Trouble Is A Friend

[Nem vagy te túl fiatal és csinos ahhoz, hogy ilyeneket szívj?]

1998. július-augusztus csókváltása

Minnie Balmoral és az álmatlanság sötét következményei

Sosem voltam jó mesélő, talán nincs is meg bennem a képesség erre, ahogyan a töretlen bizalomra sem – de mesélnivalóm bőven lenne, így marad ez a lehetőség, a csendes percek kitöltése valamivel, ami tovalöki a kereket, de mégsem teszek valójában semmit.
Forró nyári éjszaka van, az ablak sarkig kitárva, beszűrődik a levegő fátylán a város tüzének lappangó füstje, és erősen viszketnek az ujjaim egy cigaretta után, de elfogytak a szálak, a gyűrött doboz szomorúan tátja felém a nyelvetlen száját a komódról. Mellette apró asztali tükör, amelybe felnézve magamat is láthatom, ha épp végképp elsavanyítana a jó dolgom.
Felülök a gyűrött ágyon, épp olyan vacakul érzem magam, mint ahogy az ágynemű lehet vele, ha sokadik napja ráugrom a vetetlen testére, és két vackolódás után már alszom is – hálátlan dolognak tartanám a helyében, és mindent elkövetnék, hogy megnehezítsem a bűntettet. Úgy látszik, a fáradt fantáziám a szinesztézia gyengéd karjaiban keres menedéket, én magam pedig már az ablakból bámulok kifelé, át a sötét udvaron, valami olyan hely után kutatva, amelyet nem tudok elrontani ezzel az éjjeli insomniával egybekötött ámokfutással.
A normális emberek ilyenkor alszanak, eszükbe sem jut virrasztani és új trükköket kiötölni a szórakoztatásra a békés pihenés helyett. Nem nehéz megmondani, én sajnos nem tartozom közéjük, a fáradt pillantás, amit a hátam mögé vetek, arról árulkodik, hogy nem tudok alkalmazkodni az évezredes felálláshoz, miszerint a csillagok fényében álomra hajtjuk a fejünket, ha pedig a nap ragyog felettünk, ébren élvezzük a sugarait. Valahol, nagyon távol, az emlékezet szélben csapkodó függönyén túl most egy kislány épp ugyanezt gondolja, sápadt kis arca nem London háztetőit, hanem a messze nyúló birtokot kémleli.
- Papa? – kérdezi, inkább csak magától, nem is sejti, hogy ott állok mellette – Papa, ne haragudj rám, tudom, hogy haszontalan vagyok, anya is ezt mondja, de nem tudok aludni, bárhogy próbálom.
Karba tett kézzel figyelem őt, emlékeimben megőrzött, alig tízéves önmagam. A bizarrul élénk képzeletem partnernek bizonyul az ilyen estéken, és habár ez csak a múlt felidézésnek egy módja, megnyugvást nyújt a jelen háborgásában.
- Ma megint itt voltak azok a gyerekek, és az egyikük levelet kapott a Roxfortból. Félek, mi lesz akkor, ha én nem fogok jövőre… mit mondok anyának? Szeretném, ha elismerne, és máshogy sosem fog. A fiú, Geralt már oda jár, és mikor megkérdeztem, melyik házba fogok kerülni, kinevetett! „Egy ilyen csalódást sehol nem fogadnak szívesen!”
