Szépség és a szörnyeteg
Ma reggel se fésülködtem. Vakargatom meg kócoshajú fejbőröm, mikor leülök a Griffendél asztalához. Ha egyszer megtenném, nagyot nézne az iskolai varázslótársadalom. Az pedig senkinek se kell, hogy ezekben az egyengöncökben egész nap magyarázkodnom kellene a személyazonosságom felől. Szóval nem. Nővérem itteni és anyám távoli fenyegetése ellenére se ismerkedtem meg ma azzal a használati tárggyal. Nem úgy, mint a szokásos palacsintámmal és tejes kancsómmal…
Amint elkezdem igen csinos módban enni az ételt, jó hát úri hölgy tényleg sohasem leszek... azonnal megérkeztek a baglyok a postával. Szerintem igen hülye időpontra vannak beállítva, de hát gondolom ez is egy tizenötmillió éves szokás, amit senki sem mer megváltoztatni, mert akkor összedőlne a társadalom. Mindegy. Csak a kajám mellé ledobott újság felé nyúlok, bár nem túl nagy érdeklődéssel. Leginkább csak a kviddics eredmények érdekelnek. Szóval azonnal a sport rovatok felé lapozok, amikor hirtelen egy ismerős arc, cikázó tekintete ragadja meg a figyelmem.
- Azta! – kiáltok fel hirtelen és a mellettem ülő felé tartom az újságot. – Lancaster professzor van az újságban! – Mondom hitetlenkedve, pedig csak a következő pillanatban szúrom ki azt, hogy kit is tart a kezében. Az elmúlt tíz év egyik leghíresebb sportolónőjét Batsa Welcht. Szemem azonnal a cikk címére ugrik.
Ötletes cím. De gonosz. Ez egyértelmű. És már nem is kérdés, hogyha a cikkbe belekezdek, milyen hangnemmel fogom szembe találni magam. Így inkább csak bele-beleolvasok, mintsem tényleg igazán figyeljek a tartalmára. „A karjában vitte a sérült nőt a medimágusokig.” „Ez bizonyár csak egy futó hóbort…” „Egyáltalán nem illenek össze…”.
Én pedig egyáltalán nem így gondoltam… Szerintem, akik szeretik egymást azok igenis összeillenek, én pedig abban reménykedtem, hogy ez nem csak futó hóbort… De talán én feltételezem még mindig csak a túl jót az emberek szívéről…
Persze mire megint a szomszédomhoz fordulnék a megtudott hírekkel, már mindegy. Csak hallom, ahogy furcsa sustorgás fut végig a termen. Kócosbarna fejemet felemelve pedig látom, ahogy szinte minden diák szeme a tanári asztalnál ülő Lancaster Professzorra szegeződik. Jajj. Szegény…