbukkanva segítséget kérjen. Vannak dolgok, amiket nem lehet és nem is szabad visszaforgatni.
Szereti az intellektuális ellenállást. Valami, aminek nekifeszülhet, amin élvezettel végigsimítani, tesztelni a határait, megpróbálni bekényszeríteni maga alá, avagy éppen hagyni, hogy fölé kerekedjen, felismerve benne a mélyebb tudást és gondolatiságot. Valóban élvezi ezt és messze nem elég tapasztalt még ahhoz, hogy eltitkolja Saladin elől. Nem is különösebben akarja jelenleg.
- Akkor gondolkodjunk ezen a vonalon. - Biccent már a belekefélésbe, eresztve a megkülönböztethetőségi kérdést, mert Saladinnak igaza van, varázsló és mugliivadék élesen elkülöníthető egymástól pusztán abból eredően, mire képesek. - De gondolj csak bele. Ha a varázshasználók az emberiség kezdete óta egyazon idősíkon léteznek a muglikkal - márpedig a sámánok, a szellemek tisztelete, a törzsi vezetők, a látók viszonylag hamar kialakultak -, akkor elkerülhetetlen, hogy mára a Földön élő összes ember vérvonalában valahol mágusvér keveredjen. Ez persze megkopik az évek folyamán, "továbbfejlődnek", de őrzik azt a genetikai állományt, mely egy varázsló létrehozásához szükséges. Az én nézetemben tehát továbbra is áll a helyzet, hogy a mágiához szükséges plusz mindenkiben jelen van. Függetlenül ettől a gondolatmenettől azonban, számomra elképzelhetetlen, hogy a világot magát véletlenek robbanásszerű sorozata hozta volna létre. Túl komplex, túlságosan is tökéletesen működik a természet rendje, az emberi test és elme végtelenül, lenyűgözően bonyolult struktúra, ami egyszerűen nem lehet a véletlen műve. Én azt mondom, a világ a mágián alapszik, belőle jött létre és tartalmazza is azt elemében még akkor is, ha a népesség túlnyomó többsége mérhetetlenül ignoráns rá. Pusztán azt nem értem, hogyan lehet még mindig a mugli a bolygó uralkodó faja, mikor a varázslók és boszorkányok fajtája nyilvánvaló okokból kifolyólag magasabbrendű létformának minősül. Mit csinál mégis? Bujkál. Mennyire... logikátlan.

Gondolkodás nélkül veszi el a piát és bele sem gondol, hogy a fiúnak ezek az információk újnak minősülnek. Miért viselkedik vele úgy, mintha ezer éve ismernék egymást? Mindent megtett, hogy a két fiú ne ismerje, de talán... ő úgy érezte, ismeri őket. Hogy ha kényszerből is jöttek össze, de végül közel kerültek hozzá. Hogy megbízhat bennük. Annyira nagyon téved... nem a bizalom, sokkal inkább az ismeret kérdésében, hiszen hogyan is ismerhetne valakit, akinek soha nem adott magából és akitől soha nem kapott úgy igazán. Itt és most aligha számít. Itthon van, Saladin vele van és pillanatnyilag úgy érzi, ő az egyetlen szövetségese.
- Nem az a baj, hogy nem elég nagy a ház, hanem hogy nem akarok velük együtt élni. - Jegyzi meg mintegy mellékesen és meghúzza a piát. Elfelejti ismét, mi van a kezében, váratlanul éri a likőrhatású íz, de valahogy elcsendesül tőle egy kicsit, amíg bensője felforr, a gondolatai pedig feloldódnak pár szívdobbanásra. - Mh. Ez jó kis anyag. - Jegyzi meg rekedt elismeréssel a hangjában, ahogy visszanyújtja a laposüveget. Sötéten hallgatja a "minek" kérdésre adandó okfejtést.
- Néha eszembe jut, hogy... mi van ha tudott rólam, csak nem érdekelte? Végtére is, anyám mugli. Megvolt az esélye, hogy én is annak születek. - És Michael végül akkor jelent meg, amikor ő... "felmutatott" valamit. Megtörli kézfejével a száját, elrejti feszült gondolatait, melyek kikívánkoznak a torkából és végül egészen mást mond, mint amit valójában szeretne. - Nem tudom, Sal. Nekem itt valami bűzlik. - És nem tudja eldönteni, hogy nem csak a saját önzősége, irigysége és ebből fakadó rosszindulata-e az.
- Hogyan éljek együtt velük, ha már előttük sem lehetek önmagam? - A kérdés szinte költői, mély és szomorú. Egyáltalán nem biztos, hogy nem ivott már az előtt is, hogy Saladin megérkezett, elvégre... közel van a bárpult, csak egy ajtóval odébb. Túlságosan is szabadjára engedi az érzelmeit. Annyira jellemzőtlen...- Nem biztos, hogy látni akarnám, mi van a fejében. - Őszintén? Fél szembenézni azzal, mit találna benne saját magáról. Lehunyja a szemét, hátradönti a fejét a támlára, kissé megvonja a vállát. - Azt hiszem Nikolai megtanítana minket. Ha megkérnénk rá. - Fogalma sincsen, mennyire közel jár a tűzhöz.
- Igen, azt hiszem. - Vallja meg végül a fiatal-zavarást, míg a fiú a démon Blitz nevet mantrázza. Csak azért pillant vissza a pókocskáról, mert érzékeli a másik hirtelen hangulatváltását.
- Kellene? - Szemöldöke összefut a homlokán. Próbál visszaemlékezni, de... - Várj... mi? - Feljebb tolja magát a székben, törökülésbe helyezkedik és előrébb hajol. - Mégis szerinted hány varázsló mászkál az országban ilyen névvel, pont ebben az ismeretségi körben? - Pillanatnyi lapos pillantás, szinte azonnal felülírja az érdeklődés. - Milyen dolgokat szállít? - Érzékeli ő, hogy a másik reflexből kerüli a témát, de mégis... Ő kinek mondaná el, hm?
- Nem mintha én akarnám a családba... - Bár ez messze független attól, hogy kiféle és miféle a nő. Egyszerűen csak nem. Egészen kiéleződik a figyelme a szavakra, könyökeit kitámasztja a térdén, ujjait egymásba fűzi az ölében.
- Mit tudsz a fickóról, Saladin? - Ha az előbbi próbálkozást el is hessentette a fiú, a mostanit már igen nehéz következmények nélkül. Túlságosan is felhívta rá a figyelmet.
Csak egy pillanatra zökken ki a koncentrációból, szemöldökei magasra szaladnak a homlokán.
- Lakjak veled? - Egyáltalán nem biztos benne, hogy a fiú belegondolt ebbe a meghívásba. Van egy olyan érzése, hogy nagyon, nagyon hamar bánná meg.

16+
1998 december 27.||

Értőn bólint, ez bizony baj lehet, az imigránsok problémája a helyi varázslódinasztiákka szemben, miért nem marad mindenki ott, ahol a családja lakozik? Évszázados nagy kérdés, mindazonáltal csak örülni van oka attól, hogy nem így történt. Vagy mégsem? Megkímélte volna a világot egy féltékenységi jelenettől és a többi. Nincs jelentősége. Elliot valójában nincs rossz helyen ebben az országban.
- Szerintem nem feltétlenül kell, hogy az együttélés miatt jelen legyen mindegyikben a mágusvér. Annyira azért szerintem nem jó dolog a muglik társasága, hogy a varázslók állandóan muglikat akarjanak húzogatni és beavatni a titkaikba, legfeljebb az olyan helyeken tartom ezt átlagonak, ahol nincs több varázsló, mint egy-kettő és azok is tök elszigetelten éltek, és amúgy is rokonok - visszatetszés játszik az arcán, annak ellenére mély és őszinte, hogy kvibli bátyja van. Egy dolog elfogadni a muglik létezését, és egy teljesen más azt elképzelni, hogy esetleg közös örökségen osztoznak velük. Viszolyogtató.
- Ha a muglikban meglenne a varázslóhoz szükséges genetikai állomány muszáj volna továbbfejlődniük. Ha van bármilyen létező fejlődés a világban, ennek meg kellene történnie, akár véletlen, akár nem. Talán a muglik néha azért szülnek varázslókat, mert olyan erőhelyeken hatoltak keresztül, ami megváltoztatta őket, vagy a magzatukat, vagy elátkozza őket valami, vagy mágikus dologgal érintkeznek, Ley vonalakon haladnak, egy időre felveszik a mágikus tulajdonságokat és pont - hogy mi mennyire bonyolult szerkezet, abba ő nem tud belemenni, noha nem olyan egyszerű, mint egy faék, felismerhetően tájékozatlan a kérdésben.
- Ez egyszerű: elhatározás kérdése volt. Az emberi döntés általában logikátlan. A varázsló eleink úgy döntöttek, hogy a mugliknak igazuk van abban, hogy látni se akarnak minket, tehát elbújtak. Erről szólt a mágiatöri.

