Ya’aburnee

y  o  u   b  u  r  y   m  e

It’s a declaration of one’s hope that they’ll die before another person, because of how difficult it would be to live without them.

Elizabeth...?

"Konstansok és variánsok:
 ami az egyik univerzumban lehetséges, a másikban nem.
 Valahol mindig táncolunk az esőben..."

- Tegyék arra az ágyra.. ha még egyszer leáll a szíve, azonnal értesítsenek...!

- Tudod, haver, ezt neked kéne csinálnod. Álmaid nőjének nem az én karjaimban kéne pihennie.

Kean? Te vagy az...?

At Waterloo, Napoelon did surrender.

La justice est une rivière rouge
Je te cherche, où es-tu?

Willow? Willow!

- Még nem tért magához? A családja már itt volt.
- Fel fog ébredni, erős fájdalomcsillapítókat kapott. Elsőre kilenc hónapunk van összerakni a tagjainkat: megoldja majd.

Megoldom majd. Valahogy mindig megoldom.

y  o  u   b  u  r  y   m  e

It’s a declaration of one’s hope that they’ll die before another person, because of how difficult it would be to live without them.

       'Én mindig megoldom valahogy.'
Kinyitja a szemeit, lelassul az eddig kutatva rohanó őzpár a szembogarának vadonjában - tűhegyet épít magából, melynek fókusza felfelé kívánkozik, míg a szempillák fogai rá nem csukódnak. Lélegzik, a furcsa fölfelé igyekvő tagok építkeznek, aztán le is rombolják, süpped és nő, mintha csak simogatás suhanna végig a bőrén. Jó érzés léteznie, de még nem biztos benne, nem álmodik-e? Talán egy hideg asztalon fekszik valahol, kíváncsi alakok hajolnak a húsruhából kibontott csontoszlopok fölé, okos tekintetük elemzi, miért és hogyan is lett egy halom alkotóelem az egykori Minerva Elizabeth Balmoral? Ő most inkább csak létezik, és bár lassan kezdi érezni a teste válaszreakcióit, innen is onnan is őrtüzek szaladnak át az idegein, integetvén, hogy ez nagyon is valódi, azért még nyel egyet, kitapasztalja, milyen, ha a nyelőcsöve dolgozik, bár a szája száraz. Ez az ő nyelve, átszánt a kis cserepeken, furcsa az íze, kicsit sós és kicsit keserű, de megszokható. Létezni sosem könnyű vagy egyszerű, tudja ő is, eszébe ötlenek emlékképek arról, hogy egy folyosón fut, ablakon mászik ki, a hó hidegsége, az arany tisztasága, a vér önzősége... de a gyerekkor nem a boldogságról szól? Mintha ilyesmi kötődne hozzá a fogalmai szerint, az övé mégsem ilyen. Aztán az iskola... szeme oldalra fordul a medrében, a sötétségben mégsem veszi észre a pálcáját, pedig már rájött, hogy boszorkány.
      Felül most, érzékei nyílként szakítják keresztbe a bizonytalanságot: emlékszik mindenre. Életben van, és bár a fájdalom ujjai simogatják a testét, és homályosítják a látását, határozottan emlékszik, csak nem akar még - felkel most, és tudja, hogy az idő senki, még egy Lutece kedvéért sem áll meg, ő meg fogja állítani. Az első lépésnél a földre zuhan, az álla koppan a felületen, könnyek szöknek a szemébe, el is sírja magát. Miért nincs itt? Nem halhatott meg.. a valóság hazudik. Ha nem igazolja vissza őt, akkor hazudik. Elindul a folyosón, ahol az álmatlanok ügyes lépései nem vernek visszhangot, és ahol most ő is szellem, úgy táncol a figyelmük kereszttüzében, mint a szeretet: ott van és mégsem látjuk, csak érezni merjük, ha bátrak vagyunk, és nem tagadjuk meg magunktól. Ő gyáva volt, ahogy ujjai a falakat csókolják óvatosan, fájdalmasan gyáva. Barátok, persze.. azok is voltak, de mellette még annyi minden más is.
      Megtalálja a szobát, az őz ösztönei vezetik előre. Sebes térde az ágykerethez ér, ahogy a másik fölé hajol, szinte vak tekintete csak lágyan simítja végig az alakot, hallja szívdobogását. Talán képzeli, éjszakai báb a másik, de számít valamit? Megragadja a takarót, és beékeli magát mellé, végre először teljesen őszintén szabad utat engedve a testének - fejét a nyak és a váll közötti otthonos résbe nyomja, kezei a másik hátát és derekát ölelik át.
     Soha többé nem lesz gyáva. Aki egyszer meghalt és visszatért, már nem fél.
     Végre hazaért.

You save me

          A fájdalom úgy zúg keresztül rajtam, mint milliónyi felé ágazó patak. Nincs olyan testrészem, amit meg tudnék mozdítani anélkül, hogy ordítani akarnék. De miért? Nem tettem semmi olyat, én csak elestem. Apa, segíts. Miller… Silas… Miért fordultok el felőlem? Nem tettem semmi rosszat. Az arcomhoz emelem a kezem, érzem a könnyeim, ahogy végigcsorognak az arcomon. De én… Ki ez a lány? Miért fekszik előttem a hóban és miért érzem olyan szomorúnak magam tőle? Újabb fájdalom, ahogy a kezem mozdítom felé, és felismerem az arcát. Minnie! Hirtelen még jobban eláraszt a fájdalom, és ordítok. Nem ezt már nem álmodom, tényleg ordítok.
          - Hozzanak még fájdalomcsillapítót! – Hallom a lépéseket közeledni felém, de ki akarok szabadulni, mennem kell, megmenteni téged. – Fogják le!
          - Hol van? Hol van Minerva? Miért nincs itt?
          Ki akarok szabadulni, és megkeresni téged. Nem maradhatsz ott a hóban, nem halhatsz meg, az nem lehet. A már benn lévő medimágus mellé, még kettő érkezik, és igyekeznek lefogni.
          - Gyerünk, időben be kell neki adni, mielőtt kárt tesz magában!
          - El kéne neki mondanunk, akkor talán megnyugodna, elvégre őt keresi.
          - Mr. Fawcett kiszámíthatatlan, azt gondolja, Ms. Blake, hogy a kisasszony szívmegállásáról szóló hírek, majd megnyugtatja?
          A doki tévedett, mert nekem ennyi is elég volt, hogy megálljak, és ne mozduljak többet. Újra elerednek a könnyeim, de ezúttal nem csak álmomban. Meghaltál? Hát, tényleg meghaltál? A medimágusnő aggódva néz rám, és nyúlok is felé, hogy több információt szerezzek meg tőle, hiszen láthatóan ő elmondaná, de lehanyatlik a kezem, mikor hatni kezd a fájdalomcsillapító és nyugtató keveréke.

          Ez a te illatod, felismerem. Órákig éreztem, mikor Perth-ben és Párizsban is ott aludtál mellettem. Tehát utánad mentem? Jó ez így, hiszen ha kinyitom a szemem, akkor itt leszel mellettem, és minden szép lesz és jó. Mozdulok, mert kényelmetlen valami, és bár még mindig fáj, nem jut el a tudatomig, hogy mi is okozhatja ezt. Hogy élek, hiszen a fájdalom mindig azt jelentette eddig számomra.
          - Mil… - megnyalom a számat, mert teljesen ki van száradva és cserepesedve is. – Minnie… - mondom végül sokkal élettelibben.
          Lassan nyitom ki a szemem, a szobában félhomály van, de így is ki tudom venni a körvonalaidat mellettem. Magamhoz ölellek, egy puszit nyomok a homlokodra. Itt vagy. Tényleg itt vagy. Lépéseket hallok, tehát eljöttek értünk, a kórház szobája pedig csak egy állomás volt, hogy valahol biztonságban felébredhessünk. Nyílik az ajtó, és belép rajta az a medimágus, aki korábban el akarta mondani a szörnyű hírt. De nem lehet, hogy ő is meghalt.
          - Örülök, hogy felébredt, Mr. Fawcett. Tudja, sokan aggódtak önért, végre mondhatok nekik egy jó hírt is, és biztos vagyok benne, hogy Ms. Balmoral is megnyugszik végre.
          - Mi meghaltunk?
          - Nos, ez egy elég összetett kérdés, de ha arra gondol, hogy most halottak-e, akkor azt kell mondanom, hogy nem. És higgye el nekem, eddig ilyen kitartó és kétségbeesett beteget nem láttam, mint az oldalán fekvő hölgy. De most pihenjen, értesítem a családját, hogy felébredt és bejöhetnek magához.
          A családom? Nem ismeri eléggé a családomat, ők biztos nem akarnak majd idejönni. Kean talán, de a családom biztos nem. Megfogadom a nő tanácsát, és feléd fordulva, teljesen magamhoz ölelve lehunyom a szemem. Érzem, ahogy rendeződnek még a csontjaim, de ez már nem számít, kibírom. Főleg azért, mert erőt adsz hozzá. A többit pedig majd megkérdezem később. Miért mondták, hogy kitartó vagy és kétségbeesett? Egyáltalán, hogyan kerültél mellém? És miért…

