+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Silver moon
| | | | |-+  Esmé Fawcett (Moderátor: Esmé Fawcett)
| | | | | |-+  Nagyon nehéz munka egy nagyon különleges helyen
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Nagyon nehéz munka egy nagyon különleges helyen  (Megtekintve 3208 alkalommal)

Esmé Fawcett
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 08. 29. - 21:01:32 »
+1

Holy Island



Ismert még Lindisfarne néven is. Nagy-Britannia Northumberland megyéjének északkeleti partjainál található az Északi-tengerben. Az itt lévő apátságot ír szerzetesek alapították a 6. században, és egészen 793-ig fontos püspökségi központ is volt, ekkor azonban a vikingek megtámadták és elpusztították. Később épült itt egy zárda és egy kastély is. Apály idején lehet megközelíteni autóval, vagy akár gyalogosan is.

Megj.: A hossza miatt több részletben a könnyebb olvashatóság miatt.
Naplózva


Esmé Fawcett
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 08. 29. - 21:11:26 »
+1


          Meglep, mikor Elliot felkeres egy megbízással. Nem ez a meglepő benne, hanem a körülmény. Állítólag egy férfi besétált a galériába, rámutatott pár képre, majd azokból kiválasztott egyet és így esett rám a választás. Már itt gyanús lehetett volna, hogy nem lesz könnyű, de annyira örülök neki, hogy nem is gondolkodok a részleteken és a körülményeken. Összepakolok és megyek mielőtt még megint lemondanák a megbeszélt időpontot. Ginevrától is csak futva köszönök el. Megtisztelőnek érzem, és pont ezért sem szeretném elszalasztani a lehetőséget, ami megadatott.
          Már maga az érkezés is különleges volt. A birtok biztonsági okokból nincs a hopp hálózatra kötve, csak alkalmanként használják ezt a fajta közlekedési módot. Legalábbis ezt tudtam meg korábban. Holy Island szigetére egy komppal lehet átjutni, részben a turisták miatt is. A kikötőnél egy komornyik vár rám, aki azonnal felismer, bár nem tudom hogyan. Nem tudok róla, hogy képet mutattak volna rólam korábban, és a ruhám is teljesen átlagos. Mindegy, nem ezen fogok fen akadni, szerintem lesz bőven más élményem is. Rögtön az, hogy ez a férfi megígérteti velem, hogy semmiről nem beszélhetek azzal kapcsolatban, amit a látogatásom alatt tapasztalok. Belemegyek, de csak azért, mert nem akarom rögtön az ajtóban elveszteni a lehetőséget a munkára. Szükségem van erre a kis pénzre. A részletekre pedig ráérek később is. Nem hiszem, hogy örökké csak komornyikokkal fogok találkozni. Mondjuk fura, hogy egy varázsló család komornyikot tart. De ez legyen a legkevesebb, majd erre is rákérdezek.
          A házhoz vezető úton egy autóval megyünk. Nagyon kényelmes, bőr ülésen ülök, és a motor zúgását nem hallom, mintha egy nagyon régi modell lenne. Most nem mondom meg a márkáját, az biztos, csak annyit tudok, hogy nem hasonlít a mostani kocsikhoz. Nem mehetünk olyan régóta, mikor úgy érzem, hideg folyadék kúszik rajtam végig. Biztos vagyok benne, hogy valamilyen mágikus pajzs határát léptük éppen át, de mivel a címet nem egy titokgazdától kapom meg, biztos vagyok benne, hogy ez nem egy Fidelius által védett épület. Egyébként a hideg ellenére is kellemes volt ez a folyadék, olyan jó érzéssel töltött el.
          Az épülethez érve senki sem vár rám. Kívülről látszik, hogy melyik az eredeti ház, és hogyan lett kibővítve. Maga az épület négy szárnyból áll, de az egyik egy különálló épület. Szóval akkor inkább legyen csak három szárny, és a sok ablakból ítélve legalább száz szobája van. Hatalmas, biztos el fogok tévedni. A komornyik magához veszi a csomagomat, és bevezet a bejárattól nem messze lévő valószínűleg vendégfogadó helyiségbe. Nem szól még mindig egy szót sem, azon túl, amit a komp kikötőnél váltottunk. A táskámat leteszi az egyik fotel mellé, majd magamra hagy. Nem tudom eldönteni, hogy az jelzés volt-e és most nekem is le kéne ülnöm vagy nyugodtan körbenézhetek. Végül inkább úgy döntök, hogy ha majd bármit körbe tudok nézni, azt úgyis megmutatják, szóval inkább csak leülök a kijelölt helyemre.
          Nagyjából tíz perccel később, mikor már kezdeném elunni magam, megjelenik egy nő. Kiskosztümben, ami tökéletesen áll rajta, majd megáll három lépésre velem szemben.
          - Jó napot kívánok. Ugye ön a festő?
          - Jó napot – nézek rá érdeklődőn. – Igen, én vagyok.
          Tudom, hogy néha nehéz elhinni rólam, hogy festő vagyok, de általában, ha hosszabb távra utazom, helymegtakarítás és súlycsökkenés miatt lekicsinyítem a festékeket és ecseteket. A festővásznat nem, azt nem érheti mágia addig, amíg az utolsó simításokkal nem végzek. Persze, lehetne mondani, hogy de a jelenlétem is már mágiával tölti fel, de az más. Annyi viszont kell. Mondjuk ebből a mágia mentességből volt már gondom is, mikor egy nagyobb vásznat kellett keresztül vinnem a fél városon, vagy most, hogy elköltöztem, egy képet be kellett vinnem a főiskolára.
          - A szobalánya megmutatja majd a szobáját. A többi instrukciót később kapja. Addig is helyezkedjen el, délben ebéd. A szobájába küldjük majd. Aztán délután megmutatjuk majd a hátteret, amivel kezdenie kell a festést.
          - Lehet egy kérdésem?
          - Később, most mennem kell.
          Ezzel el is viharzik, mintha ott se lett volna. Nem mondható el róla, hogy belopta volna magát a szívembe ezzel a nagyon merev, nagyon hivatalos viselkedésével. De ha ezt osztotta nekem a sors, akkor kénytelen vagyok eltűrni. Igazából csak remélni tudom, hogy többé nem találkozok ezzel a nővel. Abban a pillanatban, hogy ez a nőszemély elmegy, megjelenik egy másik, aki valószínűleg a szobalány lesz.
          - Bella vagyok, az ön szobalánya, amíg nálunk tartózkodik. Ha bármire szüksége van, akkor kérem, szóljon nekem.
          - Szia, Esmé vagyok.
          A lány nem lehet nálam sokkal idősebb, szóval nem hiszem, hogy nagyon erőltetnem kéne a magázódást. Bár az is lehet, hogy neki majd pont az én tegezésem lesz kellemetlen. Nem esik közöttünk több szó, amíg oda nem érünk a szobához, ami a második emeleten van egy a teljesen használaton kívüli épületszárnyban. Ráadásul ott is a legtávolabbi szobát kapom, hogy jó sokat kelljen sétálnom a lépcsőhöz és még véletlenül se találkozzak senkivel a házban lakók közül. Vagy legalábbis szerintem ez az oka ennek az elszigetelésnek. Nem lesz könnyű ez az egy hét, ez már biztos. Nem vagyok az a fajta ember, aki csöndben meg tud lenni. Otthon legalább ott van Felix, ha nem tudok mással beszélni, de itt még egy madár sincs. A szobalányt pedig biztos nem hívatom majd csak azért, hogy ne unatkozzak. Egyébként is van egy olyan érzésem, hogy nem fogok unatkozni. Meg aztán nem is vagyok olyan, hogy másokat ugráltassak, ha valamit meg tudok csinálni magamnak, akkor azt meg is teszem.
          A szobába belépve először a világossága fog meg. Szinte egy kis műterem, ami mondjuk magyarázza azt, hogy mi lehet az oka annak, amiért ide osztottak be. Másrészről viszont jobban szemügyre véve a helyet, igazból olyan, mintha egy kis lakásba léptem volna. Van itt fürdőszoba, külön háló és fogadó szoba, egy kisebb öltöző helyiség. Nem is értem, hogy mit keres ez itt, hiszen az eddig látottakból arra következtetek, hogy bőven van itt minden.  Kezdem azt érezni, hogy egyedül talán unalmas lesz itt mikor éppen szüneteket tartok, ha sikerül kicsit kikapcsolódnom, akkor még élvezni is fogom. Pihenésnek sem lesz majd utolsó.
          Azonnal írok egy üzenetet Ginevrának, hogy tudja biztonságban megérkeztem, minden rendben van. Szerencsére Cocónak mondtam, hogy jöjjön velem, így most nem nehéz elküldeni a sietve, csak úgy gyorsan lekapart sorokat. Elkezdem kipakolni a holmimat, felfedezem a környezetemet, mikor is kopogást hallok. Fel se tűnt eddig, hogy mennyire elrepült az idő, csak akkor, mikor Bella behozza és leteszi fogadó helyiségben lévő asztalra az ebédemet. A saját lakásomban nappalinak hívnám ezt a szobát, de itt inkább tűnik helyén valónak ez a fogadó helyiség.
          Az asztalhoz ülök, majd a búra felemelése után neki is esek az ebédnek. Pont azt kapom amire vágytam, vagy valami hasonlót. Egy kis édeset, egy kis laktatót, de semmi olyat, amitől meghíznék. Van egy olyan érzésem, hogy nagyon le lesz itt korlátozva a mozgásom, és mostanában felszedtem magamra egy keveset. Eddig nem nagyon törődtem az evéssel, általában csak akkor főztem, ha volt időm. Mióta Ginevra van, azóta úgy érzem, rendesen kell készülnöm minden alkalommal, mikor hozzám látogat. A főételt egy kevés itallal kísérem le, de alig teszem le a poharat, mikor megérkezik a komornyik.
          - Mennünk kell, kisasszony. Bella majd elviszi a tálcáját.
          - Jó, rendben. Csak gyorsan hozom a kellékeimet.
Naplózva


