Sage Barbour

SAGE MADELINE BARBOUR

Alapok

jelszó || "Mindenkinek a teste egy templom, de Lotté vidámpark"
így ejtsd a nevemet || szédzs bárbúr
nem || nő
születési hely, idő || 1973. 01. 11., London
horoszkóp || Bak
kor || 25
vér || félvér
munkahely || alkalmasint a Gringotts, többnyire szabadúszó

A múlt

(Az előtörténetet nem kimondottan kreatív, de annál sűrűbb káromkodások teszik minősíthetetlenné. Elnézést kérek kiskorú, és széplelkű olvasóitól. Mármint… ha vannak olyanok. Mármint, széplelkűek. Gyerekek, ti meg ne nézzetek igazából tévét.)

Arra gondolt, hogy csomószor volt már szarabb helyzetben az életben, mint most, mégsem érezte soha ennyire, hogy zsákutcába sétált volna.

Ideges mozdulatokkal emelgette a szájához a cigarettát, túl erősen kapta a fogai közé a végét, a rúzs maszatos foltokat hagyott rajta, ahogy az szerinte csak olyan emberekkel fordulhat elő, akik már megéltek kétszáz évet (és annak ékes bizonyítéka, hogy már az a rúzs is megélt kétszáz évet, és inkább ki kellene már dobni a picsába), vagy azokkal, akiknek még fogalmuk sincs róla, mégis hogyan kell normálisan elszívni egy istentelen cigarettát.

Vegyük például azt, amikor fennakadt egy kibaszott drótkerítésen, és még nem volt hoppanálási engedélye, hogy pillanatok alatt el tudjon tűnni Mr. Parker, és Mr. Parker gusztustalan kutyái elől (mert van az a kutyafajta, amelyet nem tudott kedvelni, az a kutyafajta, mely szeretnivalóan alázatos természetét olyannyira egy ember kezébe adja, hogy az az ember ezzel visszaélve ostoba kis fenevadakat neveljen belőle). Na, az mondjuk elég szar volt.

Elég szar volt az is, amikor kis híján kihajították az Akadémiáról, nagyon ironikus módon olyasmiért, amihez semmi köze nem volt. Épp csak a büszkesége nem engedte, hogy olyan gyatra kifogásokkal éljen, mint hogy „dékán úr, engem felültettek!”, mert ilyesmit szerinte csak olyan lányok mondanak, akik túl szerencsétlenek, hogy képesek legyen megoldani a saját problémáikat. (Végül persze megoldotta a saját problémáját, és senki sem tudta rábizonyítani, hogy ő verte ki Gregory Harper két fogát is.)

Vagy jó, legyünk két fokkal komolyabbak…!

Elég szar volt felnőni is. Azóta rengeteg olyan gyerekkel találkozott már életében, mint ő maga – olyanokkal, akiket nem szerettek eléggé, akik még nem is rendelkeztek igazi, kiforrott személyiséggel, de már az volt az elevenen belélegzett igazságuk, hogy ők nem lehetnek jók úgy, ahogy vannak. Ha csak arra gondolt, mennyi hisztit vágott le életében, mert nem hajlandó fodros, fehér ruhákat húzni (majd az anyja mennyi hisztit vágott le, amikor ezek a fodros, fehér ruhák egytől egyig minősíthetetlenül mocskosak lettek alig másfél óra leforgása alatt, pont, mire a vendégek megérkeztek); vagy arra, hányszor ordibáltak vele, és hányszor ordibált ő a szüleivel, ha csak arra gondolt, mekkora hatalmas, büdös csalódás volt ő a szüleinek, és egyébként neki a szülei, hát akkor tényleg csak arra a következtetésre tudott jutni, hogy… az élet szar. Az ő élete szar, az emberek szarok, meg úgy egyáltalán, hát mégis mit vétett ő – vagy bárki, aki hozzá hasonló – hogy ne kapjon elég szeretetet, és végül ezért váljon olyan felnőtté, amilyen gyerekkorában senki sem akar lenni?

Hát igen. Móka és kacagás a világa, de nem, ez még ennél is szarabb volt.

Elég szar volt, amikor még ő is azért rettegett, ő, aki egyébként nem nagy rajongója a saját családjának, sőt, nem egyszer kívánta, hogy nyelje el őket a föld, rohadjanak meg ott, ahol vannak, dögöljenek már meg a kurva életbe is, hát meddig kell még elviselniük egymást, amikor mindenkinek csak egy élet jut? Mármint. Szóval. Ő, igen, pont ő, még ő is rettegett attól, hogy Voldemort miatt elveszíti őket. Hogy egy nap felkel, és azt közli vele egy unott levél, hogy az apja valami kínzókamra plafonjához rögzítve, félholtan lóg a semmiben, vagy hogy az anyja megcsonkított testét látja viszont a Próféta apró betűs cikkeiben, vagy hogy valamelyik testvére végül még nála is nagyobb hülyeséget művelt, és baja esett. Tényleg rettegett. Valószínűleg sosem felejti el a sötétségben töltött napokat, a félelmet, a tehetetlenséget, a veszély fémes ízét a szájában, amikor végül képtelen volt tovább Svájcként, önmagát túl önzőnek feltüntetni ahhoz, hogy valamelyik oldal mellett állást foglaljon. Pedig ezzel szemben az iskolában töltött évei maga voltak a tökéletesség, de amikor utoljára jár a Roxfortban… nos, az nem volt szép. Az is szar volt.