Elégedett mosollyal nézi a damaszkolt fémet Elliot kezében, büszke rá, pedig ő csak kapta, ahogy a belevalót sem éppen ő készítette el, de azért mindenre büszke, ami a családé.Nem gondolkodik azon, hogy illetlen a jelenléte a titkok között, csak azon, hogyan kapcsolja össze a kevésnyi tudását értelmes egésszé, és milyen szavakat szóljon ahhoz, hogy ne vesse vissza az egész társalgást.
- Ő viszont velük akar élni. Érted. Biztos a lánynak sem öröm, hogy veled kell élni, vagy Nikolaijal, és nem csak az élete párjával, mégsem próbál kitúrni. Kompromisszumok - valahogy úgy érzi, Magnolia néni sokkal hasznosabb életvezetési tanácsokkal láthatná el Elliotot, számára csak a körvigyor a biztos pont, amivel a meghúzási lendületre reagálni tud, és az Elliot arcára kiülő sajátos meglepett-élvezetes kifejezésre. - Apa kifejezetten a léleknek ajánlja - doromboja lágyan, megemelve az üveget mintegy a fiú egészségére iszik, vagy képzeljenek akármit a köszöntés mögé.
- Szerintem nagyon előreszaladsz. Végül is, magához vett, senki nem kényszerítette, itt vagy, saját laborod van. Igazából sokkal tanultabb, fejlettebb vagy nálunk, kifejezetten menő tudás-cuccaid vannak. Akármi is van az apáddal, szerintem csak furcsán kezeli a dolgot, de igazából nem ellened akarta kihozni ezt az egészet - mert az apák néha csinálnak fura dolgokat. Az övé is, pedig az ő családja igazán iskolapéldásnak mondható Elliothoz képest. Mindazonáltal nem cáfolja, meg sem próbálja a bűzlést. Valami bűzlik. Fejétől a hal, érzéketlenségétől az apa, nemtörődömségtől az ara.
- Simán és egyszerűen? Mégis miért kéne az embernek egyáltalán bárki előtt önmaga lennie? - kérdezi vissza őszinte rácsodálkozással, a szomorúság kiprovokálja belőle az őszinteséget. - Egy kezemen meg tudom számolni az alkalmakat, amikor apám előtt önmagamként viselkedtem, és elég változó eredményeket értem el vele. Minőségileg nem ad hozzá az önmagad-levés a boldog családi élethez. Minél kevésbé adod önmagad, annál inkább leegyszerűsödnek a dolgok, de Nikolainak ne mondd el, hogy ezt mondtam - hümment, átgondolva a dolgokat lehet nem kéne ilyesmiket mondania Elliotnak. Ki tudja, ebben az új bizalmi szférában még a végén hallgatna rá, az pedig furcsa, és talán helytelen is lenne.
Köhintve lehajtja a fejét, folytatja inkább Kámfor simogatását. Nem pirul bele a közelségbe. Ma este úgyis beavatják, nem illene hozzá, ha elrontaná a végjátékot.
- Szeretném azt hinni, hogy van másik, mert Éloy nem kifejezetten feledhető alak. Magnolia néni megkínálta süteménnyel, de nem a frissen sülttel, hanem maradékkal - ami elképesztően durva kiértékelése a jellemnek öreg-boszorkány módra.- Nagyon tempósan beszél, és úgy, hogy nem akarsz a szavába vágni, megült a fülemben a hangja... hát dolgokat - emeli meg a vállát egy nemtörődöm kis mosollyal. - Titkos összetevőket, szakmai hozzávalókat, meg néha egészen közönséges dolgokat is, csápfű-szállítmányt, mérget, karmot, apróbb átkokat, amiket otthagyna náluk - igyekszik a lehető legkevesebb konkrétumot mondani, csak a biztonság kedvéért.
- Nem tudok róla sokat, de Mossy azt mondta - hajol előre egy kicsit Kámfor felett, lehalkítja a hangját. - Hogy átkutatta a kabátját, amíg nálunk volt, és véres emberfogakat talált az egyik belső zsebében. A nyáron egyszer elmentünk a zálogház felé is, nagyon sötét környéken van, és biztos vagyok benne, hogy nem olyan ártalmatlan, mint amilyennek kinéz. Azt beszélik, hogy Éloy egy elátkozott varázsló, és bármelyik pillanatban kikattanhat - szemmel látható élvezettel pletykál, egészen besűríti a hangját, összehunyorítja a szemét. - Azt is mondják, hogy gyakran ő maga gondoskodik arról, hogy a csecsebecsék, tárgyak a zálogházban landoljanak, akár úgy is, hogy az eredeti tulajdonost, aki vonakodik megválni tőle elteszi láb alól - sejtelmes hangját egy torokköszörüléssel átlagosítja, lenéz Kámforra, a mancsa alá rejti a kezét, mielőtt valami hülyeséget csinál velük.
- Dehogy velem. Csak nálunk. Érted, ha nincs más. Biztonsági és kényelmi okokból. Mi van abban? - teszi hozzá dünnyögve.

- Nem, mármint az ősidőkre gondoltam keveredés alatt. Kétlem, hogy annak idején válogattak varázsló és mugli között, mikor húzogatták egymást a barlangban. - A másik visszatetszése csendesíti le kissé, nem forszírozza tovább a dolgot, elvégre hogy ezzel foglalkozik, inkább az ő szenvedélye, semmint egy kötelező eleme a világ gondolatiságának. Érthető, miért kényelmetlen a puszta feltételezés is, hogy egy tőről származnának az emberekkel, holott...
- Nem feltétlenül. A muglik elmélete szerint az ember a majomszabásúakból fejlődött ki, mégis léteznek egy időben a majomfajok és az emberiség. - Még a fejlődés margójára, mert szerinte semmiféleképpen sem szükségszerű a fejlődés csak mert képes rá a test, a faj... nem is kell messzire menniük bizonyítékért, ott a hatodikos Simmons a Hugrából, rendelkezik aggyal, hogy fejlessze magát, de gyanúsan életében nem olvasott még el egy könyvet sem, következésképpen sík, mint a vidék.
- Ez is előfordulhat. - Biccent végül. Nem firtatja tovább, különösebben nem akarja kiidegelni a kígyót. Tessék, ő fejlődik. Csak képes észrevenni, ha valami kényelmetlenné válik mások számára.
Felhorkant, lapos pillantással néz a fiúra.
- Mindig is tudtam, hogy a mágiatöri baromság. - Ez így és ebben a formában persze nem teljesen igaz, de a szélsőségek száma testhezálló sportág a holló számára.