Nem esik nehezemre felidézni Geraltot, aki mostanra elfoglalta méltó helyét a társadalomban, mint a Minisztérium megbecsült tagja. Sosem jöttem ki a családjukkal, de nem szívesen mondanám meg a gyermek magamnak, hogy ez nem kizárólag az ő hibájuk volt: ekkorra túl voltam már jó néhány megvető barátkozásnak sem titulálható összeterelésen, amelyeket az aranyvérű felembe hisztérikusan kapaszkodó anyám szorgalmazott. Éles tekintete mindig rám villant, ha úgy ítélte meg, nem teljesítem az elvártakat, és lássuk be, ez jogos véleménynek bizonyult. Egy idő után dacos lettem, kérlelhetetlen, nem érdekelt többé a keresgélés a barát után, de ezt nem rónám fel az átcitált, mellém kényszerített gyerekeknek, akik otthon a levegővel szívták magukba egy olajozottan működő rendszer parfümjét, amely ott volt nekik minden alkalommal, mint mentor, mint cél, mint társ. Én csorba része voltam a készletnek, nem lehetett velem mit kezdeni, elvégre nem voltam egy hagyományos alapokon nyugvó kapcsolat kis gyümölcse, de ugyanakkor a lesajnált varázstalanok sarja sem, és a logikus megoldás, a félvérűek csoportja el volt zárva előlem. Mintha csak fekete és fehér lehetne a válasz a fel sem tett kérdésre. Ma már tudom, anyám saját kudarcai erőltettek ebbe a senki által nem kívánt parttalanságba, és habár az erőszakos tuszkolását kinőhettem, olykor idegenül járok a varázslók között, mintha magam sem tudnám biztosan, mire is számíthatok.



Megtanultam mindent, amit elém tettek, habár kérdő tekintettel robogtam a sorokon, abban a biztos tudatban, hogy sosem kell majd ez nekem, és tehetünk úgy, mintha egy aranyvérű lennék, de ez nem tesz azzá. Mondják persze, hogy az vagy, aminek tartod magad, de ez csak részigazság: a hagyományok tanulhatóak, a tánc kiismerhető, sőt, még az emberekből ösztönös olvasás is javítható a régi órákhoz hasonlóan, azonban az ilyen ember bizonytalan talajon áll mindig, mindenhol, hiszen ha más nem is, ő tisztában van vele, hogy szerepet játszik. Nincs ugyan sok választása, talán még magát is becsaphatja, lehet magabiztos, intrikákkal gurigázó, gőgös és királyként uralkodó, az utolsó gyöngyszem hamis a nyakláncán.
- Papa! Félek, elég sok mindentől mostanában. Tudom, hogy nem léteznek azok, amiket anya mesélt, amik jönnek, és elviszik a rosszul viselkedő gyerekeket… de mi van, ha mégis? Mi van, ha létezik a Hegyek Hölgye, a Will’o’Wisp, az Éjféli és a Fekete Ember?
Elfordítom a tekintetem róla, inkább arra nézek, amerre ő is. Szeretném azt mondani, ezek mind a képzelet játékai, egy se győzni, se veszíteni nem képes bukott hadvezér taktikájának agyagkatonái, de még a mostani képzeletem is testet adhat nekik az olyan éjszakákon, mint a mai. Többről tudom persze, milyen eredettel bír, miből született, de ez nem segít a rémálmokon, az évtizedes álmatlanság olykor megjelenő tünetein. Mégsem miattuk virrasztok, ahogy a kicsi Minnie sem, a sötét ugyanis rejt valami sokkal rosszabbat mindannyiunknál: anyámat, és vele a bukás lehetőségét.
Elszakadok az ablaktól, fáradt sóhajjal nézek be az ágy alá a táskámért, amiben a pénztárcámat felejthettem, és utcán is elfogadható ruhát húzok magamra. Nincs szükség különösebben megnyerő külsőre, úgyis csak cigarettáért indulok osonva, hogy aztán az utcán folytassam a megkezdett gondolataimat.
Anyám elméje egyszerre lehet páratlanul gyönyörű és elborzasztóan rémítő is. Igazi játszóház a pszichológiában jártas léleknek, viszont halálos csapda egy élénk képzeletű gyereknek, és én pechemre ez utóbbit húztam a pakliból. A mesék boszorkánya ő, akit nem szűntem meg csodálni és félni ennyi év után sem. Lépéseiben nyilván volt valamiféle… logika, de ez számunkra sosem derül majd ki, még kusza feljegyzéseinek elolvasása is csak egyféleképp értelmezhető, a teljes kép alámerül az őrületbe, magával hurcolva azokat a bizonyos hiányzó emlékeket, amelyeket keresek.
