Royal Opera House

to miss Melanie Hopkirk
2001. December



love is a wild bird

- Na…nem! Teljességgel kizárt!
Kedvem lenne elnevetni magam, de félek, az nem segítene az ügyünkön, így csak somolygok szemrehányón. Még akkor sem uralkodott ilyen páni rémület a csinos arcán, mikor az imént egy gyilkossal hadakoztunk. Se amikor leszakadt a lábunk alól a talaj. Se amikor többtíz méter magasságban hintáztunk biztosító kötél nélkül egy ismeretlen síznházi kelléken. De a saját élet veszélyben forgása mi ahhoz képest, hogy a ruhája ellenőrizetlen kezek közé kerül? És a legviccesebb, hogy titokban neki adok igazat. Még eszembe jutna túszul ejteni azt a drága, gonosz selymet és gyöngyöt, ami elrejti őt a szemem elől…
- Nem adom a ruhám Nott! Még csak az kéne hogy ennek is baja essen! Mert mint tudjuk… te aztán nem tudsz vigyázni arra, ami rajtam van.
- Hm - szusszanok morgósan, feddő félmosollyal, de azért érezheti, hogy nem is tiltakozom annyira. Egyébként is elbájol a durcásságával ahhoz, hogy nagyon kössem az ebet a karóhoz.
- Akkor olyan álcát keress, ami eltakarja - teszem hozzá végül a javaslatot, és én is keresgélni kezdek. Törpszakáll és ágyékkötő is helyet kap a sorok között, de mindet félreteszem, mert túl azon, hogy nem takarnának sokat - ami nem baj - sajnos egyébként is elég feltűnőek lennének. Mondjuk rajta bármi jól állna, különösképp azok, amikre igaz “a kevesebb több” kijelentés, de azért próbáljunk hatékonyak lenni.
- Gondolja, hogy ebben nem fog kitűnni a tömegből, Atyám? - kérdezem csipkelődve, aztán orvvul elveszem a köpenyt a kezei közül, és laza mozdulattal köré kanyarítom.
- Milyen kedves, hogy Rám is gondoltál - célzok arra, hogy ez alatt bőven elférnénk együtt is, és maradna hely talán még egy harmadiknak is. Észreveszem, hogy engem figyel, aztán megrántom a vállam.
- Engem tudtommal a közönség egyetlen tagja sem akar kényszerből feleségül venni. De a kedvedért… - nyújtom el a mondat végét, majd az arcomra kötök egy zorro-maszkot, az orrom alá pedig egy jókora, szőrös álbajuszt biggyesztek. Ha a banditáknak bejön, hogy ebben nem ismerik fel őket, akkor nekem is. Egy pálcaütésre feketévé varázsolom az ingemet, a csokornyakkendőmet zsebre vágom közben. Aztán Melanie-ra szegezem a pálcám.
- Engedelmeddel - dünnyögöm, na nem mintha megengedte volna, de azért aranyvörösre bűvölöm egyébként mahagónira emlékeztető hajszínezetét. Még néhány szeplőt is kap mellé, nem teszi egészen felismerhetetlenné, de arra elég, hogy első ránézésre idegennek tűnjék.
- Nem tökéletes, de nem akarjuk megvárni, míg átfésülik az operát, nem igaz? Majd a művészbejárón kereket oldunk. Miss Piroska? - nyújtom felé úriember módjára a könyököm, felkínálva egy belekarolásra, aztán ha ő is megfelelőnek talál mindent, kilépünk a folyosóra. Másfajta nyüzsgés van most, mint mikor elsőre jöttünk itt végig. Most olyan a színfalak mögött, mint egy megpiszkált hangyaboly. Az előadás félbeszakadt, a közönség értetlen, a színpad romokban, egy rendőr letartóztatott egy gyilkost - és így lesz a Carmen-ből Bohém élet.