y  o  u   b  u  r  y   m  e

declaration of one’s hope

        - Fel a zászlót ti szárazföldi patkányok! A Jolly Roger nem vár tovább...!
Kinyitom a szemem, és minden, ami betölti a látóteremet, egy, a szélben hullámzó zászló, rajta egy koponya és két csont.. Ébredtem már kellemetlenebbre is, azt kell mondjam. Pillanatnyilag fogalmam sincs, ki vagyok, hol vagyok, de az egészen biztos, hogy valaki talpra rángat, és a valakihez egy határozottan mosolygó arc is tartozik. A nagymamám az.. szóval meghaltam.
        - Alszol talán, Minnie? Ideje indulni, a többi hajó nem fosztja ám ki önmagát! - fürgén megfordul, és meg is indul, maga után rángatva a semmit nem értő engem - Fiúk, íme a nagy Hook, és most meg ne lássam a valagatok, amíg nem száguldunk harminc csomóval kifelé innen!
        Átölelem magam, és a korlátnak dőlök - északon vihar készül, de az ég önmagába csavarodó csápjai a lila és a bordó árnyalataiban tündökölnek, a víz pedig mintha papírból lenne, és egy ügyes rajzoló ujjai nyomán szürreális.. A halál kétségkívül furcsa hely, de nem kelt bennem félelmet, legfeljebb szomorú vagyok. A bőrkabátom zsebében cigaretta, rá is gyújtok, bár azért von maga után néhány kérdést, miért van nálam ilyesmi a túlvilágon, de ideje leszokni a felesleges kérdésekről.. A távolban villám serken, de csipkemintaként rohan a látóhatár fekvő teste felé, elérve azt pedig a szélrózsa minden létező és nem létező irányában rajzik szerteszét, hurkokat leírva és berezonálva a teret.
        - Nagymama, hol van ő...? Ő nem halt meg?
        - Az a szépszemű fiú? Istenemre, Minnie, azt hinnéd, bele lehet szokni abba, hogy minden nőnemű szerettedet valami kurafi rabolja el tőled, legyen bármilyen felvilágosult előtte, de nem, nem lehet. - legyint, majd ő maga is rágyújt - De értem én, én is így ismertem meg nagyapádat. Egyik pillanatban még üvöltve tüntetek a marihuána legalizálásért, a következőben meg férjhez mentem egy aranyvérű ficsúrhoz, akit istenemre mondom, annyira képen  tudnék időnként törölni, amennyire szeretem. Parancsolsz vodkát?
        - Nem, köszi.. - elbizonytalanodom azon, szabad-e az ember nagyanyjának ennyire punk felfogásban kínálgatnia az alkoholt, de ez nem állít meg egyikünket sem - Én nem is vagyok szerel... jó, de. És nagypapa...? Ő is itt van valahol?
        - Na ez a beszéd, kincsem. Jobb kimondani az ilyesmit, mert odabent csak fájdalmat okoz. - bólint nagyon bölcsen, aminek jellegét csak a kezében tartott üveg töri meg kicsit - Valahol biztosan, de még az örökléteben is jól esik egy kis szabadság és önmegvalósítás. Neked viszont vissza kellene menned.. na, eriggy, aztán mondd meg annak a fiúnak, hogy csókoltatom. Tudod, mint ez vitt engem is a romlásba.. Aztán tessék sietni a gyermekáldással, neked mindig több eszed volt mint a szerencsétlen anyádnak.
        Még lenne közbevetnivalóm, de előhúzza a kardját, és mielőtt tiltakozhatnék, levágja a jobb kézfejemet.. Üvöltök, mert szörnyen fáj, elejtem a cigarettát, és összegörnyedek. Még hallom a szavait magam felett:
        - Néha a legjobb utak is fájdalomból vannak kirakva...


        Egy roppanó hangra ébredek, és álmos szemmel pislogok bele a helyiségbe - a fájdalom pontosan elárulja, hogy nagyon is életben vagyok, így a csuklótapogatásom mellé némi hála is járul. Körülöttem Willow teste valami puha ragyogásban tűnik fel. Elzsibbadt a kezem és ráfeküdhettem, de ettől még érzem a sebesülések maradékát. Megállíthattam az időt, de nem örökre.. Lassan átitatom a párnát a könnyeimmel, próbálok úgy helyezkedni, hogy kényelmes maradjon, de a sajgás lassan erősödik, mint a hullámzás dagálykor. Elpárolog belőlem a fájdalomcsillapító, nyöszörgök a kínzó sejtelmességtől, ezért benned keresek menedéket, még szorosabban bújok hozzád, csókot nyomok a nyakadra, a kulcscsontodra, aztán az arcodra, a homlokodra.. Tudom, hogy élsz, de látni akarom, ahogy rám nézel, és tudod, hogy én is, mert túléltük a túlélhetetlent..
       - Ms. Balmoral, mit keres maga itt...? Visszakísérem a saját szobájába, hagyja Mr. Fawcettet pihenni. Na jöjjön csak.. - egy nővér áll felettünk, kicsit zavartan és pont úgy, mint aki inkább elfordulna, de nem lehet. Megfogja a karomat, és húzni kezd, de nem akarok elszakadni tőled, kérem, csak hagyjanak minket békén... Nem akarlak megint elveszíteni, Willow..

