Kakaóbirodalom

A nundu nyomában

Rég talált már meg ilyen nemes küldetés, ami igazi kihívás volt a számomra. Egy nundu elfogása… Nos, ha lehetetlen nem is volt, felettébb izzasztó erőpróbának bizonyult… A nunduk ugyanis hihetetlen jól tudtak elbújni az ember elől, olyan csendesek voltak, akár a finoman lengedező szél, és ha eljött a megfelelő pillanat, akkor olyan könyörtelenül és gyorsan csaptak le, mint semmi más. Izzadt homlokomat megtörölve léptem be a Kakaóbirodalomba, hogy egy jóféle kávét, na meg egy rakás csokis sütit elpusztítsak. Kellett a koffein és a szénhidrát is, hogy bírjam a mai iramot a srácokkal. Mindannyiunkat a Mágiaügyi Minisztérium keresett meg, és haladéktalanul arra kértek, hogy fogjunk össze az elszabadult bestia kézre kerítésében.
A csapatunk négy kivételes varázslóból állt, mindannyiunknak volt már dolga életünk során nunduval, tehát lehetőség szerint mindent tudtunk erről a vadról. Én a Legendás Lények Vándorcirkuszában idomítottam egyet másfél éven keresztül, a többiek pedig egy nundu kutató, egy nundu szaporítási szakértő és egy illegális nundu vadász voltak. Utóbbi ideiglenesen szabadulhatott az Azkabanból, annak fejében, ha sikeresen elkapja a vadat. Ez esetben elengednék neki a maradék büntetését is... Nem semmi alku, az biztos. Utóbbi társunkra természetesen – mint lényszerető emberek – mind elég ferde szemmel néztünk, de a cél érdekében össze kellett tartanunk.
Azt írták, hogy a lényt utoljára Livingston környékén, egy erdőben látták. Hogy hogy voltak képesek olyan felelőtlenül őrizni a nundut az Észak-Angliai Lényparkban, hogy az elszökhetett, egyszerűen nem voltam képes felfogni. Egy nundu életveszélyes, mérgező lélegzetével, ha nagyobb tömeg közelébe kerül, rengeteg emberáldozatot képes maga után hagyni… Erősen csóváltam a fejem most is, ahogy eszembe jutott ez a felelőtlenség… Persze most mi, lényszakértők igyekezhetünk helyrehozni a szőnyeg alá sepert szart. Mert a minisztérium nemhogy nem adott ki széles körű tájékoztatót az országban a nundu miatti veszélyről, hanem igyekezett eltussolni a fiaskót, és eltitkolni a nundu elszökését, mindaddig, amíg csak lehetett. Noha azt tudták, hogy sokáig nem fogják tudni azzal elterelni az újságírók figyelmét, hogy a Lénypark igazgatója azt nyilatkozta, a nundu megbetegedett és most ápolásra szorul, ezért nincs a direkt számára kialakított elbájolt dzsungelben. Már léptem volna a pulthoz, hogy leadjam a rendelésem, amikor egy csinos, barnahajú lányon akadt meg a szemem. Elismerően mosolyogtam rá, persze azért nem illetlenül, hiszen láthatóan sokkal fiatalabb volt nálam. Akár az apja is lehettem volna, így nem akartam zavarba hozni.
Mégis, amikor ösztönösen, de nem túl feltűnően végig mértem, hirtelen felszaladt a szemöldököm… Nem, nem a páratlanul szép szemei miatt, hanem a kezében tartott nundu formájú aranyszobrocska végett.
- Merlinre! - szaladt ki a számon, közben megtorpanva az asztala előtt. Aztán se szó, se beszéd, leültem a vele szemben lévő székre. – Azt honnan szerezted? - kérdeztem döbbenten. Egy régi lényvadász legenda szerint minden lénynek megvan a hozzá passzoló bűvölt szobra, ami - ha megfelelően közel viszi az ember a célponthoz – képes ideiglenesen megbénítani a vadat, és így könnyedén el lehet kapni.
A szoborgyűjtemény évszázadok óta a minisztérium birtokában van, - mint bizalmasan megtudtuk - néhány kivételtől eltekintve. Az utóbbi hónapokban három szobrocskának ugyanis nyoma veszett. Ha igaz, és ez a nundu eredeti, bűvös szobra, talán meg vagyunk mentve…