 

edward
her sweet kiss
outfit

Dacolok vele mint a kő a tengerrel mely könnyeden mossa körbe, amaz mégse megtörhető. Nem azon nyomban. Valahol mi is ilyesféle körtáncot járunk egymással. Talán a hely szüli a makacsságom meg persze a büszkeség, de nem akarom hogy azt higgye, mindenre is rávehet.
Még a mély, feltörő hümmögése sem hat meg. Az utasítgatását meg már csakazért is figyelmen kívül hagyom.  Akkor is keresnék valamit, ami takar ha nem szólalna meg.
- Gondolja, hogy ebben nem fog kitűnni a tömegből, Atyám?
Ujjaim közt a nem túl puha anyaggal pillantok fel rá, arcára van írva mennyire jól szórakozik rajtam. Valahol bosszant valahol megvesz ezzel a mosolyával kilóra. Arca két oldalán megjelennek a kis gödröcskék, szemeiben ott lobog az a tűz ami gondolom sok nőnek, nem csak nekem, imponál. Még akkor is nehéz semlegesnek maradni vele szemben ha valakinek abszolút nem az esete, mert már a személyiségéből fakadóan jön valami olyasféle közvetlenség, ami pillanatok alatt a hatalmába kerít. Talán anyám is ezért eped érte. A futkár se tudja…
Mire felocsúdok, már ujjaim a hűvös levegőt markolják, mert Nott bizony kiszedi kezem közül a durva szabású jelmezszerűséget, és könnyed mozdulattal körém csavarja.
- Milyen kedves, hogy Rám is gondoltál…
- Kacc...kacc...
Vágok vissza szinte reflexből gúnyosan, szelíden félre billentve a fejem. Már szinte várom hogy közelebb lépjen, s valami olyat tegyen ami cseppet sem ide illő, mert nála mindig az ilyen helyzetek a legkiszámíthatatlanabbak. Ám most kivételesen csalódnom kell, mert csak laza vállvonással elenged én pedig vadul kalapáló szívvel fogom össze ott az anyagot, ahol nemrég még ő érintette.
- Engem tudtommal a közönség egyetlen tagja sem akar kényszerből feleségül venni. De a kedvedért…
Kikerekedett szemekkel figyelem könnyed kis átváltozását, a bajusz felbiggyesztésénél pedig már igen csak széles mosoly ül ki arcomra. Nevetségesen ostobán fest. S van egy olyan érzésem, hogy tudja is.
- Engedelmeddel
Megdermedek és arcomra fagy a majd lassan hal el a mosoly, mint egy hűvös nyári napon az utolsó virág a fa lombjai között. A pálcát figyelem, mely rám vetül s bár bízom benne ártani nem fog nekem, azért mégis a gyanakvással vegyes félelem kerít hatalmába. Megvédhetem magam könnyedén, mert a hárspálca ott a kezembe, mégis valahol eszembe sincs megemelni. A szemembe lógó vörösesbarna fürtjeim aranyló szőkén csillannak meg Nott bűbájának hatására s talán ennyi álca elég, hogy kikeveredjünk az opera bűvköréből.