You save me

          Kényelmetlen, megint valami, és a felületes alvás miatt, érzem a fájdalmat is, de már sokkal halványabban, mint eddig. Legalábbis a fizikait, mert a lelki addig nem fog gyógyulni, amíg biztonságban nem tudlak. Nem muszáj magam mellett, de itt, a közelemben, vagy a családod körében. Végül hallom, hogy valaki megszólal, majd a mellettem lévő része az ágynak már egyre kevésbé kezd süppedni. A karom lehull magam mellé az ágyra, amitől kinyitom a szemem, de a félhomály még mindig zavarja. Azonban így is látom, hogy megpróbálnak elvinni tőlem. Megfogom a karod ott, ahol téged is fognak. Nem erősen, nincs semmi erőm.
          - Maradj! Minnie, maradj, ne menj el. Ne vigye el!
          Nem tudom, hogy ezért, vagy sem, de elengedi a karod, így vissza tudsz feküdni a karjaimba. Istenem, sohasem gondoltam, hogy egyszer ennyire fogok örülni ennek a szempárnak. Adok egy puszit a homlokodra, majd a kézfejedre.
          - Megijesztettél. Azt hittem… Én azt hittem…
          Elerednek a könnyeim, némán folynak le az arcomon. Most úgy érzem, hogy visszakaptam valamit abból, amit ott a hóban fekve elvettek tőlem, és amiről csak megerősítettek itt a kórházban. Téged, és a megkönnyebbülés, az ólomsúly, ami eddig teherként nyomta a vállam, most egy pillanat alatt semmivé foszlik. Magamhoz ölellek. Semmi másra nem vágyom most, csak arra, hogy érezzem az illatod, tested közelségét. Hogy halljam hangod csilingelését.
          - Ne menj sehova, rendben?
          Eltűrök egy kisebb tincset a szemed elől. Nem akarom elengedni őket a sajátommal. Örökre fogva akarom tartani őket. Téged akarlak az életem végéig. Lehunyom a szemem, nem mondasz semmit, és én félek. Mi van akkor, ha csak álmodlak? Mi van akkor, ha az agyam csak kivetít valamit ide mellém, egy régi emléket azért, hogy megtévesszen? Nem, hiszen érzem a súlyod, pihe könnyű vagy, én pedig erőtlen. Most nem tudnálak megtartani, hogy táncoljunk az esőben. Most annyi mindent akarnék adni neked, miközben olyan kevés dologra vagyok képes.
          - Pihenj csak – nyitom ki újra a szemem; még mindig itt vagy.
          Ezúttal én bújok hozzád, a válladra hajtom a fejem. Magam felé fordítom a fejed, és ott, ahol elérlek, adok egy puszit. De most csak aludjunk még egy kicsit. Csak egy nagyon picit. Akaratomon kívül is dúdolni kezdek.
          - A karjaidban lelek én örök nyugalomra. Olyan békére, mit más meg nem adhat, és csak a halál vehet el tőlem. Tiéd vagyok, egek oltalmazója, tüzek szítója és vizek csillapítója. Lélegzeted ad életet nekem, szemed végtelen csillogása ejt rabul, hogy aztán madárként tovareppenve megmutathassa a végtelent.
          Nem tudom mennyire vagy ébren, mikor végzek, a lélegzésedből arra következtetek, hogy ha nem, akkor sem lehetsz olyan mélyen az álmok tengerén, talán csak elbóbiskoltál. Nekem még arra van időm, hogy átruházzam rád a takaróm, és a következő pillanatban már alszom is, mélyen beszívva az illatod, ami függővé tesz.

y  o  u   b  u  r  y   m  e

declaration of one’s hope

        A szám most egy keskeny tű, nézd csak, félelembe mártják, aztán hűségbe forgatják, mielőtt a tested kezdené szabni. Ajkak börtönébe kerül egyre több puszilható felületed, lassan meghódítalak, és közben gyönyörködöm... a világ körülöttünk súlytalan, elhordja a szél, a csend és az ilyen egyszerű dolgok ezersége, de te itt maradj, és én végre elmondhatom, még ha szavak nélkül is, hogy meghaltam volna érted azon a széljárta hegyoldalon. Őrültségnek tűnik, de hát a szeretet sosem logikus, csak mozgatja az életünk, szorítja a kezünket és dobogtatja a szívünket. Az enyém halkan dobog csak a tiéd mellett, olyan, mintha a vérereinket egy ügyes gyermek összekötötte volna a kifestőjén, de így a pirosan kanyargó vér csak nagyobb kirándulásra indul, több felfedeznivalója van... mint ahogy nekünk egymásban.
        Te is úgy érzed, mintha egy mozaik darabjaiként hevernék körülötted? Épp arra a szilánkra adsz puszit, ami régen a homlokom része volt, de most még bármi lehet. Lehet egy kalózhajó, ami felszántja a párnánk hullámait, lehet egy napsütötte cserépke, amit valaki kint felejtett, és most belesimul a feledékeny tenyerébe, de szélei puhák, rajzolni lehet velük az álmosságot, ami a szememben ül. Mit hittél? Hogy meghaltam? Hát úgy is volt, meghaltunk mindketten, aztán mégsem, de egy picit mégis. Nem jöttél még rá, hogy olyan világban élünk, ahol egymást tapossák a csodák, egymásból húzgálva elő az újabb testvéreiket? Az imént kaphattam valami fájdalomcsillapítót, mert nem hiszem, hogy a plafon időközben úgy döntött volna, hogy szabadságra megy, és átadja a helyét egy nyári égboltnak. Te is érzed az arcodon a bohém sálfoszlányokat, amik csak a forró augusztusi délibábban tud igazán őszintén táncolni? Mikor minden rendben van, lustán leheverünk a fűbe, a szeptemberi terveket elgörgetjük, ujjbegyünk alatt morzsolódik a nap, a csillagok, a hold.. Elpihenek melletted, a szavaid édes dallamként csöpögnek a fülembe, de az is spirál már, lefelé tart, egészen a gyomromig, ahol a szemeid, a tested, a lényed kerámiákból betonozza magát létezhetővé. Behunyom szorosan szemeimet, legalábbis azt hiszem ez az, mert minden szürreális, a tagjaimban szétárad a ringatás, ahogy a forró mediterráneum ringatja magában a búzát, a levendulát, a szenvedélyt...
        Nem megyek sehova, elolvadok és feloldódom. Rád nézek, és remélem, hogy érted, hogy még nem tudok megszólalni, még nem jött el az ideje. A hangom is világkörüli útra indult, talán most épp egy finom pho-t falatozik keleten, esetleg lóbálja a lábát egy görög szigeten. Burzsuj hangom van ám... az ujjaim mozaikra a tarkódra rakódik, belefut a hajadba, de már nem tudom megmondani, hol vagy te és hol kezdődök én. Te józan vagy még...? Mesélj, a spanyol zene a távolban igazi? De ha nem is... nem számít, itt vagy, Willow. Átrendezel minket, és idomulok, mint az agyag a művészek ölében, csupa hajlékony simaság leszek és kacsok, szederinda. Köréd tekeredem, a leveleim beterítenek... hát tulajdonképpen egy fa vagyunk, egy fűz! Valahol mindig sejtettem. Te is szeretsz fa lenni velem?
        A halál? Nem, az sem. A halál annak örül, ha legyőzzük, mert nem gonosz, olyan, mint én, szereti ha a rossz dolgokban nincs igaza. Lélegzem, ki és be, be és ki... húz lefelé valami, de a tested az én testem, egybefonódunk, és részei leszünk a nagy ősfának, ami a világ elején hajtott szárat, sugaraiban ott csillog az egész emberiség, és én értem, Willow, értem...! Végre értem hát.
       Nincs is szebb dolog, mint szeretni és szeretve lenni... Szeretlek, Willow!