- Még. Minden csak idő kérdése. - Szól sötéten és komolyan gondolja. Ha nem is feltétlenül azt, hogy a nő megpróbálná egyből kitúrni, vagy hogy bármit is tenne érte az első időszakban, de... ha logikusan nézi az eseményeket, Michael most fogja felépíteni a saját családját. Választott menyasszonyt, csinált magának gyereket saját választás szerint. Nem látja a helyét ebben a képletben.
- Atyád bölcs ember. - De legalábbis a szeszfőző érzéke egészen kiváló, beledorombol a lelke, bár nem teljesen biztos, hogy nem Saladin hangja van rá ilyen sajátos hatással. Elcsábulva figyeli, ahogy a fiú szája a fémre tapad és önkéntelenül is eszébe jut a csókja. Hirtelen túl meleg lesz idefent, ő pedig immár saját magára is dühös. Miért nem tudja csak úgy... elfelejteni?
Hallgatja a fiút és önkéntelenül is körbenéz maga körül, pillantása megállapodik az odalent derengő laboron, a könyveken. Megtámasztja könyökét még a karfán, míg az állát a tenyerében.
- Rendben, ebben azt hiszem tényleg igazságtalan vagyok. - Nem mondhatja, hogy az apja nem foglalkozott vele. Hogy nem adott meg neki mindent és mégis... nem biztos abban, hogy a gondolatiság mögötte egészen... tiszta lenne. Talán csak túl sok időt töltött Nikolaijal és másként interpretálja az apa szerepet, mint szabadna. Igazságtalan lett az apjával, holott nagybátyja is megmondta, hogy az nem ezt érdemli tőle. Kicsit elszégyelli magát a korábbi gondolatért, bár továbbra is fenntartja, hogy valami nem stimmel ezzel az egésszel és Saladin hallgatása megerősíti ebben.
Enyhén megcsóválja a fejét a fiú csodálkozására, halvány mosoly rebben a száján.
- Olyan családba születtem, ahol a felmenőim 50%-ka napi rutinnal lát bele a fejembe. Nem igazán volt opció, hogy ne magamat adjam. Nekem ez itt... normális volt. - Eddig. A nőstény előtt ugyanis egyetlen-egyszer kellett önmagát adnia, máris vérig sértette. Aligha számítható, hogy a jövőben bármilyen témában is biztonsággal véleményt nyilváníthatna, ami a családot érinti, elvégre... a születendő gyermek iránt nem tud mást érezni már most, csupán haragot. Irigységet.
- Óh. - Sosem találkozott még Magnolia nénivel, de Saladin épp eleget mesélt róla már ahhoz, hogy nagyon is tisztában legyen vele, ez milyen fajsúlyú értékítéletet is jelent Éloyra nézve. Összevonja a szemöldökét, kissé komor képpel hallgatja a konkrétumok nélküli listát. - Csempészáru? - Ő sem ma jött le a falvédőről, ha a fiú próbálja kikerülni a kérdést, annak nyilvánvalóan oka van. Megerősítés, vagy sem, a következő szavak egészen bebiztosítják abban, milyen alakkal is van dolga Éloy személyében.
- Emberfogakat... - Ismétli megrökönyödve, ki a halál tart mégis emberfogakat a kabátja zsebében? Észre sem veszi, mennyire közel hajol, ahogy a fiú ajkain sejtelmes táncot lejtenek a titkok, melyekért biztos kapnának a szüleiktől egy isteneset, de idelent... nem hallja őket senki, nem igaz? - Szerinted milyen átok van rajta? - Megvan a saját élvezete is a pletykákban annak ellenére, hogy ő maga nemigen terjeszti őket. Valahogy mindig elérnek hozzá. Az ilyen mélységű kérdések - legfőképp, ha azok feltehetően a családját érintik - minden esetben elvonzzák a figyelmét.
Egészen megnyúlik az arca, a szemei kikerekednek, hatalmas kék lidérclámpásokká válva az arcában.
- Apám a varázslómaffiába házasodik be? Teljesen megőrült?! Várj, mivan, ha kényszerítik rá? - Tudta ő, hogy valami bűzlik ebben az egészben, elvégre kutyából nem lesz szalonna, hm? Teljességgel hiteltelennek találta, hogy az apja meg akarna házasodni, de ha kényszerítik, az egészen más kérdés. - Nem értem, soha nem láttam jelét, hogy ilyen bandával lógna. Nikolai a Minisztériumban dolgozik, hogy gondolják ezt mégis? - Teljesen érthetetlen számára a helyzet. Úgy érzi, valami nagyon fontos dolgot nem lát, de a gondolatai valahogy... nem kapcsolódnak össze. A hiányérzet emésztő űrként tátong benne, mintha elszórta volna egy felelőtlen pillanatában a kirakós darabjait.
Önkéntelenül is elmosolyodik a fiú dünnyögésére. Bámulatos, mennyivel fiatalabbnak tűnik egyetlen apró gesztustól.
- Kösz. Ha nagy gáz van, lehet élek vele. - Bár erősen valószerűtlen, hogy valaha is igazán rászorul majd, elvégre megvan a saját letéti számlája a Gringottsban, amihez immár - nagykorú lévén - bármikor hozzányúlhat.
- Ah, jut eszembe. Gyere, menjünk föl. Van neked valamim... - Felkászálódik a fotelból, egy nemtörődöm mozdulattal megszerzi a gumipókot és ha a fiú követi, leereszkedik vele együtt a lépcsőn, vissza a ház bonyolult útvesztőjébe. Nikolaijal nem találkoznak, ellenben az előkészületek hangjai egy ponton neszeznek a konyhából, ahogy felfelé haladnak, immár egyértelműen a hálók felé. A macska nem tart velük, a labor ajtajánál néhány lépésre nevéhez hűen kámforrá válik.

16+
1998 december 27.||

- Miért kétled? A válogatás a vérünkben van - főleg Nagy-Britanniában, ahol ezredéves iskolák gyakorolják a megosztás és kiválogatás hagyományát, ami a legigazibb sajátossága a varázslónak, és valójában a legerősebb közös pont a muglikkal.
- Nos a közös ős elméletét elfogadom, léteznek a majom egyenlő muglifajok párhuzamosan varázstalanul a varázsló egyenlő a hasonlatban az emberiséggel. De valahogy nem tudom azt látni, hogy a muglik genetikailag hordozzák a mágiát. Inkább mint a fémek mágnesezhetősége, vagy mit magyaráztál egyszer: ideig-óráig felveszik a tulajdonságot aztán leadják. Ha véletlenül szülnek vagy nemzenek ez idő alatt, akkor kerül a muglikból elő mágikus gyerek, éppen úgy, mintha mágus szülővel párosodtak volna - ha nem is tűzön és vízen át, de nagy általánosságban elmondható, hogy megvédi az elméleteit, amíg azok tarthatóak és kényelmesek neki. Egy másik alkalommal majd biztos fogékonyabb lesz a mugli-rokonságra, de jelenleg annyi más törekszik előre a gondolatai között, varázsló-problémák, hogy a nyitottsága némi csorbát szenved.