Esmé Fawcett
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 08. 29. - 21:21:01 »
+1


          Türelmetlenül vár rám, pedig csak a vázlatfüzetemért és egy ceruzáért megyek. Ezeket ráadásul előre kikészítettem, pont azért, ha később szükség lesz rá, csak fel kelljen kapnom őket. Az zavar, hogy ennek a férfinek még mindig nem tudom a nevét. Nem szólíthatom komornyiknak, ezért óvatosan rákérdezek, mintha nem is érdekelne úgy igazán. Valami dörmögés féle között mégis megkapom azt a nevet, Albert. Szép neve van, nem értem miért titkolja. Vagy itt akkora a szigor, hogy senkinek sem lehet tudni a nevét?
          A kert felé megyünk, amire a szobámnak az ablaka is nyílik. Még korábban láttam, hogy van egy pavilon féle az egyik sarkában, amihez egy virágos labirintus vezet. A virágok között van rózsa, levendula, orchidea és még néhány egzotikus fajta, amit nem ismerek fel. A pavilonhoz érve nem merek azonnal leülni, de hamarosan a nevemen szólít valaki. Egy igen érdes és mély hang, ami valamilyen oknál fogva megnyugtat.
          - Miss Fawcett, kérem, foglaljon helyet.
          A hang irányába fordulok, de az közben mozog, így miután nekiütközik a pad szélének a lábam, le is huppanok rá. Egy nagyon szakállas, hideg kékszemű, velem egykorú vagy talán kicsivel idősebb férfivel nézek szembe. Kicsit rendbe szedem magam a huppanás után, hogy ne tűnjek annyira ziláltnak.
          - Köszönjük, hogy elfogadta a meghívásunkat. Az apámat nagyon lenyűgözte az egyik munkája.
          - Köszönöm, megtisztelő.
          Fülig vörösödöm a bók hallatán. Szeretem mikor a munkám dicsérik, olyankor érzem igazán, hogy megéri a fáradtságot az, amit csinálok, na és persze ott van az a sok éjszaka, amikor az alvás helyett inkább ezzel foglalkoztam. De minden perce megérte, mert imádom a festést magát, így jól jönnek a kritikák is, legyen az pozitív vagy negatív.
          - Az apám valami nagyon különlegeset szeretne – vág mindjárt a közepébe, így nekem is azonnal járni kezd az agyam. – Valami olyat, ahol a múlt, a jelen és talán a jövő is megfér.
          - Ez esetben, kérem meséljen a családjáról. Tudom, hogy az ilyen kérdéseknek mindig ez áll a központjában, hogy az utókornak megmutassák, már a mostaniak és már az őseink is tudtak gondolni a jövőre.
          Mondjuk az tény, hogy kellett Miron megrendelése ahhoz, hogy ezt a leckét megtanuljam. A háttér nem feltétlenül a képnek a hátterét, hanem a család hátterét is jelentheti. Ami valóban később jó alapja lehet egy kép hátterének.
          - Mielőtt bármire válaszolnék vagy mesélnék, halljam az ön kérdéseit.
          Nem értem, milyen kérdésekre gondol. Persze, a képpel és a családi háttérrel kapcsolatban is vannak még, de azok nem látszhatnak ennyire rajtam. Ráadásul pont most teszem fel őket, nem értem, miért kéne megkérdeznem őket azelőtt, hogy bármilyen választ kapnék. Az egyik hozza majd magából a másikat.
          - Ennyire látszik, hogy vannak még kérdéseim?
          - Tapasztalatból tudom, hogy a külsősöknek mindig vannak.
          Most már teljesen elvesztem a fonalat. Ebből a mondatból arra következtetek, hogy nem a képpel kapcsolatban akar bármilyen kérdésemre válaszolni. De akkor mégis melyikre? Végül elmosolyodik, így kicsit megnyugszom, és össze tudom szedni a gondolataimat. Érdekes, hogy ezek a hideg szemek, és kicsit érdes hang ilyen megnyugtató mosolyt tudnak csalni ennek a férfinek az arcára. És mégis, amikor a kék szemre terelődik a figyelmem, akkor meglátom azt, amit talán nem kéne, a fenyegetés csillogását. A saját érdekemben ideje kinyitnom a szám.
          - Bevallom, valóban van kérdésem. Az egyik, hogy miért kell titoktartást fogadnom? Mit tartalmaz pontosan a titoktartás? Miről nem beszélhetek?
          Úgy kezd el bólogatni, mintha már nagyon unná ezeket a kérdéseket. Mondjuk meg is értem mind a két részről. Legközelebb, ha meghívnak valakit ide, akkor jobb lenne előre elküldeni egy tájékoztató füzetben, hogy mit csinálhatsz, mit nem. És legfőképpen azt, hogy ha mégis bevállalod, akkor számíthatsz arra, hogy kínos helyzetekbe is kerülhetsz.
          - A kérdésére egyszerű a válasz. A családom múltja nagyon régre nyúlik vissza – megfogja a pálcáját és egy rögtönzött családfát varázsol az asztalra.
Az ágai ennek a fának olyan szövevényesek és kuszák, hogy alig látni belőlük valamit. A törzsénél viszont elég látványosan szerepel a 740-es év. Vagy talán még korábbi is, ahogy jobban megnézem magamnak, bár az már annyira apró, hogy nem látom rendesen. Vagy nem akarják, hogy rendesen lássa más is.
Naplózva