- Nem vagy te túl fiatal és csinos ahhoz, hogy ilyeneket szívj? – kérdezi a nagypapaszerű trafikos hunyorogva a lámpafényben – Nem kellene inkább valami szépre költened a pénzt?
- Nekem is van mit megbánnom, - vonom meg a vállam – és van mit elfelejtenem.
- Ha rám hallgatsz, ne rontsd el az életed ezzel a szörnyűséggel, - jegyzi meg, aztán a kezembe nyomja a dobozt – mindegy, milyen rossz dolgok történnek, a függőség nem engedi el az embert.
- Én szeretem eldönteni, mitől függök. – jegyzem meg, és rá is gyújtok az első szálra, mélyen és jólesően letüdőzve azt.
- A függőség az csak függőség marad, mindegy, hogy forgatod, kislány.
Egymás mellett állunk, hátunkat a trafiknak vetjük, békésen füstölgünk a nagy londoni éjszakában, és igyekszünk túlhallgatni a másikat, nyilván mindkettőnknek vannak kimondatlan dolgai. Mindig gondoltam, hogy a dohányzás csapatépítő jellegű, de hát a legtöbb függőséget okozó eszköz az. Csekély ár ez a rombolás mellett, hamis kis szalaggal átkötve, de biztató tudni, hogy nem vagyunk egyedül, soha.
- Szerelmi ügy? Vagy az iskola nem megy? Tényleg, hogy szólíthatlak? – szakítja be váratlanul a csönd falát a trafikos.
- Elizabeth vagyok. Megbocsájthatatlan bűnök, kifizetetlen számlák, bosszú és persze végtelen konstans és variáció. Ne haragudjon, ha érthetetlen vagyok, azt hiszem, ez egy ilyen este.
- Én Frank vagyok, Elizabeth. Persze, megértem. Bonyolult dolgok ezek, de tudod, mire gondolok, ha ilyesmiken jár az eszem?
Valami örökzöld igazságra számítok, a muglik egyszerre naiv és andalító mondásaira, amelyekbe nem lehet kapaszkodni, de a lényük ott lebeg a beszélgetés fölött a másik jó szándékát hirdetendő.
- Ha az élet citromot ad, csinálj belőle limonádét.
- Komolyan erre gondol? – pillantok fel rá oldalról, a sálam rejtekéből – Ez az életigenlése?
- A nagy büdös frászt, nem fejeztem be, kislány. Ha az élet citromot ad, vágd az arcába, és vedd el, amit akarsz. Ritkán kérdezi meg bárki, mit is akarsz az élettől, de senki nem kényszeríthet, hogy ne változtass ezen.
Nem válaszolok, és a búcsúnk is csak egy rövid intés a másik dohányzónak, nyomokban sem tartalmazva a bajtársiasságot a füstön túl. Tudom, hogy fel akart dobni a szavaival, de volt is benne igazság, nem kapta el jól. Hazamegyek, mintha semmi sem történt volna, minden pont úgy fogad. Leheveredem az ágyamra, amely nem áll rajtam bosszút a bánásmódért, és a sötétben a plafont fixírozom, valami megnyugtató után kutatva, de összefoghatott az álommal, mert mindkettő messzire kerül. A gyerek Minnie talán még most is ott áll az ablakban, én pedig az egészségemre nem is gondolva dohányzom. Talán tényleg túlságosan is elkeseredett vagyok, de ami azt illeti, lehangolt a tudat, hogy a háború végével az én csatám még nem zárult le, és teljesen egyedül kell azt megvívnom. Mégis ki segíthetne? A varázstalan családom, a halott nagyanyám, a néha még engem sem teljesen értő barátaim, a játékból tartott szerelmek?
