London teljes metró- villamos- és buszhálózata

Térkép itt. KLIKK!

[- Jó ég, mond hogy jól vagy? Nem akartalak megdobni. -]

Zuhog az eső. De nem érdekel, csak megyek előre, visz a lábam. Legalább senkinek sem tűnik fel, hogy nem esőcseppek folynak végig az arcomon, gondolom.
Ez az egész olyan, mint egy rossz rémálom. Rettenetesen nehéz feldolgozni, és jelen pillanatban csak az jár a fejemben, amit mondott. „Nem akarom, hogy elmenj. De neked talán az lenne a legjobb..”
Nem, nem, nem!
Egyáltalán nem lenne jó. Nem is annyira az érdekel, hogy nem mehetnék sehova sem, hanem, hogy újból elveszíteném a bátyámat. És azt még egyszer nem tudnám elviselni.

Nem sokára, csak annyi tűnik fel, hogy nem igazán ismerős a hely, ahol vagyok. Megállok, szétnézek, és meglepve tapasztalom, hogy egy sötét helyre kerültem, és már az eső sem esik. Próbálok valami szöveg vagy tábla után nézni, hátha az adna valami segítséget arról, hogy hol is lehetek most. Végre meglátok egy neonfeliratot, amely igaz, kicsit már ütött-kopott, és nem mindegyik betű villog már rajta, de azért még ki tudom olvasni belőle, hogy mi ez a hely.

METRÓHÁLÓZAT.

Remek. Itt vagyok a semmi közepén, egy sötét aluljáróban, és sehol egy ember, néhány koldulót leszámítva. Viszont ahelyett, hogy eltűnnék innen, keresek egy viszonylag tiszta lépcsőfokot, és leülök. Folyton kattog az agyam, nem tudok mit csinálni. De gondolkozni nem akarok! El akarom felejteni, hacsak egy kis időre is, hogy mit tartalmazott ez a pár nap.
Ilyenkor nem jön egy rohadt látomás se, de miért? Persze logikus.. Megkönnyítené a dolgomat, mivel látnám, hogy mi lesz a jövőben, és most nem kellene ezen agyalnom. (Plusz még az oklumencia is. Remek.)
Lehajtom a fejem, felhúzom a lábaimat, s próbálok előidézni egy jövőképet, de nem megy. A fenébe is már, ragadok meg egy követ mellettem, s vágom neki a falnak, majd miután az visszapattan, és éppen fejen talál egy fiút, rögtön felugrok, hogy megnézzem mennyire nagy kárt okoztam benne.

- Jó ég, mond hogy jól vagy? Nem akartalak megdobni. - aggódok őszintén, és csak utána nézek fel a fiú arcára.
- Dash! - lepődök meg, és arcomat rögtön elönti a pír. - Te mit keresel erre?
Oké. Milyen nagyon jó kérdés, mert én például mit keresek itt?

Gwen

~Fuj... Tiszta mocsok, és undorító szag... Na meg ez a csürhe erre... Csoda, hogy a társadalom pálcátlan tagjai mernek erre csak úgy mászkálni! Lépten nyomon valami kétes egyén, akivel ha fizetnének érte, sem állnék szóba! Pfff... Fuj... ~
*Kis orrát ráncolta, és közben próbálta annyira lehajtani a fejét, hogy a sáljába rejthesse arcát, mert a szag, ami erre terjengett.. Förtelmes... Végre, egy átjáró! Gyorsan bekanyarodik, és elindul ara. Na, ott már jobb szagok is vannak... Szóval zsebre vágott kézzel folytatja. Hogy mit keres itt? Nos, úgy volt, hogy egy ismerőség kíséri metróra, mert az nem ismeri kii magát ezek között a kütyük között, és még nem hoppanálhat, szóval... És nincs, aki értejöjjön... Szóval maradt ez. És most ő lassan tíz kerek perce mászkál, mert úgy volt, hogy valahol a kitudja hányas utca mizéria nevű akárhol kellett volna kijönnie, de hiába, még nem volt meg a keresett lépcsősor. Szóval... Mászkált. Legfeljebb majd hoppanál innen. Ki hinne egy részeg kéregetőnek? Nem? Éppen egy lépcsőről jött lefelé, mert a folyosó végén lévő feljáró sem az általa keresett volt, amikor valami koppant, felkapta a fejét, és fejbe találta valami. Hát, ez fájt... Szikrázó szemeket vett elő. Ebben profi volt. Az öröm, a bánat, meg a düh ment a legjobban. Szóval most elővette az utóbbit, és arra nézett, amerről hangot hallott... ám mire odafordult, arca kíváncsivá vált. lámlám... Az ő Gwenje van errefelé...*
- Mon dieu... Gwen! Mit keresek? Valami Holborn nevű akármit,... Csak Holnborn legyen... Ja, és nem tudom, merre vagyunk...
*Mosolyodik el végre, és a lányhoz lép, hogy átölelje. Hát igen.. Kissé hirtelen jött, a francia máris felbukkant.. Üsse kő... Nem fontos... Odavonja magához a pirosodó lányt, és egy puszit nyom a fejére. Majd mosolygós hangon megszólal, jóval halkabban, csak a lánynak címezve.*
- És az én gyöngyöm mit keres itt? Menjünk valahova, ahol leülhetünk, és még kaja is van... Na?
*Kicsit elhajol, hogy a lány arcát láthassa, és melegen rámosolyog. Na igen... Ez is egy lerendezetlen ügy. Voltaképpen mióta is járnak? Két teljes napja? Hűha! Már fogalma sincs, hogy hogyan is jöttek össze pénteken, mielőtt elutazott haza, vagy miként, és hogy, vagy hol... De... Egész szombaton nem látta a lányt, valószínű szegény még most sem hiszi el... A jobb mutatóujjával végigsimítja a lány arcát kedveskedve, és kacsint, majd karját kínálja fel, hogyha a lány igent mond, indulhassanak valamerre...*

