Hilton Metropole

[- Pedig, ha szeretek valamit magammal kapcsolatban, az a mérhetetlen szerénységem!]

To Ms. Elfelda Hall

She is the gal that I love best

ruha

- Pedig, ha szeretek valamit magammal kapcsolatban, az a mérhetetlen szerénységem! - ugratom Elfelda-t, bár az is igaz, hogy ebben a kérdésben abszolút tudom hogy hol a helyem és nem a nagyok között. Nem rossz, amit csinálok, de tudom, hogy van jobb és értékesebb és ezt el is fogadtam már.
- Na, akkor végső soron tényleg jól csináltam a dolgot, már abból a szempontból, hogy célt ért. - biccentek arra, hogy érezte, a figyelmem felé irányul. Igazából tényleg más/mások nem érdekeltek ma este különösebben s talán ezért annyira nem is lehet hibáztatni. Valahol olyan más az "én világom"!
- Őszinte vagy, ez tetszik. - jelentem ki egyszerűen, miután azt sem rest beismerni, hogy azért be is csiccsentett s még a provokációnak is felül a kellő módon, amire persze mosoly a válasz először, hogy aztán vegyék át a szavak a szerepet. - Pedig az ember akár meg is égetheti magát... de tény, hogy a hidegtől mindig kellemesebb. - nem jó szó, hogy játszom az ártatlant, mert én mikor is voltam az? Jó, a gyerekkornak voltak olyan évei ez kétségtelen. De mindig is jól elvoltam a kétértelmű beszéddel s ez most az volt a velejéből. Karok kínálom s azt el is fogadja, így sétálunk ki a teraszra, ami valóban szép, rendezett s legalább annyira igényes, mint a belső tér is volt. És valamiért ettől picit viszketek is, mármint képletesen. Olyan kis tökéletesnek beállított világ ez, amit az utca mocska lépten-nyomon cáfol.
- Remek, kíváncsian várom! - somolyogva figyelem, ahogy huncut pillantást vet ráma  válla fölött, majd olyan igéző csípőringással távolodik, hogy aki nem nézi meg hátulról a szöszit, az bizony vak, vagy abszolút meleg... szóval ha már kiprovokálta, rendesen meg is csodálom szépen ringó és igen formásnak tűnő hátsófelét. Aztán akcióba lendül s már sejtem is, hogy mi fog történni! Nocsak, a hölgyike sem túl szabály tisztelő! Meg kell mondjam, hogy ez imponál.
- Miért is ne?! - s már indulok is közel a szökőkúthoz, aminek pereménél levetem a pár fekete bőrcipőt, na meg a zoknijaimtól is megszabadulok, amiket a lábbelikbe tömök, majd a zakót is ledobom azért, ha már az összes többi cuccom sorsa az elázás... és könnyedén a peremre támaszkodom, majd mintha csak egy kerítés lenne valami ranch-en, úgy ugrom át egy oldalas mozdulattal, aztán a vízbe csobbanva. Most még meg is úszom ezt a lazáskodást, mert amikor a kviddics pálya korlátjával mutattam be ilyet, utána fekhettem pár napig a bokámmal... szóval épen és egészben kötök ki a hűs vízben ami tényleg elég frissítő, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez áll most figyelmem középpontjában. Sokkal inkább az, ahogy Elfelda tökéletes alakjára tapad nedvesen a fekete anyag, hogy milyen igézően csillognak a szemei az éjszaka fényeinél, főleg, ahogy a víz fodrozódása a világos lélektükrökön is hullámokat verni látszik s ezt egyre tisztábban láthatom, ahogy farkas módjára lépek egyre közelebb és közelebb, zárva kettőnk közt a távolságot egészen addig, amíg karjaim közé nem kerítem karcsú derekát s átölelem. Igaz tartósan csak egyik kézzel, mert a másik egy kósza nedves tincset simít ki arca elől, míg egy picit némán újra elmerülök tekintetében, élvezve közelségét, illatát, a látványt, a pillanat varázsát.