You save me

          Nem tudom mennyi idő múlva, csak azt, hogy mikor legközelebb magamhoz térek, már világos van. Elmosolyodom, mert még mindig itt fekszel mellettem, és bár a nagy részét alvással töltöttem, biztos vagyok benne, hogy miután idefeküdtél, egyetlen percre se mentél el mellőlem. Felnézek rád, még alszol. Adok egy puszit a válladra, majd az orrod hegyére. Kinn hatalmas a ricsaj, biztos vagyok benne, hogy új pácienst hoztak, vagy valaki megszökött az emeletről.
          Kicsit elfordulok, kezd már kényelmetlen lenni a testhelyzet, amiben fekszem. Hogy ettől vagy valami mástól, azt nem tudom, de felébredsz. Elmosolyodom, magamhoz húzlak, és adok egy rövid csókot. Nincs értelme titkolnom tovább az érzéseimet, hiszen biztos lehetsz benne, hogy nem úgy mentem a segítségedre, mint a tanárod, hanem mint a barátod… mint valaki, aki nagyon szeret téged. És már csak azért sincs értelme a titkolózásnak, mert szerinted ilyet a barátok is csinálnak egymás között.
          - Jó reggelt! – mosolygok tovább, te pedig továbbra se szólalsz meg; ez elszomorít. Mi történt veled, amiről nem tudok? – Mit szólnál, ha kicsit felráznánk a helyet. Ha tudni akarod, nekem még mindig fáj elég sok helyen, az ágy pedig kényelmetlen.
          Játékosan csillan a szemem, ebben biztos vagyok. Most újra gyereknek érzem magam, olyannak, mint Perth-ben voltunk mikor belevetődtünk a levelek közé. Remélem, tudsz úszni, de ha nem, akkor majd segítek a felszínen maradni. Felülök az ágyon, a pálcámért nyúlok, majd egy mozdulattal lezárom a szobát, hogy a víz ne folyhasson ki a réseken. Igen, a víz. A következő mozdulatomnak köszönhetően a pálcám végéből először vékonyan, majd egyre vastagodó sugárban lövell ki, és meg sem állítom addig, amíg a terem feléig nem ér. Szerencsére a nehezebb dolgok nem emelkednek fel, de néhány ágytál, ruhák vagy a meg nem evett ebédem a vizen lebeg, így van is hova raknom a pálcámat, mivel rajtam csak egy alsónadrág van.
          Odaúszok melléd, és megfogom a kezed. Felfekszem a vízre, hagyom magam lebegni. Kellemes, egy pillanatra elfelejtem fájó és megfáradt tagjaim.
          - Kellemes igaz?
          Bárcsak látnám azt, hogy mosolyogsz vagy bólogatsz, esetleg ingatod a fejed, és akkor már tüntetném is el. Hirtelen felállok, a lábam az ágyamon van és fröcskölni kezdelek. Látni fogom azt a mosolyt, biztos vagyok benne. Kicsit meg is kergetlek, és a víz alá bukva megpróbálom elkapni a lábad, de nekiütközök valami keménynek, ezért a fejem fogva bukkanok fel. Még így is mosolygok, csak a fejem is elkezdett fájni a többi testrészem mellé. Nem tervezem hosszúra ezt az úszkálást, mégis sikerül megijesztenem mindenkit. Kintről kiabálás hallatszik be, valakik nagyon be akarnának jutni, de lezártam az ajtót, hogy senkit se érjen meglepetésként, ha belép a nyakába zúduló víztömeg.
          Én úgy gondoltam, hogy sokáig tart még majd keríteni nekik valakit, aki megoldja ezt a kérdést, addigra pedig eltűntetem az egészet. Legalábbis amennyire az erőmből kitelik, de hirtelen kivágódik az ajtó, a víz alól pedig bugyborékok szállnak fel. Rád nézek, nem akarom, hogy egy olyan ember legyen az, mint mondjuk Arnold Till, akinél biztos nem szereznék jó pontot ezzel. A vízszint apadni kezd, elnavigállak az ágyam fölé, én is ott maradok melletted, de még nem tűnik el teljesen, mikor meglátom bőrig ázott barátom ábrázatát.
          - Willow Fawcett Merlin áldjon meg, hogy miért nem maradtál ott azon a hegyen a fenébe, mégis mi a fenére gondoltál, mikor ezt csináltad? Eláztattál egy kórtermet, és ne mondd, hogy nem te voltál, te istenverése, mert biztos vagyok benne, hogy nem Minnie használta a pálcádat, és főleg az övét nem, ami eltört.
          Eddig is tudtam, hogy Keannek van egy amolyan rosszabb énje is, és mikor az apjával beszélt, akkor néha láttam is megcsillanni a szemében, de erre nem számítottam. Több szempontból sem. Persze, tudhattam volna, hogy egy auror vagy egy ügyesebb medimágus könnyen feltöri a zárat majd, de erre akkor sem számítottam.
          - Most komolyan, megérte? - Bólogatok, és megfogom a kezed. Ezúttal tényleg nem tudom, hogy mi fog kisülni ebből, és az a bajlóslatú kiállás, amivel áll az ajtóban, a mögötte lévő nővérek és medimágusok csendje, cseppet sem megnyugtató. Közelebb lép, lassan. – Akkor remélem tényleg kiélveztétek, és majd elsikálom valahogy ha felelősségre akarnának vonni. Öregem, azt hittem otthagyod majd a fogad. Neked fogalmad sincs róla, milyen szar állapotban voltál, és…
         Miután futólag megölel és megütögeti a vállam, rádöbben, hogy valószínűleg nem volt jó ötlet, mert mielőtt megfoghatnám a tökeit viszonzásként, odamegy hozzád és megölel.
          - Örülök, hogy jobban vagy. Te sem néztél ám ki sokkal jobban.
          Leül az ágy szélére, amíg mögötte a nővérek szitkozódva kezdik megszárítani az átnedvesedett holmikat. Magamhoz ölellek, és úgy nézünk szembe barátommal, én mosolyogva. Jó újra látni.
 

y  o  u   b  u  r  y   m  e

declaration of one’s hope

        Ez egy kaleidoszkóp.. pont olyan, amilyen gyerekkoromban volt. Imádtam nézegetni, bár fogalmam sincs, mi fogott meg benne igazán, mert ha szépen kértem, ilyen fények levegőből kibontására egy házimanó is képes volt, de valamiért mégis imádtam cipelni mindenfelé, főleg a felfedezésekre, amiket a hatalmas kertben tettem. Ez is egyike volt a kevés kellemes eseménynek, amik tarkították az egyébként borzongató napokat: Balmoral legkevésbé sem alkalmas arra, hogy épeszű embereket neveljen. Most viszont ahogy kinyitom a szemem, kaleidoszkóp az egész világ, és a legfényesebb két pontja a két szemed.
         Elképzelem, hogy én is köszönök neked, hangosan nem tudom megtenni, mintha ellopták volna a szavakat a torkomból. A csóknál hatalmasra szökkennek a szembogaraim, aztán rájuk csukódik egyből a szempillák dobozfedele, mert tudom, hogy most csak az életnek örülsz, nem nekem személyesen.. Barátok vagyunk, ők is szoktak ilyet tenni egymással. Bólogatok viszont arra, hogy zsibongani akarsz, nekem is fáj még elég sok helyen, és tulajdonképpen ha választani lehetne a létezés és ennek hiánya között, lehet hogy erősen elmerengenék ez utóbbin, csak úgy csupa jókedvből. Arra viszont nem számítok, hogy rögtön felcsapsz medencekészítő kisiparosnak, és nagyokat pislogva figyelem a sugarak szétcsapódását a padlón. Lekukkantok az ágy mellé, de már a saját sápadt arcom kacsint vissza a víztükrön, amivé időközben gyűrődött a valóság. Pillanatok műve, és már én is úszhatnék itt a mindenféle tárgyak között, ha éppen hirtelen hajó akarnék lenni a kórterem zsenge tengerében. Megkapaszkodom az ujjaidban, és elrugaszkodom az ágy keretéről, és igyekszem vízangyalt kirakózni az amúgy szinte lebénult tagjaimból.
         Megint bólogatok, szerintem elég érthető a válasz, de ehelyett jó adag vizet kapok az egyetértő képembe. Na szép, és azt hinnénk, a lírai lábadozás csendes művelet.. de rendben, ezt így is játszhatjuk! Alattomosan lebukom, és melletted eltempózva megcsiklandozom az oldalad, mielőtt a fejem megint átszakítja a felszínt a levegő reményében. Korábban kell a kórteremből medencét csinálnod ahhoz, hogy elkapj...! Diadalmasan kacsintok egyet, mikor odakint kitör a tömeghisztéria, ami azért különösen meglepő, mert alig két perce lehetett, hogy önálló földrajzi egységgé változtunk, és erre bezzeg rögtön nyakon próbálják csípni a konkvisztádori hangulatunkat. Megfogom a karod, és huppanok a nedves ágyunkon, de az ajtóban Kean tűnik fel, aminek... hát, tulajdonképpen annyira nem örülök, hogy igyekezzek fenntartani a számon az iménti mosolyt. Nem felejtettem el mindazt az előzményt.. elbújok a nyakad és a vállad közé, nem akarom vissza az egészet, kérlek ne kényszerítsetek, nem akarok emlékezni... halkan szűkölök, eltakarom a szemem a múlt elől.
          Nem válaszolok neki, élettelenül hagyom, hogy megöleljen. Tudom, hogy neki köszönhetjük az életünket.. de nem megy, most nem tudok nem arra gondolni, hogy mennyire mélyen ismerheti az emlékeimet, olyan dolgokat, amelyeket nem osztanék meg vele, és senki mással sem. Egy olyan világ lélegző lenyomata, amin mintha arra tette volna fel magát, hogy a gyomromból indulva kivirágozzon a számon át, indái befonják az ereim és lehúznak a gyökerek közé, a jeges sárba.. Becsukom szorosan a szemem, a fülemre nyomom az ujjaimat, és hiába tudom, hogy nem csaphatom az arcába az agyam ajtaját, a hideg szorongatja a torkomat, hogy megint bennem jár, mint a kés, őszintén és segítőkészen, de mélyebben annál, mint amit átadnék. Egybegyűrődött ideggombóc vagyok, maga előtt görget a lappangó pánik, mely tudom, hogy még eljön majd értünk kérdések formájában, és meg kell majd szólalnom.. de nem tudok... nem tudok.

