Enyém. Tied. Mienk.

[viselet]
 

Zavartan vettem át a ruháimat. Az ujjaim szinte görcsösen kapaszkodtak az ing-nadrág-zakó és a többi egységébe. Szerettem volna magamhoz szorítani, hogy eltakarjam minden sérülésemet kezdve a hasamon lévő vágás helyével, bezárva a combomat elcsúfító még szinte csak hegesedő sérüléssel. Az utóbbira le is pillantottam, ahogy hallgattam Nat szavai.
Még éreztem a fájdalmat, de már nem volt olyan szúrós, olyan állandó. A bicegés sem maradt teljesen abba, mégsem tört rám állandóan. Hálás voltam Mr. Norkwoodnak, amiért el tudtam hagyni a botot és végre megint igazán önmagam tudtam lenni. Az önsajnálatomról csak Nat vonta el a figyelmet, illetve a szavai.
Döbbentem hallgattam, választ nem tudtam adni. Meglepett, hogy ennyire jót feltételez rólam, hiszen semmit sem tudott a múltamról. Lélek… – ismételtem meg a szót, ami felzaklatott egy kicsit. Sosem gondoltam volna, hogy nekem van olyan… s ha van is, biztosan nem megmenthető, mert a szalag mellett más, szörnyű dolgok is bemocskolták. Sosem voltam olyan ember, akin lehetett volna segíteni. Így születtem, hibásan, nem véletlenül tudtam elrontani mindent, amit az anyám megpróbált belém nevelni és nem véletlenül állok egyedül, szemben a világgal.
Szinte pofonként ért, mikor Nat elfordult és öltözködni kezdett. Kirángatott a gondolataimból, de a keserűség ott uralkodott még mindig a szívemen. Egy pillanatig megfeledkeztem még arról is, hogy nincsen rajtam ruha, de aztán lassan én is elkezdtem a gombokkal bajlódni. A cipőmbe bújva végre megint ott volt az a két-három centi, amire igazán szükségem volt Nathaniellel szemben.
Már a zakóm gombja foglalt le, mikor megfordult.
– Meg fogok szabadulni tőle, ha eljön az ideje… de esküszöm, ahogy mondtam, megpróbálom Adától távol tartani ezt az egészet – mondtam halkan, ahogy a szemébe néztem.
Egy rövid mozdulattal megigazítottam a hajamat, hogy ugyanúgy álljon, mikor korábban. Ehhez már régen nem volt szükségem tükörre. A mozdulat már annyira bennem élt és annyire könnyű volt.
– A szándékom az lett volna, hogy akár kettesben is elengedem veled. De amíg az rajtad van, nem fogom. És azt sem szeretném, ha azt látná, hogy dühödt ordítás közepette teszlek be a jeges zuhany alá.
– Én…
A torkomon akadt a szó. Hát ennyi, most biztosan még is megtiltja, hogy lássam – gondoltam, miközben le akartam hajtani a fejemet. Képtelen voltam megtenni ezt a mozdulatot, volt valami Nathaniel szemében, ami nem engedte elszakítani a tekintetemet róla. Valami különös csillogás.
– Nem tiltom meg, hogy lásd. Sőt. Lényegében kötelezővé teszem. Nem tudom milyen életed volt eddig. Nem ítélkezem. De remélem, meglátod Ada társaságában azt a jót, ami átlendít majd ezen az egészen, ami ezzel a szalaggal van. Bármi is legyen ez… Se tőle, se tőled nem óhajtom megvonni a család társaságát. Bármikor szívesen látunk téged és a testvéredet is. De figyelni fogok rád, vagy ha kéred, segíteni neked. Amíg azt látom, hogy igyekszel megtartani magad a fényen, addig tied a bizalmam.
„…tied a bizalmam.” A meghatottság úgy futott át a testemen, hogy beleremegtem. Meg kellett erőltetnem magamat, hogy ne adjam át magamat az érzésnek ott, előtte. Soha senki sem akart nekem segíteni, senki sem gondolta azt, hogy jó ember vagyok… vagy ha meg is próbálták egyszerűen csalódtak rövid időn belül. Nat azonban pont a legrosszabb pillanatom után szavazott nekem némi bizalmat és utasított el, hogy gonosz lennék. Esélyt adott nekem, pedig azt sosem kaptam senkitől. Meglepett, hogy egy idegen ember így áll hozzám.
Nem tudtam kinyögni: „Nem játszom el a bizalmadat.” Egyszerűen csak a szemébe nézve bólintottam lassan remélve, hogy tudja, amit tett nagyon sokat jelent nekem.

Köszönöm a játékot!