Hát még milyen szar volt az a múltkori meló. Mindennél jobban gyűlölte a varázslatokat, melyeket nem lehetett puszta erővel legyűrni. Azokat a varázslatokat, melyek az elmét akarták igába hajtani, melyek beléd kúsztak, megmérgezték a szívedet, arra kényszerítettek, hogy önmagad legrosszabb verziója legyél, és saját borzalmasságodtól letaglózva a legrosszabb emlékeidben dagonyázz, miközben próbál felzabálni egy tetves kiméra. Ó, a damoklészi kincsek elragadó barlangjainak legmélyebb bugyrai…

Ezekre a dolgokra kellett volna gondolnia, ahogy ideges mozdulatokkal emelgette a szájához a cigarettát. Valamilyen testetlen, követhetetlen dologként valószínűleg gondolt is rá, csak nem elég pontosan ahhoz, hogy meggyőzze magát: ez itt, ez az itt és most, ez a vasárnap reggel annyira azért mégsem lehet szörnyű, mint más dolgok az életében.

Nem érezte így. Ez az egész mindennél szarabbnak tűnt, mint számára minden, ami a családjával kapcsolatban valamiféle kötelező jelleget öltött magára, és ami alól, akárhogy is igyekezett, nem tudott kibújni. Ilyenkor gyengének érezte magát, és ostobának, amiért nem volt elég leleményes, hogy kiutat csináljon magának, inkább besétált ebbe a hülye zsákutcába, ahogy olyan emberek tennék, akik egyébként sokkal gyengébben és ostobábbak nála. Meg még el is késett, és a tényt, hogy az apja még többet késett, egyfajta előzetes büntetésként tekintette, amiért ő késett. (Barbourék világában ennek egyébként abszolút van értelme.) Így hiába késett, nem kerülhette ki a várakozás teljes idegőrlő mivoltát, és nem kerülhette ki azt sem, hogy ne csak hülyeségeken gondolkozzon, de egyre kevésbé tartsa okos ötletnek azt, hogy tegnap úgy istenesen beivott, annak reményében, hogy beájul annyira, hogy határozottan képtelen legyen ma megjelenni ezen a találkozón. Vagy annyira, hogy elfelejtse.
Nem jött be. Helyette majd’ széthasadt a feje, a napfény túl világos volt, a kávé túl fekete és keserű, a rúzsa a cigijére tapadt, és ha már a ciginél tartunk, biztos volt benne, hogy egyáltalán nem okos dolog egyik szálról a másikra gyújtania, mert bizonyára nem csillapítja sem a fejfájását, sem a hányingerét. Nem volt benne biztos, hogy egyforma cipőt húzott fel, bár még nem bámulta meg senki, és alapvetően a ruhatárának meglehetősen kis részét képezik az olyan darabok, melyek a családja társaságában szalonképesnek minősülnek, így erősen remélte, hogy nem sikerült rosszul kombinálnia ezt a csekélyszámú darabot, meg remélte azt is, hogy az a valami, amire ő frizuraként utalt, elfedi a tényt, hogy nem fésülködött. Ami az apját illeti, talán fontosabbnak fogja érezni, hogy az életét szapulja a külseje helyett. Ha jó napja van. A gond csak az volt, hogy Barnaby Barbournak állatira ritkán volt jó napja. Vagy remekül tudta titkolni, ha éppen jó napja van.

Ehhez képest nem Barnaby Barbour volt, aki a Sage-kávé-cigifüst-rúzsfolt uralta asztalnál felbukkant, hanem Laura Barbour, másodszülött lánya legnagyobb meglepetésére.
- Anya…?
- Jó reggelt, Sage! Remélem, nem vársz rám régóta.
A megszólított úgy érezte, ebben a szent percben fogja elhányni magát. Végül csak kicsit megkapaszkodott az asztal szélében, és valahogy rávette a világot, hogy mondjuk… ne dőljön meg szolidan úgy hatvan fokos szögben.
- Hol van apa? Már látni sem bír, vagy mi van? – foghegyről vetette oda a kérdést, nyilván, hogyan máshogy? Ha őszinte akart lenni, éppenséggel ő sem nagyon bírja látni az apját, de azért egyértelműen sértő lenne azzal szembesülni, hogy ez az érzés hatványozottan kölcsönös.
- Tudod, hogy nem így van… - az anyja tagadása viszont olyan gyenge lábakon egyensúlyozott, hogy kis híján felnevetett. Végül csak lehúzta a hajából a napszemüvegét, tudván, hogy ezzel bosszantani fogja Laurát, és hátradőlt, ahogy elnyomta a cigarettáját, és csak azért nem gyújtott újabbra, hogy elébe menjen egy erről szóló vitának – Szóval. Rendeltél már?
Válaszként csak kegyesen a kávéra bökött, az anyja tekintete azt üzente, hogy „ez nem rendes reggeli”, de valószínűleg legalább olyan hamar túl akart esni ezen a „szarságon”, mint a lánya is.
- Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha ott vagy a hagyatéki felolvasáson – ezek a drámai sóhajok legalább annyira Laura Barbour lényének szerves részei voltak, mint amennyire a felső ajak ideges felfelé húzása Sage Barbour minden megvetését ki tudta fejezni.
- Anya, húszezredszerre is… dolgoztam. A világ másik felén. Mert van, aki dolgozik. Érted, ugye?