Őszinte vagyok. Nem, ez helyesen úgy hangzik, hogy általában őszinte vagyok, amíg nem kell a féligazságokat elővennem – de igazán, zsigerien őszinte nem vagyok. Várok valakire, aki majd talán egyszer felbukkan a semmiből, és beles a függönyök mögé, megtanul táncolni velem az esőben, és ha nagyon jól viseli magát, nem bánom, még a cigarettámat is kiveheti a kezemből.
Addig azonban továbbra is őszinte leszek a magam módján, tologatom a bábuimat a táblán, mosolygok, és persze dohányzom – ha pedig leütöttem anyám utolsó lehetőségét is, magam indulok annak az embernek a keresésére.
Jó éjszakát, gyermek Minnie, jó éjszakát nekem is. Holnap új nap jön, és már előre borítékolom, hogy megint abba a furcsa nevű pubba megyünk, ahol ugyan ott a gitár a színpadon, de soha nem játszik rajta senki.

[Történt valami ma?]

1998. augusztus 20

Sír és üvölt a temető haragjában,
Míg ők porladnak, én járok életem tavaszában.
És nekem faj, én szakadozom,
Toporgok magamban, míg ők átlépnek életnyi tavaszokon.

A temetők külön világok: más törvények uralkodnak, máshogy törik meg a fény a könnyeken, a szavakon, a márványon. Mindegy, merre vezet az utad, tudod, hogy egyszer ide ágazik majd el mindannyiunké, csak az idő kérdéses. Figyelem a falevelek lágy kavargását a hűvös szélben, egy kezdődő esősebb évszak ígéretét, és azon gondolkozom, vajon az én órámon hány perc, hány másodperc maradt még hátra? Hideg van, a nyárhoz képest mindenképp, magányos vagyok, a koromhoz és a barátaimhoz képest mindenképp, és dohányzom, az élni akaráshoz és megküzdeni vágyott háborúkhoz képest mindenképp.
Lábam alatt évszázadok óriásainak lépései szántották fel a földet, ők görgették talán ide az első köveket a messze távolból, legalábbis így szólnak a régi mesék, amelyekkel altattak. Ezek a kellemesebb emlékek közé tartoznak, azokhoz az estékhez, amelyeken elhittem még bármit, ami elég erős volt ahhoz, hogy elűzze a félelmeimet. Elmúltak persze, ahogy maga a dalnok is, aki előttem pihen a földben, egy koporsóban, az ő tiszteletére ég most a cigaretta végén az örökláng. Valaki, valahol mindig dohányzik.
- Sok éve már, nem igaz? – kérdezem álmatagon, meg is ijedek egy kicsit a sápkóros hangomtól. Fázósan dörzsölöm meg a kezemet, számban keserű a füst. Akkor is így volt, most is így van – a múltból kinyúló ujjak között csillan a tűz a cigaretta végén, én szívom most helyetted is, nagymama. Felhúzom a lábamat, sáros a csizmám szára, de olyan hétköznapian bagatell dolog ez, ezért tűnhet csak fel, mert te meghaltál, én élek, a te gondod az örök élet, az enyém meg az ilyesmik. Fáradtan beleágyazom az államat a tenyerembe, lehullik a hamu azokra a hamarosan megkopó, rozsdás falevelekre, és bele akarok feledkezni a közös meséinkbe, de lépések zavarják meg a melankóliám kis csöndjét, felhorzsolódik a pillanat. Rosszat sejtve fordulok meg, egy alak jár a szomszédos ösvényen a sírok között, kezében egy csokor virág, leng a szélben mögötte a hosszú fekete kabátja. A sövény eltakarja előlem az arcát, de tulajdonképp nem is kellene törődnöm vele, elvégre más miatt vagyunk itt, és ahogy én sem szeretem, ha ilyenkor beszélgetni akarnak velem, nyilván ő sem. Visszafordulok, kibetűzöm újra a neveket, pedig kívülről tudom már őket, mégis, valahol megnyugtat, hogy kőbe vésték őket, és itt maradnak utánam is.