Girls just wanna have fun

to: Mr. Williamson



Ruha

- Pedig az ember akár meg is égetheti magát... de tény, hogy a hidegtől mindig kellemesebb – mondja Morgan, amire szótlanul bólintok csak. Igen, azt hiszem, jó alaposan megtanultam azt, hogy mennyire meg tudom égetni magam… elég hozzá mindössze egy meggondolatlan pillanatban hozott rossz döntés, igen. De bármennyire is sokat vett ki belőlem az Oleggel való kapcsolatom, semmit nem csinálnék vissza. Nem… Egész életemben azt éreztem, hogy teszem, amit tennem kell, hogy az legyek, aki… Ha bármit szégyellnék, vagy megmásítanék, amit korábban tettem, akkor semmi értelme nem lenne az adott pillanatnak, a létezésnek, amiben szabadon teszem, amit tenni akarok. Még ha később meg is bánom az adott dolgot, akkor és ott, szabad voltam, és számomra ez a legeslegfontosabb. Ez most végre az az Elfelda, aki kislányként bátran bemerészkedett Zoeval a szomszéd kertjébe, és kedvére mászta meg a göcsörtös gyümölcsfákat, hogy teletömje a hasát barackkal, meggyel, faieperrel, addig, amíg üvöltve ki nem rontott a szomszéd bácsi, hogy „ti aljas kis tolvajok!” Emlékszem, lélekszakadva rohantunk haza, ugrottunk át a kerítésen úgy, hogy felhorzsoltuk a térdünket, de nem számított. Teli torokból kacagtunk, arcunkon a bűntett bizonyítékául szolgáló nyomokkal… végigcsorgott az arcunkon a barack leve, vagy befestette lilára a szánkat a faieper, és amikor végül hazamenekültünk, nevetve meséltük anyámnak, hogy mit tettünk. Ő pedig anyaoroszlánként ölelt át minket, és csak kacagott, kacagott, örült annak, hogy ugyanaz a szabad vér tombol bennünk is mint benne. Bármilyen helyzetben megvédett minket, bárkitől… Igen, bárkitől, és bármilyen eszközökkel. Nos, ez a leküzdhetetlen szabadságvágy tombol bennem akkor is, amikor kecsesen bemászok a szökőkútba, hogy aztán hűsítő zuhanyt vegyek ott, és behívjam magam mellé Morgant. A gitáros láthatóan lelkesen reagál a felhívásra.
- Miért is ne?! – kérdezi lazán, majd megszabadul a felesleges ruhadaraboktól és felém közelít. Ahogy egyre közelebb ér hozzám, úgy egyre inkább azt érzem, hogy mennyire boldog vagyok most… és szerencsés… igen. Mikor Morgan átölel, belebújok az ölelésébe, és egy hosszú, kitartott pillanatig a mellkasához döntöm a fejem. Libabőrös leszek az érintésétől, annyira tökéletes, ahogyan a víz miatt kicsit fázom, az ölelése viszont felmelegít. Jó érzés most hozzábújni, érezni a mellkasa melegét, mélyen beszívni az illatát. Ebben a meghitt pillanatban úgy érzem, semmi baj nem érhet minket. Addig maradok így, amíg teljesen fel nem töltekezem ezzel az érzéssel. Aztán elemelem a fejem a mellkasáról és felpillantok rá.
- Köszönöm, hogy... itt vagy – vallom be neki, amit érzek, lágy mosollyal ajkaimon. Mélyen a szemében nézek, és hagyom, hogy barna zsarátnokai ugyanúgy magukhoz öleljenek, ahogyan erős karjai az előbb. Csodás látvány tárul most elém, a háttérben a sötétzölden pompázó kerttel, alattunk a víz kristálytiszta kékjével, amivel egyszerre alkotnak tökéletes harmóniát és némi kontrasztot Morgan sötétbarna íriszei. Elveszem bennük, és szótlanul élvezem a pillanatot. Nem érdekel, hogy mennyi az idő, nem érdekel, milyen nap van, és nem érdekel, hogy mi lesz holnap. Csak és kizárólag az érdekel, mennyire jó itt és most az ő társaságában élvezni ezt a meleg-hűsítő nyári estet.

[- Ez kölcsönös.]

To Ms. Elfelda Hall

She is the gal that I love best

ruha

Elfelda valahol egy kellemes csalódás, ha szabad így fogalmazni az embernek. Abból a szempontból mindenképp, hogy egy gazdagoknak és híreseknek szervezett rendezvény vendége s így ő maga is ebbe a világba tartozik, amiről azért sok esetben más fogalmai vannak az embernek és nem is ok nélkül. Elszánt és céltudatos, határozott, tudatában van személyének, ez kétségtelen. De még így sem felvágós, nincs nyoma semmi ilyesminek magatartásában és nem valami dekadens irányba húz, sokkal egyszerűbb dolgok kerülnek fókuszba, mint például most ez a szökőkutas akció. Az ilyesmit nagyon is tudom értékelni, a magam világához sokkal közelebb áll, ismerős és ösztönösen tudok benne mozogni.
Szóval nem is kérdés, hogy csatlakozom hozzá, nem is törődve azzal, hogy mások is kijönnek e a teraszra, netán valaki a személyzetből, vagy mindez mennyire látható a felsőbb emeletek ablakaiból. Nem, most csak a langyos nyár esti levegő, a szép kilátás és London fényei a sötétben, a víz csobogása, na meg a szökőkútban "pancsoló nimfa" tölti ki figyelmem teljes spektrumait, a maguk megfelelő fontossági rendjében kapva helyet és tudatosságot. Ebben a tekintetben pedig a szőkeségé a korona, egyértelműen. Mint egy mellékesen persze annak is tudatában vagyok, hogy öltönynadrágom szépen megszívja magát a szökőkút vizével s nem kell sok, hogy a nyakkendő és a fehér ing is erre a sorsra jusson, ami akár kellemetlen élmény is lehetne, hiszen ez nem arra van kitalálva, hogy vizesen tapadjon az emberre, de mindez teljesen közömbössé válik annál a ténynél fogva, hogy elérem Elfelda-t s karjaimba zárom, ő pedig hozzám bújik, fejét mellkasomra hajtva. a hideg víz, a kissé kellemetlennek ható ing feszülése ebben a pillanatban nagyon sokadlagossá válik, egyedül az ő közelsége, tökéletes idomainak érzése, a melegség ami belőle árad képletesen és fizikai valóságban is, bőven kitöltik a tudatom.
Mikor pillantását újfent rám emeli, természetesen viszonzom tekintetét, míg elhangzik csendes vallomása. Mert ez valahol az volt, ha maguk a szavak elsőre nem is adnak sokat, legalábbis annak, akit nem ragadott meg a pillanat (vagy az eddigi egész este sodra). Mert belülről egészen máshogy hat ez az egész, szelíd hangján megcsendülő hangzóiban mélység van, érzelmek egyfajta kavalkádja, ezt pedig tekintetével is tovább érzékelteti. Így első válaszom szelíd mosoly az övére s egy pici simítás derekán tenyeremmel.
- Ez kölcsönös. - teszem hozzá csendesen, ezzel megadva a kontrasztot mindannak, ahogy mondjuk odabent viselkedtem a színpadon. Mindig is egymást feszítő végletek emberének éreztem magam és ez itt is megnyilvánulni látszik, annyival kiegészülve, hogy a helyzetnek köszönhetően Elfelda jelenleg igen nagy mértékben "élvezheti" azt a tapasztalatot, hogy most a minden sallangtól, álarctól mentes Morgan Williamson engedte be a fala mögé. Persze ez rajtam kívül másnak nem nagy dolog azért sem, mert lényegében csak egy kis gondolat vagyok én egy nagy országban, sőt, egy nagy világban... S hogy engem gondolnak, vagy én gondolom magam? Most nem érdekel, csak az a csillogás, amit a kékségekben látok, a bennük tükröződő vízhullámzást. Itt és most, ebben a pillanatban én gondolom magam, ez biztos.
S legalább ilyen magabiztossággal simítok végig szépen metszett bársonyos arcától indulva újra szőke tincsein, miket a nedvesség kissé összetapaszt, de azért ujjaimnak utat engednek, ahogy közéjük merülnek s a maradék kicsiny távolságot is zárom egyszerűen és lágyan, de határozottan csókolom meg édes ajkait. Már persze, ha hagyja. Mert abban az esetben egy finom, lassú, de perzselő kis játék indulhat meg ajkaink között, szemet lehunyva, tényleg csak a pillanat varázsának áldozva.