Az asztalra ezen a pontos két és fél perces kínos csend telepedett, melyet csak egy pincér érkezése, és távozása tört meg.
- Egyébként is. A nagyival vagy két éve nem is beszéltünk, ugyanis biztos volt benne, hogy nem csak boszorkány, de gonosz boszorkány vagyok, amiért huszonöt évesen még nem mentem férjhez, és egy kurva szót sem szólt hozzám még karácsonykor sem. Mit számít?
- Hát. Számít – Sage meg mert volna esküdni, hogy az anyja keze remegett, ahogy a kávéját kevergette, ami nem lett volna szokatlan máskor, de most csak ő volt itt, így valamelyest mégis csak szokatlan volt – Annyira nem utálhatott mégsem. Rád hagyta a nyaralót.
Ezen a ponton meg Sage Barbour félrenyelte a saját kávéját, köhögni kezdett, és már másodjára gondolta, hogy elhányja magát az anyja jelenlétében – Mi van??
Aztán inkább úgy döntött, most már tényleg elneveti magát.
- Hát. Hát ez pazar, anya. Mármint tényleg, ne haragudj, Merlinre, hát ez pazar…! – úgy másfél percig tartott, mire sikerült abbahagynia, mindezt Laura Babour kicsit aggodalmas tekintettel figyelte.
- Mi történt?
- Hogy érted, hogy mi történt, drágám?
- Jaj, ne csináld már anyu, tudod, hogy értem. Mi történt? Mit csinált apa? Nincs az az isten, hogy a nagyi önzetlenül nekem adjam valamit, ha csak nem apát akarja bosszantani.
Laura hallgatása egyértelmű belegyezés volt, ami megint csak remek kedvre derítette a lányát. Miért is gondolta még az előbb, hogy ennél rosszabbul nem kezdődhet a napja? Persze, mint semmi a családjában, valószínűleg a nagyanyai örökség sem jön ingyen, még akkor sem, ha a nagyika már csak a túlvilágon ijesztgethet másokat a protézisével, de azért az apja idegbeteg ábrázatának elképzeléséért egészen megérte. Be kellett ismernie, hogy ha ez az idegbeteg ábrázat ülne most itt vele szemben, akkor azért nem merne ilyen állatira jól mulatni.
- Marhára ideges, mi?
- Hát…
- Anya, azért szerintem nyugodtan kimondhatod, nem fogja meghallani.
- Persze, hogy ideges.
- Szar ügy.
- Muszáj mindig így beszélned?
Végül is, egy „kurvát” már elengedett a füle mellett. Az is egyfajta rekord. Vagy inkább csoda. Sage megvonta a vállát, végül azzal a keggyel igyekezett adni is valamit az anyjának, hogy mégis feltolta a hajába a napszemüvegét, és hunyorogva figyelte a vele szemben ülő asszony gondterhelten ráncolódó homlokát.

- Hát, sajnálom. Nekem nem kell, az övé lehet – kicsit azért elszomorította a tény, hogy voltaképpen ez az igazság. Minek neki egy nyaraló a tetves francia Riviérán? Ő nem való a francia Riviérára, nem való abba a házba, nem való azon szomszédok társaságába, akiknek a környéken van birtoka. Egyszerűen csak nem volt tagja annak az angol elitnek, aminek a családja igen, és általában elkövetett mindent, hogy ezzel véletlenül se vádolja meg ezzel senki. Ezzel együtt rájött arra is, hogy a korábbi derültsége ellenére még mindig egy rakás szarnak érzi a helyzetét. Végeredményben ez is csak egy olyan nap volt, amikor a családjának kellett adnia valamit, ő pedig nem kapott érte cserébe semmit. Még egy kibaszott buksisimit sem.