Esmé Fawcett
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 08. 29. - 21:29:43 »
+1


          - Ahogy látja a családunk nem az ön országának szülötte, és nem is óhajtunk hozzájuk tartozni. Ne értsen félre ennek egy oka van. Túlságosan is különbözik a kultúránk, és nem tudtunk az évek során semmilyen közös nevezőre jutni. Ilyen különbség például az, hogy amíg maguk házimanókkal dolgoztatnak, addig mi rabszolgákat tartunk. Legalábbis a maguk megfogalmazása alapján. Ezek az emberek azonban önszántukból vannak itt és szigorúan varázstalanok.
          Már értettem, hogy miért vannak ennyire elzárkózva tőlünk. Már önmagában a család eredete is különös, de az, hogy a mai modern korban még mindig rabszolgákat tartanak biztos, hogy… várjunk csak. Ha ezek a nők és férfiak önszántukból vannak itt, akkor nem rabszolgák, csak szolgák.
          - Biztos benne, hogy a rabszolga a megfelelő kifejezés? A leírása alapján ők szolgák csak, ami viszont…
          - Nem valószínű, hogy valaha megérti miért ezt a szót használtam, de biztos lehet benne, hogy így a helyes.
          Jobbnak látom, ha nem lovaglok tovább ezen a dolgon, ezért továbbmegyek a gondolattal. Ha az évszám helyes, akkor elképzelhető, hogy az ősei vikingek? Vagy legalábbis a viking hódítások alatt érkeztek? Hűha, valódi vikingek leszármazottja lehet az egész család? Nagyon izgalmasnak tűnik.
          - A másik kérdés, ami fel szokott merülni, az a szobával kapcsolatos, illetve, hogy a vendégeink ennyire el vannak szeparálva? – Bólogatok, bár nem erre gondoltam, mint felmerülő kérdés. – Ennek az az oka, hogy a nagyszüleim nem szeretik, ha idegeneket… Szóval az önök országából érkező vendégeket.
          - Értem.
          Bevallom, nem teljesen. Fogalmam sincs, hogy miért vannak ennyire ellenünk. Mármint azt értem, hogy a sok különbözőség miatt nem akarnak közösködni, de ez totális elzárkózás. Csak nem tettünk olyat ellenük vagy akár az őseik ellen, ami miatt még most is ennyire haragudnának.
          - Maradt valamilyen kérdése?
          - Igen. Mit takar pontosan a titoktartás? Miről nem beszélhetek?
          - Elsősorban arról, amit elmondtam, a rabszolgákról, a hely létezéséről…
          - A helyről miért nem beszélhetek? – Ez valahogy nem áll össze nekem. Néha olyan ellentmondásos információkat kapok.
          - Nem szó szerint a helyről. Az ön kormánya tisztában van a jelenlétünkről. A hely kinézetéről, bejutásról és az itt tapasztaltakról ne beszéljen.
          Ha a bejutás alatt azt a hideg érzetet érti, amit akkor éreztem a kocsiban, arról nem is tudnék nagyon beszélni. Fogalmam sincs, hogy milyen varázslat okozhatja. A gondom ezzel viszont nem oldódik meg.
          - A képekhez vázlatokat kell készítenem, festő vagyok, nem megy minden csak úgy azonnal.
          - A vázlatokat a kép elkészülte után meg lehet semmisíteni… - Azt hiszem, úgy nézek rá, mint egy istenkáromlóra, mert megváltozik a hanglejtése és az arckifejezése is. – Vagy éppen itt is hagyhatja.
          Ráharapok az ajkamra. Nem szeretem elhagyni vagy főleg megsemmisíteni a vázlatokat. Később még lehet rájuk szükségem. Nem is fogok ebbe soha beleegyezni. Van még egy hetem rá, hogy kitaláljam, miként fogom kijuttatni innen őket.
          - A hölgy korábban azt mondta, hogy megnézhetem a helyet, ami a háttér legyen. Megnézhetném akkor?
          Felállok a helyemről ezzel is jelezve, hogy egyelőre lezártnak tekintem a megkezdett témát, más kérdésem nincs csak a festménnyel és ezáltal a munkával kapcsolatban. A férfi szintén feláll, és szó nélkül indul meg a terület felé. Legalábbis remélem afelé, mert nem szólunk egymáshoz, ami kicsit kellemetlenné teszi a helyzetet. Nem kérdés, hogy ő is tudja, valami olyan kapcsolat lesz közöttünk, amire megoldást kell keresni.
Naplózva


Esmé Fawcett
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 08. 29. - 21:39:00 »
+1