Girls just wanna have fun

to: Mr. Williamson



Ruha

Beleborzongok abba, ahogyan megsimítja a derekamat. Egyszerre fázom és perzsel a hőség, a kontraszt pedig újabb és újabb libabőrökkel látja el testem minden porcikáját.
- Ez kölcsönös – néz a szemembe őszintén, mire ismét elmosolyodom. Érzem, hogy mostanra mindketten levetettük azokat a védőbástyákat, amit a napi élet miatt kénytelenek voltunk körénk állítani… Ilyen az élet, sok pofonnal „ajándékoz meg”, amitől ugyan fejlődünk, megerősödünk, de ennek van egy nagyon erős hátulütője is: mégpedig, hogy elfelejtjük milyen kinyitni magunkat úgy igazán, félelem nélkül. Én szeretnék hinni abban, hogy lehet anélkül is erősnek lenni, hogy elbástyáznám magam a veszélyek elől… hogy lehetek esendő és sebezhető, anélkül, hogy igazán sérülnék… Amikor végigsimítja az arcom, és beletúr a hajamba, végigfut rajtam az izgalom, hogy talán… igen… talán…
Nem talán. Tényleg megcsókol. És ebbe a csókba – akár klisé, akár nem -, beleremeg a térdem. Régesrég nem éreztem ilyet. Lágyan visszacsókolom, majd hagyom, hogy elsodorjon bennünket a szenvedély, s játékos, izgató táncot járjanak egymással ajkaink. Teljesen belefeledkezem ebbe a jó értelemben vett romantikus pillanatba, átadom magam az érzésnek, egészen addig, amíg… egyszer csak egy hangos kiáltás szakít ki a meghitt buborékból, vissza az érdes valóságba.
- Elfelda! Elfelda! Ki az új párod? – kiabálja felém a szökőkúttól pár méterre egy férfi, kezében hatalmas kamerával. Első ránézésre is meg tudom mondani róla, hogy lesifotós. Többször láttam már, felismerem. Talán még a nevét is tudom… Larry? Lényegtelen. Fájdalmas érzés, hogy ilyen nyers, erőszakos módon szakítja meg a pillanat varázsát. Arcomat belefúrom Morgan nyakába, és azt suttogom:
- Sajnálom…
Az elmúlt évtized során nekem volt időm megszokni a hírnévvel járó árnyoldalakat, azt, hogy mindenki úgy érzi, joga van a magánéletemben vájkálni, joga van vadidegenként megzavarni, ha épp a családommal, vagy a barátaimmal kapcsolódom ki, és joga van bárhol és bármikor lefotózni…
Egy pillanatra erőt gyűjtök még, ahogy Morganhez bújok, majd azt suttogom neki.
- Szerintem legjobb lesz, ha visszamegyünk a hátsó bejáraton… Van egy púderszoba, ott meg tudunk szárítkozni… - osztom meg a tervem Morgannel. Az előbbi pillanatot sajnos már nem tudjuk visszahozni, és a fotós képeit sem tudjuk meg nem történtté tenni… Holnap nagy eséllyel a vezető bulvárlapok címlapjáról a fél ország értesül majd a csókról. Elfelda Hall, a szupermodell, szakítása után nem sokkal a Hilton szökőkútjában szűrte össze a levet a sármos, ismeretlen énekessel...Szaftos sztori, meg kell hagyni. Előre sajnálom Morgant, akit sajnos jól tudom, hetekig zaklatni fognak majd az újságírók. A családjáról meg a barátairól nem is beszélve. Jerry persze örülni fog… Mindig azzal traktál, hogy adhatnék sokkal több betekintést a magánéletembe. Nos, ezúttal akaratom ellenére, de várakozáson felül tettem eleget a kérésének…
Mardos a bűntudat, hogy kitettem ennek a cirkusznak Morgant, s ez látszik is a pillantásomban, ahogy szomorúan a szemébe nézek.

[- Nincs semmi baj.]

