Starbucks

Everyone has a secret

2001. április
style

Harcias. Szórakoztatóan harcias.
Megjegyzésemre, miközben egy sötét zugot keresve sétálunk, ahonnan hazajuttathatom, sértetten felkapja a fejét, is kikéri magának, mintha legalábbis ne lenne igazam... Pedig sajna túl jó emberismerő vagyok ahhoz, hogy ne legyen igazam. Csak ő még ezt nem tudja. És nem is fogja. AZ információkat megőrzöm magamban, fejtegetem, vizsgálgatom, amíg teljesen össze nem áll előttem a kép, és onnantól már nincs menekvés.
- Úgy beszél rólam, mintha valami olcsó prostituált lennék. De nagyon lekötelez, hogy nem ítélkezik, komolyan. Az meg, hogy az ember mit csinál magával ebben a nyomorult világban, teljesen mindegy, nem igaz?
Márpedig ez a nő menekülni akar. Hogy mi elől? Talán minden elől. Az utolsó porszem elől is, amely a ruhájára csapódik egy kis szellő kíséretével, az ítélkező és a lenéző tekintetek elől. Valaki akar lenni. Hibátlan. Tökéletes. Nincs igazam, angyalom? Lepillantok felé, tekintetem néhány pillanatig fürkészően az övébe fullad, abba a tompa zöldbe, mintha csak onnan akarnék válaszokat szipolyozni. De igazából nem akarok, nincs egyértelmű segítségre szükségem. Szeretem a kihívásokat. Az élet pedig kibaszottul unalmas is lenne, ha nem lenne tele kihívásokkal.
- Tulajdonképpen igaza van - válaszolom egy halvány, helyeslő bólintással, miközben tekintetemet továbbra sem szakítom el vonásaitól, hagyom őket szemérmetlenül végigkúszni a nő selymes, hófehér bőrén, a gyönyörű vonásokon, amelyek összhangját épp csak az itt-ott elkenődött smink szakítja meg. Még az ajka ívét is megnézem magamnak egy pillanatra, és csak utána fordulok vissza előre, hogy tovább lépkedjek London szürkeségében. - Teljesen mindegy.
Aztán inkább megérdeklődöm a címét, anélkül ugyanis elég nehéz lesz elhoppanálni akármerre is. Különben az is meglepett, hogy a nő nem menekült tőlem az első adódó irányba, de talán csak túl kába ahhoz, hogy megtegye. Vagy túl határozottan tartom ahhoz, hogy egyáltalán legyen esélye. Hmm. Aztán inkább mégse lazítok a fogásomon, még összeesik itt az út közepén...
- Egészen sok mindenre vagyok még így is képes, uram, csak egy kódhalmaz vagyok. - Megengedek magamnak egy apró horkanást, és megjegyzem magamban: igen, Hollóhátas volt. - Grosvenor Street 22.
Bólintok, ám ebben a pillanatban a hölgy olyan féket nyom, hogy még engem is visszaránt, miközben teljes nyugalommal haladnék tovább a kinézett célom felé. Felvont szemöldökkel fordulok vissza felé félig, s egyből feltűnik, hogy figyel valakit, valakit a tömegben, a szemében pedig félreismerhetetlen fény csillan, hogy magam sem tudom, mi történik velem, csak azon kapom magam, hogy a nő elé húzódom, hogy akárki is az, lehetőleg ne lásson rá az alakom mögül. Aztán követem a sikátor bűzlő sötétjébe, úgy döntve, mindenkinek jobb talán, ha nem kérdőjelezem meg a dolgot, csak a hátunk mögé pillantok, hogy nem követ-e valaki, aztán előhúzom lassan a kissé görbegurba, barázdázott nyelű pálcámat.
- Elnézést kérek ezért a kisebb malőrért - szól Sally, vagy hogy is mutatkozott be az előbb, de valahogy ez a jellegtelen név sehogysem illik hozzá, akárhogyan is fürkészem a vonásait és az abba keveredő szőke tincsek egyedi, zavaros és még így is rideg kontrasztját. Figyelem, ahogy a sikátor falának veti a hátát, és kissé megrántom a szám szélét, hogy bepiszkolja hófehér szettjét.
- Ugyan - mormogom, aztán inkább elhúzom onnan, ám a mozdulat valahogy túl erős, vagy csak neki nem működnek többé az egyensúlyért felelős, és érzem, hogy a mellkasomnak érkezik. Csak egy pillanatra biccentem le felé a fejem, amíg megcsap a kellemes illata, amely talán egyenesen a hajából száll fel, de aztán elkapom a fejem, és felbámulok a sötétségbe felettünk, hogy kiszabadítsam orromat és számat az illat fogságából. Miért van a nőknek ennyire erőteljes, finom illata? Mindegyiknek. Veszélyes. Már-már halálos.
- Kapaszkodjon - mormogok oda a füléhez, aztán egyik kezemmel megtartom a derekánál, mielőtt hoppanálnánk, a világ pedig összerándul körülöttünk egy apró kis dobozba, majd újra szétbomlik, mintcsak a fakadó tulipán szirmai. Majd egy pillanat múlva már egy magasba nyúló, fényűző épület előtt állunk, és körbepillantva felismerem a negyedet is, hogy halkan sóhajtsak egyet. Remek, luxuskislány... Persze ezt eddig is sejthettem. Lebiccentek az ujjaim közt szorongatott csillogó érmékre.
- Otthon, édes otthon, hm? - morgok oda a nőnek, aztán biccentve az épület felé el is elindulok, azért még nem engedve el őt, még akkor sem, ha valószínűleg az egész utca erről fog pletykálni holnapra, ismerve ezeket a környékeket... Persze mi se laktunk rossz helyen. Ugyan már hiszen aranyvérű családként a mi házunk is fenségesen emelkedett a többi felé, de az elmúlt három évben... Valahogy mindez elértéktelenedni látszott. Valahogy már semmi sem számított, a kapun átlépve viszont észrevétlenül a zsebembe csúsztattam a galleonokat.

a helyszín szabad.