You save me

          Nem tudom miért, de érzem, hogy barátom látogatása rád más hatással van. Nem vagyok biztos benne, hogy történt valami olyan, aminek ezt ki kellett váltania, de azt tudom, hogy Kean nem mesélt semmi olyanról, amivel megbánthatott. De persze ezt nem tudhatja ő sem, ahogy most kicsit úgy érzem, én se ismerlek eléggé. Adok egy puszit a homlokodra, majd az oldalamat fogva felkelek az ágyról, mivel épp azt kezdik el szárítani.
          - Ms. Balmoral, kérem, fáradjon át velem a szobájába, amíg elvégzünk néhány vizsgálatot.
          A korábbi medimágus lép oda hozzánk, akivel a felébredésem után beszéltem. Nekem ez pont kapóra is jön, beszélnem kell barátommal. Odamegyek hozzád, adok még egy puszit.
          - Menj csak, nem tart sokáig, én itt megvárlak.
          Megfogom a kezed, és adok rá egy csókot, majd a paraván mögé bújunk barátommal. Tudom, hogy nem most kéne megkérnem rá. Tudom, hogy még kéne időt hagynom neki, de azt is tudom, hogy az igazság felszabadít majd vagy éppen tovább lök a süllyesztőbe. Röviden megmutatom neki azt a részt az eseményekből, mikor Cerys elárulta, hogy Leander életben van. Én még mindig nem tudom elhinni, hogy tényleg így van.
          - Nem lesz könnyű, de utánanézek, hogy mit tudható az ügyről, rendben? De most ülj le, mert olyan sápadt lettél hirtelen, amilyen még akkor sem voltál, mikor elhoztalak az erdőből.
          - Kean, tudnom kell. Ez fontos, és te tudod a legjobban, hogy mennyire. Sok szempontból – ülök le egy kis székre, onnan nézek fel rá.
          Tényleg úgy érzem, mintha most legalább egy évezreddel lennék öregebb, ami mind lelkileg, mind fizikailag megterhelő.
          - Tudom, bízd rám a dolgot, most pedig nyomás vissza az ágyba, mielőtt engem gyanúsítanak azzal, hogy eltettelek láb alól.
          - Ez egy nagyon jó tanács, Mr. Fawcett, fogadja meg kérem.
          Nem tudom a medimágus nő mikor ért vissza, vagy egyáltalán elment-e veled, de kivételesen egyetértek. Ez a sok mozgás nem nekem való, még. Holnap vagy holnapután már persze más lesz a helyzet, de addig biztos az ágy lesz az a hely, ahol a legtöbb mozgást végzem majd el az oldaladon. Mert ugye maradsz, ameddig csak lehetsz. Itt, velem. Tudom, hogy nem tarthat örökké, és haza kell majd menned, de addig is szeretném minden percét kiélvezni a lehetőségnek. És aggaszt az is, hogy nem beszélsz. Mielőtt azonban elindulnék, még Kean megfogja a karom.
         - Tudom, hogy képes vagy a józan eszedre hallgatni, és megértem az indokaidat is, amiért utánamentél, de kérlek, legközelebb ne csinálj hülyeséget. Szerencse, hogy elküldted a patrónusod, mert különben ki tudja, hogy mi lenne most veletek.
          - Hálás vagyok azért, hogy megmentettél, és hogy megérted az indokaim. Tudom, hogy bízhatom benned, ezért elmondom érthetően. Szeretem Minervát, nem a tanáraként mentem utána, hanem a szerelmem után indultam, aki bajban volt – megérintem a vállát, és most kihagyom Leont, de neki is meg kell köszönnöm a figyelmeztetést, és mindent, mert nélküle valószínűleg már tényleg halott lenne. – És nem én voltam az, aki a patrónust küldte. Szóval, biztos lehetsz benne, hogy hallucináltál.
          Nem, látom rajta, hogy nem hallucinált, de akkor ki küldött farkas patrónust? Nem hiszem, hogy Cerysnek az lenne, és Minnie… Az ágy felé nézek, ahol már újra ott vagy, vagy még mindig. Elindulok feléd, és befekszem az ágyba. Menet közben látom, hogy néz a medimágus nőre Kean, és azonnal tudom, hogy ő tud valamit, amit más nem, talán még a nő maga sem.
          - Ms. Blake, beszélhetnék önnel egy pillanatot?
          - Hogyne. Egy pillanat, csak adok még fájdalomcsillapítót Mr. Fawcettnek, és itt hagyom az Édes Álom esszenciát is az éjszakára, és azonnal megyek.
          Kean bólint, és el is indulna, amikor megjelenik az a személy, akire a legkevésbé vagyok felkészülve. Miller. Meg is fagy a levegő a szobában, amint belép, és nem nehéz kiböknie minket a tömeggel az ágy körül. Gyorsan megiszom a bájitalt, és elhelyezkedem az ágyban, mire úgy dönt, hogy nem várja meg, amíg mindenki távozik.
          - Látom magadhoz tértél végre, és ennek hála, mindenkit magad mellé csődítettél. – Milyen kellemes fogadtatás. De miért is gondoltam, majd bevallja, hogy aggódott, vagy valami hasonló. – Nem szégyelled magad, hogy apának még ennyi idő után is csak gondot tudsz okozni? Mielőtt kérdeznéd, igen, volt itt, és nem, többet nem jön. Tudod, valakinek segítenie kell a feleségemnek a karácsonyi előkészületekben. Ha te már nem vagy rá képes. Szemmel láthatóan, de...
          - Miller! Muszáj ezt most itt megbeszélnünk? Ez egy kórház, ha nem látnád, és vannak akik nyugodtan szeretnének pihenni. – Magamhoz húzlak, bár el kéne engedjelek, hogy ezt ne hallhasd.
          - Jobb is, ha magadhoz húzod. Akkor talán nem lesz hiábavaló az az ostobaság, amit elkövettél. Azt hiszed, hogy mindenható vagy? Őrültséget csináltál mindig is, és a saját hülyeséged lesz az, ami a sírba visz, és vele együtt az apánkat és… - sóhajt egyet. – Ha Gretát is magaddal rántod, akkor esküszöm, utánad megyek, és megöllek. Annyiszor, ahányszor csak kell, amíg nem könyörögsz majd a saját halálodért.
          Látom a körülöttünk lévő embereken, hogy ez tényleg nem az a beszélgetés, aminek valaha a fültanúi akartak lenni, és legfőképp, ezt nem egy kórházban kéne megbeszélni, ebben a hangnemben. Ms. Blake tesz is egy óvatlan lépést a bátyám felé, de inkább meggondolja magát, súg valamit Keannek, és távozik. Barátom aggódva néz ránk, mint aki nem tudja eldönteni, hogy mit tegyen és mikor, de abban biztos, hogy ezúttal ő lesz a védőháló kettőnk között. De a bátyám nem elégszik meg ennyivel, kell még egyet döfnie rajtam.
          - Szerintem anya forog a sírjában, hogy egy ilyen alakért adta az életét, mint te.
          Percekig nem kapok levegőt a mondata után. Én... Pontosan tudja, hogy az egyetlen dolog, amivel bármikor meg tudott fogni, és ami bár irreális mégis félelmem, hogy mit szólna a cselekedeteimhez anya. Elsápadok, ez biztos. Kean pedig már lép is a bátyám felé, de megállítom. Ebbe ne szóljon most bele, de idő kell, míg összeszedem magam és válaszolni tudok.

