The thief of a picture

          Mivel nem számíthatok semmiféle segítségre olyan szempontból, hogy ne fázzak meg, kénytelen vagyok összefogni magam körül a karom, hogy legalább ezzel csökkentsem a lehetőségét. Nem mintha egy csontig hatoló hidegben ez lehetséges lenne. Mert úgy érzem, nem is a terület hidege az, ami kikészít, hanem valami más. Valami olyan, amit eddig csak egyszer éreztem, és akkor egy szellem lakta házban voltam.
          Körbenézek a helyiségben, ahol a legnagyobb úr a kosz. Hihetetlen, hogy itt valaha emberek éltek. Előveszem én is a pálcámat, mert hát két fényforrás többet ér, mint egy, aztán elkezdek körbe lépkedni a helyiségben, be is nézek néhány helyre. Így lehet az, hogy mikor benézek egy éjjeliszekrény fiókjába, egy onnan kikandikáló halott bogár megijeszt annyira, hogy egyet sikkantsak. Miután megnyugtatom zakatoló szívem, elnevetem magam.
          - Csak egy bogár volt.
          Azt már nem is akarom elárulni, hogy egy halott bogár. Ha eddig nem is voltam a fura lány, most majd biztos az leszek. Nem is merek tovább keresgélni, hiszen semmi sem tartozik rám. Látszólag Ivan is idegenként van itt, mert a sok letakart bútor és a por nem arra utal, hogy bárki is lakna itt. Azért bemegyek egy gardróbnak tűnő helyiségbe, ahol találok egy papírdobozt. Szépen be van csomagolva, a helyhez talán túl szépen is. A díszítése még a poron keresztül is látszik. Tényleg nem ide illik.
          Mire azonban megnézhetném a tartalmát meghallom kintről a férfi hangját. Talált valamit, és most azt várja, hogy én ellenőrizzem. Persze, ha valaki nem tudja, hogy mit keres, akkor úgy nem csoda, hogy más segítségét kell kérnie. Kimasírozok a helyiségből és ránézek a képre, majd fel is derül az arcom.
          - Igen, az az – mosolyodom el. – De miért van itt? Ennek a képnek máshol kéne lennie.
          Máshol, de mégis hol? A ház többi részéhez nagyon nem illik, és így még az is lehet, hogy lopták? Megmagyarázná miért tűnt el nyomtalanul, de azt nem, hogy miért itt van. Mindegy, kitalálni a kép történetét és útját már nem az én feladatom. Azt viszont érdekes látni, ahogy Ivan arca eltorzul és valamilyen okból kifolyólag úgy adja át nekem a képet, mintha éppen tüzet fogna. Alaposabban megnézem a gyér fényben, de tudom, ez az.
          - Csodálatos.
          Elindulok kifelé, kicsit roham léptékben. Egyrészt azért, mert már teljesen átfagytam. Másrészt azért, mert jobban szeretném megnézni a festményt. Esetleg leporolni kicsit. Ahogy felérek a föld szintjére érezhetően melegebbnek érzem a levegőt, és sokkal világosabb, ezért hunyorognom is kell kicsit. Lefújom kicsit a képet, majd csillogó szemekkel nézek végig rajta.
          - Csodálatos – ismétlem meg magam. – Tényleg… Ez a kép rengeteget ér. Tényleg nem gond, ha elviszem?
          El is kezdek araszolni kifelé, nem látványos ám annál feltűnőbb módon. Ki tudja lehet-e itt hoppanálni, de még ha lehetne is, akkor sem tenném meg. Nem egy ilyen értékes képpel a kezemben. Óh, bárcsak elmondhatnám a világnak, de akkor oda kéne adnom a jogos tulajdonosának. Erre pedig nem vagyok biztos, hogy felkészültem.
          Végül mielőtt még teljes egészében megfordulnék és kimennék az ajtón, leteszem az egyik fehér lepellel letakart valamire a képet, majd odalépek Ivanhoz és megölelem. Magam se tudom mi ütött belém, hiszen nem szoktam idegenekkel ölelkezni.
          - Köszönöm. De vigyázzon, hogy a tulajdonosok ne jöjjenek rá az ajándékára. Nem tudni mi lett a ház gazdáival.  
          Elengedem a férfit, majd magamhoz veszem a képet és elindulok. Ezúttal jól jött a kutató munka, még akkor is, ha eleinte azt hittem, hogy teljesen felesleges lesz. Még úgy is, hogy a végére is úgy tűnt, hogy teljesen felesleges volt, hiszen egyedül nem biztos, hogy jutottam volna valamire. Hiába, én nem olyannak születtem, aki könnyedén besurranna bárhova.

Köszönöm a játékot.