- Csak meghalni muszáj. – idézlek téged, csak három szóval először – Minden más választható.
A járkálás zaja csak nem akar megszűnni, így megint felnézek, de ezúttal az idegennel farkasszemet nézve – félrenyelem a füstöt, és köhögni kezdek, mélyről és fájdalmasan. Nem számítottam pont rá, pont itt és pont most, mikor évek óta nem találkoztunk, és jobb is lenne, ha így maradna. Geralt Asterling a múltamnak az a része, amit jobb elfelejteni, és most mégis jelen van, szerepet követel magának, kezében rózsák, és az arcán döbbenet.
- Minerva?! – kérdezi hidegen – Mit keres itt?!
- Úgy hiányzott a vidéki élet varázslatos vidámsága… - veszek nagy levegőket, persze a cinizmus süt belőlem – Olyan sok boldog emlék köt ide, ugyebár… és ön?
- A családomhoz jöttem. – jegyzi meg kimérten – De eddig nem is sejtettem, hogy pont ide… hogy ilyen közel vannak egymáshoz.
Felállok a padról, kinézek a sír fölött, és látom már, egy kripta ajtajának kilincsét fogja. Láttam persze korábban is a kis épületet, elvégre nehéz lenne nem észrevenni egy építményt, ami elfoglalja az egész látképet, de nem vettem a fáradtságot, hogy el is olvassam az aranyozott feliratot: Asterling család.
- Sajnálom. – mondom ki vontatottan – Én sem tudtam, hogy elmentek.
- Persze, hogy nem tudta. – hideg, hideg minden hangja – Élje csak tovább azt a varázslatos vidámságot, amit emleget. Viszontlátásra!
Elfordul tőlem, és belép, maga mögött húzva az ajtót. Zavarban vagyok, egyrészről szeretnék utána menni, az merev arcába üvölteni, hogy nehogy azt képzelje már, hogy csak ő gyászol dolgokat itt egyedül, másrészről némi bűntudatom is van, amiért így elfut a méreg. Nem volt kellemes gyerekkorunk, mármint egymás mellett, ő nem szenvedett hiányt semmiben. Esetleg ennyire élénken él benne, amikor meguntam a lenéző beszédeit a vér tisztaságáról, és megkergettem egy seprűvel? Az anyja az enyém gyerekkori jó barátja volt, csak ennek köszönhettük, hogy össze voltunk kényszerítve, egyikünk sem igazán vágyott a másik társasága után, és miután a Roxfortba kerültem, egyetlen szót sem váltottunk, még a köszönés is felesleges luxusnak tűnt számunkra, ha a másikról volt szó. Geralt csodálatosan értett hozzá, hogy robogjon el az ember mellett úgy, hogy éreztesse, mennyivel fölötte áll, de ne emelhessen szót ellene anélkül, hogy az hisztinek ne tűnjön. Legutóbb, mikor rá gondoltam, már elismertem, hogy ez a kialakult helyzet nem csak az ő hibája, de most ott folytatja, ahol abbahagytuk… vagy csak mindenképp haragudni akarok valakire, mert ezen a helyen mindig elfog a saját tehetetlenségem érzete?
Halkan kopogok az ajtón, aztán benyitok. Odabent még hidegebb a levegő, mint a kezdődő őszben, vagy a szavaiban, és sötét borít mindent, mint egy nehéz lepel. A síró angyal figura előtt térdel, de mikor rám néz, nem könnyek csillognak a szemében, hanem valami sokkal ismerősebb: a bosszú vágya.
- Elnézést, hogy megzavarom… - lépek be – Szeretnék bocsánatot kérni.
- Ugyan, mi miatt? – egyből feláll, mintha nem akarná, hogy megtörtnek lássam.
- Azt hiszem, mindenért. Nem voltam éppen… - mi lenne a jó szó ide? – kedves.