y  o  u   b  u  r  y   m  e

declaration of one’s hope

        Elhúzódom a nő érintése elől, megyek magamtól, minél távolabb a legilimentortól. Össze vagyok zavarodva, az ujjaim hálója még mindig a fülemet takarja, de a tenyerem mentén.. könnyek fakadnak. Megremeg a vállam, de már csak a medimágus láthatja, hogy próbálok részekből megint egy azonos lenni, de nehéz.. Szirten nyugvó sziklának érzem magam, ami alatt folyamatosan remeg a föld minden lélegzetvétellel, és nem kell hozzá sok, hogy a mélybe zuhanva eltűnjön örökre. Leülök, ahogy kérik, meredek magam elé, kinyújtom a karomat, görbítem a hátamat, had játsszon rajtam a tudomány macska-egér játékot, amíg odabent várom a hóesést.. Sosem fog már havazni? Sosem lesz érthető mindaz, amit nem értek. Félek.. hogy nem vagyok, voltam és leszek más, mint egy tükör, amibe minden arrajáró belenéz és látja benne magát vagy valami szépet, pedig az csak illúzió, és miatta születik meg, az ő szeme festi meg, hogy egy kéz vagyok, ami mindig csak kifejez, de nem magát, mert mindig levágják és más csuklójára teszik. Tudom, hogy a gondolataim lánca nem kötődik logikus csomókkal egymáshoz, de mit akarnak még tőlem? Pont attól, akitől az akarta elvenni az életét, akitől kapta?
        Visszamegyünk a szobába, leülök ismét, fel akarok ébredni. Vissza akarok térni, áttörni a szótlanság falán, de most csak a hideg lépéseit érzem a koponyámban, amit a férfi jelenléte okoz. Nyomasztanak a falak, fuldoklom az árnyékukban, ki akarok innen menni, kérem, engedjenek ki.. légyszíves... játszani szeretnék a hóban, mint akkor régen. Mert én mindenre emlékszem, és még annál is többre.. a halál egy száj, ami most már örökre a fülembe fogja suttogni egy másik kislány álmait. Egy olyan kislányét, aki talán én voltam, de talán mégsem.
        Elhomályosult szembogaraim előtt lágy keringőt jár December, a hatalmas. Így hívtuk, mert ő volt a hónapok királya, és Elizabeth hajlandó volt elismerni, hogy létezik az ő kedélyénél nagyobb úr, hát meghajtottuk a térdünket, és persze kuncogtunk, mert akkor is tudtuk, hogy a játék minket szolgál, bennünk él. Azt mondta nekem: "Nakongxipánban mindig hullik a hó, Minnie!" - és én elhittem neki, mert az ikrem volt, annyival okosabb és figyelmesebb mégis. Egy jobb rész belőlem, de ha éreztette is, hogy második lehetek, sosem tette álnoksággal - kesztyűs ujjai az enyémbe burkolódtak azon a télen is, ahogy álltunk és néztük December répaorrú fiát, a hóembert a kertünkben. -
Kean arcára pillantok, ő is osztozik-e velem a mesében? Gyere csak.. már nem számít. Már mindent elvesztettem egyszer, miért lenne ez másként most? - Nem voltunk kifejezetten egészséges gyerekek, Elizabeth megint köhögni kezdett, aztán jókevűen végigtörölte az orrát a pulóverével, mert kabátot lusta volt felvenni, egyébként is akadt jobb dolga nála. Nem tudom, aznap mivel húzta ki a gyufát, talán anyánknak lett elege a hétköznapok mosókonyhaszín szürkeségéből, abból, hogy mindig csak a szomszédok szóbeszédeinek rémalakja legyen, a szegény, nyomorult nő az ikrekkel, talán mindig magában hordozta a kis órát, mint más Lutecek, és épp most pattant el.  "Ne nézz így, Minnie. Nakonxipánban mindig hullik a hó! De főleg akkor, ha én gondolok rád. Én mindig szeretni foglak, és mindig emlékezni fogok rád. - Akkor is, ha már nem leszel? - Akkor főleg. Én mindig. Erősebb vagyok a halálnál, mert én te vagyok. Ne félj, Minnie, én mindig ott leszek veled..!"
         A mézillatú emlékből még azelőtt kiránt egy hang, hogy elsötétedne. Megint könnyes az arcom, de már csak olyan érzés, mintha az arcom angol időjárta domb lenne a tájban, és keretei között megbújna az évtizedes fájdalom, benne szabadjára engedhető egy halott minden el nem sírt bánata. Ki ez a férfi? Szótlanul hallgatom, de szinte ömlik ránk a haragja, lassan megköt, és nem értem.. Nem is találkoztunk még.. Akkor értem meg, hogy ez Willow bátyja, a gyógyszerek lágy sutasága még szorítja a tarkómat. Még itt bujkál bennem Elizabeth alakja, de halványul, kifakul, mintha a tengerbe szóródott mesekönyv egy lapja lehetne, amit ismertem, csak félretettem. Az ikertestvérem halott, és én egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ez rám nem igaz-e? És ha Minerva halt meg?

        De Miller kegyetlenül tovább kaszabolja a levegőnket, muszáj rá figyelnem, mert bezabálja minden lélegzetünket, ahogy annak idején December tette. Elkerekedik a szemem, amikor a halálról beszél.. hogy mondhat ilyet a testvérének!? Hogy lehet ilyen kegyetlen..?!
        - FOGD BE A SZÁD, MILLER! - üvöltök hirtelen rá, és még engem is kiráz a hideg az őszi, összetört levelek között rejtőző véres üvegdarabokként zörgő hangomra, ami talán nem is az enyém egészen - Takarodj innen! TAKARODJ! Én voltam ott... én láttam őt... annyira gyönyörű volt, annyira szeretett titeket.. így akarod megidézni?! Így... ilyen szívtelenül?! MENJ INNEN! Menj, és kérj bocsánatot tőle.. vagy magyarázatot, ha nem érted, mit jelent meghalni valakiért.. ha nem érted, hogy a halál nem örökre szól... MENJ MÁR, NE NÉZZ ÍGY RÁM!
         Felmarkolom a pálcát, és rászegezem, habár állni sincs erőm, de mégis, hihetetlen fájdalmat érzek a mellkasomban. Ők meghaltak, mi pedig élünk.. hogy tehet ilyet? Felzokogok, most már teljesen nyíltan, de nem engedem le a fegyvert: nem fogok elveszíteni még valakit a szeretet nevében. Vége az áldozatoknak..
        Mert Nakonxipánban mindig hullik a hó...ugye, Elizabeth?