          Nagyjából húsz percet sétálunk mire elérjük a kérdéses helyet. Egy tengerparti részhez érünk, ahol a víztől nem messze van egy oltár. Pont olyan távolságban, amiben dagálykor sem keletkezhet kár. Az oltáron még van egy áldozati állat is, a vér, ami beborítja a tömböket még elég frissnek tűnik.
          - Mint látja, vannak még titkaink, amiknek nem kell feltétlenül napvilágra kerülni.
          - Már látom, igen.
          Nyelek egy nagyot, de nem gondolom, hogy félnem kéne. Ez az egész talán csak egy teszt, amit ha sikeresen teljesítek, akkor valamilyen jutalomban lesz része. Meg aztán ez is hozzájuk tartozik, ahhoz a kultúrához, amit követnek. Igazából ez még jobban fokozza a körülöttük lévő izgalmat. Minél többet látok az életükből, annál jobban izgatja a fantáziám, hogy mi lehet még. Ha Ginevra most látná, ő is nagyon érdekesnek találná, csak más miatt.
          - Mi legyen a háttér?
          - Nem a háttér, hanem a kép. Ha megfelel, akkor megkapja a tényleges feladatot.
          Szó szerint leesik az állam. Kicsit úgy érzem magam, mint akit átvertek. Beletelik egy percbe is mire magamhoz térek. Ő a megrendelő, jogában áll bármikor változtatni az óhaját, de ez akkor is meglepett. Kicsit olyan, mintha folyamatosan tesztelne, mintha valahol nem akarná, hogy itt legyek.
          Miután összeszedem magam, megkeményítem magam, a lelkem és egyenesen a szemébe nézek.
          - Megcsinálom, nem érdekel hányszor módosítanak.
          Elmosolyodik. Ha most nem lennék fülig szerelmes szerelmembe, tuti hogy itt helyben elolvadnék.
          - Akkor kezdjük is az elején. Egy tájképet szeretnénk a tengerrel, a naplementével, viking hajóval és a szentéllyel.
          - Viking hajóval? – felhúzom a szemöldököm. Honnan szedjek egy viking hajót? Nem érdekes, megoldom. Nem fog kifogni rajtam egy ilyen kérés. - Esetleg a kép perspektíváját, a színeket nem akarja megadni?
          - Nem, azt magára bízom, de a legjobb az lenne, ha a tenger felől tudná megrajzolni.
          - Ez esetben nem tudom, hogyan lehet benne az óceán, de nehogy meglepődjön mikor meglátja a képet. Biztos vagyok benne, hogy olyat kap majd, amire nem számít.
          A kezét nyújtja felém, majd én is megfogom pár pillanat múlva. Remélem azt jelenti, amire gondolok, és nem valami teljesen mást.
          - Most fogadni akar?
          - Nem, Frey Henricksen vagyok. Úgy gondolom, hogy érdemes kicsit közelebbről megismernünk egymást.
          - Esmé Fawcett, és szigorúan üzleti alapon. Vagy esetleg barátin. Jelenleg van már egy párom.
          - Akkor legyen üzleti és baráti. A többi pedig úgyis ezen házak falai között marad majd. Tudja, tetszik nekem, biztos vagyok benne, hogy érdekes lesz az együtt töltött idő.
          - Milyen többi?
          Sejtelmesen mosolyog csak, kerüli a kérdésemre a válaszadást, de nem vagyok már naiv annyira, hogy ne lássak a szavak mögé. Mondjuk, nem hiszem, hogy nagyon tartanom kéne bármitől is, biztos vagyok magamban és az érzéseimben.
          - Ha most megbocsájt, el kell kezdenem a munkát, különben soha nem látom meg azt az arcát, amikor is leesik az álla.
          Lekuporodok a homokba, majd belefogok az áldozati oltár és környezetének felvázolásába. Kell az oltár minden oldalról. Valahogy meg fogom oldani, hogy a hajó rákerüljön arra a képre a tenger felől. Mondjuk ahhoz kell még találnom egy képet is, mert ugyan van elképzelésem róla, mégsem vagyok biztos benne mit is kel keresnem. Meg aztán nem ártana abból a szemszögből látni a tájat, ahonnan majd festenem kéne, és főleg a naplemente idején. A fényviszonyok fontos tényezők. A naplementéig nincs sok időm, ha tudok, akkor valahogy meg kell fordulnom a házból, hogy felvegyem a bikinim. Mondjuk egy vízlepergető bűbáj után akár nem is lenne rá szükség. Bár, elhoztam magammal azt a ruhadarabot, nem nyaralni jöttem.
          Hamarosan felállok a helyemről, mikor végzek az oltár skicceivel, és a víz felé indulok. Nagyjából derékig ér, mikor megfordulok. Az időzítés tökéletes, a látvány óriási. A jegyzetemre azonban vigyáznom kell, nem akarom megkockáztatni, hogy bármilyen módon vizet érjen, még akkor sem, ha ezt is elláttam a bűbájjal. A legnagyobb meglepetést az okozza, hogy Frey még a parton van. Úgy tűnik azóta sem mozdult el mellőlem, bár közvetlenül a hátam mögött biztos nem állt.
          - Mi az? – kérdezem, mikor meglátom, hogy mosolyog. – Azt mondta, hogy a víz felől legyen megfestve. Hogyan másként tudnám milyen abból a szögből?
         
Naplózva


Esmé Fawcett
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 08. 29. - 21:51:23 »
+1


          Persze, a képzeletemre is bízhatnám, de valahogy úgy érzem, az itt nem lenne elég. Elkezd tapsolni, amit nem értek miért, de ha neki ez így jó, akkor had csinálja. Gyorsan felskiccelek pár árnyékot, a fák magasságát és megjelölöm az oltár helyét. Leírom a színeket, az átmenetet, de nem akarok olyan sokat itt lenni, mert bűbáj ide vagy oda, azért hamar megfázik az ember. Mikor homokot ér a lábam, csak megszüntetem a varázslatot és odasétálok mellé.
          - Ha ezt megtapsolja, akkor a hét végére el akar majd venni – hangzik elég magabiztosan a hangom.
          - Ahhoz azért ennél sokkal több kell.
          - Ha akarja, akkor megkaphatja azt a többet – kacsintok. – Most viszont dolgoznom kell, szóval visszamegyek a lakosztályomba – mosolyodom el.
          Némán követ, mintha nem is a vendéglátóm lenne, hanem valami fura testőr féle. Vagy van még mindig valami, amit rejtegetnek, és arra figyel, hogy még véletlenül se derüljön ki? Megduplázom a lépteim, kíváncsi vagyok, hogy felveszi-e a ritmusom, vagy elhalnak majd a léptei. A zajok és zörejek, amiket kelt, cseppet sem változik, tehát ha le is maradt picit, az én tempómban követ.
          A szobámba érve magamra zárom az ajtót, és dolgozni kezdek. Reggelig legalább az alapokkal szeretnék meglenni. A vacsorát is csak gyorsan letudom, hogy minél előbb visszatérhessek a munkához. Nem tudom mikor alszom el, meg azt sem hogyan kerülök az ágyba. Legjobb tudomásom szerint nem vagyok alvajáró, és annyira nem is fáradtam ki, hogy ne emlékezzek a sétára az ágyig.
          Az viszont kétségkívül letagadhatatlan, hogy reggel mikor felébredek, akkor a reggeli már az ágyamra van készítve egy üzenettel együtt.

„Ha elkészül a kép délig, akkor tényleg elveszem feleségül. Nem érdekel a párja.”

          Ezen csak elmosolyodom, mert ő gondolhat akármit, úgyis az én szavam fog dönteni majd. Leginkább a folytatás miatt, ami a kép mellé készített cetlin látok meg.

„Ha ilyen egy félig kész kép, akkor milyen lesz majd az elkészült?”

