A halk köszönömöt szinte meg sem hallanám ha nem tudnám hogy milyen is August. Ismerem őt, pár alkalom és pár hónap után, bátran merem kijelenteni. Evidensen nem annyira mint mondjuk a saját anyámat, nem fűz hozzá olyan szoros kötelék sem, mint Dylanhez, de igen... mégis csak ismerem. Valójában nem tudom miért, de elfog rendszeresen az az érzés hogy ezer éve... talán a félszavakból való könnyed kommunikáció miatt... aminek ékes jele volt egy egész szülés levezénylése...
Elnézem Agustust egy pillanatig, majd tudom, ennyi volt. Nincs értelme tovább maradnom és talán nem is lát oly szívesen. Beesett arca még sápadtabb lesz és még kevésbé energikus mint eddig, pedig... hát eddig sem vetette szét a nagy életkedv. Felállok és ellépek. A tűz felé fordulok, ami jótékonyan lobog. Jó pár óráig húzza így, mindennek a titka hogy milyen módszerrel pakolod be a fát. Képes öt perc alatt is leégni vagy másfél óra hosszat...
Valahol mindig is vonzott az egyszerű mugli lét, és az okos életstílus. Persze rend szerint könnyű mindent egyetlen pálcaintéssel elrendezni de... szorult helyzetekben csakis az üres kezünkre bámulhatunk akkor.
Mire visszfordulok Pye már a kanapén eldőlve makog valamit félálomba. Mintha csak azt mantrázná hogy felkeresi, felkeresi.
Mély szomorú sóhaj tör fel belőlem. Egyszerre sajnálom a barátomat és szánom az embert, aki erre a sorsra született. Tudom, hogy a saját hülyesége, ami ellen szinte semmit nem lehet tenni, de azért mégis... nem érdemli ezt. Senki sem érdemli ezt.
Eltűnődöm azon, vajon mennyire jó ötlet egy egyszerű álombűbájt szórni rá. Tulajdonképpen semmi értelme, mert a birtokhatárnál meg is szűnne, mégis... ha csak pár perc nyugalom adathat meg neki... hát megteszem. Nem mintha tartoznék ezzel vagy kellene, egyszerűen az én lelkemnek is jobb. Pálcám a kezembe csusszan, halkan dörmögöm el az igét és irányítom felé hogy a varázslat telibe találja. Mikor elcsendesedik elcsitul vele a ház is. Mély álmatag csend ez, olyan mintha soha semmi nem zökkentené ki ebből. A tűz halkan roppanva jelzi, idegen vagyok itt. Megérintem az ajtófélfát s még egyszer, utoljára körbenézek. A Menedékház ódon falai sok mindent láttak, sokat mesélhetnének mégis némán állnak és hallgatnak. Szemezek egy sort a berendezéssel, aztán Pye lehunyt szemeivel. Végül csak megcsóválom a fejem és kinyitom az ajtót. Elmormolok egy ég veled-et s halkan húzom be magam mögött az ajtót. Igazából hangosan zajonghatnék, úgysem kelne rá fel hisz gondoskodtam erről s mégis illetlenségnek tűnik a dolog.
Mikor a kinti friss levegő bekúszik a tüdőmbe, érzem hogy megkönnyebbülök. Mély sóhajjal veszem tudomásul a tényeket. Azokat a hamisítatlan tényeket, miket szívből reméltem hogy csak ostoba pletykaként könyvelek el. Eltűnődöm még egyetlen néma percig azon, ami megesett itt és csak remélem, volt értelme. Volt értelme ide jönnöm, volt értelme segítenem, volt értelme megadnom az összeköttetést... Volt értelme barátnak lennem. Nem voltam sosem rossz ebben, mégis úgy érzem nem tettem eleget. Ezt azonban tudom, hogy muszáj elengednem mert ha nem teszem az őrületbe kerget. Így hát csak elindulok, lassan s komótosan, nem sietve. Elhagyom a házat, a kaput és talán jóval több idő is, míg elérek vissza a falu határához mint eredetileg kellene. Tudom, ezzel csak plusz lopott perceket csaltam el Augustusnak, akit nemsokára újból hatalmába kerít önnön gyengeségének sötét árnyképe... de én mindössze ennyit nyújthattam neki. Mielőtt halkan hoppanálok a tüdőmből kiszivárgó gőzös lehelettel elhangzik egy néma fohász is, mégpedig hogy remélem, szívből remélem hogy Augustus Pye, a medimágus férfi, a barátom, mihamarabb rendbe jön.