+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Előtörténetek
| | |-+  Futottak még
| | | |-+  Hunter Collins
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Hunter Collins  (Megtekintve 1342 alkalommal)

Hunter Collins
Eltávozott karakter
*****


VII. A Diadalszekér

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 06. 26. - 21:59:54 »
+3

HUNTER COLLINS


 

I can't get no satisfaction, I can't get no satisfaction
'Cause I try and I try and I try and I try
I can't get no, I can't get no  

        Alapok

jelszó || "ahova Elliot bácsi befér oda be is megy..."
így ejtsd a nevemet || „Hánter Kollinsz”
nem || férfi
születési hely, idő || Chelmsford; 1984. 08. 16.
horoszkóp || a büszke oroszlán
kor || 15(,85)
vér || félvér
évfolyam || ötödév (lombikkariként mardekár, de ezt csak itt jegyzem meg.)


         A múlt

A bőröndje tetején ücsörög, lábát kényelmesen kinyújtva, a már kiürült szobát szemléli, a többiek mindig sietnek, csak ő az, aki képes elmélázni és elódázni minden indulást, mintha az idő csak az övé lenne és ahhoz viszonyulna, hogy ő mégis milyen lábban kelt ki az ágyból, vagy épp hogyan készül azt folytatni. Fejben leltározott kér perccel ezelőtt, mert tavaly is félúton kellett visszafordulnia pár hasznosabb könyvért, amit az ágy alá lökött be, hiszen mindre szükség volt, nyárra is akadtak feladatok, amelyekből a haszon származik. Azonban most úgy néz ki, életében először bepakolt mindent a helyére, minden ott van, ahol kell és a láda most már minden kacatot is elnyelt.
Semmi kedve. Nem azért, mert szerelmes az iskolába, ebbe a szobába vagy épp ágyba, egyszerűen nem akar hazamenve a fancsali képet bámulni és a lelki szemetessé válni. Eleinte úgy érezte, pár éve, hogy ez a kötelessége, testvérek, csak ők maradtak, viselni és vállalni, hogy legalább ennyi terhet levegyen a vállról, de persze... Beleunt. Bele, mert a saját kis világa érdekesebb, jobban szereti, lefoglalják a könyvek vagy épp csak az, hogy ha már nem kell emberek között lennie, akkor igencsak és megérdemelten leereszteni, kiüríteni mindent és addig üvöltve káromkodni, ameddig bele nem lilul a feje, elkényelmesedni, nem megfelelési kényszert játszani. Magával törődik, önzően, mert ezzé tette a világ, a kényszerhelyzet és maga az is, aki siránkozna a fülébe. Már-már naptárt akaszt a falra, jelölgeti, mennyi van még vissza addig a korig, amikor már mehet oda, ahova akar, egy kicsi zugban elfér, majd lesz valami, de egyedül akar, kíván lenni, nem akarja a család maradékát, és aztán persze, mégsem akarja a teljes csendes sem. Nem könnyű eset így, egy sóhajjal fojtja el a kósza gondolatokat, azt, ami még feltörne, amire még vágyakozik és amire még ugyan kevés a lágyan csilingelő erszény. Noha, legutolsó levelével testvére küldött némi „apró”, hogy legalább a vonaton tudjon enni valamit - „csokibékára, meg a menő kártyákra” amiket sosem gyűjtött és amit mindig is utált – és persze majd taxira, mert neki ugyan nincs ideje kimenni és átvenni őt a vonattól. Miért is lenne? Biztos új feleség után kutat, a szerencsecsillagra, ami már rég lehullt és valami múzeumban mutogatják. Nem volt könnyű családfőnek lenni fiatalon és ezt el is ismerte magában már nem is egyszer, de ez nem jelenti azt, hogy igazságosnak is kell éreznie. Aprót mordul a dolgokra odafent, sarkával párszor megkopogtatja a láda oldalát, merész lenne, ha valami visszakopogna, és ez az kósza gondoltat kelti fel és végül felnyalábolja a lényeget, hogy megindulhasson. Azért annyira nem kellemes dolog és gondolat az, hogy mégis lemarad, fenékbe is lenne rúgva rendesen, ennyi bajlódást meg senki sem kíván a nyárra. Kiérve, a klubhelyiségben és a folyosókon még akad olyan, aki hozzá hasonlóan későn készült el, későn kelt vagy túl sokáig búcsúzkodott a maga