- Fogadjunk hogy a szőkék jönnek be, mi?
Hangom halk suttogásszerű ahogy közelebb húzódom hozzá és élvezem hogy újra felhánytorgathatom kicsapongó stílusát , de közben azért kiérződik belőle némi cinikus él, mert sejtem mifélék lehettek a sorban kígyózók akik előttem már találkoztak vele. Nem mintha ezzel baj lenne, végtére is mindenkinek van egyfajta zsánere. És valljuk be, én sosem szándékoztam épp az ő kegyeibe férkőzni.
- Nem tökéletes, de nem akarjuk megvárni, míg átfésülik az operát, nem igaz? Majd a művészbejárón kereket oldunk. Miss Piroska?
- Hmm…
Utánzom le nem is oly rég adott válaszolási formáját és mindössze a csatért nyúlok a hajamba, mely szétcsúszott kontyomat tartja. A szőke tincsek leomlanak vállamra, és fura velük találkozni. A megszokás érdekében egyszer túrok bele, hogy valamiféle formát adjak neki, aztán az auror arcába pillantok a karja szemrevételezése után.
- Te tényleg így akarsz kijönni?
Kérdezem totálisan meglepve mert azt hittem az álarc csak vicc… de ezek szerint nem. Mivel úgy vagyok vele hogy talán a tömegbe úgyis mindegy belekarolok és hagyom hogy vezessen ismét. Most azért próbálom visszafogni hogy ne rohamtempót diktáljon, részben mert csak szemet szúrnánk másrészt azért az oldalamnak is van egy kapacitása.
Az előadás miatti kalamajka rányomja a bélyegét a társulatra. A pánik uralkodik az arcokon, hisztis színésznők ideges biztonságiak futkosnak fel és alá. Néha kénytelen vagyok Notthoz simulni, ilyenor megcsap az illata s mindössze egyszer sandítok csak fel a bajszos arcába, de ő nem velem foglalkozik hanem a kiutat keresi. Percek telnek el mik végtelen óráknak hatnak mire a hátsó bejárathoz érünk, ahol a késő esti hűvös szellő cirógat körbe. Kissé sajnálom hogy a fehér bundám itt marad, de Monstro gondolom csak elhozza és majd jól az orrom alá dörgöli vele hogy felültettem.
Idegesen nézek körbe, de mivel senkit nem látok aki hasonlatos lenne hozzá Edwardot karon ragadva szelíden húzom és fejemmel az egyik forgalmas főút felé intek, hogy menjünk arra. Nem tudom pontosan hova esik a hatótávja a hoppanásgátló bűbájoknak, amit a minisztérium kiszabott, de a lakásomhoz az alapvetően is az ideális irány és persze a lehetőség is adott a könnyebb felszívódásra ha Sebastian utol érne.