To Ms. Elfelda Hall

Look what you've done to this rock'n'roll clown

ruha

Mivel töltsük fel az ürességet, amit a modernitás, az elidegenedés következtében keletkezett? Sokan menekülnek a fogyasztásba, vagy az élvezetek halmozásába és én se mondhatom magam sokkal különbnek, talán annyiban, hogy ennek pontosan tudatában vagyok s így tán még súlyosabb a dolog. Nem feltétlenül az ösztöneim kergetnek, inkább a felismerések, a világ okságai. Ennek az oksági láncnak a része az, hogy az elidegenedés bizalmatlanságot szül a bizalmatlanság pedig önvédelmi reakciókat. Falakat húzunk magunk köré.
Itt és most egy aránylag kicsi, alig térd- és derék között érő szökőkútfal van csupán körülöttink fizikailag, de igazából képletesen is. Ez azoknak a varázslatos pillanatoknak az egyike, amikor el tudjuk engedni a világot és tényleg csak a másikra koncentrálni s valahol meg is bízni benne, mert a világ két pontra szűkül le. Idegesnek kéne lennem, de csak izgatott vagyok. Dekoncentráltnak, de mégis csak fókuszált vagyok, a figyelmem középpontjában Elfelda. Egy ilyen különleges és gyönyörű hölgyemény alapvetően úgy- és akkor csinál disznót a férfiakból mint Kirké amikor csak akar, de annak hála, ahogy viselkedett és ahogy viselkedik, én sem görcsölök rá a helyzetre. Érzem, ahogy meg-megremeg finoman, látom a szökőkút és a terasz fényeinél a libabőrt végigfutni s ez valahol egyfajta megnyugvást is ad. Mind a ketten picit a kamaszkor irányába regresszálunk és így könnyebb.
Elcsattan hát a csók, ami viszont koránt sem éretlen, sőt, az ellenkezője. A legegyszerűbb talán úgy leírni, hogy tökéletes. Megvan a megfelelő összhang, az édes-évődő játék benne, a szikra, majd a tűz s mégsem válik közönségessé, megmarad lassúnak és érzékinek a szenvedélyesség mellett.
Ebből pedig egy harsány férfihang ránt ki minket, mire minden izmom megfeszül, mint a megriasztott vadnak. Ahogy Elfelda buksiját a nyakamba fúrja és megérzem (és meghallom) a szomorúságot és keserűséget, amit ez az egész okozott neki, italtól sem teljesen tiszta tudatom elönti a harag. Nem magam miatt első sorban.
- Nincs semmi baj. - mormolom neki vissza, hogy ez a gyökér ne hallhassa, csak a szőkeség, aki most hallhat először indulatot is a hangomban csillanni, de nem neki címezve. Neki a megnyugtató vonulata szól, mert az is van benne, pláne a csendes mélységével. Amit mondjuk még nem tud, hogy én nem az a kiabálós-csapkodós alkat vagyok, bár fel tudom emelni a hangom, ha indulatba hoznak, de az átmeneti... az igazi harag az esetemben csendes pusztító. Pont, mint most.
- Rendben, szerintem odatalálok. Ha picit később érnék oda, ne ijedj meg, nem hagylak faképnél. - mormolom vissza hasonlóan halkan, míg a gyökér lelkesen kattint párat, hogy aztán távozóra fogja sebesen. Még egyszer Elfelda szemeibe nézek, ezúttal elszántan és határozottan, hogy aztán elhagyjam a szökőkutat és gyors léptekkel (a többi cuccommal mit sem törődve) a fotós után indulok. Ügyesen szlalomozik vissza a vendégek közé és próbál eltűnni, csakhogy én nem magam vagyok! Ott vannak a zenekar tagjai még az emberek között, akiknek intek is, két egyértelmű kézmozdulattal jelezve, hogy egy fotóst kéne feltartóztatni. Nem érdekel, hogy nedvesen, csöpögve vágtam a vendégek közé, a srácokkal szépen beszorítjuk és a konferencia terem wc-je felé tereljük, ahová már csak én követem.
- Na barátom, beszélgessünk! - lököm az egyik fülkébe. - Hé! Ezért még... - kezdene bele abba a szólamba, hogy megfizethetek, de nem is csak én, hanem Elfelda is. Amit nagyon is jól tudok, így a száját tenyeremmel betapasztva tolom a budi csempéjének. Nincs nagy formában az ürge, fiatalabb, gyorsabb és erősebb vagyok. - Tudom mit akarsz mondani picinyem, de most szépen kussolsz! - mordulok rá fojtott indulattal, ami pont elég rémisztő lehet úgy, hogy keményen a falnak löktem és ott is tartom s amikor mocorogni próbálna, a gyomorszájába térdelek dinamikusan (pont a fényképezőgép alatt, ami a nyakában lóg), hogy kifut a levegő a tüdejéből. Külséremi nyomot nem hagy és egy kicsit nyugalomra inti, szóval ad némi időt, hogy egyik lábammal fellépjek a wc ülőkére csak addig, amíg a vizes öltönynadrág szárát térdig feltornászom és a lábszáramra rögzített pálcám előkerül. Aztán elengedem a levegőért kapkodó szerencsétlent és picit távolabb lépek.
A stoppolós kalandok életre neveltek és elégszer vertek meg mugli kocsmákban, hogy tudjam már a dörgést. Amúgy terelő poszton is eltöltöttem pár évet s most is erre pályázom egy rendes nagy csapatnál, szóval egy részem betörné terelőütővel a fejét, de ezt most nem lehet így rendezni. Kér RAVASZ-t csináltam, az egyik bűbájtan volt igen jó eredménnyel, az exmemoriam pedig pont kapóra fog jönni ebből a tudásbázisból. Azért is, mert mugli barátunk abszolút semmit se fog tudni a varázslásról utána. Szóval lehunyom a szemem egy pillanatra, majd már végzem is a pálcamozdulatot s nonverbális formában végzem el a varázslatot a biztonság kedvéért. Nyitom a szemem, s látom, hogy a fotós üres tekintettel pislog rám. Sietve elrejtem a pálcát a hátam mögött övbe dugva (idegilenesen).
- De jó, hogy itt összefutunk! És köszönöm, hogy vigyáztál a fényképezőgépemre! - vigyorgok rá tettetett kedélyességgel, hogy kicsit oszlassam a ködöt elméjében. Az estéből nem sokra emlékszik, még arra se, hogy a gép az övé, ezen is módosítottunk egy picit. Szóval amíg próbálja összeszedni magát, én leakasztom a gépet a nyakából s már szambázok is ki a wc fülkéből. - Aztán vigyázz magadra pajtás! - veregetve meg futólag a vállát, de már el is tűntem zsákmányommal, elégedetten. Sebesen vágok át a vendégek között a terasz felé, hogy a legkevesebbnek tűnjön fel mi van nálam s, hogy lassan száradó nedves ruházatban vagyok. Szerencsére a buli megy annyira, hogy ne figyeljenek rám. A teraszon meg van végre időm ismét elrejteni a pálcát a lábszáramra erősített kis bőrtokba, a fényképezőt pedig a száraz zakó alá rejtem. Zokni és cipő vissza, aztán megkeresem az adott bejáratot s a szobát, ahol Elfelda vár.
- Ez a probléma megoldva! - elégedett vigyorral teszem le a zakót és a fényképezőgépet egy asztalra, majd fel is libbentem róla a "leplet". A zakó egy fogasra kerül, én pedig dolgom jól végzetten dőlök az egyik asztalnak. - Nem is olyan régen megegyeztünk abban, hogy pontos kiléted a titokzatosság jótékony homálya fogja takarni ma este. Cserébe én most azt szeretném kérni, hogy az is maradjon titok, miként sikerült ezt felgöngyölíteni. Legalábbis egyelőre. - kezdek megnyugodni, a siker elégedettsége is eltölt, így ismét könnyedebben és felszabadultabban tudok beszélni, vagy a szőkeségre mosolyogni. Ezúttal egyre játékosabban. - De annyit azért megnyugtatásként mondok, hogy baja nem esett és semmi olyan, amiből igazán gond lehetne. - azt azért nem mondom, hogy illegális nem történt, mert speciel engem falhoz is állíthatnának ezért a mutatványért minden bizonnyal, de valahol ez sem érdekel. Nem szeretném, ha Elfelda-t bántanák, ha szomorú lenne, egy részem azt szeretné, hogy olyan boldognak lássam, amilyennek nem is oly régen. Ezért pedig mindent megteszek, amit meg tudok.