          Nos, a kép még nem tudom milyen lesz, de lesz valamilyen. A hajóról még mindig fogalmam sincs, de majd kérek hozzá segítséget. Ez akkor következik be, mikor megjelenik valaki a tányéromért. Az a valaki Bella és azonnal a rendelkezésemre is bocsát néhány feljegyzést, képekkel együtt. Alaposan tanulmányozni kezdem, mert nincs rá sok időm, ha még ma végezni akarok.
          Nem délre, de még naplemente előtt elkészülök. Letakarom, majd elindulok a pavilon felé. Utasítást nem kaptam rá, hogy hol mutassam majd meg, de úgy gondolom, hogy ott fogja a legjobban visszaadni a látványt majd. A szobalány viszont mintha figyelne engem, mert még nem is érem el a lépcsőt, már ott van a közelemben. Én értem, hogy a kényelmem szolgálja a jelenlétével, de ez így ijesztő.
          - Segíthetek valamiben? – kérdezi, bár szemét le se veszi a lepelről.
          - Igen, kérem, jelezze Freynek, hogy a pavilonnál várom. Elkészültem.
          Egy pillanatig tanácstalanul toporog, majd sarkon fordul, és eltűnik egy szempillantás alatt. Én tovább folytatom az utam a kérdéses hely felé. Odaérve igyekszem úgy ülni, hogy lássam, ha valaki érkezik, ennek a férfinak mégis sikerül meglepnie. Megijeszt mikor meglátom a hátam mögül előbukkanni.
          - Rossz a lelkiismerete?
          - A lelkiismeretemmel semmi gond. A múltamban történtekkel annál inkább. De mielőtt belekérdezne, hagyjuk. Nem akarok beszélni róla, és nem is gondolom úgy, hogy magára tartozna.
          Kicsit rosszallóan néz rám, de egy bólintással jelzi, hogy tiszteletben tartja a kérésem. Helyet foglal velem szemben, majd izgatottan várja mi van a vászon alatt. Nem húzom sokáig az idegeit és az időt sem, ha nincsenek megelégedve velem, szeretnék minél előbb hazamenni és újra együtt lenni a szerelmemmel. Fura ez a hely, de még így is nagyon biztonságban érzem magam. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért.
          - Ez sokkal szebb, mint mikor este láttam.
          - Mert ez nem az, mint amin este dolgoztam. Ha jobban megnézi, akkor látja, hogy máshogy vannak a fák, illetve az oltár is.
          Elmosolyodom, mert ezek igazából olyan picúrka változások, amiket avatatlan szem nem lát. Méregeti a képet, forgatja, amire nem tudom miért van szükség, majd elmosolyodik.
          - Megfelelő. Akkor mondom is, hogy mire gondoltunk.
          Megfelelő? Komolyan? Az esetek többségében tisztában vagyok a gyengeségeimmel, most mindent beleadtam. Mondhatni tökéletesnek érzem. Összekulcsolom a kezem és az asztalra helyezem.
          - Hallgatom. Miről lenne szó pontosan?
          Feláll? Mégsem akarja, hogy megfessem a képet? Akkor mire volt jó ez az egész? Felállok én is, a kép viszont a helyén marad az asztalon. Sietős léptekkel haladunk először be a házban, aztán ki, a telek egy olyan részére, ami eddig el volt rejtve előlem. Mintha egy másik világba csöppennénk. A kert egy kráter volt lényegében. A kráter közepe pedig úgy volt kialakítva mintha a norvég vagy izlandi tájakra lépnénk.
          A terület jobb oldalán van egy tengerszerű képződmény, vagy maga a tenger, a bal oldalon a kráter szélei magas hegyeket adnak ki. A terület közepén, közel a vízhez egy falu helyezkedik el. Nem hiszek a szememnek. Kicsit meg is dörzsölöm. Tudom, hogy már fáradtabb vagyok, de azért nem annyira, hogy hallucináljak.
          - Az... az ott egy valódi viking falu?
          Jelentőségteljesen néz rám. Már értem, hogy miért van ez a nagy titoktartás. A valódi oka ez a falu. Ez a csoda.
          - De hogyan? Mármint tértágítás egyértelmű, de elég nagy mértékben. Ki képes erre?
          - A családunk hitvilága szerint, Odin. A feljegyzésekből csak az derül ki, hogy az első hódítások idején volt a wessexi király árulása. Az akkori mészárlás túlélői menekültek ide a kastélyhoz. Földművesek voltak, nem harcosok, háborút nem tudtak vívni, annak ellenére, hogy valamilyen minimális szinten meg tudták védeni magukat. A családom akkori tagjaitól kértek segítséget, akik itt rejtették el őket.
          - Így már értem, miért nem szeretik az országom lakóit.
          A kezét tartja felém, majd elmosolyodik. Int egyet lefelé a fejével, mire én is elmosolyodom. Ki tudja lesz-e még lehetőségem arra, hogy lássam azt a csodát ott lenn. Viszont nem fogadom el a kezét, inkább megindulok egyedül. Meredek a széle, de van egy kiszögellés, amin óvatosan lehet haladni. Lassan közeledek az alja felé.
          - Óvatosan, nagyot esik, ha megcsúszik. Becsapós a távolság. A kráter felénél vált majd valahol méretet.
          - Jól van, jól van. Várjunk csak…
          Az jut eszembe, hogy ha itt lényegében méretet váltunk, akkor csak ez a lehetőség van a be és kijutásra? Nem, az biztos nem lehetséges. Kell lennie más logikus magyarázatnak. Bárcsak jobban figyeltem volna a Roxfortban ezeknél a varázslatoknál.
          - Van még valami, amit eddig nem mondtam el. – Megtorpanok. – A faluban megállt az idő azon a ponton, mint mikor idekerültek. Tehát fura lesz a ruhád nekik. A falu bölcse, a látó tud a dolgokról, nála átöltözhet.
          Úgy érzem, hogy sok az információ, amit hirtelen kapok, de majd megoldom. Igazodok. Ahhoz értek igazán.
Naplózva


Esmé Fawcett
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2019. 08. 29. - 22:05:05 »
+1