You save me

          Mindenki ismeri azt az érzést, mikor azt hiszi, hogy minden rendben van, és már csak ki kell használnia a nyugalom adta lehetőségeket, aztán egyik pillanatról a másikra megváltozik a véleménye, mikor a szeme sarkában mozgást lát. Nos, ha nem is szó szerint, de a mostani helyzetemre is le lehetne vetíteni ezt. Minden jó volt, majdnem tökéletes, veled töltöttem az időt, nyugalom volt, és bár nem beszéltél, mindent megért a közelséged. Aztán jött Kean, és kidurrant ez a lufi, bár még nem volt akkora baj, mint mikor megérkezett a bátyám. Mikor megérkezik az a férfi (vagy nő), akitől a legjobban tart egy ilyen helyzetben, hiszen nem akarja a családja valóját egy olyan személy szeme elé tárni, aki elég ártatlan még ahhoz, hogy szemtanúja legyen egy ilyen vitának.
          Hogy mennyire igazam van, az abban a pillanatban kiderül, mikor Miller kinyitja a száját, és csak ömlik ki rajta az a mocsok, ami egyáltalán nem tartozik másra, a kórház dolgozóira, és még legjobb barátomra sem, aki ismeri már őt eléggé, nemhogy rád, aki olyan kétségbeesve kapaszkodsz belém, és akinek a könnyei egytől-egyik egy összetört darabja a szívemnek. Pont ezért Miller szavaira adott reakciómat lehetne már annak a számlájára írni, amit úgy hívnak megszokás.
          - Miller…
          Még egyszer utoljára megpróbálom megállítani azt a szóáradatot, ami belőle árad, de te megelőzöl. A szobában megfagy a levegő. Érzem, ahogy eltávolodsz, a testem már ordít a hiányod miatt. Legszívesebben felpattannék, és megállítanálak, hogy fejezd be, hiszen nincs szükségem arra, hogy megvédjenek, de a sok némán töltött perc után, most még ez a nagyon fagyos, kétségbeesett és néha elcsukló hang is mennyeinek tűnik. Nem gondoltam, hogy majd pont ez kell ahhoz, hogy megtörjön az a fagyos páncél, az a fal összedőljön, amit magad köré emeltél.
          És pont ez lesz a vesztem, hiszen figyelmetlenségem következménye, hogy megszerzed a pálcám, és a bátyámra szegezed. Tudom, hogy cselekednem kéne, mondanom valamit, de egyszerűen nem vagyok képes rá. Mintha kívülről nézném magam, ahogy az ágyon ülök, és ahogy az egész szoba a pillanatban rekedt. Nem sokáig, hiszen bátyámnak már van tapasztalata abban, hogyan kell feloldani ezt a helyzetet.
          - Hogy merészelsz így beszélni velem, te…
          És nem csak a csendek megtörésében van nagy tehetsége, hanem a mondat megfelelő helyen történő elvágásában is. Biztos vagyok benne, hogy akárhogy folytatja a rengeteg lehetőség közül, mind a hárman ugrottunk volna a szóra. Lassítva nézem végig, ahogy előveszi a saját pálcáját és Minnie felé fordítja. Logikus, meg kell védenie magát egy esetleges támadással szemben, de miért? Miért nincs vége? Miért kell a saját családunknak tönkretennie az életünket? Miért érzem úgy, hogy lassan kezd hasonlítani ez a helyzet egy tragédiára, mint mondjuk a Rómeó és Júlia?
          - Ha feleannyi tapasztalatod lenne az öcsémmel, mint nekem, akkor tudnád, hogy semmit sem ért el eddig, és semmire se vitte. Abban sem vagyok biztos, hogy a Roxfortban nem csak lógatja a lábát. McGalagony biztos talált volna nála jobb jelöltet a tantárgyára. Ami pedig téged illet. Balmoral, igaz? Sajnálom, hogy a fivérem mégis jó annyira, hogy megmentette a nyamvadt kis életed, és nem pusztultál ott abban az erdőben.
          Ez már nekem is sok. Engem szapulhat annyit, amennyit akar, de azt nem hagyom, hogy azt bántsa, akit szeretek. Felpattanok az ágyról, és elindulok feléd, közben Keanre nézek, egyenesen a szemébe.
          - Kean, kérlek. Nem akarok nagyobb bajt belőle, ahogy szerintem Ms. Blake sem.
          A nő felé nézek, aki bólint. Látom rajta a döbbenetet. Nem gondolom, hogy nem találkozott még ilyennel, de biztos minden egyes alkalom furcsa lehet a számára. Mielőtt odaérnék hozzád, megállok a bátyám előtt és betöröm az orrát. Nem ez az első alkalom, mikor megütöm, és ismerem már annyira, hogy tudjam, nem hagyja annyiban, de nem itt fog revansot venni. Pont ezért merek háttal állni neki, és veled szembe, megfogom a kezed, amiben a pálca van, közben barátom a bátyámhoz lép, és elkezdi kifelé tuszkolni.
          - Kérem, Mr. Fawcett. Köszönjük, hogy meglátogatta az öccsét, és azt is, hogy kinyilvánította szeretetét felé, de most húzzon el a fenébe innen.
          Villan még egy pálca, és barátom ezúttal egyértelművé teszi, hogy nincs helye a továbbiakban itt. Én közben csak rád figyelek. Letörlöm a könnyeid, igyekszem megnyugtatni.
          - Mil, nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Engedd el a pálcát, rendben?
          - Már becézgeted is azt a szerencsétlent? – löki még oda távoztában Kean terelésének köszönhetően. – Tévedtem, öcsém. Pont egymáshoz illetek, hiszen egyformán szerencsétlenek vagytok és isten verései.
          - Ne foglalkozz vele, Mil. Figyelj rám, és engedd el a pálcát. Utána vége lesz, ígérem. Elmegy, mi pedig visszafekszünk az ágyba, és…
          Megkönnyebbülve mosolyodom el, de mosolyom nem tart sokáig. Csupán egy pillanat, hiszen közel állok hozzád, de úgy tűnik, hogy annyi feszültség gyűlt fel bennem, ami elég volt ahhoz, hogy elsüljön a pálca. Éppen csak átcsúszott a kezembe, ezért biztos vagyok benne, hogy semmi közöd nincs hozzá. Elengedlek, és az oldalamhoz teszem a kezem. Vérzik, de nem súlyos. Vagy csak nem érzem annak a rengeteg bájital miatt, amit kaptam eddig. Félig fordulok hátra, látni akarom, ahogy a barátom kirángatja a bátyámat a szobából.
          - Mil, figyelj rám, rendben? Elment, és most… ez nem a te hibád, rendben? Baleset volt. Kean, egy pillanatra vigyáznál Minnie-re? Ms. Blake…
          Felé fordulok, aki azonnal kiszúrja az egyre növekvő vérfoltot a ruhámon. Barátom közelebb jön, és megpróbál elvonni néhány lépésre a közelemből, amíg lefekszem az ágyra, és a medimágus kezelésbe veszi a sérülésem. Látom rajta, hogy aggódik, de ez csak egy kis karcolás, nem fogok belehalni. Ebbe már nem.

y  o  u   b  u  r  y   m  e

declaration of one’s hope

        - Én...?
Ha bárkinek kétségei lennének arról, hogy én vagyok az, hangsúly beszédesebb nálam is. Mosolyogva nézem Miller ábrázatát, amiben ott vannak valahol Willow darabjai is, de eltorzítja őket az értelmetlen erőfitogtatás és persze a lelkesedése aziránt, hogy lehetőleg zokogva üljek vissza a sarokba, mert nem tudtam időben meghatározni a helyemet a ranglétrán. Úgy tűnik, nekem nem igazán osztanak lapot ebben a körben, olyat biztosan nem, amelyik hagyna békésen nyalogatni a sebeimet, így aztán nem fogom illedelmesen végignézni ezt a felesleges intermezzót sem. Az emlékek átgondolására jut később és más körülmények között idő, persze rögtön akkor, amikor az úriembert lehetőleg ajtón kívül tudjuk.
        - Nem emlékszem, hogy monologizálást is kértünk a távozás mellé...kísérd ki magad. - markolom még mindig erőszakkal a pálcát, bár az várhatóan nem fog engedelmeskedni csak úgy - Ó ugyan már, csak fogd be és menj.
        Vibrál a kezemben az eszköz, az ujjaimat igyekszik lelökni saját magáról, főleg mikor a tulajdonosa az arcomhoz ér - te érzed tudatomat, Willow? A mosolyomat mindenesetre biztosan, még egy kis kuncogás is kíséri, ahogy Kean a bátyádat kifelé. Sajognak a tagjaim, az egyensúlyérzékem egy járni tanulóé, de most magamnál vagyok. Biztos, hogy átmeneti józanság, és hamarosan jön majd valami pszichopatológiai epifánia, vagy fájdalomhullám, de a túlélők bűntudata kényelmes orrhosszt biztosít az ilyen konfliktusoknál.
        - Igaza van.. tényleg szerencsétlenek vagyunk. Végig kellett hallgatnunk őt. - vigyorodom el, és lassan átengedem a pálcád - Ilyen válogatott sértéseket még egyszer sem hallottam.. Oda az önbecsülésem.
        A jókedvemet viszont rögtön elrontja a sérülésed: nagyra nyíli virág a tekintetem, és hátrébb is lépek egyet, mielőtt megismétlődik. Én voltam az..? Nem tudom eldönteni, hiába mondod, hogy a te hibád, elhúzom előled a kezem, mert nem lehet... nem engedhetem még egyszer.. De Keannek sem. Egyértelművé teszem, hogy a legkevésbé sem akarom, hogy hozzám nyúljon, és kettőtök között billegve, de határozottan kisietek. Mindazok után, amin keresztülmentél miattam, nem történhet ilyesmi...!
        - Én most.. ne haragudjatok. - nyelek egyet a mondat után, aztán hátrálni kezdek - Sajnálom.. Nem akartam. Ez csak... nem akartalak bántani... megint..
        Ritka szerencsém van, mert egy medimágus ezt a pillanatot választja arra, hogy betévedjen, talán pont Miller hathatós közbenjárására, és a helyzetet felmérve a karját nyújtja felém, mintegy fizikai formájaként az áldásos menekülésnek. Az iménti vizsgálatoknál szó volt róla, hogy beszélgetnem kell majd egy pszicho-medimágussal is, és most, hogy megszólaltam, biztos szükségét érezte a felbukkanásnak. A férfi nem húzza az időt, és egy mozdulattal útnak is indít a folyosó felé, én pedig készségesen távozom vele.  