- Nos, miután te intenzíven nekiálltál őt kitúrni - tárja szét a karját. Mondhatná, hogy ezen már csak az intenzív bocsánatkérés segíthet, de talán még az sem, a női természet hírhedt arról, hogyha egyszer megtámadják, akkor azt soha nem feledik el. Elliot felnőttnek számít, felelősséget kell majd vállalnia bizonyosan azért, hogy  mit mondott ennek a nőnek, és ennek Saladin őszintén szólva annyira nem örül. Sokkal jobb lenne, ha gyerek volna, és a nő az apját büntetné a felelőtlen szavak miatt. Biztonságosabb.
Elmosolyodik, az apja bölcs. Kemény, de azért valahol mégiscsak bölcs, ahogy végigfuttatja a nyelvét a mogyorópálinkától édesen erős kulacskarimán egy pillanatig arra gondol, hogy ő maga sem elég hálás az apja bölcsességéért, ajándékaiért. Úgy tetszik, ezek a varázsló fiúk már csak ilyenek, az ölükbe hullajtott adományokat megkritizálják, és azon siránkoznak, ami rajtuk kívülálló okok miatt elveszett, és megtalálják a bűnbakot minden egyes élőben. Talán Elliot is egy egészen más irányú frusztrációt vetít ki most az apjára. Nem az a baj, hogy az apjának gyereke lesz, hanem az a baj, hogy neki nincs testvére. Tiszta sor, világosan homályos képlet. Michael semmiképpen sem jöhet jól ki a dologból, mert nem azt a korú testvért tartotta életben, akit Elliotnak kirendelt az élet, hanem egy másikon dolgozik. Nem lehet kárpótlás, nem lehet örömforrás. Nem lehet ez semmi más, mint gyógyszerelése a régi sebnek, de végül savnak bizonyul.
Mégis milyen lenne Elliotból kettő? Brr. Vagy ha volna egy Elliot kettő, ez az Elliot tele volna élettel, boldogsággal, és szépséggel? Komor kelleme kiragyogna? Egyáltalán akkor barátkozna olyan alakokkal, mint ő? Ugyan már, dehogy is.
- Öööööhm, ja. Ez elég gáz. Privát tér, vagy valami, érted, dehogy érted, szóval ez azért nem így szokott történni nem fejbe látó családoknál. Apád meg nem lát a fejedbe. Nikolai haragudna, ha apáddal éppen annyira lennél őszinte, amennyire ő veled? - mert nem tekinti az őszinteség jelének az ünnepi asztali bejelentését egy ilyen sorsfordító eseménynek, ha volt rá precedens, hogy Elliotot ez megviseli. És pont. Önmagában nem tartja bűnnek a gyermekáldást, de ha neki lenne Elliotja, sokkal finomabban járt volna el a kérdésben. Levelezéssel, körüludvarlással, hogy legyen ideje feldolgozni, tudomására hozta volna az elvárásait és reményeit ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Vagy nem. Ki tudja. Most így gondolja.
- Nos... akár így is nevezheted, de ne túl hangosan, és ha bárki kérdezi, nem mondtam semmit - pillant a mennyezetre. Tisztán látszik az arcán: tiszta üzleti kapcsolatokkal nem lehet nyereséges vállalkozást fenntartani. Ez van. A Mallardoknak szükségük van haszonra, ha már a családjuk reputációja sokkal kisebb, mint a Lángnyelveseké, szóval meg kell oldaniuk valahogy a dolgokat.
- Bizoooony - húzza kéjesen, és borzongva a szót, a fogakra gondol, amik már a semmibe harapnak véresen és borzalmasan. - Nos, sokféle átkot ismer a varázslóbosszúállás: lehet családi átok, mivel semmit se tudunk az anyjáról, lehet megátkozta a fiát és az apát is. Lehet, hogy gyermektelenséggel sújtott, de valószínűbb, hogy őrülettel, látomásokkal. Ezek a legkönnyebb átkok, akár generációkra is kivethetőek. Aztán Magnolia néni mesélt olyan átkokról, amik vissza-visszatérnek a családokra, pl. generációnként egy lányt fel kell áldozni, különben minden gyerek meghal, vagy meg kell nyomorítani, meg ilyesmi. Meg ott vannak a balszerencse átkok. És persze ott van az egyszarvúak átka is, amitől az egyén teljesen elátkozott lesz, de még senkiről sem hallottam, aki fixen ilyen átok alatt élt volna - a szemei izzanak csendes fénnyel, mintha nem is egy tiszta labor felett dugnák össze a fejüket, hanem valami poros pincemélyen, ahol túl hangos minden szó...
- Nos, a maffia általában jól fizet, és megvannak a maga előnyei, hogy miért akarnak az emberek belekeveredni, nem? Lásd a halálfalókat. A legtöbb csak hazudta a kényszerítettséget - megdörzsöli a szemét, így, hogy Elliot mondja az egész sokkal rosszabbul hangzik. - Őszintén szólva Michael és főleg Nikolai nem olyannak látszanak, mint akiket amúgy olyan egyszerű kényszeríteni bármire is. Abból biztos harc és felfordulás lenne, érted. De önmagában a Minisztérium nem zár ki semmit. Érted, ha ott szent emberek dolgoznának, és nem létezne korrupció, nem lenne varázsbűn sem - megvakarja az állát. Az angolokhoz hozzátartoznak a bűnöseik. Imádják Hasfelmetsző Jacket. A romantikájuk rosszfiúkon alapul. Tündérek népesítik be a gondolat-erdeiket, és vámpírok a városaikat. Az angolok egyszerűen csak szeretik a bűnözőiket.
- Nincs mit - pillant fel, és így is gondolja. Nem mosolyog, az arca komoly, szinte ünnepélyes. Ha menedék kell, ő felajánlotta, és noha maga is meg van illetődve attól, mennyire természetes volt ez, egyáltalán nem áll szándékában semmilyen formában sem visszakozni ez elől.
- Ah, mehetünk. És nem tudom mennyi az idő, de Nikolai azt üzente, hogy szeretné, ha együtt vacsoráznánk, szóval ha ki tudlak csalogatni, nagyon boldoggá tesszük őt is. Mid van nekem? -bolydul fel, ahogy eljut a tudatáig a szót, Kámfort felnyalábolja, hogy elvihesse az ajtóig, ahol aztán a hűlt helyét ölelve leengedi a karjait egy "szia cica" sóhajjal, majd Elliot után hullámzik. Élvezettel kószálja végig a pillantása a házat, minden alkalommal tetszik, a tágasságot bebarangolja a tekintete, gyökeresen más, mint az otthonának szűk, de barátságos terei, a levegőbe szimatol odafent.
- Annyit lehet menni ebben a házban, hogy nem csodálkozom azon, hogy ilyen vékonyak vagytok - szusszan a lépcső tetején kifulladtan.

- Mert a válogatás csak akkor opció, ha van egyáltalán választék. A kezdetek-kezdetén kétlem, hogy ez annyira állt volna. - Túlságosan is kiterjedt tudományos világszemlélet kellene ahhoz, hogy igazán meg tudja fogni a kérdést és nagy eséllyel nem is ő lesz az, aki valaha bizonyosságot hoz benne. Neki... egészen más céljai vannak, bár a teremtés hogyanját magát számára is előnyös volna megismerni. Főleg, ha komolyabban is érdekli a Frankenstein témakör.
- Előfordulhat. Nem tudom bizonyítani az elméletet, pusztán egy gondolat. Nem hiszek az istenekben, így a léleknek magának számomra nincs egyéb jelentősége a mágia hordozásán kívül.