          Az időjárás is teljesen más a völgyben. Hűvösebb, sokkal. A lejárat melletti első házikó a látóé. Az ajtón belépve kicsit meglepődök és meg is torpanok.
          - Jó napot, Fiatal úr! Örülök, hogy ma is eljöttél. Látom vendéget is hoztál.
          Az idősebb hölgy közelebb lép hozzám, majd elmosolyodik. Nagyon fürkész, minden oldalról.
          - Mi az? – kérdem kicsit aggódva, de mosolygok azért.
          - Semmi, még semmi. Ott át tudsz öltözni – mutat egy függöny felé.
          Megindulok abba az irányba. Igazából úgy érzem felesleges az óvatosság, hiszen kívülálló leszek mindenféleképpen. Pár perccel később már átöltözve járom a falu utcácskáit. Néhányan köszönnek kísérőmnek, mások annyira el vannak foglalva a dolgukkal, hogy észre sem vesznek minket.
          - Mekkora a falu lakossága most?
          - Nem tudom pontosan, olyan ezerötszázan vannak. A vezető tud mindent illetve a látó, akivel találkoztál. A vezetővel most nem beszélünk, általában akkor jövök közéjük, mikor új férfit vagy nőt hozok ide. – Kérdőn nézek rá, mire folytatja. - Ez egy kis közösség, néha elkél a vérfrissítés.
          - Mennyire néha? És mennyi embert hozott már ide?
          - Az a vezetőtől függ. Ő ismeri a születéseket és elhalálozásokat. Volt olyan időszak, mikor hetente kellett új embert hozni, máskor hónapokig semmi. Én tizenöt év alatt mióta átléptem a felnőtt kort nagyjából huszonötször voltam lenn emiatt. Most viszont más miatt vagyunk itt, és ezt csak itt tudom megmutatni.
          Lassan átérünk a falun, ritkulnak a kunyhók és egy fás területre érünk. Megtorpanok a szélénél. Lassan fél éve nem voltam erdőben idegennel, úgy hogy valami oka legyen neki. A pillanatnyi torpanásom hamar elmúlik. Ha Frey bántani akarna, akkor már megtehette volna. Hamarosan egy kapuhoz és egy kisebb rúnakövekkel kirakott tisztásra érünk. A helynek olyan mágiája van, amit még én is megérzek. Elliot tuti kikészülne. A kör közepe felé mutat, ahova egy pokróc van készítve.
          - Piknikezni fogunk?
          - Olyasmi, befejezem a mesét.
          Lekuporodok a kijelölt helyre, kicsit illetlenül az ő idejükben tuti nem törökülésben ültek a nők.
          - A rabszolgák olyan nők és férfiak, akik eredetileg ide, a faluba jöttek volna, csak nem tudtak vagy nem akartak beilleszkedni – fog bele a történetbe. – Az ilyen embereket nem engedhetjük el, ezért mindig felajánljuk nekik a választási lehetőséget. Az egyik, hogy fenn a házban segítenek nekünk. A másik, hogy…
          - Nekem is ez lesz a sorsom? Miért hoztál ide?
          Csak véletlenül csúszik ki a számon a tegezés. Őt is meglepi, és hirtelen nem is tudja mit reagáljon. Vagy lehet a kérdésem lepi inkább meg, nem is a tegezés. Gyorsan átlépek a helyzeten azzal, hogy folytatom. Valahogy…
          - Csak vicceltem, nem félek tőle, hogy itt kell maradnom. Vagy a másik lesz?
          - A másik nem hiszem, hogy lenni akarsz. Ezeken az embereken nem hajtunk végre varázslatot, ők varázstalanok és annyira azért tiszteljük a jogaikat, hogy dönthessenek a saját sorsukról. Pont ezért, aki nem szeretne maradni se a faluban, se a kastélyban, ők lesznek az áldozatok az isteneinknek.
          Kikerekedik a szemem. Biztos akarok lenni abban, hogy jól hallok, de ahogy végignézek rajta úgy látom, hogy nem viccel. Érzem, ahogy lassan átveszi felettem a hatalmat a pánik, de még tudom kezelni.
          - Miért hoztál ide?
          - Mert a képhez a családomról és a múltamról kérdeztél. Ahhoz, hogy mindent megérts, amit mondani akarok és amit képviselnie kell a képnek, erről is tudnod kell. Különben nem lenne egy egész.
          - Mit akartok arra képre? Levágott fejeket? Azt ahogy éppen megöltök valakit?
          Felállok és le sem véve a szemem róla, elkezdek hátrálni. Még véletlenül sem szeretnék a közelében maradni. Ki tudja miben részesítene, ha most visszautasítanám a felkérésüket, hogy ebben én nem akarok részt venni. Ő is feláll, de nem közeledik felém. Semmi fenyegető nincs a mozdulataiban. Valahogy mégsem vagyok nyugodt.
          - Ezt a helyet szeretnénk, ha megfestenéd.
          - És utána? Ha kész a kép, eltűnök? Hirtelen nyomom veszik majd? Vagy varázslókon hat a mágia, az ő emlékeiket ki lehet törölni? – szinte önkívületben a teljes összeomlás szélén.
          - Nem… Öhm… Menjünk…
          Hirtelen megmozdulnak mellettem a levelek, egy idősebb kéz kinyúl közülük és beránt engem a lombok közé. Valahogy megkönnyebbülök, főleg mikor meglátom, hogy a látó az. A saját kunyhója felé veszi az irányt.
          - Kincsem, neked sok volt ez. A kívülállóknak nagyon megterhelő annak a körnek és az egész helynek a mágiája. Nem véletlen az, hogy a varázstalanok közül se tud mindenki itt maradni. Az egész hely bár a szépségével és rejtélyességével kecsegtet, könnyen őrületbe is tudja kergetni az embert és olyan láttat vele, ami egyébként nincs is ott. Pont ezért ez egy csapda, a részünkre is, mert mi se tudnánk már kimenni innen. Pontosabban, aki képes erre az a kiválasztott, a látó.
          - Mi lesz most?
          - Most vedd fel a saját ruháid. A legfontosabb, hogy újra jól érezd magad, aztán menj vissza a kastélyba és pihend ki magad. Legközelebb pedig csak akkor gyere vissza, ha az elméd tiszta, már feldolgoztad a hallottakat.  - Mielőtt még elhagynám a sátrat, hallom, hogy valakihez beszél, de nem Frey az, mert idegen a hangja. – Ő az, a változást hozó.
Naplózva


Esmé Fawcett
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2019. 08. 29. - 22:22:05 »
+1


          Egy órámba telik mire kijutok a völgyből. A peremnél lefekszek a fűbe. Őt még nem látom sehol. Vagy elment már, vagy még nem is ért vissza. Bella lép hozzám. Megígéri, hogy épségben jutok a szobámba. Mikor felállok, akkor érzem meg miért mondta. Nagyon megszédülök, annyira, hogy hányingerem is lesz, meg a lábaim is remegnek. Ez a hely, és mindaz, amit ott láttam, tapasztaltam tényleg sokkoló. A lábremegésem miatt sokkal hosszabb időbe telik eljutni a szobámba, mint egyébként. Szegény Bella látom rajta, hogy nagyon aggódik, szerintem azért, mert ha összeesnék, akkor segítséget kell szereznie.