[- Öö.. Igazából nem tudom. Csak vitt a lábam, és kilyukadtam itt. -]

DASH

Az ismeretlen ismerős felbukkanása újabb meglepetés, hiszen ki gondolta volna, hogy Dashiell Reynolds-ot éppen erre vezeti az útja? Talán épp a legjobbkor jött, így legalább eltereli a figyelmemet.
Átölel.
2 nap.
Igen, már 2 teljes napja, hogy egymást keresztezték az útjaink, és kapcsolatba kerültünk egymással. Nos, hogy ez igazából egy kapcsolat-e, azt máig sem tudom, majd kiderül. Ez még nem volt olyan hosszú idő, hogy kiderüljön összeillünk-e vagy sem. Bár szerintem mindenki azt hihetné, hogy íme, egy hetedéves mardekáros és az egy évvel fiatalabb hollóhátas nem jó párosítás. De majd kiderül..
Plusz most még Dash-on kívül azt is hozzám vághatják, hogy halálfaló a bátyám. Remek, igazán remek.

- Öö.. Igazából nem tudom. Csak vitt a lábam, és kilyukadtam itt. - nézek szét, majd hozzábújok. - De szerintem sincs semmi értelme itt maradni, inkább menjünk valamerre. Bár, ahogy még látom szakad az eső. Talán jobb lesz, ha megvárjuk míg eláll. Biztos nem több 5 percnél.
Vagy igen. Bár már így is teljesen eláztam, azért nem kellene még jobban szétfagynom, nem igazán jönne jól most egy kiadós betegség.
Mosolygok, miközben Dash végigsimítja az arcom, és lassan a könnyeim is felszáradnak. Bár a fejemben még mindig Tristram kattog, nem tudom kitörölni az agyamból. Olyan, mintha minden percben emlékeztetne valami jelzőszerkezet arra, hogy megoldást kell találnom erre a "problémára".

- Igazából nem akartam otthon lenni, ezért jöttem el az esőben. - vallom be, majd lehajtom a fejem. - Nem mennek túl jól a dolgok otthon..

Gwen

*Ahogy most a karjai közé zárta a lányt, hirtelen megint megingott valami odabent. Újra csak  kérdés kongott a fejében, hogy vajon mi vitte rá, hogy ezt a lányt is elbolondítsa. Jó kérdés. Van ez a birtoklási vágy, meg ilyesmikre is lehet fogni, de... Hogy mi volt az igazi ok, az tényleg nagy rejtély maradt. Minden esetre ez az érzés és gondolat állandó vendége volt, és ők tehettek arról, hogy a pillanatnyi párját minden téren kielégítse, és akármi is jut eszébe, azt megkapja. És ezt Gwen is tudhatta. Virágokat küldött, és egy kis nyakéket is postázott neki még tegnap... Nem szokott tétovázni, pénz volt, idő meg kevés... Egyik partner sem kötötte le annyira, hogy egy max másfél hétnél tovább legyen mellette. És a lányok többsége, akik az értelmesebbjét alakították, azok elfogadták, mert érezték, hogy bizony ebből a kapcsolatból valami hiányzik. Ők nem tudták mindig megmondani, csak véletlenül csúszott ki szájukon hogy ,,Te már nem is szeretsz"... És csak ő tudta, mennyire közel járnak az igazsághoz.
A lány arcán kis csillogó utacskák voltak, és Dash a szemekbe nézve tudta, hogy Gwen sírt. Letörölte a kis könnycseppeket, és mélyen a szemekbe nézett. Hallotta a pletykákat. Ki ne hallotta volna? És... Mélyen valahol tökéletesen mindegy volt neki. Nem rajongott a Halálfalókért, de nem is utálta őket. Igazból néha megfordult benne, hogy ő is lenne az, de... Elvetette... Hogy nézne ki a karján a tetkóval? De a lányok között inkább irigykedést váltott ki, hogy Dashiell Gwennel járt, hiába tudták, hogy nem fog sokáig tartani... Bólint a lány szavaira. Nem jó otthon... Ő aztán megérti. A lányt közel húzza, átöleli, majd körbepillant, és a lépcső falához húzza. Előveszi a pálcáját, és a lány ruháját pillanatokon belül meleggé, és szárazzá varázsolja. Aztán ujját a lányálla alá csúsztatja, és lassan felemeli. *
- Tudom... Ne félj, itt biztonságban vagy... - tapasztalatból tudta, ha a másik fél szerelmes, és elég közel hajol az arcához, a gondolatait képes volt összekuszálni. Vajon Gwent így kissé meg tudja nyugtatni? - Itt vagyok.
*Azzal a pár centi távolságot áthidalta, és az ajkuk lágyan összeért. Dash sosem volt erőszakos, bár ereje megvolt hozzá, vagy durva, mindig gyengéd, és tényleg odafigyelt a másikra... Ideális lett volna... A csók pár pillanatig tartott, lassan vetett neki véget, aprócska puszikat osztott még szét utána, és közben két kezében tartotta a lányt. Majd rámosolygott melegen, és lassan elindultak felfelé a lépcsőn, sétálgatva. *
- Nem kérsz esetleg csokit? Vagy enni? Inni?