- Nem álltam neki kitúrni. - Háborodik fel még kulturált keretek között, a pillantása egészen ellaposodik. - Kifejtettem a véleményem apámnak és ő véletlenül épp... ott volt. - Hogyne. Teljesen véletlenül. Még ő maga is rájön, hogy sokhelyütt hibádzik ez az állítás, kelletlenül fúj. Kurvára nem érdekli valójában, hogy a nőszemélynek milyen lelki törést okoz ez az egész. Szerinte nem kellett volna így intézniük a dolgot. Mégis mire számított az apja? Meglepetésgyerek? Ha legalább Nikolai mondott volna valamit... bár az ő hibája. Mi a francért nem beszélt vele, hogy mi a véleménye erről az egész házasság-mizériáról? Ha nem viselkedne úgy, mint egy éretlen kamaszgyerek, az viszonylag sokat segítene a kérdéskörben.
Több szempontból is problémája van Elliotnak a testvér és a család kérdéskörével. Minek csinál új kölyköt, amikor már rá sem volt igazán ideje? Minek neki egyáltalán még egy? Miben reménykedik? Miért van szüksége pont erre a nőre mind közül? Nem voltak meg jól eddig így együtt? Vagy ez az egész azért van, mert ő nem beszélt vele az elmúlt fél évben és... lehet az ő hibája?
Ha Elliot ikre életben marad, erősen valószínű, hogy a hollóhajú maga sem válik ilyen antiszociális létformává. Talán egy házba is kerültek volna és sokkal közelebb állnának egymáshoz, de talán... egyáltalán nem beszéltek volna soha köszönésen kívül. Dolgok, amiket már sosem tudnak meg.
- Nem volt bajom azzal, hogy Nikolai a fejembe lát. Megbíztam benne. - Von vállat, de különösebben nem tudja már könnyedén kezelni ezt a kérdéskört, gyanúsan épp a múltidő miatt. - Kétlem. Azt hiszem, most ő is haragszik rá. - Mármint Michaelre. Ez a gondolat gyökeret vert benne már a szünet első napján, bár eddig nem igazán értette, hol került ilyen mértékű disszonancia a két fél kapcsolatába. Már kezdi sejteni.
- Csak természetes. - Biccent komolyan, jó összeesküvőként és... most komolyan. Kinek mondaná el? Nikolainak? Valószínűleg ő tökéletesen tisztában van a Mallardok tevékenységével és jó Minisztériumi dolgozóként szemet is huny felette.
- Mnh... - Alig nyögés arra a kéjességre, az ellenállása gyakorlatilag nemlétező. Le sem tagadhatná, hogy a téma máris bemászott a fejébe, osztatlan figyelme minden ízében, fókuszáltan és tökéletesen nyilvánvaló. Csendesen hallgatja az átkok különböző típusait. Nem mintha ne hallott volna már róluk, de most valahogy jól esik elképzelni a válogatott, borzongató lehetőségeket, melyek tönkretehetnek nem csak egy ember, de egy egész vérvonalnyi életet. Valahol ő is átokkal sújtottnak érzi magát, bár ezt aligha vallaná be.
- Hát nem mondhatnám, hogy bármelyik túl bizalomgerjesztő lenne. Nem akarok őrült pszichopatákat a családba. - Úgy mondja, mintha lenne bármi ráhatása a kérdésre egyáltalán. Szeretné, ha lenne, de az élet már csak ilyen kegyetlen: megtagadja, amit meglehet.
- Rengeteg aranyunk van, nincs szükségünk a maffiára hozzá, hogy úgy éljünk, ahogy akarunk... - Megtorpan egy pillanatra a gondolaton. Még soha nem kérdezte, hogy honnan is van nekik ennyi egyáltalán. Rémlik, hogy az apja egyszer örökséget emlegetett, de... semmit nem tud gyakorlatilag a család bolgár ágáról. - Még őszintébben szólva meg aligha lehet meglepő a korrupció egy olyan világban, ahol az egész társadalom azon alapszik, hogy rejtőzni kell. Már érted, még a tisztes varázsló is egy nettó hazugságlátszatot tart fent a muglik előtt. - Mondhatni törvénybe van iktatva a sunyulás. Ez azért viszonylag elég más megvilágításba helyezi a dolgokat.
Pont a felajánlás természetessége, ami őt magát is lenyűgözi. Nem számított rá és nem is igazán gondolkodott rajta. Lényegtelen, hogy valószínűleg sosem lesz rá szüksége, a gesztus maga, ami mélyen érinti.
- Mh. Azt hiszem el kellene kezdenem legalább őt boldoggá tenni, mielőtt neki is az új vörös patkány lesz a következő kiskedvence. - Meggondolatlanul hullanak le a szájáról a szavak és ha esetleg venné a fáradságot legalább utólag elgondolkodni azok értelmén, felfedezhetné hányféle ponton perverz és megkérdőjelezhető a kijelentés. - Titok. - Mosolyodik már a kérdésre és nem. Egyáltalán nem látszik rajta, hogy bűntudata lenne, amiért húzza a fiú agyát. Nos... legalább nem kell sokáig várnia a leleplezésig, hm?
Cica még nyávog valamit eltűnte után, a hang tompának hat, mintha valami buborék mögül szólna. Rejtély, hogy nem próbálta még Elliot felderíteni, mi történik ilyenkor a macskával, bár... esélyesen vagy megtette már, vagy nagyon is tisztában van vele, csak éppen titkolja.
- Heh. Nem, az a napi edzés eredménye. - Mással aligha magyarázható, miért ehet Elliot annyit, amennyit csak akar (és ha valamit egyértelműen szeret a könyvein kívül, akkor az a legkülönfélébb hedonista ételek tárháza) és mégis csak izomra fejlődik...
A hollóhajú egészen a folyosó végéig vezeti a fiút, az egyik vendégszoba ajtaja nyitva, odabent Saladin holmijai pihennek egy utazóláda tetején hagyva, a többi szokás szerint csukva különíti el tulajdonosainak birodalmát a figyelő szemek elől. Elliot szobája természetesen még egy fél emeletnyi lépcsővel várja a vendéget.
Odabent a már szokott fíling fogad, kissé vadászházas jellegben fürdik a szoba a vöröstéglás falak, a döntött mennyezet faberakása, a kis kandalló és a mellette precíz sorban felhalmozott fahasábok látványától. A falak mentén szekrények, egy ruhás, a többi gyakorlatilag egy az egyben üvegajtajú könyvtároló, bár ezekben sokkal kevesebb a vastaggerincű, mint odalent. Többnyire itt tartja a már nem használt tankönyveit és egyéb olvasmányait, melyeket a tanuláshoz szerzett, ráadásul egy egész sort csupán aranyszámmal jelölt, fekete borítású, ujjnyi vastag könyvecskék foglalják el. A számok egytől tizenhétig terjednek.
A padlón a kandalló előtt puhaprémes fehér szőnyeg, azt üli körbe a két fotel, az ágy közvetlenül a döntött falba vágott hatalmas ablak alatt helyezkedik el szemközti oldalon az égre és fákra nézve. Odakint a világ kezd narancs-szürkébe borulni, de a kandallóban pislákoló parázs sejtelmes fénye otthonos hangulatot ad a szobának.
Meglepő módon idefent minden rendben van, csupán egy-két könyv kapott helyet az ágyon és első ránézésre ezek közül minimum egy az idei év testbeszédes kötete, amit a Rúnateremben mutatott Saladinnak...
A falakon néhány teljesen általános, mozgó, sötétebb tájkép alakok nélkül, néhány családi fotó a mugli ágról az egyik vitrinben és egy üresen hagyott felület, ahol közelebbi vizsgálatra arccal lefelé fordított képkeret hever.
Elliot leseggel az ágyra, az éjjeliszekrényhez hajol, kihúzza a legfelső fiókot. A csomag arasznyi hosszú, vékony téglalap, fényes olajzöld papírba csomagolták gondos kezek.
- Semmi különös igazából, csak gondoltam... biztos tetszene. - Miért gondolt egyáltalán ilyesmire, amikor épp haragban voltak? Vannak? Vagy valami olyasmi... vannak dolgok, amik esetében függetlenek dühtől, csalódástól, rádiócsendtől, a törődés önmagában pedig pontosan ebbe a kategóriába esik. Feláll az ágyról és átnyújtja a csomagot.
Helyes kis feketefájú ékszerdoboz kerül elő a zöld borításból, ezüst sarokpántolással, bevésett rúnamintázatokkal a fa felszínén.
- Boldog Karácsonyt, így utólag. - A dobozban egy... ezüstkígyó van. Ez az első gondolat, mert a hosszúkás ékszer most kicsire csavarodva rendezte el magát, hogy beférjen a számára igencsak aprócska helyre, láthatóan mégis kényelmesen elvan a vörös szaténpárna rejtekében. Egy pillanatig nem tűnik semmi értelmezhetőnek, ám ha a fiú megérinti, a kígyó hirtelen megmoccan a testmelegtől, rányitja smaragdzöld szemét új gazdájára és - ha engedik neki - felkúszik a csuklójára, hogy ott dermedjen meg alkarra és kézfejre egyaránt lekígyózó karperecként.
- Összekötöttem az enyémmel. - Veszi elő a talárja zsebéből azt, amit ő az apjától kapott. Akár ikrek is lehetnének az ékszerek azzal a különbséggel, hogy az övé kék szemeket örökölt. - Tudsz jelezni rajta keresztül, ha beszélni akarsz. Gondoltam... praktikusabb, mint hollós nőstényeket utánam futtatni. - Zavarban van? Óh, de még mennyire. Fogalma sincs hirtelen, mit kezdjen magával és most hogy így odaadta, a puszta gondolat is nevetségesnek tűnik, pedig... jó ötletnek hitte, de...
Zavartan feltúrja hátul sötét tincseit, a kékek bizonytalanul rebbennek a fiú arcára.
- Persze nem kell hordanod. Érted, ha nem tetszik...

16+
1998 december 27.||

Nhnhnhnn szerű elégedetlenségi hangot hallat a válogatás hiányára, ez valami, amivel nem lehet vitatkozni, vagyis lehet, csak teljesen értelmetlen volna, mint a lélek kérdése. Utána kéne olvasnia neki is több szem többet pislog alapon, de őszintén szólva mostanában van elég iskolai dolga ahhoz, hogy a hobbirérdeklődések valahogy a háttérben maradjanak.