to miss Melanie Hopkirk
2001. December



love is a wild bird

Mások a ruhatárban a drága bundát adják rá szívük hölgyére. Én azt hiszem, épp egy szerzetesi csuhába burkolom Melanie-t, csak hogy ne ragadjunk meg a szokásos, unalmas konvencióknál. Hagyom, hogy közel kerüljünk, hagyom, hogy azt higgyük, tudjuk, mi következik - aztán lelkes vigyorral mégse kapom le újra. Élvezetes lenne, de az arckifejezés, amit látok, még inkább az. Nem olyan, mint a többi.
- Fogadjunk hogy a szőkék jönnek be, mi?
Elégedett mosollyal körbepördítem a kezénél fogva, a jókora csuha lustán lobog utána. Közben persze szemérmetlenül megbámulom, nem mintha sok részletet változtattam volna meg, az összkép még mindig ugyanolyan. Megállítom egy forduló után, és újra közel húzom.
- Tudod, nálam percenként változik. Egyszer a barnák, másszor egy varázsütés múlva már a szőkék - teszek hamis vallomást, mintha bűnsös volnék - és valahol az is vagyok. Nincs zsánerem. A szép az szép, és attól igazán az, hogy nem lehet megmagyarázni, miben áll a szépsége. Melanie esetében ez úgy tűnik, nem feltétlenül a haja színe.
- Hmm…
Ahogy utánozza a korábbi megnyilvánulásomat, valami egész szokatlan érzés fog el. Még nem tudom pontosan, mi az, de egész szívmelengető. Visszaláttam magam egy részletét, hallottam a saját hangszínemet visszhangzani. Eddig a nők csak nők voltak, de benne… Benne ott van valami több. Egy folyamatosan fonódó vékony szál. Kiszámíthatatlanságból, átlagon felüliségből, szeszélyből, vagy ki tudja? Általában ezek zavarni szoktak, de ez esetben is, itt valami különleges kivétel van.
- Te tényleg így akarsz kijönni?
Csibészes vigyorral a vállamat rántom a kérdésre válaszul, szóban nem is felelek. Néha a rend embere is öltözhet banditának, nem igaz? Fel sem tűnünk a folyosón, ahogy a sok többi, jelmezes szaladgáló figura között mi is szaladgállunk.
Az egyik oldalajtón hirtelen lyukadunk ki az udvaron. A benti nyüzsgés még harsog mögöttünk, előttünk viszont jeges, csendes sötétség tátong. Az éjjeli London magához térít. Sehol senki, én is látom, Melanie is ellenőrzi, úgyhogy irányba vesszük a főutat. Autók lármája, gyalogosok talpainak ütemes, folyamatos dobolása hallatszik arról. Elindulunk felé, aztán mégse érjük el, az utolsó, sötét kapualjba hirtelen vonom oda Melanie-t magamhoz.
- Hazakísérlek - nyújtom felé a kezem, ellenállhatatlan mosollyal. Persze, nem tudom, hová megyünk, de ennyi kihágásra és illetlenkedésre, ami mára kijutott, már majdhogynem meglepően hat ez az egyébként meglepűen sablonos lezárás. Fogom a kezét, míg a mágia beindul, és teszi a dolgát. Aztán csak állok még vele a háza előtt. Megnézem kicsit, hová lyukadtunk ki, de főleg inkább vele foglalkozom. Az eredeti külseje visszaállításával, lágyan a vállára omló hajtincseivel.
- Miss Hopkirk, egy élmény volt, megint - hajolok meg finoman, még fogom a kezét, s lehelletfinom csókot nyomok rá. Aztán közelebb húzom hirtelen elkapva  a derekát, s pár centire az arcától fékezek csak, hogy orrunk majdnem összeér. Ebben a hidegben jól látszik a lehelletünk, ami gomolygó ködként vesz körül minket. Láthatóvá válik a forróság. Majdnem újra a szájára tapadok, de kelletlenül megemberelem magam, és egy vágyakozó vigyorba folytom a késztetést. Kerüljük csak el az olyan szokványos dolgokat, mint a randevú végén a búcsúcsók. Ahelyett ennyit suttogok:
- Akkor legközelebb. A szabadnapomon - mondom, s az ígéret fehér páraként lengi körbe őt az éjszakában, miközben én már hátralépek, egész kicsit, csak hogy ne rántsam magammal. Aztán elhoppanálok, nem hagyok ott mást, csak rajongásom sóhaját, a levegőben gomolyogva fehéren, kitartón.

 

