Utcák

[Áh, értem... Akkor nem is ámítom olyanokkal, hogy azt hittem véletlenül került ide, eme sötét helyre, és netántán féltenem kéne a csinos pofikáját.]

Válaszom megnevetteti... Még hogy nevet? Ilyen hihetetlen kacagást még életemben nem hallottam. Csodálatos, felszabadult... és gonosz... Tetszik... nagyon is tetszik. És a válasz. Hát igen, magától értetődő. Tisztában is voltam ezzel, de... az illem... az illem.

-  Áh, értem... Akkor nem is ámítom olyanokkal, hogy azt hittem véletlenül került ide, eme sötét helyre, és netántán féltenem kéne a csinos pofikáját. - replikázom... Kicsit a nevetésének is szól a válasz, mert bár milyen veszélyes ez a nő, azért nem díjazom, ha kedves szavaimra, egy gúnyos kacaj a válasz.

Nem hiszem, hogy megsérthetném... De természetesen nem is áll szándékomban. S hogy mi az, ami szándékomban áll... ohohóó.. azért nem eszik ilyen forrón a kását... Ezt még nem kötöm senki orrára.

-  Remélem azért megbocsájtja óvó szavaimat. - teszem még hozzá.

Úgy tűnik, semmi kárt nem okoztam megismerkedésünkben. S ez a nő... percről percre vonzóbb. Én nem tudom milyen trükkjei vannak, de határozottan állíthatom, hogy megbűvölt. Természetesen a fejem nem veszítem el, nem volt még nő e földön, aki miatt bármikor is elveszítettem volna a józanságomat, és figyelmemet, de ő azért jó úton halad. Majd szóra nyitja  száját. Meglepődök egy pillanatra. Hogy most szántam rá magam? Hm, nem is hittem volna, hogy tényleg a cél egyenes felé vehetem az irányt. S mi sem bizonyítja jobban, minthogy közelebb lép...
Mozdulatai merő báj, és finomság... kegyetlenség és gonoszság tökéletes összhangja. És természetesen csábító. Hozzám ér...
Az apró ujjak, mint lágy, puha érintések szaladnak fel mellkasomon... Kíváncsian vártam, hol állapodik meg. De nem jött tovább...
Elgondolkodtam, várjak még... netán lépjek valami hasonló húzást. Áh, nem egyelőre az túl merész lenne ennél a csodálatos nőnél. Nem, nem tartottam tőle. Attól tartottam, hogy elszalasztom ezt a kihagyhatatlan lehetőséget, hogy megszerezzem.
Látszott rajra, hogy nem egyszerű préda, de már hajlik felé... Hát lássuk.

-  Hogy hamarabb? Megtettem volna, de nem volt alkalmam hamarabb találkozni önnel. Így is köszönhetem a sorsnak, és szerencsémnek, hogy ön felé fújt a szél... Bizonyos okokból kifolyólag. De, ha már így alakult, azt hiszem... Hiba lenne elengedni, e remek alkalmat. - lágy, kellemes hangvétel, egy... amolyan Mirol mosoly... reményem szerint... tényleg itt az az egyenes...

Kezemet felemelem, és a mellkasomon nyugvó apró, fehér kacsóra csókot lehellek. Kíváncsi vagyok a reakciójára. Ha pozitív... egyenes út... na igen, oda... Ha nem? Áh, erre nem is gondolok... Fiatal vagyok, gazdag.... és Halálfaló... Persze, nem túl önhitt, de azért az önbizalom nem árt.
Kellemetlen véget el sem tudtam képzelni a mai estének... Hát rajta...
További csókokkal halmozom a kacsót... várom a stoppot... ha nincs...

Rodolphus

Csillagpettyes a kísértetiesen fekete égbolt, a Hold vékony sarló formájában pompázik ezen az éjszakán.
Hűvös szél öleli körbe a néptelen utcákat, s a rég kihalt házakat, mutat utat egy sötét talárba bújtatott karcsú sziluett számára. Ezen az estén egy az érnyakkal, egy a lidércek és szörnyetegek közül, amik ijesztgetik az embereket.
Biztos, hogy ezt akarod?
Igen…most már biztos, hogy ezt akarja, hiszen teljesen egyedül kóboról Champerbot utcáin. Viszont, nos nem védtelen. Kezében ugyanis ott szorongatja pálcáját.
Megáll. Zaklatott szívdobogásra lesz figyelmes, a sajátjára.
Fész?
Nem…ő sohasem fél, maximum picit megijed, de sosem retteg. Az isten szerelmére Ő egy Miscreant.
És egy aranyvérűnek köztük a helye…
Igen…köztük:
A halálfalók sorában.
Fáradt. Ezen az estén ott kéne lennie nagynénje partiján, csupán az utolsó pillanatban meggondolta magát. Ezért van a talár alatt ezüstszínű, térdig érő kisestélyi, s lábán jégszínű tűsarkú.
A ritmusos kopogásra egy galamb száll fel ijedten a magasba, mire a lány a fejét felkapja. A hirtelen mozdulatra a csukja lehull, s megmutatja Tyanát az árnyaknak. Első ránézésre elmenne 19 évesnek, az enyhe smink, s a tarkót mutató konty pedig csak még nőiesebbé varázsolják. Szépen ívelt ajkai megremegnek, majd szóra nyílnak.
- Itt vagyok! Eljöttem! Mit akartok? Nem erre vártatok?!
A sötétségnek kiabál, hangjában csak is a hűvös aranyvér csendül.
Első kétségbeesését most arra használja fel, hogy lassan növekvő félelmét palástolja.
- Mi az?! Mégis mit akartok?!
Kiáltja s körbe-körbe jár, mint mikor a macska játszik az egérrel…csak most itt nem ő a cicus, ami elég nagy lelki trauma számára. Mégis, hogy képzelik azt, hogy így szórakoznak vele?
Közben szokás szerint a hátsóját billegeti.
Lehetséges, hogy el kellett volna mennie abba a nyamvadt partiba, ezt pedig hagyni a francba? Hiszen úgysincs itt senki.
S hogy mitől tart? Hogy káosz következik a halál után, olyan álom, melyből nem lehet felébredni. S ha most belép közéjük, ez az álom maga az  önnön élete lesz. Nem tudja, hogy mikor hagyta abba a menekülést, noha az biztos, hogy ezt az éjszakát nem fogja soha elfelejteni. Mert az élete innentől nem lesz ugyanaz. Kár, hogy Voldemort nem egy egyszerű pasi, akit miután az ujja köré csavart, úgy irányít ahogy akar.
S Tyana hirtelen maga előtt látja emlékezetében a sötét nagyurat, aki embernek látszik, emberként beszél, de már rég nem az.

[Miss Miscreant]

Miss Miscreant

Árnyak, lidércek s szörnyetegek? Mindezek olyan fogalmak, mely másokat frászba hoznának, de nem azt az alakot, aki most nesztelen lépteivel közlekedik a falu utcáin, melyet csak suttogva mernek csak megemlíteni a közönséges emberek, a szürke varázslónép. Akiket egyszerre vonz, s taszít ez a hely, hiszen köztudott, hogy Halálfalók vertek itt tanyát, s ha épeszű ember vagy, nem teszed be ide a lábad, s nem kívánod azt, hogy kínok kínjai által végezzenek veled.

Kiáltás, egy női hang, a férfi pedig egy pillanatra megáll, majd elgondolkozva összevonja a szemöldökét. Csak nem egy hitetlen, aki azt hiszi, attól lesz vagány, ha idejön, s felveri a faluban portyázó embereket? Valami újabb gyermekcsíny, vagy fogadás? Óh igen, volt már erre példa, s ha az incidens nem is halállal végződött, az illető hamar megtanulta, hogy jobb ha nem jön Champerbot közelébe sem.

Az egyik kiszáradt, szinte már csonka fa törzse mellett ver tanyát, s figyel az út közepén ácsorgó alakot. Nem látja az arcát, csak a barna kontyot, s a drága ruhákat, no meg a pálcát tartó kezet, ám hangját újra hallatja a másik. Egy apró mosoly ver tanyát ajkai szegletébe, mint akit szórakoztat ez a helyzet, hiszen éppen egy őrült, árnyakat s hangokat kergető valakibe sikerült belebotlania. Milyen nevetséges..

