Csillagösvény Galéria

Elliot O'Mara pennájából

London varázsló negyedének központjában található az új galéria, ahol ifjú boszorkányok és varázslók mutathatják be műveiket. A tulajdonos, az általában mogorva Elliot Forest kezdő tehetségeknek nyújt segítséget, ám a galéria elsősorban Esmé Fawcett munkáit mutatja be és adja el. Időnként egy-egy fényűző kiállításmegnyitó is megrendezésre kerül. Ezen kívül a galéria a hét minden napján látogatható, a kiállítások fejenként egy galleonért tekinthetők meg.

na ide a pénzzel, te nő!




Tessa
2001. február 18.

outfit

A világ határozottan megváltozott, mióta az életemet vidéken, eldugva Nat Forest házában éltem. London ugyanolyan sürgő-forgó volt, mint annak idején, de a varázsvilágban is egyre több újarcba futottam bele, a mugli világban pedig mind ijesztőbb találmányok ragadták meg a tekintetemet. Hogy mi lett más? Nagyjából minden és én készen álltam úgy magamba szívni mindezt, mint mások egy kalandregény lapjait, csupán annyi különbséggel, hogy én ezt igenis élni akartam, hús-vér létemben, nem csak fejben, kényelmes párnák között ücsörögve.
El akartam adni a Galériát, ezért hát felhasználtam a média erejét a dologra. Ha már én vagyok egyszer az, aki összetörte a sármos író szívét, hát biztosan több érdeklődő is akad erre a kócerájra… mármint művészi és ízé helyre. Nekem ez nem volt úgy álmom, mint Esmének. Én csupán egy kötelet dobtam, hogy kihúzzam a szakadékból, amit Phillip Rowle jelentett. Hogy miért dolgozott neki? Valószínűleg olyan érthetetlen okokból, minthogy miért flörtölt másokkal, mikor együtt voltunk. Nem hiszem, hogy valaha még képes lennék nővel kezdeni. Nekem az túl bonyolult és értelmezhetetlen, márpedig nem akartam ilyen életet élni. Inkább egyedül, mint így…
Meglepő módon én is beleestem abba a csapdába, mint annyian mások. Foresttel töltöttem éveket, most pedig el sem tudtam képzelni magányosan az életemet. Tudom, hogy van nekem egy Averym, de a gyerek és a kapcsolat két totál különböző dolog. Egyedüllét. Mintha hirtelen kidobtak volna a semmi közepére és nem tudnám, mégis hol a fenében vagyok és mi lesz most. Néha csak ültem és bámultam magam elé odabent a házban, a lopott bútorok között és azt kérdeztem: hova tovább? Beleszoktam a komoly kapcsolatba, vágytam és szerettem volna minden pillanatát… csak talán valaki mással. Valaki olyannal, aki nem fásul bele. Talán Forestről igaza a pletyka, nem neki való a komoly… ahogy talán nekem sem. Akkor mégis miért arra vágyik a szívem? Inkább nem kerestem tovább a válaszokat, most is kikeltem az ágyból, magamra rángattam a középkategóriás farmeremet, ami össze sem volt hasonlítható a Gucciban vásárolt ruhák minőségével. Gyorsan felkerült a fehér póló, a világosszürke garbó is. Ezt pedig a legújabb kedvenc, kockás zoknimmal párosítottam. Elégedetten mozgattam meg a lábujjaimat, mielőtt a fürdőbe indultam volna. Csupán egy gyors fogmosás, egy kis arccsapkodás az élénkebb színért következett. A hajamat nedves ujjaimmal a helyére igazítottam, csak semmi fésülés és megindultam kifelé a lakásból. Nem volt sok vissza, csak a fekete cipő és a kék szövetkabátom. A lopott hátizsákot sebtében kaptam le a fogasról és már kint is találtam magam a Collingham Gardens mesés utcájában. Erre felé csupa régi, szép építésű ház volt, nem olyan koszos környék volt, mint az a régi hely, ahol éltem… mégis, ha valaki a Suttogóból lépett ki, ilyen maga biztosan, azt bizony megbámulták – legalábbis mertem remélni, hogy a ház hírének szól a banyakórus hirtelen összerezzenése az utcasarkon és nem a pletykalapok megállás nélküli szapulásának. Igen, igen, ez a köcsög gyerek hagyta el Őt! Biccentve vigyorogtam rájuk, majd egész egyszerűen, mint a régi szép időkben, sétálva a nyakamba vettem a várost.
Régen voltam a Galériában, pláne nem késő délután, mikor amúgy is nagy tömeg hömpölyög arrafelé. Nem baj, eljutottam odáig… a fájós lábamnak minden kellemetlenség ellenére is jót tett a kimozdulás. Éreztem, hogy egyre könnyebben mozog és veszi a métereket. Én pedig csak megint otthon éreztem magam Londonban, a zajban, a porban, a koszban. Az sem érdekelt, hogy néhány hajléktalan utánam kiabált némi apró reményében.
A Csillagösvény Galériához érve láttam, hogy szokás szerint tömve van fiatal varázslókkal és boszorkányokkal, elsősorban nekik szóltak az itteni kiállítások. A legtöbben furcsa színes hajjal jelentek meg, vagy különös ruhákban, amik éppen csak annyit takartak, amennyit illet. Furcsa volt… de csak egy hümmögéssel vettem tudomásul a tényt. Odasétáltam June-hoz, aki a pultnál dolgozott és mindig nagyon örült, ha meglátott.
– Ó, Mr. Forest, nagyon jól megy az üzlet! – Kés a szívembe, remek indítás, June. Te aztán érted a dolgodat.
– Nincs még itt a nő, aki hozzám jött? – érdeklődtem és az annak idején Foresttől lopott karórámra pillantottam. Elvileg jóval korábban érkeztem, mint a megbeszélt időpont.
– Még nem keresték magát. – Rázta meg a buta kis fejét, némiképpen bizonytalanul, mintha már el is felejtette volna, mire kértem. Igaz, ezért a fizetésért ne is várjunk komolyabb segítséget. A Galéria nem volt nyereséges, a kezdetektől fogva csupán annyi pénzt jelentett, hogy az alkalmazottakat fizessem és Esmét. Nekem semmi sem jutott belőle, de nem is volt annyira az én világom, hogy energiát fektessek bele. A pénzt hozzá pedig úgy loptam ki Tengerszem széfjéből. Csak úgy zárhatom le életemnek azt a szakaszát, ha kifizetem Natot… ha másképp nem, hát úgy, hogy nyitok a gyerekünknek egy széfet a Gringottsban. Mégsem lehet az, hogy én semmit sem adok neki. Hiszen a vérem… Ne gondolj erre! Parancsolt rám a hang, én pedig megráztam a fejem, megőrizve a méltóságomat még egy darabig.
– Kint megvárom… – közöltem és kifurakodtam az aprócska galéria elé, hogy ott várjam meg a bejáratnál ezt a nőt aki elvileg jön.