módján, de ők jobban pánikolnak amiatt, hogy lemaradnak, szerencsére van hely arra, hogy kikerüljék egymást, a tolakodás és lökdösődés ráér majd a pályaudvaron, hogy ki-ki a legjobb, a megszokott helyet foglalhassa el. Ő majd megint a szokásos, kocsi végében pihenő fülke sarkába fészkeli be magát, kinyit valami regényt és nem figyel semmire sem. Aztán majd hazafele előveheti a kis hordozható zenekarát és elemmel megetetve szórakoztatja egészen hazáig. Addig viszont sok az idő, sok az alkalom és akár buktató, mindig elmélkedik azon, hogy egyszer csak lesz valami, vagy megint, de nem kell itt a legrosszabbra gondolni, ő tök jól elvan a pánik közepén – persze, egészséges keretek között –, a legtöbb úgyis felfújt. Apró mosoly ül ki arcára, most majd bolondnak nézik, hisz ritka az ilyen, nem tölti el tiltott és kéjes örömmel mások sikolyának gondolata, nem a szadizmus sétálgat a diákok között, de többen nagyobb színészek, mint aminek ő valaha is gondolta már magát élesben.
A levegőre kiérve csapja meg a fülledt és párás levegő, vagy csak neki az, már néha nem érti azt, hogy melyik idő mennyivel jobban kínozza, mintha már most öreg lenne és mindentől csak szenvedne és minden zsörtölődnie kell. A már korábban a nyakában pihenő napszemüvegért nyúl, ha már lehet, stílusosan hagyja el az iskolát, miért ne, nem kell már olyan merevnek lenni, sosem kellene, így ballag végig, aztán pedig legközelebb csak a vonat közelében találkozzon neki számító emberekkel.
Vagyis hát, így kellene lennie, de ahogy lennie kell, egy földből alig kibújt kislány fejel belé, ő már csak a fájdalom miatt mordul fel, amivel eléri, hogy tágra nyílt barna szemek, vörösödő fülek és egy hamar rohanó, libbenő hajkorona maradjon csak utána, annyit sem mondva, hogy bakfitty.
- Jellemző – böki ki, most már úgyis ő lesz az ijesztő mardekáros, meg minden dög, nem ez lesz az első, majd felírja a többi mellé. (…)
Kényelmesen kinyújtja a lábát, a többiek elhelyezkednek, csiripelnek az élményekről, a vizsgákról egymásnak, mint a madarak. Erre újabbat mordul, de itt már senki nem ijed meg. Ez még jellemzőbb. Talán jövőre ezen kell csiszolnia, talán el kéne engednie.
- Ne morogj már, inkább azt mondd, hogy érzed? Sikerült minden?
- Nem tudom, nem érdekel – nyitja ki ölében a könyvet, ahol valamikor ősrégen jár utolsónak, memóriája ebben azonban tökéletes, ha regényről van szó, mindig tudja mit és hol hagyott el. Persze, nem is futtat egyszerre sokat.
- Hagyd már ezt a lesz.rom stílust. Mindenkit érdekelnek a vizsgák! - fordul felé, elhagyva a másik csapatot, akik talán épp a kérdéseket ismételik, talán a nyári terveket.
- Igen, addig nagyon számított, ameddig meg nem írtam. Agyrém komolyan, hogy ezen kattogtok...
- De...
- Nem, nincs de. Agyrém. Megírtuk mind, ha elkaszálnak, ha nem, tenni már nem tudok ellene, majd jövőre és ennyi. Engedd már el – látszik a másikon, hogy megfeszül kissé, hogy aztán tényleg nagy levegőt veszi, ujjait is kissé tördeli. Így látta hosszú hetekig, nem lepi már meg.
- Igazad van, igazad... Bocsi csak, csak... nekem végem, ha nem sikerül valamelyik, lenyúzzák a hátam, meg egyebek. Mehetek takarítani a Mungóba, vagy még oda sem – nem tudja eldönteni, hogy ez most komoly, vagy tényleg ennyire kikészült, netán valóban kapott hasonló fenyegetést. Általában nem ilyen, ő az, aki megpörköli a talárok szegélyét, aki összeragassza a könyveket és aki úgy emlékszik, tojt mindenre.
- Mi.. mik a terveid a nyárra? - menti a menthetőt.
- Nem fogok mások idegeire menni a vizsgaeredményeimmel és pihenek. Csupa nagy betűvel  - a fenéket fog. - Ajánlom neked is, meg azt, hogy fordulj a csajod felé, mert meg fog sértődni – azzal belemerül az oldalakba, és csak néha-néha szólal fel az út további részében. A tanév tényleg lezárult.