Mint egy utolsó dög, olyan észrevétlenül és olyan halk, így tán észre sem vevődik, ahogyan a lány háta mögé ér, majd megszólítja.
- Úgy gondolom, eltévesztette a házszámot Miss… Hamupipőke bálját nem itt tartják. – Egy enyhe gúny vetül bele az érdes hangba, hiszen számára az egész helyzet egy komikum. Mit keres még is itt egy bűbájos, s kissé zakkant fiatal hölgyemény? Talán az üvegcipellő elhagyása nem okoz számára elég izgalmat, s itt próbál szerencsét?

Rodolphus

Tedd, amit tenned kell, és fizesd meg az árát, ha rossz volt a döntés! Még akkor is, ha helyesen cselekedtél.

Egyszer-egyszer végigfut testén a remegés, nem a félelemtől, inkább az ismert jövő balsejtelmétől. Hiszen tudja jól, hogy mit tesz…hogy mi lesz neki a következménye.
S úgy látszik, hogy vagy nem fogja fel, hogy ez egész életére szól, s hogy csak a halállal kerülhet ki ebből a körből, vagy nem érdekli már. Lehetséges volna, hogy belefáradt abba a teherbe ami vállait nyomta, míg nem jött el ezen az éjszakán ide?
Kiabál a sötétségnek.
De csak első látásra tűnik így, ugyanis Ő tudja, hogy valami egészen másnak, másoknak ordít. Azt akarja, hogy hallják. Azt akarja, hogy lássák. Már nincs értelme annak, hogy titkolja valóját. Nem várhatta meg, amíg Ők találnak rá, vagy amíg végül ők kényszerítik erre a döntésre. Egyszerűen nem. És talán így nagyobb kegyben részesül. De oly fájdalmas ez a perc.
Annyira…17 éves, törvényileg felnőtt, mégis ha úgy nézzük gyermek még. És most….felad mindent. Feladja a múltját a jelenét és a jövőjét. Vajon mindenkinek ennyire nehéz volt? Vagy ez annak a jele, hogy mégsem kéne itt állnia, és a halálfalókat hívnia? Miért akarhatja Voldemort ennyire Tyanat?
Valami megváltozik a levegőben. Könnyed mégis férfias parfümöt hoz a szél a lány mögül.
Hát kezdődik …
A hang, ismerős, tudja, hogy ki lopódzott a háta mögé, ismeri a gúnyos szavak gazdáját. Nem fordul meg először. Mélyet szippant az esti levegőből, bátorságot gyűjt.
- Jó estét Mr. Lestrange. Tudja Hamupipőke éjfélkor visszaváltozik…akkor mégis mi értelme van az egésznek? Jobbnak láttam erre venni ma az úti célomat. Talán érdekes hírekkel szolgálhatok…
Elhallgat, majd megfordul.
A halálfaló az ismerősen csillogó szempárba nézhet, s a rég látott vonásokat fürkészheti.
- Döntöttem …
Nem kell kimondania, hogy mi lett végül a választása, ugyanis egyértelmű. Ha a nemet választotta volna, már vagy nem élne, vagy valahol oltalmat keresve bujdokolna.
Helyette azonban itt áll Chamberpot utcáin és egy igen nagy tiszteletnek örvendő férfival beszélget. Vajon Rodolphus mit szól mindehhez? Hiszen akárhányszor Voldemort elé állt a lány, Ő ott volt. Talán tudja, hogy min ment keresztül….bár ki tudja.
- Nagynéném tartja a bált … és Ön is tudja, hogy ezeknek egy célja van… hogy párt találjon nekem azok után, hogy akkor ott az erdőben meghalt a jegyesem.
Elmosolyodik. Nem kéjenc a vigyor, nem flörtölős. Egyszerű mosoly.
- Igen …
Nem mond többet … a halálfalónak érteni kell ezt az egy szavacskát.