- Ez enyhe kifejezés, Minerva. Soha eszembe sem jutna kedvesként jellemezni valakit, aki vérben forgó szemekkel vagdosta hozzám a porcelán étkészlet tagjait, miközben üvölt, hogy fogjam be a számat.
Tudom, hogy az egész szituáció alkalmatlan erre, de elmosolyodom. Egyből beugranak a részletek, annak a bizonyos délutánnak az utólag szórakoztató darabjai, amelyek ezek szerint okoztak annyi kellemetlenséget Geraltnak, hogy megjegyezze őket. Gyanakvóan néz rám, néhány lépéssel közelebb jön, minek következtében majdnem a falhoz szorulok. Szépen kiegyenesedett az akkor még kissé görbe gerince, és volt képe magasabbra nőni, mint én. Ilyen távolságból már látom azt is, megőrizte a furcsa kis tikkelést a bal szeme alatt, ami mindig integetett felém, ha felidegesítettem.
- Tulajdonképp mit akar tőlem? – a keze a falhoz simul, féloldalt lezárva a menekülés útvonalát – Tartsuk tiszteletben egymás gyászát, és folytassuk a hallgatás hagyományát. Nincs mit mondanom a számára.
- Talán bocsánatot kérhetne. – fordítom kicsit oldalra a fejem – És akkor valóban nem lenne elvarratlan szál kettőnk között.
- Úgy gondolja, tartozom vele? – megfeszül az állkapcsa – Rendben van. Bocsánatot kérek az esetleges fájdalomért, amit okoztam.  Remélem, most már boldog, és békén hagyjuk egymást.
Nem tudja állni a tekintetemet, jövök rá, mikor indulatosan ellöki magát tőlem, és el is fordul. Nem lep meg, de nem is esik jól – persze, naiv ábránd volt, hogy ennyivel le is lehet tudni annyi szörnyűséget, amit egymásnak okoztunk, de azért ez kiábrándító is. A háborúban nem sokat hallottam felőle, azon kívül, hogy elfoglalhatta a mindig vágyott kis kakasülőjét a minisztériumban, a szülei pedig aranyvérűek voltak, épp elég pénzzel és sötétbe burkolózó szándékkal arra, hogy akármit túléljenek, ha jól keverik a kártyáikat. Valami mégis történt, ha most itt van, és a válla mögött kitekintve frissen karistolt neveket is látok a falon. Észreveszi a szemem mozgását, és ismét megszólal, jóval melegebb tónusban, mint eddig bármikor.
- Részvétem a nagyanyja miatt. Ott voltam a temetésén… szép szertartás volt.
- Mi történt a családjával? – kérdezem halkan – Nem is tudtam, hogy…
- Meggyilkolták őket!? – csattannak a szavak – A háború őket is elérte. A szüleimet, és a… húgomat.
Ez a hír megráz: habár az Asterlingek nem voltak közkedveltek merev hagyományokhoz való viszonyuk miatt, a legkisebb testvér messze esett a fától. Emlékszem rá, mindig csak a szobájában töltötte az idejét, festett, szinte az egész lényével, a szülei mégsem haragudtak rá, amikor nyakig színekben pancsolva bukkant fel, hogy bemutassa a legújabb művét. Ilyenkor még a mindig konok Geralt, és a magányt kedvelő idősebb testvér, Heureka is ellágyultak. Nem értettem persze, hogy lehetséges ennyire kétarcúnak lenni, de azóta én is beismertem ezt a bűnt magamnak, és nem kérdés többé, volt egy olyan világuk odahaza, aminek nem voltam része, és amit előttem csak olykor villantott fel a sors egy függönyön át. Róla kellett, hogy most szó legyen, a nővér esküvőjéről ugyanis még olvastam néhány sort a Prófétában, a háború alatt.
- Mi történt velük? – folytatom, és megérintem a betűket. Három, viszonylag friss véset, furcsán világítanak a többi szürke között. Geralt ujjai tűnnek fel az enyéim mellett, futólag még hozzám is ér, érzem, az ő bőre az enyémnél is jobban kihűlt.