- Most miért nézel így? Küldjétek el a szükséges papírokat, és aláírom, átírathattok minden tulajdonjogot apára. Nem érdekel.
De azért egy kicsit érdekelte. Mert azért érezte a fricskát a nagyanyja rendelkezésében, gondolatban meg is emelte a kalapját előtte (mármint, értitek, már halott, de még így is sikerült felidegesítenie egy teljes családot, meg, gondolta, egy csomó haszonleső hülyét), és lett volna valami szép abban, ha ő nem mond le semmiről, hanem felveszi a neki dobott kesztyűt, és folytatja a fricskát. Épp csak túlságosan szeretett távol lenni a családjától ahhoz, hogy vállalja azt is, hogy ezért majd marhára a nyakára fognak járni. Minden kibaszott pillanatban.
- Ennyire sajnos nem egyszerű a dolog.
- Nem…?
- Nem. A ház jelenleg a nizzai műemlékvédelmi társaság felügyelete alatt áll –
- De hát az a ház még kétszáz éves sincs….
- Mondom a nizzai műemlékvédelmi társaság felügyelete alatt áll, jogukban áll karban tartani, és rendelkezni felette, egészen addig, amíg… - Laura hirtelen, erős gyanakvásra okot adva elhallgatott.
Ó-ó.
- …amíg férjhez nem mész.
Hogy is volt az a sok szarsággal? Meg a dolgokkal, melyek nincsenek ingyen? Meg azzal, hogy mindig csak adnia kéne, de sosem kap semmit? Nos, módosítsuk ezt arra, hogy nem kap soha semmi olyasmit, amit akarna. Amit igazán akarna.
- Most komolyan? Jó. Jó, jó, jó, oké. Akkor… nem t’om. Köszönjetek el attól a tetves háztól. Én végeztem.

Jellem

Sage pont az a rettentően kellemetlen ember, aki előbb üt, semhogy kérdezne. Az arcába másztál? Megsértetted? Egyszerűen csak útban vagy? Vagy szimplán hülye? Nem fog kétszer megkérni, hogy hátrébb az agarakkal – meg fog fogni, és odébb rak. Vagy átrendezi az arcberendezésed. Botrányos módon a saját két kezével, ahelyett, hogy a fejedet is leátkozná, de persze, ez is mindig nagyszerű opció.

Mindig voltak problémái az indulatkezeléssel (ahogy az autoritási kérdésekkel is), és a mai napig senkinek sem sikerült megnevelnie. Egyedül a munkájában sikerült némi csekély sikert elérnie ez ügyben, de a szájára továbbra sem tud (és talán soha nem is fog tudni) lakatot tenni. Kissé kezelhetetlen, nagypofájú, illetlen, és ha csak egyszerűen össze szeretnénk foglalni: rettentően sok.

Türelmetlen, nyughatatlan, harsány, örökmozgó, vakmerő, szolid hőskomplexusa van, nem tudja elviselni, ha ignorálják – megvan a minta-griffendéles? –, folyton a saját feje után megy, és úgy általában, elég nagy fejtörést szokott okozni a környezetének, hogy honnan ez a kifogyhatatlan energia, és mégis hova űzi ez a kifogyhatatlan energia ezt a lányt folyton? Egy ideig persze lehetett arra fogni, hogy nem találja a helyét, a varázsvilág, és a varázstalan közötti határmezsgyén imbolyogva, de mostanra ezzel aligha takarózhat. Élvezi, hogy mindkét világban otthonosan mozog, ott van a munkája, amit szeret, mégsem változott szinte semmit, ahhoz képest, amilyen volt mondjuk tizenhat évesen.

Rettentően bunkó tud lenni, nála ez afféle alapbeállás, és még azokkal is, akiket egyébként kedvel. Szabad szájú, káromkodik, és gondolkodás nélkül beszél, még akkor is, ha ebből csak hátránya származik. Az a fajta ember, aki gondolkodás nélkül besétálna egy temetésre azzal a felkiáltással, hogy „hol a buli?”, csak mert nincs különösebben tekintettel mások érzéseire. Persze, ha az ő érzéseiről van szó, az egészen más kérdés… a harsány külső egy ideig talán leplezheti saját lelki törékenységét, de igazán nem csinál belőle titkot. Egyik percben képes fülsértően, percekig nevetni, majd aztán igazi drámakirálynőhöz méltón fél órát zokogni, ha valakinek sikerült megbántania. Ami azért nem olyan egyszerű, de nyilván neki is vannak az életében fontos emberek, fontos döntések, fontos momentumok, melyekre érzékenyebb a kelleténél (ha azt nézzük, hogy a rengeteg ostobaságból, amit elkövetett életében, mit tett olyan emberek miatt, akiket szeret, vagy szeretett, legalább olyan hetven százaléknál járnánk). A családjára, példának okáért, vagy arra, ha nem kap elég elismerést, voltaképpen nem kell nagy agyturkásznak lenni ahhoz, hogy él-hal a figyelemért, és nem csak azért követeli meg magának, mert ez a hobbija (bár, egy kicsit az is), hanem mert gyerekként sosem kapott belőle eleget.

Megosztó személyiség, biztosan nem tudja bárki könnyedén megkedvelni, és nem is igyekszik rá nagyon okot adni. A barátai gyakorlatilag fontosabbak számára, mint a családja, tűzbe menne értük, és meg is teszi, még akkor is, ha a kutya sem kérte rá. Önbíráskodásra hajlamos, és nem viseli el a szarakodást, bármiről legyen is szó. Ha valaki viszont elég teret (meg figyelmet) biztosít neki az életében, voltaképpen olyan embert kap maga mellé, akire sziklaszilárdan számíthat, akinek nem okoz problémát, hogy feláldozza a maga dolgait másokért, aki elmondhatatlanul tud szeretni, és akit sosem (de tényleg, gyakorlatilag sosem) fog tudni elijeszteni, mert még a legrosszabb napokon is, a legrosszabb formádban is ugyanolyan fontos leszel neki.