Girls just wanna have fun

to: Mr. Williamson



Ruha

Csalódottságot érzek, amiért ezt a szép pillanatot így elvették tőlünk. - Nincs semmi baj – próbál Morgan megnyugtatni, és bár a hangja első hallomásra lágy, azt is kiérzem belőle, hogy őt is erősen felzaklatták a történtek. Talán haragot is hallani vélek a szavai mögött? Igen…
- Rendben, szerintem odatalálok. Ha picit később érnék oda, ne ijedj meg, nem hagylak faképnél – válaszolja, majd csak annyi időm marad, hogy végigsimítsak a vállán, aztán a fotós után szalad. Nagyon remélem, hogy nem kerül bajba miattam… Ennyit igazán nem ér meg az egész. Mindenesetre itt nem ácsoroghatok tovább, így kimászom a szökőkútból, leülök a szélére, és felhúzom a cipőmet, majd mélyet sóhajtok és megindulok a hátsó bejárat felé. Nagy szerencsém van, mindössze páran vesznek észre a púderszoba felé menet, közülük az egyik londiner fiú nagy szemeket mereszt rám, de én elintézem az egészet egy sejtelmes mosollyal. Nem tartozom magyarázattal senkinek, hogy mégis miért szambázok végig csuromvizesen a hallon…  De a helyzet kissé kényelmetlen, így igyekszem gyorsan eltűnni a menedéket jelentő szoba ajtaja mögött. Morgan előre szólt, hogy eltarthat egy kis ideig az akciója, úgyhogy nekilátok a szárítkozásnak addig is. Lehajolok és a combomhoz erősített kis tokból előhúzom a fenyőpálcát.
A jó öreg gőzölő bűbájt hívom segítségül, amit végig futtatok a ruhámon és a hajamon is, így alig egy perc leforgása alatt ismét teljesen száraz a ruhám. És meleg is, ami most kifejezetten jól esik, a kis fürdőzést követő séta után. A tükörbe pillantok és előszedem a retikülömből a fésűmet, hogy összekuszálódott tincseimet elrendezzem. Miután ezzel megvagyok, befújom magam egy leheletnyi parfümmel is. Az ismerős friss virágillat megnyugtatja idegeimet, bár nem stresszelek igazán, de azért nem vagyok egy megtestesült Buddha sem jelen pillanatban. Aggódom Morganért, hogy mi történhetett vele…
Szerencsére azonban nem tart sokáig a feszült várakozás, Morgan egyszer csak betoppan az ajtón.
Megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkaim, ahogy végigpillantok rajta. - Ez a probléma megoldva! – jelenti ki elégedetten vigyorogva, felfedve zsákmányát, mire én is teljesen megkönnyebbülök.
- Ezt meg hogyan...? – kérdezem mosolyogva, de a választ úgy tűnik, ezúttal nem osztja meg vele a gitáros.
- Nem is olyan régen megegyeztünk abban, hogy pontos kiléted a titokzatosság jótékony homálya fogja takarni ma este. Cserébe én most azt szeretném kérni, hogy az is maradjon titok, miként sikerült ezt felgöngyölíteni. Legalábbis egyelőre – mosolyog rám játékosan. - De annyit azért megnyugtatásként mondok, hogy baja nem esett és semmi olyan, amiből igazán gond lehetne – nyugtat meg ismételten, úgyhogy úgy döntök, jobb, ha nem feszegetem tovább a kérdést.
- Jól van… maradjon csak a te titkod – lépek hozzá közelebb mosolyogva, majd odabújva hozzá, átölelem.
- De akárhogy is volt, nagyon köszönöm – pillantok fel rá hálásan. Nagy megkönnyebbülés, hogy holnap reggel nem arra kell ébrednem, hogy egyfolytában csöng a telefon, hogy az újságírók beadhassák nekem a szokásos mesét,  hogy az „olvasók élnek-halnak a kíváncsiságtól, hogy megtudhassák, ki az én titiokzatos új lovagom.” Nyomok egy hálás puszit Morgan arcára, aztán hátrébb lépek és felvont szemöldökkel végigfuttatom rajta a tekintetem.
- Azt hiszem, rád férne egy kis szárítkozás… Megengeded? Legalább ennyit hadd tegyek érted – kérlelem játékos mosollyal az arcomon, pálcámat felé irányítva.

   

[- Szóra sem érdemes! Annak is megvan a tapasztalati előnye, ha valaki senki...]

To Ms. Elfelda Hall

Look what you've done to this rock'n'roll clown

ruha

Vannak helyzetek, amikor a titkok nem jönnek rosszul és csak hozzájárulnak az adott pillanat varázsához. Ez persze akkor igaz, ha nem súlyos, vagy életbevágó dolgokról van szó, inkább apróbb tényekről. Jó, Elfelda kiléte azért koránt sem lényegtelen, ez minden kétségen felül áll, de az olyan titok, ami csak rövid időtartamra szól. Más így a szándék. Az én mostani titkom pedig inkább arról szól, hogy kímélni is szeretném őt, na nem a valóság ridegségétől, hanem a bűntudattól, attól, hogy aggódnia kelljen. Azon rágódjon még jobban, hogy belesodort valamibe mondjuk. Teljesen fölösleges körök lennének ezek és én igen is szeretném megmenteni mindazt, amit elértünk eddig. Nem sok első ránézésre, de nekem mégis valahogy fontossá lett, valahogy értelmet adott a dolgoknak a maga módján. Úgyhogy a titokzatosság ebben az esetben a védelem mellett más célt is szolgál: sután, de azért csak megteremt valamiféle misztikumot a személyem köré. Furán hangzik? Az is, és nem biztos, hogy működik, de egy próbát megért.
- Szóra sem érdemes! Annak is megvan a tapasztalati előnye, ha valaki senki... - mosolyodom el játékosan. - És egy-két napig még senki is tud így maradni. - teszem még hozzá tisztázva azt hogy én nem magam degradáltam le, nem tekintem egyikünket se többnek, vagy kevesebbnek hírnévre alapozva, csupán tényekről van szó és arról is, hogy bizony tudatában voltam: az én irhám is kockán forgott a maga módján. Ebben együtt vagyunk benne. Együtt... fura ez... bár ebben a helyzetben, ahogy hozzám bújt és átölelt Elfelda, nem is annyira abszurd. Természetesen a gesztust viszonoztam, picit megcirógatva hátát.
- De szeretném, ha tudnád, hogy ha én nem is lettem volna érintett netán, csak szimplán rólad valami kellemetlen fotó, akkor is ugyan ezt tettem volna. - nagy szavak? Lehet. El fogja őket hinni? Nem tudom, B. például megrögzötten kétségbe vonta minden szavam igazságtartalmát s az akkor nagyon bántott, de fel is tettem magamnak a kérdést? Igaza van talán? Szerintem nem. Ezt akkor is így gondoltam és most is. El lehet rólam rossz dolgokat mondani, de általában a rossz dolgaimban is őszinte vagyok.
- Ezt most úgy mondtad, mintha, nem is tudom... te csak valami dísz lennél egy zakó gomblyukán. - rázom meg a fejem. Nem, nem vagyok még teljesen józan és hülyeségeket beszélek, ez tény. - De, szóval érted. Attól még, hogy a fotóst én kezeltem, az estémet te varázsoltad lényegében felejthetetlenné és ez sokkal nagyobb érdem szerintem! - persze közben bólintottam, hogy segíthet a szárítással, ha már így pálcát rántott. Lehet azért is beszélek össze-vissza, mert sikerült magam zavarba keverni, ami elkerülhetetlen volt Elfelda közelében. A gátlástalanság is felfoszlik olykor s most azt is láthatta, ami nem pont előnyös általában. Ha pedig már ismét száraz vagyok, úgy egyszerűen magamhoz vonom újra a boszorkányt és átölelem, már ha hagyja, természetesen.
- Viszont ez az este még nem ért véget, csak új kanyart vett az út, de az vezet tovább.  A szökőkútból amúgy is kizavartak volna minket. - jegyzem meg egy újfent játékos mosollyal, ahogy immár száraz tincsein simítok végig. De selymes és aranyló! El tudnám nézni egy darabig, ahogy kékségeit is, amiket most is fixírozok közelről. - És itt most lett egy saját menedékünk. - teszem még hozzá, hiszen ez a hely tényleg előnyösebb és rejtettebb.