- Mi felénk pont ezt hívják kitúrásnak, amikor közölsz egy véleményt, amiben a nőt és a születendő gyermekét a pokol peremén is megfelelőbb társaságnak látod, mint a családodban, aminek ugye ő maga is elméletileg a része lesz. Ezt magyarázhatod, hogy nem kitúrás, de az - nincs benne agresszió, egy kicsit tart attól, hogy Elliot valamiért nem érti ezt a témát, ezt a fogalmat egyáltalán, ezért önmagához képest óvatosan áll neki a magyarázatnak, és eszébe sincs arcba kacagni a fiút, hiába volna elméletileg ildomos.
Elliot a maga bőrén tapasztalhatta, hogyha valakivel fél évig nem beszél a másik, akkor nekiáll pontatlan és rossz következtetéseket levonni, olyan dolgokat gondolni, amiket nem kéne, mint ő Saladin esetében. Igen, részben mindenképpen Saladin hibája, hogy nem beszélt, ő adott lehetőséget a helytelen gondolatokra. Igen, megvan ezért a maga szemrehányása saját maga felé, hiszen nem akarta örökre megszakítani ezt a barátságot, de Elliot már úgy érezte. Mit érezhet az apa, akivel fél éve nem beszél a gyerek? Miért ne gondolná ugyanazt a vége mindennek érzést? Miért tudná, hogy csak valami gesztus kéne, amivel talán közelebb kerülnének, vagy egyáltalán, honnan tudná, hogyan közelítsen? Saladin gondolkodik a dolgon, de csak megfájdul az egésztől a feje, nem érti, hogy Elliot miért nem beszél a rokonsággal, ahogy Elliot is rosszul értette, hogy ő miért nem beszél vele, az egész őrült zavaros. Leszámítva azt, hogy talán a férfi feje megérett egy második gyerekre. Az még mindig lehetséges opció.
Hümment a múlt időkre, kíváncsian pillant fel aztán.
- Nikolai nagyon félt téged, gondolom ezért haragszik rá - mondja ki a legkézenfekvőbb gondolatot nyugodtan és határozottan. Senki nem fizeti, hogy kampányoljon Nikolai mellett Elliotnál, egyszerű természetességgel jön a szó a szájára, hiszen ezt a vak is látja, akkor is, hogyha nem akarja látni. Vagyis hát, feltehetően látja. A különórák, az ideköltözés, minden-minden? Kyndeyrn barátságának támogatása? Saladin lényegesen tájékozottabb a háttérügyletekben, mint Elliot, de szerinte neki is képben kell lennie azzal, hogy mennyire drága unokaöccs ő. Kivételes kölyök. De azért csak kölyök, a titkok fejett búgni összehajtott fejjel, mi rossz van abban?
- Hja-hja, de ez csak pletyka, lehet, hogy ő maga gerjeszti. Tudod sokan szeretnek olyannak tűnni, akitől van oka félni az embereknek ebben a szakmában. Apa egyik korábbi beszállítója ördögszarvakat bájolt magának, és azt mondta, hogy ősi démonikus erők nemzették, aztán leesett a lépcsőn Mossy teljesen bűbájtalan fonalcsapdájának hála, amiben csak annyi volt a varázslat, hogy a lépcső színéhez színeztem a fonalat - forgatja meg a szemét, de a vidám történet ellenére nem tagadhatja le az első reakcióit. Ő maga úgy érzi, hogy Blitz nem ilyen.
- Nem csak arany lehet kifizetődő. Béke, biztonság, egyéb javak is vannak ezen a világon. Talán valamilyen szolgáltatásuk van, amire apádnak vagy Nikolainak szüksége van. Lehet, hogy tudnak valami titkos legilimenciasegítő dolgot és azt hordják neki, vagy ismernek embereket, akikkel apád jobb ügyvéd lehet. Na látod - hunyorítja össze a szemét a felismerésre.
- Ettől a helyedben nem félnék, ha tényleg haragszik az apádra miatta - hirtelen csak ezt tudja mondani indoknak, pedig ezer más nope-érzés feszül benne. Nem felejtette el, hogy Nikolai azt mondta neki, hogy jobb tanítványa Elliotnál, gyakran felidézi, eljátszik a gondolattal, hogyan hálálná meg ezt, ha ez azt is jelentené, hogy jobban szereti őt Elliotnál. De nyilvánvalóan egészen más van kettőjük között, mint amit felbomlaszthat egy-egy ilyen gondolat sava-mérge. Nem mondja, de nem irigy.
- Cöh - nyafog a titokra, mint a távoli macskahang, aztán a szuszogásra jut csak ideje és ereje. Az agya húzódik, az izgalom ott vibrál benne, de nem türelmetlenkedik, ahhoz egyszerűen csak túl sok a lépcső ebben a pokolban.
- Ahhha, napi edzés: minden étkezés előtt és után minimul felmászni ide, végiggyalogolni az összes nagytér-társalgón és végül leülni. Aztán néha beiktatni még néhány fordulót - szusszan egy nagyot. Legközelebb elhozza a seprűjét. Bölcs gondolat, a terek amúgy is elég tágasak ahhoz, hogy elegánsan végigrepülje őket anélkül, hogy bármiben kárt tenne. Elégedetten körbefordul Elliot szobájába, belélegzi a pattogó fa égett illatát, az a száraz, sötét erőtől áthatott komoran ünnepélyes szagot, amivel a fa egykor élettel teli anyaga a lehető legszürkébb hamuvá hal, az átváltozások legborzalmasabb csodájaként ünnepeltetve meg magát. Gyerekesnek érzi a méltatást, hát közelebb lép a csomaghoz.
- Micsoda szín, rá se kell írnod, hogy kié. Én nem hoztam neked semmit - a hangja bocsánatkérő őszinteséggel csendül, és a füle is kipirosodik, mi több, lángolóan vörösre gyúl, fene a fehér bőrét, nem is nyúl a csomagért rögtön, mintha nem érdemelné meg. Mert hát nem érdemli meg, de végül is, ez az övé. Finom mozdulattal elveszi, a papírt lassan szakítja fel róla, mintha egy kicsit félne az alatta levő látványtól, az éjjeliszekrényre hullajtva aztán csak úgy állva fordítja maga elé a dobozt.
- Neked is boldog karácsonyt - motyogja, miközben a rúnákra fókuszál megtépett szemével, a szája kiszárad az izgalomtól, ahogy finoman felnyitja a dobozt. Hiába küzd, elpárásodik a szeme a szépségtől. Egyeseknek a kígyó csak egy állat, másoknak esetleg undorító, üres, ezerszer elkoptatott szimbólum a mardekár lobogóján, de vannak olyanok, mint Saladin, akik számára a sikamlós hüllők egy létformát, egy életstílus jelentenek, akiknek a kis kígyó becézet úgy hízeleg, mintha selyemmel simogatnák a mezítelen hátát.
- Ez fantasztikus - szögezi le úgy, ahogyan a koporsóba verik a szögeket, mert hirtelen eladja a lelkét egy kígyónak. Nem is tudja nem megérinteni, a jobbja végigfut a kidolgozott hát pikkelyein, megdermed a mozdulat a megelevenedéstől, a tenyere alatt a fémbe oltott élet siklik, mély lélegzetet vesz, mintha öv alatt is érezné ezt a mozdulatot, és nem csak a csuklójára, de az egész lényére rátekeredne a testmelegétől mind elevenebb.
- Vháó - a másik kezét borítja az ékszerre, miközben Elliotéra pillant, az ujjai élesebben látják az eleven ezüstöt, mint felemás szemei bármikor képesek lennének. Felpillant a magyarázatra, az okszerűségre, a gondolatra, a hollóhátas kislány meg sem jelenik a lelki szövetének vetítőfalán annyira értelmetlen a létezése és keveset sem ér ebben a gondolatban, egyszerűen csak túl hétköznapi minden ok és minden gondolat egy ilyen ajándékhoz. Sután maga elé tartja a kezét, mintha nem tudná hova tenni a jelenlétét.
- Nagyon tetszik. Ez azt jelenti, hogy számítasz rá, hogy ezen keresztül kapcsolatba lépek veled? - nem tudja mi a jelentősége ennek a kérdésnek, bódult az élménytől. Mint valami szent szövetség, amit a kígyó kovácsol össze, nem találja a szavakat.