          Miután egyedül maradok a gondolataimmal és a látottakkal további egy órámba kerül mire megnyugszom annyira, hogy ne kavarogjon a gyomrom. Ekkorra már besötétedett, és csak aludni akartam. Meg valamiért egy kis sós ropit megenni, de abból egy darab sincs.
          Másnap reggel még mindig kótyagos vagyok. A figyelmem azonban más valami ragadja meg. A nyitott ablakon behallatszik egy beszélgetés. Azonnal felismerem Frey hangját, a másik ugyan ismeretlen, de elég érdes, talán az édesapjáé lehet.
          - Nem méltó rá! Kár volt odavinni.
          - A múltunkról kérdezett. Ha hiteles képet akarsz készíttetni, akkor annak is szerepelnie kell rajta.
          - Nem, ez nem igaz. Csak szerinted meg talán aszerint a fruska szerint. Az országa emberei sok dolgot tudnak rólunk, bármi lehet a háttérben. Mi van, ha megtudták, hogy idejön és kémkedésre is rávették.
          - Mégis mitől félsz? Soha nem fog kikerülni a kép. A lányt érte annyi trauma már korábban is, hogy alig várja már az egész ügynek az elfelejtését.
          - Biztos vagy benne? Mert én csak abban vagyok biztos, hogy most jó nagy bajban vagyunk miattad.
          Becsukom az ablakot, mert nem akarok többet hallani. Remélem, hogy sikerül elég halkra, aztán visszafekszem. Fogoly lettem, jobb lenne megírni Ginevrának, hogy felejtsen el. Lassan ez a nap is eltelik, nekem pedig se kikelni nincs kedven az ágyból, se bármilyen ételt magamhoz venni. Mégis hogyan lehetnek képesek feladni az életüket egy ilyen dolog miatt? Mármint tudom milyen, mikor nagyon megzuhan az ember, de ez akkor is túlzás. Ez nem arról szól, hogy… nem is tudom, hogy miről szól.
          Tudom, hogy nem maradhatok elzárkózva sokáig, a vendéglátóm a megbízóm. Sokáig nem fogják eltűrni a semmittevésem. Számukra ez közel sem annyira megrázó, mint nekem. Még éppen nem bukott le a horizont alá a nap, mikor kopognak az ajtómon és Bella lép be a szobámba.
          - Ms. Fawcett, tudom, hogy megrázó, amit látott és most is legszívesebben elmenekülne, de Frey úr látni szeretné. Azonnal! – Az utolsó szót olyan hangsúllyal mondja ki, amivel valószínűleg ő is hallotta.
          Lerántom magamról a takarót, belebújok egy köntösbe és már megyek is. Ha azonnal, akkor azonnal, nem számít semmi sem.
          - A pavilonnál van?
          - Kisasszony, ne így.
          - Bella, maradj ki belőle, kérlek. Nem akarlak még jobban belekeverni, mint amennyire benne vagy. Engem pedig már felbosszantott annyira, hogy ne érdekeljen a kinézetem. - Menetelek tovább, mint egy megállíthatatlan gőzmozdony, meg sem állok a pavilonig. Szerencse vagy szerencsétlenség, hogy ezúttal kitart a bosszúságom odáig és a séta nem nyugtat meg.
          - Komolyan? – csapok az asztalra, kezem ott is hagyom. – Egy ilyen bemutató és információ áradat után azt hiszi képes leszek úgy tenni mintha semmi sem történt volna?
          Mosolyog. Nem vagyok biztos benne, hogy a kinézetem vagy a felindultságom az, ami kiváltja ezt belőle.
          - Örülök neki, hogy jól mulat. Bunkó!
          Ezzel meg is fordulok és elindulok visszafelé. Ki kell szöknöm az éjszaka folyamán valahogyan. Nem érdekel hogyan, megoldom. Muszáj megoldanom, mert most nem lesz itt senki, aki megmenthetne. Hirtelen gyorsan közeledő lépteket hallok, amit a karom szoros tartása és a megtorpanásom követ. Nem kell megfordulnom ahhoz, hogy lássam az arckifejezését, tökéletesen el tudom képzelni. Sugárzik belőle a harag. Valószínűleg nincs hozzászokva ahhoz, hogy vissza- és legfőképp beszóljanak neki. Engem viszont ez nem érdekel. Annyira nem kell ez a munka, hogy mindent vagy bármit elviseljek.
          - Nem mehet el! Ugye nem képzeli, hogy csak úgy hagyom elmenni?
          - Márpedig hagyni fog. Nem érdekel milyen indokot talál rá, de ha már így kirángatott az ágyból, akkor még ma távozni fogok.
          Igyekszem kiszabadulni a szorításából, de nem tudom megtenni. Minél jobban rángatom magam, annál erősebben tart. De csak annyira, hogy később ne hagyjon nyomot. Nem tudom, hogyan csinálja. Közben ráadásul elkezdünk visszafelé menni a pavilon felé. Mikor odaérünk úgy ültet le, hogy semmi esetre se tudjak megszökni. Elém rak egy pohár vizet, amit feldöntök. Nem akarom meginni.
          - Ne makacskodjon, mert meggondolom magam és ágyasommá teszem.
          - Ahhoz nincs elég bátorsága.
          - Ne provokáljon, segíteni akarok magának.
          Ha merném vagy lenne hozzá kedvem, akkor hangosan felnevetnék. A helyzet viszont ennél sokkal bonyolultabb. Minden előnye megvan ahhoz, hogy bármit tegyen velem. Egy idő után meg tudna törni, ehhez biztos vagyok benne, hogy nagyon ért.
          - Mielőtt még elmenne innen, még be kell fejeznie a képet. Az miatt jött ide, az miatt érdeklődött a múltunkról. Nem tudom most mi a baj. A múltja…
          - Mi van a múltammal? Mi köze van a múltamhoz?
          - Azt hiszi, nem ellenőriztük le? Hogy csak úgy ideengedünk bárkit is?
          Akkor biztos ezért volt az a sok halasztgatás. Ettől most még dühösebb vagyok. Mekkora szemetek. Mégis ki kíváncsi egy ilyen titokra? Nagyon beteg embernek kell lennie hozzá.
          - Inkább nem kell a megbízatása és a pénze. Csináljon, amit akar.
          - Maga nagyon érdekes. Tetszik. Más már régen igent mondott volna, de ön még mindig ellenáll. Miért? Tudom, hogy a művészek különcök, de nem gondoltam, hogy ennyire.
          - Nos, én még nem is vagyok annyira különc.
          Csönd telepedik rám. Nem akarok többet mondani, de úgy tűnik Frey sem. Felállok, de finoman visszanyom a vállamnál fogva.
          - Még nem végeztünk. – Megforgatom a szemem és úgy teszek mintha érdekelne. – Kiválasztottuk az embereket a képhez. Szeretnénk, ha ők lennének a múltunk a körnél. A jelen én leszek majd meglátja miként. Ahogy a jövő is. Ezt szintén később.
          - Ha mégis semmit sem akar elmondani, akkor hogyan dolgozzak?
          Feláll, megfogja a kezem, ezúttal lágyan, inkább melegséget sugárzón, de elég erősen ahhoz, hogy ne tudja kicsúszni onnan, és visszakísér a szobámba.
Naplózva