Girls just wanna have fun

to: Mr. Williamson



Ruha

- Szóra sem érdemes! Annak is megvan a tapasztalati előnye, ha valaki senki... – viccelődik Morgan, mire megcsóválom a fejem. – Ugyan már... Azt hiszem a mai tomboló közönség is vitatkozna ezzel a kijelentéssel, nem csak én – ellenkezem azzal, amit mond, de nem viszem túlzásba, hiszem tudom, hogy csak viccelt.
- És egy-két napig még senki is tud így maradni – teszi hozzá nagyon is lényegretörően. Bizony, ebben igaza van… És milyen nagy szerencse, vagyis inkább siker, hogy visszaszerezte azt a kamerát, még mielőtt igazi károkat okozott volna mindkettőnk életében. Jól esik, ahogy megcirógatja a hátamat, mikor átölelem, az érintése még jobban megnyugtat.
- De szeretném, ha tudnád, hogy ha én nem is lettem volna érintett netán, csak szimplán rólad valami kellemetlen fotó, akkor is ugyan ezt tettem volna – magyarázza, én pedig mosolyogva bólintok rá.
- Köszönöm… - jól esik, hogy láthatóan nem csak a saját méltósága, hanem az enyém is fontos számára. És tetszik, hogy ezt ki is tudja mondani… Oleg sosem volt a szavak embere, tettekket fejezte ki az érzéseit, nem pedig szavakkal. Holott mennyire jó érzés néha hallani is azt, hogy fontos az ember a másiknak, nem csupán érezni…
- Ezt most úgy mondtad, mintha, nem is tudom... te csak valami dísz lennél egy zakó gomblyukán. De, szóval érted. Attól még, hogy a fotóst én kezeltem, az estémet te varázsoltad lényegében felejthetetlenné és ez sokkal nagyobb érdem szerintem!- elkacagom magam a gomblyukas hasonlaton, majd lágyan annyit mondok:
- Édes vagy – aztán gyorsan megszárítom az ő ruháját is, ami mostmár tökéletesen szárazon és kivasalva tündököl a gitároson. A száraz verzió most kimondottan jól esik, mikor átölel és ismét hozzábújok. Bár biztosan idősebb vagyok nála, valahogy a karjai között ezt egyáltalán nem érzem. Olyan határozott, megnyugtató és… oltalmazó jelenség, bármennyire is fennkölten hangozzon ez.
- Viszont ez az este még nem ért véget, csak új kanyart vett az út, de az vezet tovább.  A szökőkútból amúgy is kizavartak volna minket. És itt most lett egy saját menedékünk – mondja Morgan, mire mélyen a szemébe nézek. Szívesen megcsókolnám ebben a pillanatban, de pontosan tudom, hogy az ilyen helyiségeket sajnos bekamerázzák… Hogyha ne adj’ Merlin, nem a protokollnak megfelelő viselkedés zajlana benne, akkor utólag legyen bizonyíték a pereskedés során. Velem még nem történt hasonló ugyan, de van olyan ismerősöm, aki csúnyán megszívta azzal, hogy úgyszólván „nyilvános helyen” engedte el magát. Másnap ugyanúgy az újságok címlapján landolt a kis légyottja, és még bíróságra is járhatott miatta. Lágyan megcirógattam Morgan állát, és így szóltam hát:
- Menedéknek talán menedék, de itt sajnos nem négyszemközt vagyunk… - utalok finoman a kamerákra.
– Viszont mit szólnál, ha meginnánk még egy italt nálam így a nagy izgalomra? – kérdezem tőle játékos csillogással a szememben. – Nem lakom messze, gyorsan odahopponálhatunk – mondom, s ha beleegyezik a meghívásba, kilépek az ajtón, aztán elsétálok Morgannel az udvar felé véve az irányt ismét. Egy terebélyes bokor mögé lépve - hogy avatatlan szemeknek ne tűnjön fel a mutatvány - megfogom a karját, és egy szempillantás alatt hazajuttatom magunkat. A nappaliba érkezünk, ami letisztult, vintage stílusú bútorokkal van berendezve. Megérkezvén végigsimítok Morgan karján, majd kecsesen a bárpulthoz sétálok és mosolyogva kérdezem meg:
- Nos, mivel szolgálhatok az est hősének?
Ha végignéz az üvegeken, láthatja, hogy szinte nincs olyan ital, ami ne kapna helyet a pulton. Egyedül ugyan sosem szoktam inni, de ha van társaságom, akkor szeretem megadni a módját a dolognak. Gyakran jönnek át hozzám barátok, akikkel egy hűsítő koktél, vagy egy jó bor társaságában szeretjük kibeszélni az élet nagy kérdéseit.

[- Egy rendezvényen fellépni még nem nagy cucc.]

To Ms. Elfelda Hall

Look what you've done to this rock'n'roll clown

ruha

- Egy rendezvényen fellépni még nem nagy cucc. - rázom meg a fejem. - És tudom, hogy hol a helyem. A zenélés egy hobbi, nem az a terület, amiben be tudnék igazán futni, illetve annak olyan ára lenne, amit én nem feltétlenül szeretnék megfizetni. - jegyzem meg egy mosoly keretében. Azt kevesen mondanák, hogy nekem önértékelési gondjaim lennének, sőt elég sokan az ellenkezőjét állítanák. De talán van is a dologban valami. Minden esetre azzal tisztában vagyok, hogy a zenész karrierben az az út, ami nekem tetszene, nem adatott meg. Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem vagyok olyan kiemelkedő dalíró és a tehetségem többi része is bár adnak egy jó szintet, nem emelkednek ki annyira. Van más dolog is, amiben jól érzem magam és nem kellenek hozzá kompromisszumok, szóval inkább arra törekszem.
Mondjuk most sem a kviddics, sem az egyetemi szakom nem foglalkoztat különösebben egy nagyon érthető okból: Elfelda társasága az, ami teljesen leköt. Fizikálisan is és azért a gondolataimat is szépen megdolgoztatja, mert végső soron lenne min elmélkednem. Na nem azon, hogy miért vállalok be kockázatos őrültségeket is, ebben semmi új nincs, részben ennek köszönhetem a ramaty repüléstan RAVASZ-omat is amúgy. Nem mintha azt egyébként kérnék egy válogatáson és nem a játék számítana elsődlegesen. De az, hogy miért is tud ennyire elvarázsolni, már sokkal inkább érdekes lenne. Jó, az egy dolog, hogy elképesztően szép, de ettől azért több kell, hogy mondjuk úgy közel engedjem magamhoz képletesen véve, mint a szökőkútban.
- Csak azért mondod, mert nem kóstolgattál még eleget és így nem érzed rendesen az ízeket! - szemtelenkedem picit, amikor azt mondja, hogy édes vagyok, de a csipkelődős humoron kívül ezt talán máshogy nem is tudtam volna kezelni. Azért azt tényleg nem engedem meg magamnak, hogy itt valami zavartságot mutassak, bármennyire is hatnak rám a szavai s persze amúgy örömet is szereztek, főleg a pillantásokkal, amiket kapok mellé. De kell az embernek egy kis tartás.
Jobb is, hogy most már szárazon átölelem, mert így legalább nem fog a tekintetem elárulni mondjuk, vagy a picit bárgyúra sikerülő mosolyom. - Na igen, ebben igazad van. - bólintok, mert itt csak annyival vagyunk beljebb, hogy nem vagyunk nagyon szem előtt, de az előző akció után már ez is nagy szó lett. Persze az ajtó amúgy zárható lenne, de az is gyanús, meg ugye ott van az is, hogy be lehet kamerázva a hely. - Italra ritkán mondok nemet! - nevetem el magam. - De a te meghívásodra meg akkor se mondanék, ha bíróság és kivégzőosztag elé állítanának érte! - villantok játékos mosolyt. Aztán természetesen követem is, amíg megfelelően félreeső helyet keresünk, mellette sétálva lazán a derekán nyugtatom a tenyerem.Mikor megvan a célra legjobb bokor, Elfelda megfogja a karom s már jön is a jól ismert szédítő-rántó érzés, amit nem lehet kellemesként leírni (bár meg lehet azért szokni) és nála kötünk ki a nappaliban.
-Hű! Szép kis hely, jól tükrözi a lakóját! - nem állom meg, hogy ezt ki ne engedjem, amikor picit körbenézek. Nem élünk a családommal mi se szegényes körülmények között, de persze valahol más a szint. Na meg ott a koliszobám, ami... ugye nem az enyém, de berendezettségét tekintve a "dús" jelzővel lehetne leírni. Az is irányított káosz. De ehhez annak is van köze, hogy fával dolgozom, varázspálca készítést tanulok és ez együtt jár bizonyos mellékhatásokkal. Inkább munkának köszönhetőek az ottani viszonyok és nem rendetlenségnek, vagy hanyagságnak. De amikor egy gyakorlatra mintadarabot kell vinni, az bizony munka és jár ilyesmivel.
- Ebben a kérdésben most rád bízom magam, aztán meglátjuk mennyire találja el Miss Hall az ízlésem! - kacsintok rá. Tény, hogy a bőség zavarában nem is könnyű a válogatás.

