Más sem jár a fejében, hogy már megint itthon lebzsel az a haszontalan lány! Nem érti, nem fér a fejébe, miért nem képes a többiekkel együtt az iskolába járni, és ott némi okosságot magába szívni, már amennyiben képes lenne ilyenre a fejében beágyazódott borsónyi aggyal. Megvető mordulás az, mi elhagyja az ajkait, miközben ledobja az eddig kezében tartott pergamentekercset. Szólította, igen, mert úgy gondolta, épp itt az ideje, hogy elbeszélgessenek. Bella közel-távol nincs. Talán már megint Mirolnál mulatja az időt.. Érdekes. Erre a gondolatra most nem jártja át a tüzes düh, ami egyébként minden szőrszálát az égnek állítja! Most csak Bea esete bosszantja, a többit mind kizárja. Az ügy végére fog járni, s ha nem talál valami megoldást... De fog! Mert ő mindig kitalál valamit, ami persze számára a legjobb, és a legkényelmesebb. Az egy pillanatra sem érdekli, hogy esetleg a másiknak jó vagy rossz. Az ő házában él, s az ő éltető levegőjét szívja el előle tehát.. azt kell tennie amit Ő mond! A neje pedig örüljön, hogy nem tekeri ki mindkettejük nyakát, s nem élvezi a csigolyák édes kis roppanását.
Az ajtó nyílik, ő pedig még mindig a hatalmas tölgyfaíróasztal mögött ül, a bőrfotelban, mely szinten tiszteletet vív ki méreteivel. Tökéletesen illik hozzá, a ház urához. Szemei megvetően villannak, s az ajkai fintorba rándulnak, ahogy meglátja a festékfoltokat, mely beszennyezi a bájos arcot. Mocsok? Mocskos, tetőtől talpig.
- Örömömre szolgál, hogy félbeszakítottad gyermeteg játékaidat, s lefáradtál hozzám. ? Ez a köszönés, a másik köszöntése, minden kedvesség hiányzik belőle, minden olyan érzés, melytől a lány egy percig is emberi lénynek érezheti magát. ? Foglalj helyet. -
Azért még vele is tud úgy bánni, hogy ne érezze magát egy kivetett állatnak, melybe még bele is rúgnak párszor. Sőt, még a karját is megemeli, s az asztal túloldalán árválkodó fotelokra mutat. A széke karfáin megtámasztja könyökeit, s ujjainak hegyét összeérintve, néz a lányra, s amikor amaz helyet foglal, megenged magának egy halk szusszanást. Nem, ez nem sóhaj, hiszen ő nem sóhajtozik holmi megkeseredett nő.
-
Beatrice, mond, van valami terved a jövőre nézve? Mert remélem azt tudod, hogy nem fogom ezt a mostani állapotot eltűrni, miszerint mást sem csinálsz, csak mint egy csecsemő, kuporogsz a szobádban, s holmi ecsetekkel festegetsz. ? A nevét valami különös furcsasággal ejtett ki, lehet volt benne elrejtve némi gyengédség? Ha volt is, az utána következő szavak hamar elsöpörték ezt az érzetet. Megvetette s lenézte a lányt, s amit csinált, ez nem kétség. Ráadásul még Tristram sem tudott vele mit kezdeni, ami a tanitatását illeti. A fiúnak vannak fontosabb kötelességei, mint sem egy ilyen félbolond mellett erőlködjön egésznap, ezt Rodnak is el kellett ismernie.
- Egyébként.. most sem tudom, miért vagy itthon, ahelyett, hogy a Roxfortban csücsülnél a többi korodbeli boszorkánnyal, s varázslóval?! -