- Lesz. Ez nem kitúrás, élből be sem fogadtam. - Csökönyös megjegyzés és bár az ő szempontjából nyilván lényeges, de figyelmen kívül hagyott, mert ez a hely nem az övé. Nincs igazán beleszólása abba, hogy kit fogadnak be ide és kit nem. Ezt az egyértelmű üzenetet közli az az eljárás, ahogy az apja elé tárta a helyzetet. - Értem, amit mondasz. De akkor sem tudom, mi az istenre számított. Csalódott bennem. Jó. Kölcsönös. - Most viszont kifejezetten gyerekes. Abban a tekintetben legalább, hogy az érzelmei a maguk nyílt őszinteségével nyilvánulnak meg, ami viszont egyáltalán nem jellemző rá.
A különbség a két eset között, hogy az apjának rendelkezésére állt Nikolai, akinél jobban kevesen ismerik Elliot pszichológiáját, egészen nyugodtan elmagyarázhatta neki az okokat, amelyeket valószínűleg lényegesen jobban ért, mint a holló maga. Esélyesen meg is tette. Épp elég időt töltenek együtt hozzá. Részéről az a véleménye, hogy a "vége mindennek" életérzésre nem az a helyes reakció, hogy az ember vállat von és keres valaki mást, akivel kitöltheti a hiányt. De mit tud ő az ilyesmiről?
- Igen, lehet. - Egyezik bele egyszerűen és nem is rója fel a másiknak a kampányolást. Vannak dolgok, amiket ő is észrevesz és Nikolai ragaszkodása hozzá aligha kerülhette el a figyelmét. Az érzés kölcsönös függetlenül attól, hogy az utóbbi időben rendkívüli mértékben elhanyagolta a férfit, ám... éppen ez a kölcsönösség az oka annak egyáltalán, hogy a bolgár titkolózása annyira mélyen tudta bántani, hogy teljességgel elvágta magát tőle. Nem csak nagybátyját bünteti vele, saját magát is.
- Heh. - Vigyorint a történetre, ami önkéntelenül is lejátszódik lelki szemei előtt függetlenül attól, hogy egyébként egy problémásabb személyhez kellene kapcsolódjon. - Kellenének nekem is ördögszarvak. Már nem rám érted, biztos jó kis bájitalalapanyag. - Hát persze. Ha az ember kisördögöket akar idézni, de... bizonyára nem hiába szólnak a varázslós történetek imp familiárisokról, nem igaz? Állítólag sokat lehet tanulni tőlük, ha nem emésztik fel idő előtt az ember lelkét... - Megkérdezhetjük Nikolait. Legalább kiderül, hogy ez az a Blitz-e. - És ha igen, rögtön el is kezdhet beszámolni, mi mindent titkolnak előle.
- Mh. - Elgondolkodik néhány hosszú, csendbe burkolózó másodpercre a fiú szavain. Mire lehet szüksége Nikolainak, hogy eltűrje az alvilágiakat? Az apjának, hogy feleségül is vegyen egyet? Valahogy a legilimenciasegítő - bármilyen kézenfekvő is -, nem tűnik elég indoknak. Még a jobb ügyvéd témakör sem, bár az apja elég önérzetes a munkájára... talányok. Talányok mindenütt.
- Azt sem gondoltam, hogy apa lecserélne. - Jegyzi meg csak úgy halkan, szinte csak magának, mintha nem is akarná, hogy a másik hallja a továbbra is igazságtalan gondolatot, amiről már meg is mondta, hogy igazságtalan, de egyszerűen csak képtelen elengedni.
Nem biztos, hogy nem halna le az agya a gondolatra, hogy Saladin Nikolairól fantáziál, bár ezt a könyvtárban a fiú elég nyilvánvalóvá tette a ráirányuló kérdésekkel. Még mindig tüske benne. Nem azért, mert Nikolai a családtagja, hanem mert Saladin rá gondol. Nagyon rövid úton igyekezett megszabadulni ettől az eszmefuttatástól, de valahogy azóta is ott dolgozik a háttérben.
A nyifogást gonoszul figyelmen kívül hagyja, milyen kár, hogy a lépcsőkkel ugyanezt nem teheti meg az ember. Vagy legalábbis még nem, részéről hamarosan hopponálási vizsgát tehet és utána akár közlekedhet is mindenhova instant madness alapon.
- Rejtély számomra, hogy nem vagy hozzászokva, a klubhelyiségetek a pincében van, nektek kell gyakorlatilag a legtöbbet lépcsőznötök naponta, hogy eljussatok minden órára. - Saccperkábé, bár még sosem számolta. - Nemsokára amúgy is hopponálhatunk. - Csak úgy vigasz gyanánt, bár részéről nincs baja a lépcsőkkel. Praktikus dolgok, ha az ember hasizmot akar fejleszteni.
- Nem gond. Magadat hoztad. - Mosolyodik a zavarra és bele sem gondol, hogy ezért a kijelentésért neki is lenne miért pirulni, helyette inkább a fiú zavarát tanulmányozza. Jól áll a pír az arcán.
Türelemmel figyeli bár a bontogatás, nyitogatás folyamatát, de a bensőjében izgatott feszültség huzalozza pattanásig magát. Amikor kitalálta, meggyőződése volt, hogy tetszeni fog a szöszinek, de most hogy ténylegesen is az átadásnál tartanak, megkísérti a bizonytalanság, hogy talán mégsem kellett volna...
Egészen felderül az arca az ítéletre, láthatóan megkönnyebbül a fiú nyilvánvaló tetszésétől. Viszonylag kevés precedens van Elliottal kapcsolatban, amikor egyértelműen levehető róla, hogy boldog, de a mostani egészen biztosan ezek közé tartozik.
Alásimít saját ékszere állának, amire az éppúgy megelevenedik ujjai között, mint a smaragdszemű társ, elhanyagoltságában sziszeg valamit gazdája felé, aztán hamari megbocsátással elkúszik a holló bal csuklója felé, hogy tükörszerű elrendezéssel feltekeredjen.
- Jól áll neked. - Vallja meg puhán, elnézi a fiú feltartott kezén az ékszert, mielőtt pillantása összekapcsolódna a kökénykékekkel, csak néhány szívdobbanás erejéig hallgat, míg a bódult felemásokat figyeli.
- Számítok rá. Emlékeztessen rá, hogy ha haragszok is éppen, soha nem tudok annyira, hogy el akarjam vágni veled a kapcsolatot. - És a fiú érezni fogja, ha mégis. Ha egy napon megszünteti a finoman szőtt mágiát. De addig is? Nem ad okot ebben a kérdésben bizonytalanságra.