Alapvetően nyitottnak mutatja magát az emberek felé, gyakorlatilag sosem lehet eldönteni róla, hogy ő most folyamatosan flörtöl mindenkivel – vagy senkivel –, vagy inkább sérteget mindenkit, aki csak hozzászól. Bizonyára, mint vele kapcsolatban megannyi minden más, ez is csak ízlés kérdése.
[/font]

Erősség || hűséges, kitartó, erős akaratú, határozott, önálló, jólelkű (noha ezt bizonyára sokan megkérdőjeleznék), szórakoztató, energiával teli.
Gyengeség || csökönyös, könnyelmű, hirtelen haragú, agresszív, szabados, bunkó, intoleráns, tapintatlan.

Apróságok

mindig || szabadság, szerelem, szórakozás, izgalom, kávékávékávé, alkohol, balhék és botrányok, kutyák, vagy úgy egyébként, állatok, emberek.
soha || unalom, kötelezettségek, szabályok, tisztelet, túl sok alvás, arrogancia, család, macskák, emberek.
hobbik || megtesz minden tőle telhetőt, hogy felgyújtsa a világot.
merengő || Rossz emléke, főleg gyerekkori, annyi van, mint a tenger – kezdve minden egyes szabályszegésével a magániskolákban, melyeket ahhoz méltó apai büntetés követett (példának okáért, amikor kilenc évesen bentlakásos iskolába száműzték Svájcba), folytatva a számos családi karácsony lelki terrorjával, vagy azzal, amikor a családfő azzal fenyegetőzött, hogy ki fogja tagadni a bátyját, ezzel sokkal több terhet róva a kisebbik gyerekére; vagy akár bármelyik eget rengető vitája a bátyjával… annak ellenére, hogy egyébként sem volt soha csupa vidámság az élete, a legtöbb negatív emléket a családjával kapcsolatban hordozza, szinte ki sem tudná választani az „egyetlen, igazi legrosszabbat”. (Jó, ha nagyon muszáj lenne, akkor bizonyára az lenne, amikor élete első bentlakásos iskolájának bejárati ajtajában áll, két bőrönddel, amiből még egy is nagyobb volt nála, míg a szülei hátra sem pillantva kocsiba vágják magukat, és indulnak vissza a reptérre.)
A legjobb emléke sokkal egyszerűbb – a nap, amikor megtudta, hogy boszorkány. Akkor persze még ő maga sem volt tisztában azzal, hogy számára igazi megváltás lesz a mágia ajánlata, és az egyenes út, hogy elmenekülhessen a családjától, de évekkel később már egyértelműen így gondol a napra, amikor megkapta a roxforti levelét. Megváltásként.
mumus || az apja fenyegető, vele ordító, alakja, aki a fejére olvas mindent, amiben csalódást okozott.
Edevis tükre || egy boldog, békés otthon az álma, szerető család, egyszerű élet, de sosem állt a tükör előtt, és tulajdonképpen egyáltalán nincs tisztában vele, hogy valóban ezt keresi az életben, és erre vágyik. Egy nap, talán…
százfűlé-főzet || Pipacs-vörös, szemernyi mákos foltokkal, ízre fanyar és kesernyés elsőre kellemetlen keveréke, de az utóíze akár a méz.
Amortentia || égett fa, füst, bergamot, citrom, kesernyés kávéaroma.
titkok || A varázsvilág-beli életében rengeteg dolgot igyekszik eltitkolni a családjáról. Azt természetesen nem titkolja, hogy a boszorkány anyja is gyakorlatilag ugyanolyan mugli életet él, mint náluk minden varázstalan családtag – nem is tudná, annak idején az anyja közelebbi barátai eléggé fennakadtak választott életmódján, de azt már nem szívesen reklámozza, hogy a családja nem csak vagyonos, de rettentően befolyásos is. Persze könnyen utánajárhat ennek bárki, ha akar, de ha rajta múlik, sosem mond konkrétumokat a családjáról, vagy épp hazudik róla, hol ezt, hol azt. Igyekszik serényen titkolni azt is, hogy megmagyarázhatatlan módon fél az apjától – nyilván ez nem tenne jót a rettenthetetlen átoktörő imázsának.
Alapvetően sem a világ legegyenesebb és őszintébb embere – előreszeretettel hazudik, vagy ferdít korábbi kapcsolatai, szívtörései, vagy egyéb olyan dolgok kapcsán, amelyek miatt egyébként halálosan feleslegesnek tűnik a lódításaiba fektetett energia. (Az is.)
azt beszélik, hogy... || legegyszerűbbként számtalanszor vonták már kétségbe az épelméjűségét. A rossz nyelvek szerint kezelték a Mandragórában válogatott agybajok miatt, de biztosan járt már valamilyen mugli elvonón, az nem lehet, hogy még nem, tudjátok, mennyit tud inni?! (A pletykának egyébként semmilyen igazságtartalma nincs, átlagos pszichés – vagy inkább érzelmi - defekteket leszámítva semmi baja az agyának, és függőségektől sem szenved, hacsak a dohányzást nem számítjuk.)
Saját magának köszönheti, de a Roxfortban lelkesen kitartott róla a pletyka, hogy meggyilkolta/megpróbálta meggyilkolni az apját – éppen melyik verzió futott. (Természetesen ilyesmiről szó sem volt, az apja él és virul – sajnos – ráadásul sosem tört az életére, de elképzelhető, hogy egyszer ~~sokszor~~ erős célzásokat tett arra, hogy válogatott módokon tudná kicsinálni. Mindig nagyon értett a drámai túlzásokhoz.)
Se szeri, se száma, életének különböző szakaszaiban hány sráccal hozták hírbe – és egy ízben egy lánnyal is. Az ilyesmit rendszerint kommentárra sem szokta méltatni. (Az esetek nagy része, már amiről tudomása van, valamilyen szinten valószínűleg igaz volt, kíváncsi alkat, és szeret próbálkozni… ha szalonképesen akarjuk indokolni a viselkedését, mely olykor mások párkapcsolatát sem tartja tiszteletben.)