Girls just wanna have fun

to: Mr. Williamson



Ruha

- Egy rendezvényen fellépni még nem nagy cucc. És tudom, hogy hol a helyem. A zenélés egy hobbi, nem az a terület, amiben be tudnék igazán futni, illetve annak olyan ára lenne, amit én nem feltétlenül szeretnék megfizetni – mondja Morgan, mire elgondolkodom. Nos, igen… a zenélésnek sok ára lehet, kezdve azzal, hogy éjszakai bagoly életmódot kell élni, hiszen a legtöbb koncert késő este kezdődik, s mire egy koncert után hazatámolyog a banda, az már inkább hajnal, vagy súrolja a reggelt is. Emellett rengetegen lesznek alkoholisták, vagy drogfüggők, mert azt az adrenalint, amit nap, mint nap a színpadon élnek át, „unalmas” óráikban így próbálják pótolni, s esetleg különböző szerekhez nyúlnak akkor is már, amikor a közönség elé állnak, hogy az évek rutinja miatti fásultság ne látsszon meg rajtuk, és ugyanolyan pörgéssel tudják végignyomni a showt, mint a kezdetekben.
Aztán ott van a magánélet kérdése is, egy híres rockernek ugyanis aligha lehet nyugodt családi élete a turnézással járó hektikus életmód miatt. És ha családja nincs is, akkor sincs semmi, de semmi magánélete, hiszen a rajongók folyamatosan üldözik… Van, akinek persze ez nincs ellenére, de nekem, aki hasonló cipőben járok, nagyon is. Sajnos a rajongói skálának nem csak cuki része van, hanem igazán vérfagyasztó is.... Amióta K. zaklat a leveleivel, van, hogy képtelen vagyok elaludni, pláne, mióta Oleggel szakítottunk, és egyedül alszok. Azon is gondolkoztam már, hogy kéne egy harci kutya, aki megvéd, de Yves-Saint miatt ezt kizártam. Szegény „öreg” cicám teljesen kitérne a hitéből, ha egy kutyával kéne egy légtérben élnie… Így maradtam annál, hogy a legjobb biztonsági bűbájokkal, no meg hoppanálás-gátló riasztóval láttam el a házamat, aminek köszönhetően senki nem tud belépni a lakásba az engedélyem nélkül. Na de lapozzunk, oda, hogy végre kettesben vagyunk Morgannel, diszkrét, biztonságos környezetben.
- Hű! Szép kis hely, jól tükrözi a lakóját! – dicséri meg az otthonom, mire mosolyogva felelem:
- Köszi! Ez az én kis menedékem – aztán már lépek is a bárpulthoz, hogy a lovagom rendelését teljesítsem. Ez most azonban nem olyan egyszerű feladat, mert rám bízza a döntést. Persze én nem esem kétségbe, gyorsan rögtönzök, és a pult alóli minihűtőből elővarázsolok két üveg kézműves sört. Sörnyitóval kinyitom, aztán odasétálok Morganhez, és így, ahogy van, üvegestül adom át neki az egyiket, mg a másikkal a kezemben leülök a nappali közepén elhelyezkedő, hatalmas, türkizkék kanapéra.
- Remélem eltaláltam az ízlésed… Gyömbéres világos sör, én nagyon szeretem – kacsintok vissza rá, aztán belekortyolok a sörömbe. Megpaskolom magam mellett a kárpitot, jelezve, hogy üljön mellém, aztán ha helyet foglal, játékosan csillogó szemekkel pillantok rá.
- Nos… mivel eddig is elég őrültségben volt részünk, gondoltam, evezhetnénk tovább ezeken a tébolyultabb vizeken – nevetek.
– Van kedved játszani valamit? Biztos ismered… Az a játék címe, hogy „én még sosem” – nézek rá izgatottan, remélve, hogy van kedve hozzá. Szeretném jobban megismerni, és azt hiszem, így anélkül nyílna alkalmam erre, hogy elkerülnénk a sablonosabb módját a dolognak.

A játék más helyszínen folytatódik, így a helyszín szabad!