        - Látom, kilépett a sokkból. - jegyzi meg, és ez lehetne a legrosszabb beszélgetéskezdő, ha az nem Miller lett volna előtte - Örömmel látom, Ms. Balmoral, kielégítően javul az állapota.
        - Inkább kirohantam.. Miből gondolja?
        - Például a megjegyzéséből, de nem álltatom azzal, hogy túl is van a munka nehezén. Mindenesetre a baleset miatt.. nem javaslom, hogy abban a szobában akarja tölteni az éjszakát.
Bólintok egyet a beleegyezésem jeléül, és sétálok vele tovább - valamiért arra a következtetésre jutott, hogy a legnagyobb szükségünk egy, a hóban megtett sétára van a Mungó belső udvarán, és nem ellenkeztem. Tulajdonképpen egész szép itt, ha eltekintünk attól, hogy miért kerültem ide és.. és hogyan folytatódik az életem tovább. Fázósan körbeölelem magam a karjaimmal, bár kényelmetlen ahogy mozdulnak az izmok, és az egyik szemem még mindig szemcsésen látja a világot magunk körül, de ezek már eltörpülnek az egyéb problémák mellett. Rettegek az éjszakától, rettegek saját magamtól, és a szobai magabiztosságomat mintha a szél mosta volna ki belőlem itt, a galagonyák között állva. A medimágus bátorítóan átkarolja a vállamat, és felnéz az égre. Éppen most kezdett havazni.. És Nakongxipánban mindig hullik a hó..
         - Megőrültem...? - kérdezem váratlanul, a leheletem megszínezi a hideg levegőt - Nem kell hazudnia, a körülmények és a pánik sem fognak.
         - Nem. Bár a normális fogalma kellemesen relatív, Minerva. - mosolyodik el, és van ebben valami nyugtalanító - Még sokáig élvezi majd a poszt-traumás élményeket, bevillanó emlékeket és hasonlókat. Számíthat rémálmokra és ilyen jellegű egyéb tünetekre.. Ezért nem hiszem, hogy jót tenne azzal a férfival túl sok időt eltöltenie a kezelése első szakaszában.
         - Mert felkavarhat? - elhúzódom, de követ - És ha mégis szeretnék, csak nem tudom, hogyan...?
         - Akkor világosabban fogalmazok, Minerva. Nem mehet vissza abba a szobába egyelőre. Ez a javát szolgálja, kedvesem..
         - Mit is mondott, mi a neve...?
         - Nem mondtam, de udvariatlan vagyok... pedig szomorú lenne, ha nem tudná a leendő medimágusa nevét, nem igaz? Fritzwillaim Hook, a legmélyebb hódolattal, kedvesem. És most igyunk meg egy kakaót az esti gyógyszerei előtt a szobájában. Ne féljen, majd én vigyázok önre..

You save me

          Mint oly sokszor az életemben azt kívánom, hogy bárcsak visszaforgathatnám az idő kerekét. Meg akarnám változtatni a múlt egy darabkáját, hogy a jövő megváltozzon. Nem érdekelne, hogy mekkora kárt teszek vele, csak az, hogy nekem és ezáltal annak is jó legyen, akiért ezt teszem. Ezúttal ez te vagy, és még egyszer sem kívántam ezt a képességet, mint most. Miután Miller eltűnik a képből, és a szobában mindenki kezd lenyugodni, a sérülésem is csak egy olyan apróságnak tűnik, amit pillanatok alatt helyrehoznak, és folytatjuk a chillelést az ágyon. De tévedek, és erre akkor jövök rá, mikor eltávolodsz tőlem, és nem azért, mert Kean a karjaiba zárt, hogy biztonságban tudhassalak. Nem, félelmet látok a szemeidben visszatükröződni, de annak ellenére nyúlok utánad, hogy Ms. Blake már tol is az ágy felé.
          - Nem, ez nem a te hibád. Mil, figyelj, ez nem…
          Keresem a tekinteted, lásd az enyémben, hogy nem hazudok. Ez csak egy baleset volt, és pillanatokon belül jobban leszek, de nem. Hátrálsz az ajtó felé, amiben megjelenik egy ismerős… egy nagyon is ismerős arc. Hook, mit… Medimágus, mi mást keresne itt, mégis elfog a rossz érzés.
          - Ne menj, Minnie! Engedjetek utána, ezt…
          Kean visszatol az ágyra, és lefog a két vállamnál fogva.
          - Ostoba, nem megy sehova, mindjárt visszajön, de neked ezt a sérülésed el kell látni különben itt vérzel el, hallod?
          - Nem érdekel, utána akarok menni és tisztázni a félreértést. Ez nem az ő hibája! – A végére már kiabálok barátom arcába és a lehető legtöbb erővel próbálok szabadulni. – Az az alak… Ő…
          - Medimágus, vigyázni fog rá. – Még erősebben szorít az ágyhoz. – Maradj már veszteg!
          Egy pillanat, ennyi időt kapnak, ennyi ideig maradok veszteg. És elég is a sérülésem összeforrasztására. Egy pillanattal később már nem utal semmi a sérülésre csak a halvány heg, ami vagy ott marad majd, vagy eltűnik. Abban a pillanatban kelek ki az ágyból, ahogy Ms. Blake ellép az ágyam mellől és barátom is elenged. Mondhatni kihasználom a lehetőséget, de örömöm nem tart sokáig. Látlak lenn a kertben sétálni, nyitom ki az ablakot, hogy szóljak, azonnal ott vagyok, már nincs semmi baj, mikor egy határozott mozdulattal becsukódik az ablak.
          - Mr. Fawcett, örülnék neki, ha nem ficánkolna ennyire. Talán most úgy érzi magát, mint akinek semmi baja sincs, de ez csak a gyógyszerek miatt van. Hamarosan elmúlik a hatásuk, és akkor alig tud majd újból megmozdulni. Most pedig menjen vissza a szobájába, Ms. Balmoralnak is szüksége van a pihenésre.
         Az ajtóból Kean néz rám pálcával a kezében. Biztos vagyok benne, hogy arra vár, melyik irányba megyek. Tudom, ha most távolodnék, akkor minden zokszó nélkül megátkozna. Kinézek a kertre, de már elmentél. Melyik szoba lehet a tiéd?
          - Ne húzza az időt, Mr. Fawcett. Menjen, kérem.
          Még mielőtt megmozdulnék, elordítom magam abban bízva, hogy hallom majd a hangod és átmehetek majd hozzád. Túl hamar váltunk el egymástól, és erről én tehetek. Válasz híján elindulok a szobám felé, ahol megitatnak még velem néhány bájitalt, nem tudom mi a fenéért, mikor alig egy órája ittam egy rakással, majd azonnal álomba is merülök. Még hallom egy megkezdett beszélgetés első szavait, de aztán elszakad az a bizonyos film.