A család

apa || Barnaby Rolf Barbour; 55; mugli; Barnaby Barbour viszonya voltaképpen minden gyerekével a feszült-borzalmas tengely mentén mozog, és imbolyog, és de ha választania kéne, melyik gyereke a legnagyobb csalódás, akkor biztosan Sage-re bökne. Nem elég, hogy volt pofája boszorkánynak születni, még viselkedni sem tud rendesen, csökönyös, mint egy öszvér, csak szégyent hoz a család nevére, és úgy egyáltalán, mi haszna, ha valószínűleg még egy normális házasságra sem lehet rávenni? Neki az ő korában már megszületett az első gyereke… Sage persze minderre igyekszik jó magasról tenni, és csak boldog-boldogtalannak hangoztatni, mennyire rühelli az apját. Képtelenek úgy egy légtérben lenni, hogy ne vesznének össze valamin minimum tíz perc alatt, ennek köszönhetően minden családi összejövetelen az a legbiztosabb, ha az asztal két legtávolabbi pontjára ültetik őket, de még ez sem garancia semmire. Sage persze valahol mindig is nehezményezte, hogy az apja képtelen őt megfelelően szeretni – mostanra már lemondott arról, hogy ez valaha változni fog, de a sebeit örökké nyalogatni fogja.
anya || Laura Elisabeth Barbour (née Llyod); 50; mugliszületésű; Sage kapcsolata az anyjával kissé távolságtartó. Voltaképpen mérhetetlenül sajnálja az anyját (mert feleségül ment az apjához mert boszorkány, aki gyakorlatilag egy mugli életét éli, mert nincs erős akarata, nincsenek önálló gondolatai, és, és, és-), de mivel az anyja nem kimondottan igényli az ő sajnálatát, nem nagyon tudnak mit kezdeni egymással. Az anyja olykor megpróbál közelebb férkőzni a lányához, vagy igyekszik jóvátenni az apja zsarnokságát, de erre meg Sage-nek nincs szüksége. Már jó ideje nincs. A kapcsolatuk kevésbé feszült, mint az apjával, de semmiképp sem nevezhető sem őszintének, sem szeretetteljesnek. Elviselik egymást, jobb napokon még tudnak is beszélgetni felszínes dolgokról, de ennyi.
testvérek || Barnaby Barbour Jr.; 29, félvér; Jr. és Sage kapcsolata legalább annyira ingatag, mint úgy általában bármelyik Barbour kapcsolata bármelyik másik Barbourral. „Béke” időkben Barney és Sage jól kijönnek, tulajdonképpen elég hasonló alkatok, csökönyösek, határozottak, karakán véleményük van mindenről, épp csak a fiú mindig jobban igyekezett beleolvadni a családi képbe, megfelelni a családi elvárásoknak, mint a húga, és úton-útfélen ez parázs vitákat szül kettejük között. Főleg, mióta a fiú, úgy fest, enged végleg a családi elvárásnak, és ahelyett, hogy a varázsvilágban találna magának munkát, átveszi a családi vállalkozást. Sage szerint ez természetellenes és gusztustalan. A maguk néha kicsit abszurd módján viszont igyekeznek ott lenni a másiknak. Sage biztos nem számol be neki az életében még néha a fontosabb dolgokról sem, nemhogy a kicsikről, biztos nem hívná fel azzal, hogy iszonyatosan berúgott, és nem talál haza, de ha mondjuk megölne valakit, és el kéne tüntetnie a testet, akkor valószínűleg a bátyja segítségét kérné.
Charlotte Barbour; 19; félvér; szegény kicsi Lottét jól megszívatta az élet. Mivel a nővére kimondottan alkalmatlannak bizonyult a család kicsi kincse szerepkörre, ezért az Lottéra hárul, aki nem igyekszik eléggé kikerülni ebből a szerepkörből, noha gyűlöli. Teljesen alárendeli magát a családnak, még jobban, mint Barney, és Sage ezt nem bírja elviselni. Változó intenzitással próbálja „megmenteni” a húgát, aki viszont legalább a család konokságot örökölte, és dacból elhárítja a nővére minden közeledését, minek eredményeképp üres, feszült a kapcsolat kettejük között (is). Lottie talán azt várná, hogy a nővére valami drasztikusabb felszólalást produkáljon a védelmében, de Sage sosincs annyit a családjukkal, hogy erre akár csak esélye is legyen…
gyermekek || ---
állatok || a barátai…?

Családtörténet ||

A Barbour-ok már évszázadok óta Anglia lakói, és soha nem is hagyták el a szigetországot, hogy máshol próbáljanak szerencsét. Büszkék arra, hogy itt élhetnek, és még büszkébbek arra, amit vagyonilag itt felhalmoztak. Igen, jól gondolod, egy ízig-vérig varázstalan, mugli családról van szó.

Barnaby Barbour ük-üknagyapja indította az akkor még jelentéktelennek tűnő családi vállalkozást (annak idején ezt valószínűleg leginkább kereskedésnek hívták volna), ami a huszadik századra már egészen más arcot öltött magára. A Barbour & Co. Enterprise egy gusztustalan (Sage szóhasználatával élve) pénzügyi konglomerátum, mely több alosztállyal, és tevékenységi körrel bír, mint ami normális lenne (megint csak), vagy mint amivel egyszerűen meg lehetne fogalmazni, mit is csinálnak voltaképpen (Sage-nek egy idő után voltaképpen erről már fogalma sem volt. Gyerekként nem értette, most meg már nem érdekli.) Fő profiljuk üzletek felvásárlása, továbbadása, nyereségessé tétele; befektetnek, hiteleznek, és még csinálnak rengeteg olyan dolgot, amitől valószínűleg tényleg minden jóérzésű ember gyomra elegáns szaltóval felfordul.

A Barbour család most már négy generációja nőtt fel eme cég (és a cég generálta mérhetetlen vagyon) árnyékában, és voltaképpen minden elvüket, minden döntésüket, minden büszkeségüket innen származtatják.
Sage édesapja a vállalat jelenkori vezetője, és mint olyan, egész életében erre készítették fel. Ha valaha volt is benne egy cseppnyi jóérzés, és kedvesség, valamikor feltételek nélkül behódolt az üzlet „aki mer, az nyer”, meg „ha te nem csinálod ki őket, ők csinálnak ki téged” mottóinak, és sokkal inkább izgatja minden, ami munka, mint a saját családja, és pont ilyen volt az apja is.

Ami a Lloydokat illeti, régóta üzlettársai Barbouréknak. Náluk kevésbé befolyásosak, és vagyonosak ugyan, de ezt egy átlagember biztosan nem mondaná meg, legalább annyira kékvérűként élnek. Régi angol családról van szó szintén, egykor kisebb grófsággal is rendelkeztek, ami aztán az évek viharában visszaszállt az államra, de azért épp eléggé kárpótolták őket ezért, és sikerült megfelelő helyekre befektetniük a pénzüket, hogy soha ne
kelljen túlságosan sokat dolgozniuk. Lloydékat az a mérhetetlen balszerencse érte, hogy egyetlen lányuk mágiával született. Laura Llyod kijárta a Roxfortot, de szülői nyomásra hátat fordított a varázsvilágnak szinte rögtön, és a szülők áldásos áskálódásának köszönhetően nemsokára Mrs. Barbour lett belőle, mely frigyet három gyermekkel áldotta meg, vagy inkább három varázshasználóval átkozta még tovább, hiába reménykedtek, hogy a tökéletesen varázstalan Barbour vér megteszi majd a kívánt hatást…

A jelenlegi Barbour család így meglehetősen érdekes hibridként funkcionál (noha merő túlzás ezt állítani). Erős apai vezetés alatt áll gyakorlatilag mindenki, aki csak kapcsolatba kerül velük, mind munka-szintjén, mind a családtagok. Barnaby Barbour vasmarokkal igyekszik irányítani mindent, és mindenkit, ami egészen jól is ment, egészen addig, amíg ki nem derült szépen sorjában minden gyerekéről, hogy varázshasználó. Mert így mégis mit csináljon velük…?

Hiába volt nagy az öröm, amikor az első gyerek fiú lett – hiszen megvan a tökéletes örökös, fiú is, Barbour is, tizenegy éves koráig szépen, engedelmesen nevelkedett, aztán úgy tűnt, minden megy a lecsóba. Kétségtelenül az volt a család első nagy töréspontja, amikor Barnaby Jr. levelet kapott a Roxfortból… aztán onnan minden megindult a lejtőn a húgaival egyetemben.
Barnaby és Barnaby Jr. harca nagyjából a fiatalabbik Barbour tizenhatodik életévétől tart. A fiú hol kitart amellett, hogy esze ágában sincs a mugli világban ragadni, hol hajlik engedelmeskedni az apai akaratnak. Egyszer odáig fajult az előbbi hitvallása, hogy kis híján kitagadták, aztán mégis visszatáncolt a szakadék széléről.
Sage-nek afféle „vésztartalékként” kellett volna funkcionálnia arra az esetre, ha nem teljesülnek a bátyjához fűzött hatalmas remények, de már gyerekkorában voltak jelek arra, hogy nem megfelelő alany ehhez az egészhez (ahhoz meg pláne nem, hogy elvezessen egy ilyen hatalmas, és nagyszerű vállalatot), tizenkét éves korára pedig meglehetősen egyértelművé vált, hogy tökéletesen irányíthatatlan lesz.
Charlotte viszonylag kései gyerekként született, és leginkább arra akarja használni mindkét szülője, hogy jóvátegye a testvérei „bűneit”, és tökéletes gyerek legyen belőle. Mert egy tizenkilenc éves lány nyilván nem vágyhat semmi másra, mint a tökéletességre, a jó házasságra, megfelelő társasági körökre…
Igazi angol idill. Mernél mást mondani.