Esmé Fawcett
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2019. 08. 29. - 22:28:28 »
+1


          Miután leülök az ágyra, odaül mellém. Most teljesen össze vagyok zavarodva. Hitelen a gyengébbik oldalát mutatja. Miért?
          - Tudom, hogy volt egy pillanat a háborútok után, amikor megpróbáltad megölni magad. Ezek az emberek nem így gondolnak rá.
          - Honnan tudod… nem arra gondoltam, hogy megölik magukat. Mármint én nem tudom…
          - Ahogy mondtam korábban, ez az ő választásuk és hogy ne öngyilkosságnak vagy önfeláldozásnak gondolják hosszan elbeszélgetünk velük. Nem váltjuk meg őket se vallásilag, se politikailag, se faji, se nem hovatartozásban. Tudom, hogy magára nem jellemző ez a depresszió, szóval mosolyogjon. Holnap délután visszamegyünk a sziklakörhöz.
          Ez a végszó, mert megindul az ajtó felé. Nekem nem szól semmit, de látom, hogy valakivel beszél. Az asztalig jutok csak el, mikor végleg becsukódik az ajtó, így már esélyem sincs arra, hogy kihallgassam a beszélgetését. Freynek igaza van, azonnal párhuzamot vontam köztem és köztük, de ha ettől eltekintek, áldozatnak lenni sehogy sem jó. akárhogy is próbálja szépíteni a dolgot.
          - Még mindig azon jár az esze, hogy ennyi volt?
          Megpördülök magam körül, és látom, hogy ott áll az ajtónak támaszkodva. Hogy a fenébe csinálja, hogy tud ennyire halk lenni.
          - Miért nem hagy békén?
          - Mert vigyázok a befektetésemre. Tudja, biztos vagyok benne, hogy hallotta a beszélgetésem az apámmal. Bár ő választotta ki magát…
          - Nem érdekel, hallottam.
          - De nem mindent. Tudom, hogy ha át tud lendülni a történteken, akkor élete legjobb képét fogja elkészíteni.
          - Csak kár, hogy senki sem láthat belőle semmit. Mert még a vázlatot se tarthatom meg, igaz? Menjen el! Nem akarok magával beszélni. Megcsinálom a hülye képet, és felejtsük el egymást.
          - Ez nem lesz majd olyan egyszerű, de egyelőre békén hagyom.
          Megint megfordul, és kilép a szobámból, vele egyidőben pedig Bella jelenik meg itt. Egy tálca van nála, rajta étellel. Szóval ezért járt a szája az előbb, pedig étvágyam még mindig nincs. Mégis bekapok pár falatot, hogy mindenki megnyugodjon, majd lefekszek. Ezúttal már nem kísértenek olyan rémálmok, mint egy nappal korábban. Mondhatni teljesen átalszom az éjszakát.
          Reggel kopogásra kelek. Azt bezzeg nem várja meg az illető, hogy be is engedjem. Freytől valahogy nem is várok mást.
          - Öltözzön fel, reggeli után indulunk a kőkörhöz.
          - Azt majd meglátjuk. Ne felejtse el becsukni az ajtót maga után.
          Bemegyek a zuhanyzóba, mert azt el kell ismernem, hogy szükségem van egy alapos mosdásra, és arra, hogy kiengedjem a gőzt. Mire legközelebb belépek a szobába, addigra friss étel vár az asztalon. Gyorsan felkapok valamit, majd nekiállok falatozni. Mostanra már rendesen megjön az étvágyam, így mindent meg is eszek.
          Frey egy perccel sem ér vissza később, mint ahogy megígéri. Nagy duzzogva, de megindulunk a falu felé. Nem akartam oda visszamenni, de muszáj lesz, mert az világossá vált számomra, hogy addig úgysem fognak elengedni, amíg a kép nincs kész. A peremnél megtorpanok, de csak egy pillanatra. Nem tudtam még eldönteni, hogy a tény, miszerint odalent embereket áldoznak fel, vagy maga a hely mágiája volt az, ami sokkal jobban kikészített legutóbb. A megtorpanás azonban csak egy pillanatig tart.
          A körnél leülök az egyik kisebb darab tövébe, lehunyom a szemem, és megvárom, hogy átjárjon a hely szelleme. Ekkor jut ismét eszembe az a mondat, amit a látótól hallottam. „Változást hozó.” Mégis miért lennék én változást hozó? Amíg ezen gondolkodom, addig megindul a kezem, rajzolni kezdem azt, amit látok, és azt is, amit nem. Mintha nem is saját magam rajzolnám a képet, hanem valaki más rajzoltatná velem. Ahogy haladok előre az időben, az emberek is kezdenek eltűnni mellőlem. Aztán ahogy végzek egy perspektívával, úgy keresek egy másikat. A legjobbat keresem ahhoz, hogy tényleg meg tudjam alkotni azt a tökéletes képet. Nem is gondolok rá, hogy az nem máshol, mint egy rejtett tisztáson fog rám akadni. Merthogy ez történik. Teljesen véletlenül látom meg a rúnákkal vésett boltívet. Bár hiányos a tudásom, azt meg tudom állapítani, hogy ezeket én még soha nem láttam. Nagyvonalakban és nagyon aprólékosan is lerajzolom őket.
          Észre se veszem, de sötétedni kezd mire végzek mindennel. Frey nincs velem, és ahogy haladok át a falun, úgy látom, hogy senki sincs kinn. Mintha nem is tudom, félnének tőlem, pedig biztos vagyok benne, hogy nem harapok. Alig várom, hogy a szobába érjek, nagyon éhes vagyok, egész nap csak a reggelit ettem, és a korábbi koplalásnak köszönhetően mostanra már farkaséhes vagyok. A szobámban előveszem a rúnák képeit. Teljesen magukba szippantanak. Vajon mit jelenthetnek? Majd megkérdezem Willow-t vagy Sage-t. Mondjuk lehet inkább csak Sage-t, ő mégis jobban ért hozzá, mint az unokabátyám.
          Másnap a férfiak és nők következnek, akiket kiválasztottak. Igazából majdhogynem feleslegesnek tartom, mert úgysem fognak látszani a képeken arc ügyileg. Ha mindent rá akarok rakni, amit mondtak, akarnak, akkor jobb lenne freskót festeni. Ugyanezen a napon még Frey is modellt áll nekem. Elmagyaráz mindent, hogy mit szeretne és hogyan. Én meg megmondom neki, hogy a fele nem lehetséges. Persze ettől megint marakodni kezdünk, hogy:
          - De én azt hittem, hogy te vagy a legjobb, és bármit meg tudsz oldani.
          - Egy főiskolást kértél fel, akinek még alig van tapasztalata. Mégis miből gondoltad, hogy mindent úgy fogok tudni megtenni, ahogy kipattan az agyadból?
          Igazából ekkor kezdünk el tegeződni. Egészen eddig azt az egy alkalmat leszámítva igyekeztem megtartani a távolságot a magázódással, de mostanra már olyan kapocs alakult ki közöttünk, hogy jobbnak látjuk levedleni azt.
          Az összes arc felskiccelése után nekikezdek a képnek. Sokat dolgozok, mivel több időt nem kapok, szóval igazából az éjszakák nagy részét is ennek szentelem. Az ügyetlenkedésemnek nem szabad a kép rovására mennie. Igaz, hogy így a szokásommal ellentétben nem kakaót, hanem kávét iszok, amitől vasárnapra koffein túltengésem is alakul ki, de akkor is elkészülök a képpel. Frey apja lesz a döntő, hogy mi legyen a sorsom és a kép sorsa. A pavilonnál adom oda neki, letakarva.
          - Menj kérlek a szobádba, amint tudok én is megyek utánad.
          Nem tetszik, mert hallani akarnám a véleményüket, nem csak valami összefoglalót, hogy „Köszi, tök jó lett.” vagy „Sajnáljuk, de szánalmas és elégetjük.” Szóval duzzogva ugyan, de a szobámba megyek. Elkezdek összecsomagolni. Valahol örülök neki, hogy vége van ennek a hétnek, nagyon leterhelő volt. Lelkileg és fizikailag egyaránt.
          Már majdnem kész vagyok, mikor nyílik az ajtó, majd hallok egy pénzes zsákot csörömpölni az asztalon.
          - Apád elégedett a festménnyel?
          - Több is, mint elégedett. Nem csak ő, hanem én is. Ezért kicsivel többet adunk, és…
          - És mi? Megtarthatom az emlékeim? Kapok pár napot, hogy elbúcsúzzak a barátaimtól, családomtól?
          Nem tudom miért csattanok így fel. Semmi okom sincs rá, de talán most már tényleg a fáradtság beszél belőlem.
          - Jogos, biztos bizonytalan voltál az előzmények tudatában. Akkor is, ha festés és munka közben ez nem látszott rajtad.
          - A bizonytalanság nem kifejezés. Felért egy kínzással, mégis mit képzelt, hogy nem volt képes két szóban megnyugtatni?
          - Tetszik, mikor ilyen tüzes vagy. Ugyanakkor tudom, hogy ezzel leplezel valamit.
          Közelebb jön hozzám, a kezét felemeli és mintha az arcomhoz akarna érni. Ellépek, de elkapja a kezem és megigazítja a ruhám pántját. Mit akar pontosan? Mondtam már neki, hogy van párom.
          - Csak egy pók volt.
          - Aham, persze. Mondtam már, hogy van valakim.
          - Tudom, figyeltem mikor mondtad. De ott akkor is egy pók volt.
          Megmutatja a kezét, amin egy pici pók mászik. Nem fair, de el kell ismernem, hogy túlreagáltam a közeledését.
          - Mit akarsz még tőlem?
          - Elengedni. Pontosabban kérni valamit. – Mintha érezné, hogy ingoványos talajra ért, mert lehalkítja a hangját. – Ne mesélj semmiről abból, amit itt tapasztalt. Ha lehetséges, akkor szeretnénk békében élni ebben az országban.
          - Ez magától értetődik. Biztos vagyok benne, hogy nem árulok el túl nagy titkot, ha azt mondom, mindent el akarok felejteni, ami itt történt.
          Szomorú szemekkel néz rám, de úgy gondolom, hogy megérti. Nem tudom mit vár tőlem. Ő soha többé nem mozdul ki innen, én pedig nem jövök vissza. Valószínűleg.
          - Viszontlátásra. – Megindul kifelé, de félig még visszafordul. – Ha úgy alakulna, hogy maga felé járok, eljönne velem kávézni?
          Kérdőn nézek rá, de mivel biztosra veszem, hogy ez nem fog bekövetkezni, könnyen igent mondok. Utána már csak rohanok el a szigetről, hogy vissza se nézek. Rohanok szerelmem karjaiba.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 10. 04. - 01:46:15
Az oldal 0.173 másodperc alatt készült el 49 lekéréssel.