- Édesapám beállt közéjük, de… nem igazán mérte fel, mivel jár ez. Ellent mondott, ha nem értett egyet valamivel, és ez odáig vezetett, hogy eljöttek érte. Anyám ki akart maradni ebből, de mikor betörtek hozzánk, ostoba módon ellenállt. Mindketten ott pusztultak el, a felgyújtott épületben… későn érkeztünk mindketten. Nem tudtuk megmenteni őket.
Révetegen bólintok, felidéződnek bennem a nem is látott képek… de épp eleget voltam náluk ahhoz, hogy el tudjam képzelni a lángokat, amelyek mindent magukhoz öleltek. Az apja mindig nagyravágyó volt, tökéletesen illett a képbe, hogy vakmerőn szaladjon a hívásra, elvégre olyan eszmékkel csalogatták az arra érdemesnek tartottakat, amelyeket nem utasítottak volna vissza. Az édesanyja, a törékenynek tűnő asszony, aki nem is szeretett megszólítani, nyilván nem tudta meggyőzni a férjét arról, mit kockáztat azzal, hogy a szolgálatukba áll. Gyűlöltem őket akkor, most pedig… csak sajnálatot érzek. Senki sem érdemel ilyen sorsot, a mellettem egyre inkább magába zuhanó Geralt sem.
- A húgom a Roxfort ostrománál esett el. – sóhajtja végül, a fejét a másik keze mögé rejti – Nem tudom… nem tudjuk, mi történt… nem szabadott volna ott maradnia, sosem tudott párbajozni… hiszen ismerted, mindig csak… festett… nem maradt utána… semmi. Csak azok a képek.
Elnémul, és szoborrá merevedik mellettem. A keze még mindig a neveken nyugszik, de halványan remegni kezd – ebből jövök rá, hogy Geralt, akit mindig elutasítónak ismertem, némán zokog az emlékek hatása alatt. Önkéntelenül is átölelem, habár tudom, hogy rettenetes ötlet, de nem húzódik el az érintés elől, nem is jelzi, hogy undorodna tőlem. Magam felé fordítom, a feje a vállamra csúszik, és hirtelen szorosan magához ölel. A karjaim az oldalamhoz szorulnak, nem tudok hozzáérni igazán, így csak állunk ott, talán hosszabb ideig, mint felmérni lehetne.
- Sajn… elnézést. – lök el ugyanolyan váratlanul, ahogy megragadott – Pont ön előtt… elnézést, Minerva. Mennem kell. További szép napot önnek!
Elrohan mellettem, a kabátja felcsapódó szárnyai súrolják az alakomat, de mielőtt elkaphatnám a karját, már az ajtónál áll, egy utolsó, könnyes pillantást vet rám.
- Nem találkoztunk. Nem is fogunk. – aztán már csak a huzatot érzékelem, és magamra maradok.


- Történt valami ma? – kérdezi néhány órával később az apám, amikor belépek a londoni konyhába. A helyiséget betölti az épp készülő fűszeres tea aromája, minden túl békés és otthonos ahhoz képest, amiből kiszakadva idáig utaztam. Aberdeen egy másik világ, szinte elképzelhetetlen itt, a nyugalomban állva. Mosolyogva ülök fel mellé a konyhapultra, kezembe véve a még szinte lobogó italt egy bögrében.
- Nem, semmi különleges. Igazad volt: jó ötlet volt elmenni még egyszer utoljára meglátogatni a nagymamát, mielőtt elkezdődne az év. Legközelebb úgyis csak Decemberben mehetek…
- A múlt mindig részt követel magának a jövőből, amíg vannak el nem döntött játszmák. – bólint felém, aztán cinkosan kacsint, és miután körbenézett, nem ólálkodik e errefelé valaki, aki eltanulhatná a rossz szokásunkat, helyet foglal mellettem. Kissé szűken vagyunk, de úgy vigyorgunk, mint a gyerekek, akik csokit csentek a kamrából, hunyorgunk a másikra a gőz fölött, és tudom, pár napig még béke lesz és csend… aztán úgyis újra kezdődik minden, aminek nem lehet gátja egyikünk sem.