16+
1998 december 27.||

Megemeli a kezét, kacskaringós mozdulatot tesz vele, aztán mintha pálcát érintene a halántékához és hátrarántja a fejét a kisülő elmutogatott átoktól: fejbelövés imitálása varázslómódi szerint, a csökönyösségnek ezt adja, hiszen a szavakra egy hollóhátas mindig és mindig tudni fog valami ellenvetést adni.
- Lehet úgy gondolja, meg kellene mutatni neked, ki az úr a háznál, mert nagyon elkanászodtál - ez is egy elég kézenfekvő gondolat. Egy büszke férfi miért fogadná el, hogy a saját öccse okosítja ki a fiából, mert az baszik beszélni vele? Saladin apja két orbitális pofonnal kezelné a szituációt, akármennyire is szereti a gyerekeit és igyekszik tekintettel lenni rájuk, de neki ne csináljanak olyan fesztivált, hogy nem beszélnek, és valaki más majd gyógypedes módon ad pszichológiai elemzést ennek okairól, miközben az ő asztalánál ülnek, az ő kenyerét eszik, és ő maga biztosítja a jövendőjüket saját Gringotts széf formájában. Az apáknak alighanem erősebb jogai vannak, mint amennyit Elliot hajlandó volt megadni, mintha csak a kispajtása lenne a férfi.
Bűn elhanyagolni Nikolait. Tízből kilenc Saladin oda nyilatkozna, hogyha lehetősége volna, ő inkább szaporítaná a találkákat, nem ritkítaná, jó ok ide vagy oda.
- Nem nagyon látok ördögöket rohangálni a piacon, de alkalmasint ha összefutok eggyel, hozzád irányítom a szarvával egyetemben - igazán nem volna nagy szívesség. - Jahm, ha bejönnek a rokonságba, akkor biztos hagyott már itt náluk a húg egy képet, vagy valamit a nagyobb családról - bólint egyetértőn, ő meg majd azonosítja Éloyt Nikolai nagy örömére, fel van készülve rá, hogy megtegye, felidézte a vonásait, bele is borzongott.
- Hé, egy testvér még nem lecserélés - háborodik fel kissé. - Mit gondolsz mi lett volna itt, ha Mossy úgy éli meg a kistestvért, hogy apa lecseréli egy jobb, varázslatosabb modellre? Tudod ő ráadásul kvibli. Ezt a dolgot verd ki a fejedből, nem így működik - teszi hozzá gyorsan meglágyuló hangon, együttérző tekintettel, mert hát igazából meg sem kellett volna hallania, és ha ez fáj a léleknek, akkor ez fáj, nehezen hatnak az ilyen dolgok ellen az észérvek. Biztos van oka annak, hogy Elliot úgy véli, Michael lecseréli, biztos tett erre a férfi utalást, célzást, ő nem tudhatja, távolról túl könnyű bölcselegni.
- De most szünet van - jelenti ki drámaian, mintha a lépcsőedzettségét letette volna a Roxfort kapujában, amikor kijött, és majd felveszi, ha visszatér a klubhelyiségbe. A szünetekben meg kerüljék a lépcsők, ugye. - De jó lesz végre ~ sóhajtja mély átéléssel, bár a hopponálás nehéz tudomány, jó lesz benne, mert jó akar lenni.
- Nem vagyok éppen ajándék - dünnyögi nekipirulva, összeszorult torokkal, a hangszálai nem engedelmeskednek valahogy igazán, és ennek semmi köze nincs a mutációhoz, mint inkább az elfogódottsághoz, ami meg mértéktelen mértékben kínos a számára. Megnyalja a száját, egészen bódult, de a tetszését nem tudja letagadni, ha akarná sem tudná, és nem is akarja, a szépség körülveszi, nem csak ház, hanem immár ékszer formájában is. Figyeli a szakértő mozdulatot, a kökénykékek zavarosak, szinte párásak, újra megnyalja a száját. Eligazítja a talárujját, ráengedi a ragyogó anyagot a kígyóra, aztán feltúrja a könyökéig, egy rafinált gombbal rögzíti ott, hogy a fél alkarja szabadon maradva villogjon az ékkel, leengedi és megemeli a kezét, eltakarja és újra megmutatja.
- Mhmm tényleg. Mindenhez menni fog - milyen esetlen szavak, érdemtelen mondanivaló, sehova se vezető gondolat, hiszen a legfontosabbat még nem tisztázták, miért kapta ezt a kegyet? Hiszen ez nem csak egy ajándék. Főleg nem egyszerű ajándék. Gyorsan eltanult érintéssel életre kelti a kígyót, Elliothoz lép, megfogja a balját úgy, hogy feljebb emelje a kézfejével a kézfejét, így a csuklójának koccanjon a csuklója, és az ékszerek csendülése összemuzsikáljon egy gyönyörű pillanatra, úgy, ahogyan szisszen az övé, az eleven, és talán átöleli a másik kezét is, szándékai szerint úgy, ahogyan az ujjai kulcsolják drámai elfogódottságában.
- Nem gondolom, hogy megérdemlem, hogy ilyet mondj nekem, elvégre sose voltunk... de köszönöm, hogy lehetünk - hiányzó szavak, pótolhatatlan gondolatok, takarásban maradt érzelmek, amiket nem az okklumencia kupolája fog fel, hanem az érzések fullasztó sokfélesége, kavargó rengetege és örvénye.

Fejlövésre tízpontos szemforgatás a válasz. Najó, legyen 9, a 10-est akkor mutatta be, amikor Kyn körberöhögte, amiért nem tudta, mi baja Saladinnak az ominózus leüvöltés után. A 10-es típusú szemforgatások általában súlyos sértődésekkel párosodnak, de a 9-es még biztonságos.
- "Elkanászodtam"? - Visszhangozza hitetlenül. Valahogy becsületsértés a puszta gondolat is, hogy ezt az apja elkanászodásként definiálná, mintha amúgy az egyik legjobb barátja elvesztése, az efelett érzett bűntudata olyan mellékes, elhanyagolható kis körülmény lenne, amit neki mostanra már le kellett volna pattintania magáról huss és pöcc. - Nagyon alaposan remélem, hogy nincs igazad ebben, Saladin. - És a gondolat sötét és fenyegető, de ez a fenyegetettség nem a Mallard fiút éri, sokkal messzebbre nyúlik egy boldog szeretői ágy fölé gonosz, terrorizáló ómen gyanánt. Ha őt próbálná megütni az apja, azonnal visszaütne. Nem, mert ne adná meg neki a tiszteletet, hanem mert az ő tisztelete is azon alapszik, hogy a férfi intelligenciával neveli fel. Ez az, amit elvár tőle és ennek teljesítése nélkül Michael maga sem támaszthat felé elvárásokat. A kapcsolatuk soha nem a tipikus apa-fiú kapcsolat volt, ahogy a családmodelljük is a rendhagyó kategóriába sorolható.
- Mhm. - Csak azért nem ugrik vissza a felháborodásra, mert az... felháborodás, tehát nyilván oka van. Hogy hülyeség a gondolat és ha hülyeséget gondol, akkor azért nem éri meg küzdeni. Nem jelenti, hogy eltűnne belőle az érzés, csak azt, hogy nem fogja lovagi páncélban védeni a létjogosultságát, mint valami felkent kereszteshadjáratos gyerekgyilkos őszentsége. - Honnan tudod, hogy nem érezte úgy? Az elején? - A kérdés nem hergelő éllel születik, inkább amolyan... valódi tapogatózással, mert egyszerűen csak... tudni szeretné. Beszéltek erről ő, meg Mossy? És ha igen, egy felelős báty bevallotta volna ezt?
Ereszti a gondolatot. Nem mert a lépcsők kifárasztanák belőle, hanem mert már az ajándékon és Saladin feltételezett reakcióin jár az esze. Halkan nevet a megjegyzésre, leginkább annak drámaisága miatt.
- Ha megtanulok hopponálni, megkérem Nikolait, hogy vigyen el a szülővárosába. Talán megismerhetném a távoli rokonokat... - Hangosan gondolkodik, de nem bánja különösebben, ha a másik tud róla. Őszintén... kíváncsi, hogy vannak-e olyanok, mint ő. Tudnak-e valamit olyan esetről, mint az övé és ikréé. És hogy vajon előfordulhat-e újra, mondjuk az új kisbabával. Nem mert reméli, hogy így történik, egyszerű jóérzési szempontokból. Senkinek nem kívánná ezt az érzést.
- Azért én örülök, hogy itt vagy. - Nem mintha még inkább zavarba kéne ejtenie a másikat, de őszintén szólva tetszik neki zavartan. Akkor is, ha benne is túlmelegszenek az összekuszálódott érzések, amik már annyira hozzászoktak a rabsághoz, hogy valószínűleg Stockholm szindrómában szenvednek: nem tudnak mit kezdeni az alkohololdotta szabadságukkal.
A másik öröme az ő elégedettsége, elnézi, ahogy a fiú próbálgatja magán az ékszert és valahogy... elcsendesül benne tőle az állandóan nyüzsgő hiányérzet, tengernyi rossz gondolat, feszültség és nyughatatlanság. Néha megengedhet magának egy percnyi szünetet.
- Mhm. - Elragadja a pillantását a fémsimítás, az újra életre kelő pikkelyes finom tánca a fakó bőrön. A sötét pillák megrebbennek, ahogy a fiú közelebb lép hozzá. Hagyja érinteni magát, a keze egészen hűvösnek hat az ujjak alatt. Némán figyeli a mozdulatot, sajátja pedig engedelmesen idomul hozzá, szája kissé elnyílik, ahogy a kígyók összekoccanva és felismerve egymást szinkronban mozdulnak. A módosított, kiegészített Próteusz-bűbáj nem hagyja egyiket a másik nélkül élni, ahogy az egyik csavarodik az ő csuklójára, úgy fonódik Saladin csuklója köré a másik, összefűzve hosszú testüket egymással is. Van valami átkozottul zavarbajető az egész jelenetben, olyan bizalmasság, amit egyszerűen csak bűnnek tűnik nézni, holott az ujjai éppolyan engedelmesen fonódnak a fiú ujjaiba, mint a kígyók teszik lentebb. Mély lélegzetet vesz és a levegő amit beszív, túl forrónak tűnik, párává válik a mellkasában, megugrasztja a szív dobszólamát és belekeveredik a félbolgár véráramba.
- Én köszönöm, Saladin. - Meggondolatlanul emelkedik szabad keze, rásimít a fiú arcára, hűvös érintése gyógyír a piruló bőrnek. - Nem te szabtál gátat ennek.