edward
her sweet kiss
outfit

- Tudod, nálam percenként változik. Egyszer a barnák, másszor egy varázsütés múlva már a szőkék  
Ösztönösen merül fel bennem a kérdés, hogy csak vajon engem akar megvezetni? Vagy valójában így lenne? Vannak olyanok, akiknek nem kifejezetten egy típus az esetük, de férfiaknál az azért elég ritka. Más helyzetben talán elrágódnék ezen, de se időm sem terem nincs, mert Edward kizökkent már azzal hogy körbeforgat, mintha valami ostoba keringőt járnánk. Pedig erre nem igazán lenne időnk… s mégis… akad.
Csak egy rosszalló nevetéssel jutalmazom meg szemrehányó pillantással de nem fűzök hozzá meg a minden nő bejön című kijelentéséhez többet. Minek? Nem célom megváltoztatni és ha neki így jó, hát legyen. Én csak addig tervezek szőke maradni, míg felettébb szükséges.
A folyosó után a kinti csend szinte sokkolóan hat, mindössze talán a menekülés sötét árnya az, ami igazán kifejezetten hajt. Szerencse hogy Nott nem kezd el más irányba cibálni, hanem készségesen lépked mellettem a nevettséges kinézetével. Óhatatlanul is megmosolygom, újra meg újra.
Már épp kezdenék megnyugodni mert az utca zajának felerősödése, a lámpák villódzó fénye, a mugli tömeg jelenléte pont hogy a biztos menedéket ígéri, de váratlanul mégse tudok befordulni a sarkon, mert az aurornak jobb ötlete akad egy félhomályos kapualjba berántani inkább.
Halk kis meglepett nyögés hagyja el ajakim, mert a nem várt támadása ezt csikarja elő belőlem.
- Hazakísérlek
Egy pillanatra értelmezni se tudom mit hadovál, aztán a kinyújtott tenyerét bámulva leesik mire is gondol.
- Kösz, de…
Utasítanám el zsigerből, aztán persze elkövetem az újabb, sokadik, hibát. Felnézek az arcába, és a bajusz meg az álarc mögött ott ragyognak azok a vágyakozó kék szemek.
Sóhajtok. Végül is… mi baj lehet? Ujjaim belesimulnak a tenyerébe és lehunyom a szemem. Halk pukkanással hagyjuk el magunk mögött az Opera ikonikus épületét Monstroval benne.
London kevésbé népszerű mugli és varázslók által lakott negyedébe hoppanálok Nott kíséretében. Az utca csendes, tiszta, a lépcsőházak sötéten ásítanak. A tízes számhoz sétálok, ahol az én lakásom is van. Körbepillantok az utcán, de se az egyik se a másik oldalról nem jön egyetlen ember sem.
- Miss Hopkirk, egy élmény volt, megint
- Az… - szusszantom kissé mérgesen, mert újabb ruhám bánta az Edwarddal való találkát. A kesztyűim, bár az a kisebbik veszteség, meg a drága bundám. Még jó hogy a ruhám nem… bár, szokás szerint ez sem rajta múlt.
Könnyed mozdulattal kapom le magamról a sötét apostolpalástot, míg ő a pálcájával eltünteti aranyszőke fürtjeimet. Megoldottam volna odabent én magamnak is, de azért köszönetképpen egy apró kis mosolyt villantok felé.
Nem tudom ez, vagy úgy amúgy is megpróbálta volna eljátszani az úriembert, még az is megfordul a fejemben hogy a szembe házba leselkedő May néni miatt teszi csak bár ő nem tudhat róla… de a kezemre lehelt finom csóktól azért felszökik a szemöldököm. Zöldesbarna tekintetemben hitetlenkedés vegyül, mert tőle nem ehhez szoktam. Ez a fajta hódolás inkább Mirol és minden más férfi asztala.
- Hát akkor…
Lépnék hátra, mer sejtem mi jön és hiába akarok mégse akarom vagy nem tudom akarom-e vagy mi a fene van, de persze nem olyan könnyű meglépni egy auror elől, még ha akar sem az ember lányának.
Mire kettőt pislogok már magához is húz és bizsergetően jóleső az esti hidegben a körém fonódó izmos karjainak érintése. Szinte várom hogy leküzdi a távolságot, mert azokban a meleg égkék szemekben ott lobog a vágy, de csak egy játékos félmosollyal csapja be vadul vágtató szívemet.
- Akkor legközelebb. A szabadnapomon
- Neked nincs is olyan…
Válaszolok vissza reflexből, tulajdonképpen végig se gondolva mit mondok, s mikor ellép hirtelen ötlettől vezérelve nyúlok ki érte, felé, de csak a bajusz szélét érintem és hirtelen mozdulattal rántom le az arcáról. Erővel hogy jól fájjon neki. És leplezetlen élvezettel felkuncogok a felkiáltásán ha akad.
Aztán megfordulok egy ravasz mosoly kíséretében és felszökkenek azon a pár lépcsőfokon az ajtóig. Csak onnan nézek vissza, mikor ujjaim a biztonságot jelentő kilincsen pihennek.
- De majd ezért hátha visszajössz egyszer… addig megtartom.
Emelem meg a szerzett álcáját aztán kacsintok és belépek a lépcsőházba. Mielőtt bezárnám az ajtót hallom a halk pukkanást és Nott szemtelenül jóképű vigyora kísért, ami az utolsó emlékem róla. Ujjaim összezáródnak a színházi kelléken és bár értéke vajmi kevés, tudom hogy már csak azért is megőrzöm hogy legyen valami ami feleleveníti a ma átélt eseményeket.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad!