Czikornyai és Patza

TO; M E R E L

2000. június


"Well, your fingers weave quick minarets
Speak in secret alphabets
I light another cigarette
Learn to forget, learn to forget"

Valószínűleg nem kellett volna ráindulni Pirosokára az első öt percben, akkor könnyebb is lehetett volna a helyzet annál, mint ami és nem koslatok utána a vélhetően nagy hülyeségbe. Ez van, ha az ember hónapok óta ki van éhezve és nem gondol még véletlenül sem arra, hogy majd farkasbőrbe bújik és úgy az érzékei még jobban megvadítják a testét. Meglepően erőteljesen éreztem a cseppet sem különös vágyat, hogy a bőrébe mélyesszem a fogam vagy még közelebbről szippantsam be az illatát.
– Mint egy szádba repülő sültgalamb?– Fordult felém menet közben. Én persze mit éreztem, ahelyett, hogy felfogtam volna a nekem szánt humoros mondatot? Hát még jó, hogy azt, ahogy a ruhája alja kicsit megpördül a vékony lábak körül és az illata is egy erőteljesebb széllökés ként cirógatott végig a borostás képemen.
Ezért csak egy vicsorgásra telt tőlem normális válasz helyett. Ráadásul az sem neki szólt, hanem inkább nekem, amiért ilyen szerencsétlen vagyok. Kétlem, hogy Piroska a való életben egy fokkal is jobban tetszene bármelyik átlagos nőnél, de itt valamiért kívánatosnak tűnt. Ezért közelebb és közelebb léptem hozzá, megvolt az az előnyöm, hogy hosszú lábaim vannak, ám azt nem terveztem, hogy nekiesnék. Ennyire még talán kontrollálni tudtam magam… talán… Semmiben sem lehettem biztos, hiszen a farkas érzékei egészen másképp viselkedtek, mint a sajátjaim.
– Mikor mondtam én, hogy a nagymama házához megyünk? Talán tök máshova megyünk. Talán nem is megyünk sehova. Talán ez az erdő csak egy útvesztő, és nem az a lényege, hogy valahova jussunk. Na de kinek szól eleve? A te útvesztőd, az ő útvesztőjük, az én útvesztőm?
– Akkor mi lenne a lényeg, ha nem az, hogy valamit csináljunk a kijutásért?– kérdeztem, a többit már nem volt időm lereagálni. Neszre lettem figyelmes, a farkasösztönök bekapcsoltak és hamarosan egy bokorban kötöttem ki, elijesztve valami madárfélét. Tudtam, hogy össze kéne szednem magam, de ahhoz nagyon is kellett volna a bűzrúd, hogy elszívjam, majd kifújjam sárkányformán a füstöt, mint annyiszor. Már amúgy is túl mufurc lettem a megvonásától és ez idővel csak rosszabbodni fog. Persze ezt Piroska nem tudhatta.
Megfordultam s szembe találtam magam a felém nyújtott vékony ujjakkal. Így hát, elfogadva, de nem rá nehezedve, talpra pattantam. Egy pillanatra belenéztem a sötét szemekbe, aztán inkább elfordítottam a fejemet. Nem akartam továbbra sem bántani.
– És mire felfogod, mit daráltam le az előbb, el is vesztetted a fonalat, hogy hol vagyunk, hova megyünk, és úgy eleve minek. Csak mi vagyunk itt és az erdő, ameddig látod. – Éreztem, hogy vigyorog, de nem néztem rá. Egyértelmű volt, hogy remekül elszórakozik velem, nem áltattam magam, hogy nem így van. De nem baj.
– Vagy úgy teszek, mintha elvesztettem volna a fonalat és beleesek a csapdádba, aztán széttéplek… – Közöltem nyugodtan és vállat rántottam.
Piroska okosnak hitte magát. Ez ennyiből már bőven kiderült, na nem, mintha zavart volna. Engem még mindig az foglalt le, hogy elnyomjak magamban egy csomó dolgot, amit a farkas akart kihozni belőlem.
– Akkor csalj el, hogy elveszítsem a fonalat, hátha akkor kijutok a valóságba és végre rágyújthatok. Határozottan izgalmasabb lenne, mint itt császkálni ezekkel a karmokkal és két farokkal. Nekem ugyanis egy tökéletesen megteszi. Nem vagyok ilyen nagyra vágyó. – Folytattam magamhoz mérten meglehetősen nyersen. – És ha már itt tartunk meg kéne jelölnöm a területem, szóval örülnék, ha elfordulnál… – Tettem hozzá és az egyik fához léptem. Már húztam is le a nadrágom cipzárját. – Bizonyára ez is egy farkas dolog.