[Csillagösvény GalériaElső szín - ismerkedés a tulajjal]

Csillagösvény Galéria
Első szín - ismerkedés a tulajjal

kettőezeregy.másodikhó.kilennyolcadik

Bohemian Rhapsody
dresscode

már
a
Golgota
fája
sem
fáj
csak
Pilátus
hangja
ott
a
kertben
Gecsemáné
kertjében
30 ezüst dénárért
eladva
a
hit
a
hitem

16+

Az utóbbi időkben teljesen kikészültem magamból, nem csinéltam ,ást, csak szoptam abban a kurva erdőben azzal a hülye szőke libával, elhagytam ott a másik pálcám, így KÉTSZER! szoptam az Erdőben, amit még mindig nem tudok mi az isten nyiva teremtett, de lehet inkább maga a sátán szart oda. Olyan telebicseszett hellyel még életemben nem találkoztam, eddig abban a hitben voltam, hogy az erdők annyira funkcionálnak, hogy fotoszintetizálnak a növények, elvannak benne az állatok meg ezek-azok, de nem itt gyökérembertől kezdve csontvázembereken át minden fos megtalálható, és komolyan, díjat érdemelnék, hogy kétszer megjártam az a fos helyet és még félig vagyok őrült. De csak ezért mert eleve megőrültem abbam hogy egyedül hajtom be a bosszúmat a Meteora családon. De még asunnyogás sem jöhet szóba most, hogy Avery lebuktatott. Komolyan elegem volt. De nagyon. Ráadásul annyira nem tudtam mit kezdeni magammal, ha otthon ültem, néha betértem a koliba is, hátha, hátha találkozok Lottieval, de valahogy sosem volt ott és kezdett nagyon idegesítő lenni, hogy nem járok emberek között mert be vagyok szarva, hogy hátba adavakedavráz egy Meteora.
De most elég. Ki kell tolnom a seggem. De még nagyon ürügyet sem találtam, egészen addig, míg meg nem láttam a galéria hírdetést az újságban. Imádom a festészetet, a mugli pedig különösen vonzott, ahogy képesek megfesteni egy darab pillanatot. Nem mozdul a kép, és mégis él. Varázslatosnak tartom az egészet, de ez a szenvedélyem valószínüleg anyámtól ered, aki a nagy orosz vándorfestőkön át Klimt-ig rajongott a festményekért. Voltak irányzatok, amiket nem tudtam hova tenni, de sok pillanat a képeken, az a sok szín, az a kimerevített kép... Egyszerre volt fájdalmas és gyönyörű. Bezárni egy pillanatot nagyon nehéz lehet. Sokkal különlegesebbnek tartottam hát a mugli festményeket a világoménál, de az is ugyan úgy lenyűgözött. Nem értek az egcsethez, a ceruzához, a rotlinghoz, a tollhoz. De lenyűgöz minden.
Meg kellett vennem. ANnyi pénzt hagytak rám a szüleim annyira nem csináltam vele semmit. Valahogy kötelességemnek éreztem azt, hogy végre belevágjak ebbe, hogy végre haladjak, hogy segítsek embereket, hogy olyan legyek mint a klasszikus mecénások,mint Tretyakov, vagy Rumjacev. Legalább ennyi jót tegyek a világgal, még ha közben egy egész családot írtok ki, hogy végre megbosszuljam a szeretteimet. Legalább utána sem lesz üresség, ami rám vár, utána sem maradok cél nélkül.
A tükörben egy megfáradt, öreg arcó húszéves lány pilsog minden reggel rám, és ebből elegem van. Arany vérű vagy, Tessana, egy nagyon is menő család utolsó életben maradt gyereke.A világ tud rólad, a világ hallott felőletek, és neked nem szabad hagynod, hogy elfelejtsék a neveteket. Nem, ennek fennt kell maradnia, a köztudatban, hogy mindeki emlékezzen erre a névre, erre a családra azon a véres éjszakán kívül. Ez az örökös feladata, hogy újra felvirágoztassa a nevet, és bár sajnos nem férfi vagyok, és lehet az aranyvárű ág velem együtt száll majd a sírba, de úgy tűnjön el ez a név, hogy semmit sem adott a világnak. Mert igen is fogok adni. Kikiabálok én, hogy itt voltunk. És itt vagyok. Még minig. Nem érdekel, ha a Meteora megtudja, hadd tudja meg. Hadd lássák, hogy képes vagyok talpra állni, újra élni, újra égni. Mert ez a világ rendje. Újjáépítünk mindent amint az elődeink már nem tudtak. Ennek köszönhetően aztán tényleg úgy öltözök fel, ahogy az egy aranyvérű örököshöz illik, egyedi személyre szabott kabát, és ruha, finom csipkével és színnel. Szerettem magamra adni, hogy lássák az emberek, hogy megtehetem. Hogy egy olyan nőt lássanak, aki erős és mindene megvan. Hogy ezen az illúzión csámcsoghassanak, ne azon, hogy valójában semmim sincsen. Mert lehetek én akár a leggazdagabb is, akkor se lesz semmim. A pénz sosem boldogított. A helyett ott volt mindig a családom
Késő délutánra volt megbeszélnivalóm a tulajjal, valami Elliottal, akit nagyjából el tudtam helyezni, hogy a fene, de őszintén nem nagyon érdekeltek róla a cikkek, meg ús semmi se. Akinek az életéről a legtöbbet csámcsognak az bizony nem is az igazság. Már kint várt a galéria előtt én meg vigyorogva odaléptem hozzá.
- Üdv! Tessana Morrow vagyok - nyújtom a kezemet bemutatkozás képpen. - Nahát, galériához képest igazán pici... De ne aggódjon, simán ki tudom bővíteni - magyarázom lelkesen. - Csillagösvény hm? Nem giccses név ez egy kicsit? - kérdezem kíváncsian, mert valahogy túl nyálasnak gondolom a nevet. De végül is vagyok olyan ószívű, hogy meghagyjam ezt a nevet.

na ide a pénzzel, te nő!




Tessa
2001. február 18.

outfit

Miközben odakint ácsorogtam a londoni hűvös levegőn és csak bámultam magam elé, nem álltak meg a gondolataim egy pillanatra. Most mindennél fontosabb volt, hogy ezt az üzletet nyélbe üssem, akármennyire is nem volt kedvem jópofizni senkivel. Sosem voltam jó seggnyaló s színésznek is csak közepes. Ezért nem voltam benne biztos, hogy teljesen meg tudom győzni a nőt, aki ma ideígérte magát.
Csakhogy kellett most ez. Kicsit lezárni mindazt, ami annyira nem én voltam. Segíteni akartam Esmének, de nem voltam sem művészlélek, sem művészetpártoló, sem hasonlók. Én csak egy egyszerű, tékozló kölyök voltam, aki igyekezett visszatalálni a helytelen útra, hogy felkutassa saját magát, az igazi énjét. Közben persze majd megszakadt a szívem a gyermekért, akit alig tarthatok majd a karomban. Valahol mindig volt bennem egy vágy, hogy szülő legyek… megvolt Esmével, megvolt Nattal.
– Üdv! Tessana Morrow vagyok. – A felém nyújtott kéz rángatott ki a gondolataimból. Ahogy felnéztem a lányra, azonnal kiszúrtam a nagyon kék szemeket és némiképp undorral fogtam fel a tényt: egy elkényeztetett aranyvérű kölyök. Annyira hasonlított Blaire Montregora azokkal a kék szemekkel. Vajon ő is odasózna, ha csókot lopnék tőle? Nem tudom. Nem akart már kipróbálni. Elveszett bennem valami az elmúlt másfél évben.
– Elliot Lee. – Vágtam rá, csakhogy ezt a Forestet vessük már el a jó büdös franba s anyám neve még mindig biztonságosabb volt, mint az O’Mara. Azt nem szívesen adtam volna ki, már csak Dean és Daniel védelmében sem. – Gyere beljebb! – Mutattam a bejárat felé s megvártam, míg elindul befelé.
Azonnal láthatta, milyen kicsi a tér, ám a jól felhasznált rendező elemeknek köszönhetően egész kellemes kis képet nyújtott ez az egész. Büszke voltam rá, hiszen valamennyi közöm még is csak volt az alapításhoz, azon kívül is, hogy valójában csak pénzt loptam el Forest széfjéből. De ez a sok modern festmény nem volt az én ízlésem.
– Nahát, galériához képest igazán pici... De ne aggódjon, simán ki tudom bővíteni – magyarázta. Egy részem máris megnyugodott, hogy álmodozni kezd a hely további sorsáról… és talán ez azt jelentette, hogy komolyan is gondolja, nem csak úgy el akarja szórni apuci pénzét. Nem számított, hogy honnan vannak azok a galleonok, ha kicsengeti. Már régen nem érdekelt, hogy megpróbáljam a véleményemmel bántani az aranyvérűeket.  Nekem is volt idő, mikor elfogadtam az apám vagyonát.
– Tudod, szerintem jót tenne ennek a helynek valaki, aki kicsit tovább álmodja. – Magyaráztam és megálltam egy sárga pálcikaemberszerűségeket ábrázoló festménynél. – Amikor megalapítottam, csak segíteni akartam Esmének, de sosem voltam olyan ember, aki igazán értett az ilyesmihez. Valójában, amit itt látsz, abban semmi sincs belőlem.
A festményre néztem, meg a sárga alakokra, akik a zöld hely körül táncoltak. Nem tudtam, létezik-e bármi mondanivaló, mely ezt megindokolja… vagy lenne-e bármilyen mögöttes tartalom. Ennyire nem érdekelt a festészet. Ha műtárgyakat loptam, inkább a szobrok és használati tárgyak foglalkoztatottak, semmint a képek.
– Csillagösvény hm? Nem giccses név ez egy kicsit?
Felhorkantottam. Na igen, én sem választottam volna éppen magamtól ezt a nevet, túl nyálas és semmilyen volt, de hát Esmének csináltam, érte lett, a minimum volt, hogy ő választja meg a hely nevét. Ez az ő birodalma volt, egyfajta védelem az apámmal szemben.
– Nos, ami azt illeti, drágám… – kezdtem meglepően vigyorogva. – Én sem választottam volna ezt a nevet neki. Nekem túl, hogy is mondjam… nyálas.
Még mielőtt tovább fejtegethettem volna a véleményem, megjelent June. Nem is akárhogy, két pohárka pezsgővel, mintha máris eladásban egyeztünk volna meg. Hát ezt a lányt sem az eszéért választottuk ki ide, az biztos. Mindenesetre elvettem a poharakat és az egyiket a kék szemű csajnak nyújtottam.
– Mondták már, hogy gyönyörű a szemed? – kérdeztem, miközben az ujjai közé erőszakoltam a poharat, majd erőlködve koccintottam egyet. – Jól mutatnak ilyen lenyűgöző alkotások mellett, mint ez a rózsaszín… ízé… mosómedve? – léptem a következő festményhez és oldalra biccentve a fejem próbáltam rájönni mi az a valami a kompozíció közepén, amivel szemezek.

[Csillagösvény GalériaElső szín - ismerkedés a tulajjal]

Csillagösvény Galéria
Első szín - ismerkedés a tulajjal

kettőezeregy.másodikhó.kilennyolcadik

Bohemian Rhapsody
dresscode

már
a
Golgota
fája
sem
fáj
csak
Pilátus
hangja
ott
a
kertben
Gecsemáné
kertjében
30 ezüst dénárért
eladva
a
hit
a
hitem

16+

Annyira akartam tenni most így hirtelen vlamit a családomért, hogy még az sem nagyon érdekelt, milyen is az a galária. Bármilyen is, én majd felfuttaotom és híressé teszem, egy olyan helyé, ami majd egy biztos támaszt ad azoknak, akik el szerenének indulni valamerre a festői pályán. Bár nem ismertem a kortárs művészetet annyira, mint a klasszikust, csak reméltem hogy nem olyan idétlen. Mert hát a művészet lényege nem az, hogy borsókat hányjunk az öres vászonra, hanem olyan dolgokat vigyenek fel, ami nem fogalmazható meg szavakkal, de ha képen látjuk őket, akkor igen azt érezzük, hogy ez igen ez tényleg bennünk van.
Magamban felrémlett amúgy, hogy valami szemüveges galériás bácsika adja majd át a dolgokat, de szerencsére valamivel emberibb emberrel találkoztam, aminek nagyon irörültem. Ha másért nem csak a látszat miatt, mert a Meteora család tagjai még emberkinézetben is ocsmányak és torzak voltak. Hiába na, a gyilkolás az torzít, kíváncsi vagyok mennyire látszik ez rajtam is. DE azért igyekezek jó arcot vágni, hogy valami előkelő nőnek tűnjek, hogy ez is az én malmomra hajtsa a vizet, ha netalántán több érdeklődő is lenne.
– Elliot Lee. Gyere beljebb! - Ahogy belépek már látom, hogy nem egy Tretyakov Képtár, de azért helyes és aranyos kis galéria.
- Hűha, már nagyon izgatott vagyok, annyira várom, hogy valami hasznos dologba is befektessem a rám hagyott pénzt - nézek szét, és igen, apámék büszkék lennének rám, hogy valamit eóteszek értük is és a világért is, Ezért aztán lelkes vagyok és büszke, és már alig várom, hogy belekezdhessek, pedig még meg sem vettem. Ahogy sétálunk nézegetem a képeket bár némelyiket sikerül nagyjából megértenem, hogy mégis miért is ábrázolja, vannak olyan alkotások bőven, amiket nem is értek. De talán a művész érti, és az a lényeg. A galéria belül aranyos és a falak-képek összhatása is nagyon eltalált, tetszik a barna fabrkolat a falon, a parketta, olyan meleg hangulata van, bár a lámpákat kicserélném, és az ablakokra is függönyt tennék. Még ha ilyen fura képek is ezek, a festéket csak védeni kell. Ki tudja pár széz év múlva milyen érdekes lesz például ez a különös pálcikaemberkés kép.
– Tudod, szerintem jót tenne ennek a helynek valaki, aki kicsit tovább álmodja. Amikor megalapítottam, csak segíteni akartam Esmének, de sosem voltam olyan ember, aki igazán értett az ilyesmihez. Valójában, amit itt látsz, abban semmi sincs belőlem.
- Pedig gondolom nem magától épült meg ez a cucc, akkor már benne vagy, még akkor is, ha csak egy fitynget tettél már bele, hogy ilyen legyen már a te munkád is - mondtam mosolyogva és tényleg igen elmélyülten bámulva ezt a képet. Vajon mi ez? Talán azt ábrázolja  akép, hogy midneki hiába akar személyiség lenni, a fogyasztói társadalom, még a varázslóvilágot is tökre teszi azza, hogy mindeki ugyan olyan lesz? Vagy pedig pont az a kép problémája, hogy itt még mindig olyan unalmas taláros szerkóba kell járni alapesetben, ami eltűnteti a személyiséget? A világ tűnteti el a személyiséget? Na mindegy is, talán ha megvettem jobban elgondolkodom ezen. - Egyébként Esmé képei merre vannak? - igazából nagyon is örülök, hogy hozzá kapcoslódik a galéria, még úgy rémlik évfolyam társam volt. De valahogy az évek egyre jobban összemosódnak.
Közben megnézem azt a másik pálcikás emberes képet, amit ELliot is figyel, és hümmögök egyet. EZ is biztos valami társadalomkritika. Mindig kívül a körön csak a felszínt nézve, bár a színek kontexstusát nem tudom hova tenni.
– Nos, ami azt illeti, drágám… Én sem választottam volna ezt a nevet neki. Nekem túl, hogy is mondjam… nyálas.
- Hát nem a legidecsalogatóbb név, de talán ha lenne valami csillagösvényes téma vagy olyan lenne a beltére, ami illik anévhez alán úgy nem is olyan unalmas - mondom elgondolkodva, bár semmi kedvem nincs ahhoz, hogy az egész épületet átrendezzem csak úgy, és Esmé nélkül biztosan nem fogom megtenni.
Meglenet valami nő, pezsgőkkel, ami után lelkesen nyúltam. Bár kicsit fura a helyzet de nem nagyo  izgatott az egész világ egy fura kicsavart kifordított sárkánygyomor.
– Mondták már, hogy gyönyörű a szemed? Jól mutatnak ilyen lenyűgöző alkotások mellett, mint ez a rózsaszín… ízé… mosómedve?
Elvigyorodok és felhörpintem a pezsgőt, bár tudom, hogy nem így szokás inni, de most jól esk. Bár kicsit rombolom a tökéletes aranyvérű nő illúzióját.
- Ó, igazán? Szívesen kivenném őket és a rózsaszín pamacs mellé felszúrnám a szemeimet egy üres vászonra, de jelenleg még nekem is kellenek - kacsintok rá játékosan.
- Talán egy nagyon magányos mosómedve, hiszen csak egy szem ül ezen a vsznon kifeszítve mintha csak a felszíne lenne az embereknek vidám és színes,de az üres szemit nézve olyan... Nincs benne semmi. A kortárs művészet változatlansága és ismétlődése pedig elvileg a világunk váltoaztlanságát fejezni ki, elvileg, de én azért szeretnék abban hinni, hogy ennyire nem dögunalmas az élet - magyarázom lelkesen és aztán én is tovább lépek egy üres képhez amin egy darab pici piros pötty van. - Na fogadjunk ez ér itt a legtöbbet - jegyzem meg, és csak bámulom a vásznat - De a legtöbb esetben csak pazarlás az egész... - sóhajtok aztán. - Igazából má régen eldöntöttem, hogy megveszem, úgyhogy nem kell velem véggszenvedned a kiállítást - mosolygok rá aztán - Részemről a tárgyra is térhetünk.- Közben meg valami alak nekem is jön, én meg Elliot felé lökődöm. Na szép, mégis milyen művészetkedvelő az ilyen?

na ide a pénzzel, te nő!




Tessa
2001. február 18.

outfit

– Hűha, már nagyon izgatott vagyok, annyira várom, hogy valami hasznos dologba is befektessem a rám hagyott pénzt – mondta a nő, miközben bevezettem a galériába. Igazából nem is tudom, hogy Nat látta-e ezt teljes pompájában, pedig neki biztosan tetszett volna. Érződött az egészen valami modern, túlzottan is fiatalos hangulat, ami hozzám nem illet. A lányt persze nem ismerhettem, de a hangjában egyértelműen lelkesedés csengett. Meglepett, hogy ilyen gyorsan meglátta ebben a lehetőséget, mert én sosem láttam igazán… nem is nagyon élveztem. Viszont ez volt az egyetlen dolog, amit megtehettem Esméért. Bár tény, hogy azóta sem értettem meg az akkori döntéseit. Mégis ki akarna egy olyan pasasnak a pártfogoltja lenni, aki még zaklatta is? Csak a pénzért? Csak az önfenntartásért? Volt ebben valami visszataszítóan gusztustalan, amivel egész egyszerűen nem tudtam azonosulni.
– Tetszik a hozzállásod – közöltem, ahogy megálltam valami kép mellett. Ha lehetett volna értelmezni mi van rajta, bizonyára jobban elmélyedek benne, ám kár volt ilyesmire az időt pazarolni. A művészt s annak is a modernebb irányzatai nem voltak kifejezetten az érdeklődésem középpontjába.
Nem akartam kérdéseket feltenni. Nem voltam olyan nagymenő üzletember, mint mondjuk Nat, hogy öltönyben vizsgáztassam az embereket, akinek el akarok adni valamit. Nem. Én csak csevegni próbáltam, mert abból inkább derülnek ki dolgok, mint bármi másból. Jól van, O’Mara, azért ne add elő a világdrámádat neki. Bizonyára nem kíváncsi rá. A hang egyértelműen kigúnyolt megint. Már meg sem rezzentem rá. Hozzá szoktam, hogy minden apróságot ellenem fordított az a belső valami, amit én csak sötétségnek neveztem meg magamban. Mégsem volt ez ilyen fekete-fehér. Nem vált el bennem a sötétség és a világosság, inkább egyetlen hatalmas, sötétszürke massza lett, ami egyre inkább változott feketévé.
– Pedig gondolom nem magától épült meg ez a cucc, akkor már benne vagy, még akkor is, ha csak egy fitynget tettél már bele, hogy ilyen legyen már a te munkád is. – Magyarázta, én pedig csak vállat vontam. Az egészbe annyi munkám volt, hogy elloptam Nat pénzét, majd miután lebuktam a segítségét kértem. Nyilván mehettem volna egyszerűen hozzá a kezdetektől. De volt bennem még némi büszkeség. –Egyébként Esmé képei merre vannak?
Egy kicsit beljebb léptem, hogy láthassa azt a szekciót, ami a legnagyobb volt és az előteret leválasztó fel mögött húzódott. Ezen a helyen voltak a „szenzációk,” lényegében Esmé képei. A galériának ezen a részén számos olyan varázslat dolgozott, ami a lehető legelőnyösebb formában mutatta meg az alkotásokat a betévedőknek… valahogy mégsem volt elég a bevételünk.
– Ez a részleg úgy mond az igazi bemutatótér. Amit elől láttál, az más kezdő művészek munkája volt. Ezek itt Esmé alkotásai nagyrészt. Kivéve ezen a falon, itt egy-két tehetségesebb… állítólag tehetségesebb művész festményei vannak– Folytattam és megálltam egy újabb mestermű mellett, ami igazából az én érdeklődésemet cseppet sem kötötte le, leszámítva valami rózsaszín pamacsot, ami túlságosan is magára vonta az ember tekintetét. Bizonyára, aki értette a művészetekhez, annak komolyabb benyomása lehetett az egész helyzetről.
Valahol örültem volna, ha nem éppen csevegés közben bukkan fel az az ostoba tyúk és hoz pezsgőket. Egyáltalán mi a francnak? Még kezet sem fogtunk az üzletre és máris igyunk? Ezt sem az eszéért alkalmaztuk, az már biztos. De mit vár az ember, ha nincs pénze megfizetni az értelmesebbeket?
– Ó, igazán? Szívesen kivenném őket és a rózsaszín pamacs mellé felszúrnám a szemeimet egy üres vászonra, de jelenleg még nekem is kellenek.
Elhúztam a számat. Morbid humor, egészen hasonlít rám. Talán Esmé még sem érezne akkor különbséget, ha ő kerülne a helyemre. Még mindig ott volt a gombóc a torkomba és féltem a változástól is, ami rám várt. Mindentől szép lassan megszabadultam, ami az előző életemet jelentette. Az előző életemet… azt a két évet, ami Nat mellett volt.
– Talán egy nagyon magányos mosómedve, hiszen csak egy szem ül ezen a vsznon kifeszítve mintha csak a felszíne lenne az embereknek vidám és színes,de az üres szemit nézve olyan... Nincs benne semmi. A kortárs művészet változatlansága és ismétlődése pedig elvileg a világunk váltoaztlanságát fejezni ki, elvileg, de én azért szeretnék abban hinni, hogy ennyire nem dögunalmas az élet – magyarázta és ahogy tovább sétáltunk megérkeztünk valami üres vászonhoz, amin egy apró piros pötty volt. –  Na fogadjunk ez ér itt a legtöbbet.
– Szerintem ez az orrvérzésemet ábrázolja. Pont így nézett ki, mikor rácsöppent a szőnyegre… – és Nat ordítani kezdett, hogy ezt sosem veszi ki onnan. Persze csak azért nem aggódott, mert részegen estem pofára. Na mindegy, a lényeg az volt, hogy nekem ez a festmény is iszonyatosan semmitmondó volt.
–  De a legtöbb esetben csak pazarlás az egész...– sóhajtotta aztán a lány. – Igazából má régen eldöntöttem, hogy megveszem, úgyhogy nem kell velem véggszenvedned a kiállítást. – Részemről a tárgyra is térhetünk. – Erre nem nekem jött? Hát kellett egy pillanat, hogy felfogjam, nem túl közelről akart megismerni, hanem valami tahó ment neki. Valami tahó, aki feltűnően siet egy ilyen nagy, üres térben.
– Hé! – Szóltam rá és már szedtem is elő a pálcámat. A gyerek, mert valami gyerek volt, kapucnival a fején, nem lassított egy pillanatra sem, éppen csak hátra fordult, hogy konstatálja, bizony észrevették. – Stupor! – Céloztam felé, remélve, hogy őt találom el és nem valami festményt. Csak megérzés volt ugyan, de egyértelműen látszott, hogy rosszban sántikál. Elliot O'Marával nem szórakozol, az is fix!

[Csillagösvény GalériaElső szín - ismerkedés a tulajjal]

Csillagösvény Galéria
Első szín - ismerkedés a tulajjal

kettőezeregy.másodikhó.kilennyolcadik

Bohemian Rhapsody
dresscode

már
a
Golgota
fája
sem
fáj
csak
Pilátus
hangja
ott
a
kertben
Gecsemáné
kertjében
30 ezüst dénárért
eladva
a
hit
a
hitem

16+

A fapadló burkolatán játékosan csúszkálva-szánkázva közlekedem a bozonyos Elliot mellett, miközben nézem a képeket. Tényleg akad olyan, ami egészen figyelemre méltó, de van olyan is, ami csak egy közepes meh-t vagy egy hátööizé-t vállt ki belőlem.
- Tetszik a hozzáállásod - mondja, mire én lelkesen elvigyorodok, majd megosztom vele az egyik ötletem. Nem mintha mostantól lenne-e neki belezsólása, de csak jobban ismeri Esmét, mint én. Még ha viccesen még évfolyamtársak is voltunk.
- Érdekes lenne berendezni egy klasszikus sarkot is, nem gondolod? Természetesen nem venné el a modernség hangulatát, az egy ilyen pihisarok lenne - fonom magam elé az egyik karom majd a másikkal rátámaszkodva ráteszem az állam a tenyerembe. - Elképesztően sok lehetőség van itt! - lépek végül el a festmény mellől, amit bámulunk és széttárt kezekel menetirányba fordulok. Még az is eszembe jut, hogy építtetek hozzá egy kicsivel odébb egy másik szárnyat, hogy a mugli művészeket is tudjam támogatni. Mert valahogy nem volt akadály a pénz, ültem rajta mint egy kotlós sárkány. És apu meg anyu biztos büszke lenne rám, hogy nem elherdálom.
– Ez a részleg úgy mond az igazi bemutatótér. Amit elől láttál, az más kezdő művészek munkája volt. Ezek itt Esmé alkotásai nagyrészt. Kivéve ezen a falon, itt egy-két tehetségesebb… állítólag tehetségesebb művész festményei vannak.
- Állítólag? - vigyorodom el. - Ez tetszik.
Talán túl lelkesnek tűnhetek, de engem ez nem nagyon érdekel. valahogy olyan jól esett most csak úgy sétálgetni itt és olyan művészies meg nem tudom milyenes dolgokról beszélgetni. Mert lassan hetek óta csak megszállottam a nyomukban jártam, vagy pedig rejtőzködtem, mert tudták, hogy én életben vagyok és nem voltak hülyék. Tudták, hogy akiket megöltem, azt én tettem.
– Szerintem ez az orrvérzésemet ábrázolja. Pont így nézett ki, mikor rácsöppent a szőnyegre…  - erre hangosan felröhögtem, nem törődve azzal, hogy egy galériában nem nagyon szokott lenni harsányság.
- Az is egy nézőpont - válaszolok vigyorogva, és már haladnék tovább, de nekicsapódok a félig-meddig eltávozott tulajnak. - Baszki, bocs - szedem le magam róla, majd az alak felé pillantok.
- Stupor! - kiáltja elliot, mire én is előveszem a pálcám, majd az elhasalóban lévő csávó felé rohanok, amikor is teljesen vaksötét lesz. De komolyan mintha beszippantott volna egy fekete lyuk azt sem tudtam hirtelen, hogy nyitva van-e a szemem vagy nem. A pálcámmal lumost varázsolva elő körbevilágítok a helyszínen, és az egyik terem felől halk motyogást hallok. Még jól tarkón csapon a stuporozott gyereket, mert nem tudom jól esett. Aztán a fényben megkeresve Elliotot a zaj felé kezdem rángatni.
- Mi itt a legértékesebb festmény? - kérdezem suttigva. - Mondd, hogy nem Esmé egyik képe...
A zaj felé érve pedig látom, hogy egy nagy vászonfestényt igyekeznek valami bűbájjal levarázsolni, mire nem sokat teketóriázok, rájuk rontok egy varázslattal.
- Spretrello corruptela! -
Lehet kicsitverpszakos dolog ez egy köyökbanda ellen, de aki a művészetben kárt mer tenni, én komolyan kicsinálom.

na ide a pénzzel, te nő!




Tessa
2001. február 18.

outfit

Persze! Miért is tudnám csak úgy eladni a galériát?! Miért is tudnám normálisan kivitelezni a normális emberi dolgokat? A kérdés úgy lüktetett bennem, mint valami őrült felismerés, amivel nem lehetett egész egyszerűen mit kezdeni azon kívül, hogy elfogadtam: már megint alaposan beszívtam. Mikor kell őrülteknek mászkálnia itt? Amikor éppen jónak állítom be a környéket, kellemesnek a látogatókat és még kellemesebbnek a műalkotásokat, amik a falon lógtak.
Túl sötét lett. Csak halovány fény derengett körülöttünk, amiben éppen csak láttam a távozó alakot. A Stupor persze hátba találta, de nem elég erőteljesen, nem úgy, hogy elterüljön a földön. Inkább egyszerűen csak megtántorodott. Túl gyenge voltam éppen… igazából mindig is túl gyenge voltam, de Forest nélkül egyenesen törékenynek éreztem magam. Nem volt semmi, ami erőt adjon nekem. Talán éppen csak Avery gondolata, hogy őrá még vigyáznom kell. De ez kevés volt. Tisztában voltam ugyanis azzal, hogyha velem bármi is történik, akkor neki ott lesz Nat. Sosem hagyná magára, még ha egy morcos medvének is tűnik általában.
– Mi itt a legértékesebb festmény? – Nem válaszoltam. Engem a zaj foglalkoztatott, aminek a forrását egyelőre nem találtam meg a szememmel. Hunyorognom kellett, hiszen még nem szoktam meg annyira a sötétséget, hogy azt alaposan kiszúrjam. – Mondd, hogy nem Esmé egyik képe...
– A tököm tudja! – Válaszoltam ingerülten, ahogy észrevettem a tevékenység forrását. Két alak próbált meg levarázsolni egy képet a falról. Tehát az, aki nekem jött csak figyelemelterelés volt. Micsoda tolvaj vagy, O’Mara! Majdnem sikerült időben észrevenned, hogy ki akarnak rabolni!
– Mi a fenét képzeltek? – Üvöltöztem, de mire rájuk szegeztem a pálcámat, már a mellettem ácsorgó kiscsaj támadásba lendült. Tetszett a harciassága és nem igazán érdekelt, hogy esetleg megsérül egy festmény. Mármint nyilván érdekelt, de a büszkeségemet mindennél jobban piszkálta, hogy éppen kirabolni akarnak engem! Engem, a hatalmas és tökéletes tolvaj, Elliot O’Marát.
Láttam, ahogy egy csapat denevér támad rájuk és elégedett vigyor ült ki az arcomra. Közben egy pálcaintéssel, a korábban nekem rontó harmadikat megkötöztem. Ezután jött a másik kettő. Az egyiknek a lábait közötem össze, így eldőlt és a megidézett denevérek tovább marták az arcát, a másik azonban elmenekült. Nem vitt el magával semmit, a festményt ugyanis még nem sikerült leemelniük a falról.
– A denevérek nyoma gondolom úgyis a pofáján marad a mocsoknak. – Mondtam és odaléptem ahhoz, aki nekem jött. A padlón feküdt, tekintve, hogy a bokája és a csuklói is össze voltak kötözve. Így hát kicsit belerúgtam, hogy végre rám nézzen. A képébe világítottam egy Lumosszal, hogy lássam a vonásait. – Téged nem ismerlek. Gondolom nem Christophernek dolgozol.
Erre röhögni kezdett.
– Mr. Bates az üdvözletét küldi, te kis hímrin… – közölte, erre elfintorodtam és belerúgtam, mielőtt befejezte a sértegetést. Nem akartam hallani, ellenben a fájdalmas prüszkölése tetszett. Reméltem, hogy a sziszegő sértést nem hallotta meg Tessa.
– Azt hiszem ez a támadás nem a galéria ellen szólt. Szóval nem kell tartanod hasonlótól.

[Csillagösvény GalériaElső szín - ismerkedés a tulajjal]

Csillagösvény Galéria
Első szín - ismerkedés a tulajjal

kettőezeregy.másodikhó.kilennyolcadik

Bohemian Rhapsody
dresscode

már
a
Golgota
fája
sem
fáj
csak
Pilátus
hangja
ott
a
kertben
Gecsemáné
kertjében
30 ezüst dénárért
eladva
a
hit
a
hitem

16+

Kaotikus helyzet volt, és egyben izgis is. Mert hát. Oké, minek magyarázni? Az volt, szerettem párbajozni, és szerettem megvédeni azt amit meg kell. És most kötelességemnek éreztem a művészetet megoltalmazni. Nem csak ezt a galériát, hanem úgy ezt az egész mindent. Így hát a kis taknyosokat pedig éppen úgy láttam, mint akik megmerényelik és szarrá erőszakolják a nagy betűs Művészetet. És ezt ugyebár nem hagyhattam. Láttam, ahogy Elliot bírkózik velük, oké, nyilván gyorsabb meg fürgébb meg ügyesebb egy hapsi, de azért én sem akartam esztelenül sötét varázslatokat dobálni egy galériában. Még a végén megsérülne egy festmény.
Mire odaérek földön hever nagyjából mindenki, csak az egyik nyomi szökött meg, de én lendületesen suhanok az egyik felé és ráülök a hasára majd a kezemmel nőiesen csápolni kezdem a pofáját.
- Te rohadék ha még egyszer meglátlak benneteket ahogy a Galériámban randalíroztak, egyessével szaggatom le a végtagjaitokat és a farkatokat is, világos? - betörtem az orrát? upsz. A kiabáló gyerekről aztán lekászólódok, elegáns mozdulattal hátra dobom a hajamat és Elliot felé mosolygok, mintha mi sem zavarta volna meg a lelki világomat.
– Azt hiszem ez a támadás nem a galéria ellen szólt. Szóval nem kell tartanod hasonlótól.
- Ó, ez felettébb megnyugtató - pislogok rá aztán. - De chill, nekem kell ez a hely, szóval megveszem. Mondj egy árat, hoztam magammal némi készpénzt. - Majd eltakarítom őket, hagyjad csak - tesek a kezemmel legyezgető mozdulatokat a kölykök felé, és előhalászom azt a nem is túl kevés pénzt. Ekkor csörtet felénk az a pezsgős csaj, is.
- Zajt hallottam és... Te jó ég - kap a szája elé, és a helyszínt fürkészi. Remélem nekik nem akar pezsgőt hozni. Kinéztem belőle, de olyan szórakoztató volt, hogy meg akarom tartani őt. Kell ide valami komikus figura. - Értesítem az aurorokat...- motyogja és elszalad.
Ha pedig végre lebonyolítjuk az üzletet és aláírom a papírokat elégedetten kidüllesztem a mellem, és a volt tulajra mosolygok.
- Egy élmény volt találkozni önnel Mr., remélem még összefutunk. Gondolom felesleges felajánlani, hogy nézzen be ide, ha egy kis művészetre vágyik - kacsintok, majd elégedetten nézegetem az épületet, és arra gondolok, mennyire büszke lenne rám az apám, és nagyon remélem, hogy a Meteora család legalább a művészetet szereti és nem fog itt rám rontani vagy szétrombolni az épületet. Ha pedig Elliot távozni indul én bájos, ártatlan mosollyal integetek neki. Nem sokkal később pedig megjelentek az aurorok is. De gyűlölöm őket.

na ide a pénzzel, te nő!




Tessa
2001. február 18.

outfit

Ez a nő marha fura volt. Hogyan lehet valaki egyszer furáncs művészetpártoló és erőszakos? Valahogy nehezen tudtam elképzelni, talán azért, mert Esméből indultam ki. Őt már láttam harcolni, de sosem volt túl végletes abban sem. Valahogy mindig olyan finom és néha túlzottan is romantikus volt… kész rejtély, miképpen tudtunk mi valaha egy párt alkotni. Olyanok voltunk, mint a tűz és a víz. Igazából az is olyan volt, mint minden a Nat előtti életemben. Furcsa álomkép.
– Csapkodhatod még egy kicsit, ha élvezed. – Közöltem vigyorogva, majd rákacsintottam és a másik csávó nyakára léptem, csak úgy jelezve, hogy hobban teszi, ha nem mozdul meg. Valahogy sejtettem, hogy valami idióták magánakciója volt ez, szándékosan ellenem. Azt sem tartottam kizártnak, hogy a Rowle család küldte ezeket is a nyakamra… de persze benne volt a pakliban, hogy valami őrült Forest pártoló bagázs volt, akikkel szemben nem sok mindent tehettem. Az életem végéig utálni fognak, mert összetörtem az imádottjuk szívét.
– Majd eltakarítom őket, hagyjad csak – mondta és legyező mozdulatot tett a tettesek felé, ahogy ellépek a korábban leszorított kölyöktől. Nem gondoltam volna, hogy velük akar bajlódni, de nem is számított. A pénz érdekelt igazából, meg az, hogy ebből majd meg tudom alapozni kicsit az életünket Averyvel.
–  Zajt hallottam és... Te jó ég – az idióta recepciós-pénztáros banya, June került ismételten elő. Ezúttal szerencsére pezsgő nem volt nála. „Zajt hallott” – ismételtem meg magamban és éreztem, ahogy valami gúnyos fintor ül ki az arcomra. Ugyanis azon kívül, hogy volt zaj, igazából sötétség is volt… meglehet azt hitte, csukva van a szeme. Nem lep ne meg, amilyen butus teremtés volt szerencsétlen. Ahogy a szája elé kapta a kezét, leginkább egy kislány hasonlított. – Értesítem az aurorokat... – motyogta, szinte csak magának majd lerohant, hogy remélhetőleg a postázóból útnak indítsa a leggyorsabb baglyot.
Annyi volt a szerencsénk, hogy a kezében ott voltak a papírok, mikor idejött és éppen elejtette. Lehajoltam, hogy felemeljem, majd a zsebemből előhalászott önműködő tollat a lány felé nyújtottam. Reméltem, hogy nem fél az ilyen mugliketyeréktől és gyorsan túleshetünk a dolgon.
Figyeltem, ahogy aláírja és büszkén kihúzza magát. Addigra visszavarázsoltam a világítást is, hogy ismét teljes pompájában ragyogjon minden. Tessa ragyogó mosoly elárulta, mennyire örül az új szerzeménynek, én pedig a sikeres üzletnek. Nagyon szerettem volna szabadulni a helytől, nem Esmé miatt, nem is Nat miatt – hiszen ő pénzelte végig –, egyszerűen csak úgy érzetem, hogy ez a hely nem én vagyok. Nem éreztem jól magamat itt soha… leszámítva azt az alkalmat, mikor még nem volt kész és Natot idehoztam a születésnapjára. De akkor leginkább a vágyak és a szex okozták az örömöt, nem maga a tény, hogy művészetpártoló lettem.
– Egy élmény volt találkozni önnel Mr., remélem még összefutunk. Gondolom felesleges felajánlani, hogy nézzen be ide, ha egy kis művészetre vágyik – a mondandója végén pedig kacsintott. Figyeltem, ahogy élvezi a hely újdonságát és azt, hogy mindez már az övé.
– Nos, gratulálok az új galériádhoz. Öröm volt veled üzletelni és még biztosan találkozunk, ha Esmének kiállítás megnyitója lesz. Ki nem hagynám. Mégis csak barátok vagyunk. – Biccentettem egyet felé, majd mikor bájos mosollyal integetett, én viszonoztam és távoztam. Ahogy ismét az utcán találtam magamat, furcsa megkönnyebbülést éreztem, mintha egy zsákot tettem volna le valahol, amit súlyos kövekkel pakoltak meg. Amilyen nehéz volt ez a nap, olyan könnyedén, önfeledten végződött… 

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A HELYSZÍN SZABAD.