Külsőségek

magasság || 167 cm
testalkat || szálkásan izmos, de kellemesen nőies
szemszín || viharkék
hajszín || aranyszőke
kinézet || Szemrevaló teremtés, világéletében, bármerre is járt a „fú, de jó nő” kategóriájába esett. Vagy inkább a „fú, de jó nő, kár hogy teljesen őrült” kategóriájába. Középmagas, formás, szőke, arcra is csinos, már a kisugárzásából is egyértelmű, hogy meglehetősen zabolátlan teremtés, úgyhogy mindig is vonzotta a figyelmet, egy ideig még azokét is, akiknek egyébként talán tényleg nem az esete.
Sosem az a nő volt mondjuk, akire az ízlése miatt figyelnének fel. Gyűlöl öltözködni, nincs hozzá türelme, utál vásárolni, és úgy egyáltalán, nem szeret semmit, ami nem kényelmes. Megjelenését tekintve nem a ruhái a feltűnők benne. Mindig szívesebben húzott fel egy farmert, és egy bakancsot, a fésűt meg még hírből sem ismeri. Régen ez egyértelmű lázadás volt az ellen, amit a családja egy szép, angyalszőke kislánytól elvárna. Efféle lázongás már nincs benne, viszont azt ki nem állhatja, ha „lányként” kezelik a munkája során, úgyhogy vele maradt az egyszerű öltözködés öreg megszokása. Nem mintha ez igazából segítene azon, hogy kevesebbet bámulják meg, gyakorlatilag képtelen konszolidáltan öltözködni annak ellenére, hogy a kényelem nála az első szempont.
Mániája nem megfelelően felöltözni bizonyos alkalmakra. Egyszer még lehet, hogy kivágják a minisztériumból, vagy egy temetésről, bármiféle évfordulóról. Néha, ha a hangulata éppen olyan, a legbizarrabb, bohémabb dolgokat tudja magára ölteni, főként ha „civilben” van, kendők, sálak, kalapok, furcsa cipők, és ráadásul szégyentelenül jól néz ki, bármi van rajta.
Nem szívesen szöszöl azzal, hogy olyan legyen, mint akit skatulyából húznak ki, de azért van nála példa erre is – már egy ideje nem mer azzal szórakozni, hogy vásott hippinek öltözik családi összejöveteleken. Ha bármelyik barátja látná, milyen puccba tudja vágni magát ilyen eseményekre, valószínűleg a padlóról kéne összekaparnia az állát. Jobbára az igazán kedves barátaiért hajlandó megemberelni magát, de minden napot hiszti előz meg, amikor tudja, magassarkút kell felhúznia. Minek ez a gyötrelem? Anélkül is lehet valaki „fúdejónő”. Még akkor is, ha tényleg bolond.

Tudás és karrier

pálca típusa || 13 hüvelyk, ciprus, sárkányszív-izomhúr maggal
végzettség || Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola, Griffendél Godrik Akadémia – átoktörő szak.
Az Akadémia eredményei mind a hat félév során, mind a záróvizsgáját tekintve elég egységes képet mutattak: a gyakorlati tárgyakban mindig kiváló volt, de bármiből, ahol elméletben kellett vizsgázni többnyire csak átcsusszant, azzal az egy-két kivétellel, ahol tényleg érdekelte az adott tárgy. Átoktörőként szerencsére sokkal többre értékelték a magabiztos, leleményes pálcahasználatát, mint azt, hogy fel tudja-e sorolni minden rúna fejlődésének történetét, úgyhogy ebből az iskola után sok hátránya nem származott, csak a tanulmányai során szenvedett egy „keveset”.
foglalkozás || átoktörő – gyakran dolgozik a Gringottsnak, de nem hajlandó leszerződni (egyelőre), szabadúszónak vallja magát.
varázslói ismeretek || Mint átoktörő az átkok, és ellenátkok a specialitásai, nem utolsó párbajozónak sem, de mindig szerette az átváltoztatástant is. A szakmája miatt igyekezett beleásni magát a rúnaismeretbe, és egy kevéssé a számmisztikába is, de ezen a téren a tudása sokkal inkább kemény munka, mint szerencsés adottságok eredménye. Alapvetően sokkal ügyesebb a gyakorlati bűbájokban, mint bármiféle varázselméletben. Világéletében a gyengéje volt a mágiatörténet és a bájitaltan, háztartási és-vagy szerelmi bűbájokban pedig kimondottan katasztrofális minden próbálkozása. Inkább fel is hagyott velük teljesen.

Egyéb

avialany || Amber Heard