Vajon milyen érzés hosszú idő után hazaérkezni, és tudni a lakásunk otthagyott csendjét, tudni, hogy nem hozta be a leveleket, nem etette a macskát, nem fizette a villanyt, nem gondozta a növényeket - milyen érzés lehet látni a családi fotók keretén a szendergő port, a rezzenéstelen levegőben aszalt emlékeket, halkan járni, mintha haldokló lenne a házban, és magunkat találni az ágyában? Milyen meztelen talppal osonni, kinézni a kertre, tenyerünket az ablakra nyomni, és halkan sírni.. halkan, csendesen, feleslegesen, mint a tavaszi eső, amire másnap senki nem is emlékszik?
Nehéz visszaemlékezni, miért is indulunk útnak - én mindig megértettem, mikor Willow az útról beszélt, ahogy azt is, amikor Leon ellene, ismertem a hangjukat és a véleményüket, a kettejük között elparázsló napkorongot, a vitáikat.. Ismertem a húgom mosolyát, amivel arra kért, hogy máshogy legyek boldog, az öcsémét, aki szerint ez éppen megfelelő lesz, ismertem Romant, aki előtűnt a sötétből, hogy aztán visszatérjen oda, és emlékszem Alexis és Cael szerelmére, emlékszem arra a sós, alkohollal fertőzött éjszakára, amikor Lott ajkán a szikra Wolf szájáig szaladt, emlékszem még, amikor Aila sírt a karjaimban, Dakota szabad tekintetére, ami mégis vágyódott valami horgonyra, emlékszem mindre.. Csak arra nem emlékszem, miért indultam útnak. Olyan rég volt már, és talán akkor sem tudtam biztosan, talán egyikünk sem tudja biztosan, miért kell: mert hív az út, mert kell az új, mert más emberek vagyunk és leszünk, és mert nem hisszük, hogy lehet idegen a vörös függöny az ablak előtt, hogy megint lehet meglepetés egy régi arckép, és főleg: nem hisszük, soha nem hisszük, hogy mi magunk lehetünk az idegen otthon.
Vajon van hová hazatérni, ha a címen már más lakik, kékben jár, hangosan dalol, boldogságnak hívják? Nem ilyenkor szoktak az emberek még tovább indulni, és elfelejteni mindent, elmosódni és eltűnni a végtelenben, bűntudat nélkül,
néha könnyeket ejtve, néha mosolyogva?
Én még itt vagyok.
Tudom, de te velem utaztál, te nem maradtál itt tüzet gyújtani a jöttömre, nem húztál nagy kötött sálat a nyakamba, nem dobtál felém kvaffot, hogy tessék, te kis buta, ha nem kapod el, mínusz néhány fog. Nem mesélsz most sem Dexterről és a félelem természetéről, hallgatsz, ha megkérdezem, milyen volt Clarice tortája.. Tudod, hogy miért nem. Te sem voltál itt.
De én akkor is itt vagyok. Mentül inkább, annál jobban, és leszek szikraeső, és leszek oroszlán és tűz és őzként szaladok majd tova, ha kell, ha muszáj.. akkor sírva, jól van, Minerva, örülj neki, kimondtam, élvezd csak ki, majd futok a farkasok előtt és nélkül, majd futok a fény nélkül, futok előre. FUTNI FOGOK, HA TE NEM FUTSZ, MERT VALAKINEK MUSZÁJ FUTNIA, ÉS HA ENNYIRE SZENVEDNI AKARSZ, HÁT KERESSEN FEL MINDEN EMLÉKED EGYENKÉNT ÉS LEGYÉL KONSTANS. Konstans hülye.
Igazad van.
Tudom, nekem mindig az van. A rossz dolgokban.
Főleg azokban.