Ha összességében kellene összefoglalni az elmúlt éveket, változatos lenne, mint a csillagos ég, amely mindig mutat egy-egy újabb égitestet.
Maga az friss tanév a vizsgáival igencsak kimerítette, hiszen már év elejétől kezdve azt tolták a fejekbe, hogy a legnehezebb lépcsőfok, az első mérföldkő és a többi, és a többi, egy szörny vár rájuk az év végén. Vagy rosszabb. Tény és való, a vállalt dolgai mellett ez volt az utolsó dolog, amit kívánhatott, már csak komolyan egy balhés kapcsolat hiányzott volna, a kviddics mellé meg minden más. A fáradtság már régi ismerősként jelentkezett, a sötét karikák a szeme alatt mint holmi védjegy, vagy épp csak az, hogy ő mágiatörin olyan elánnal ásítozott, hogy a pókok jó hogy nem hálót szőttek a szájába. Nem szégyellte, elméleti dolgokból szerencsére egészen felfejlődött, gyakorlatban csak magáért felelt többnyire, nem minden úgy ment, mint a nagykönyvben, de nem is ez volt a lényeg. A talpas pohár sehol sem érdekelte patkányból, ha mellette csörögtek az érmék változatlan. Ez még mindig egy kimondatlan dolog volt az iskolában, tudtak is róla, meg nem is, nyílt titkok, a tanárok előtt nem létező történet, vagy ha ismerték is, eddig senkinek sem volt annyira zavaró, hogy szóvá is tegye. Kicsit mindig elhitte, hogy talán félnek és tartanak említeni, fegyelmezni, jó vicc, de egészen kellemes ilyen gondolatokkal kelni, mintsem azzal, hogy senkit sem érdekel, miből és hogyan boldogul. A rászakadt tudás, a papírhalmok a minden ellenére is egészen elviselhető és kellemes dolog sült ki belőle, vagyis érzi annak. Könnyebb úgy élni és létezni, hogy már a név nem csak pár betű, hogy amennyire nem volt nagyon nyoma a varázsvilágban a családja nevének, most itt egy kicsi mégis. Tudja jól, hogy ez csak egy játszótér, de valóságos és igazi, ha csak átmeneti. Vagy épp kemény alap. Majd eldől.
(…)
- És miután téged lecipeltek...
- Gondolom mi lehetett – kanalazza fél kézzel a pudingot, amit csempésztek neki, másik karja már rendben, a ripityára törés immáron teljesített pont volt az életben, inkább a zuhanás miatt ragaszkodnak a maradáshoz, ő annyira nem, de ki merne szembeszállni olyannal, aki profin tud bárkit ágyhoz kötözni. A horzsolás még ég az arcán, a lányok szerint ez is jól áll neki, szerinte pedig kapjanak ők is, és próbáljanak vele enni, egyből nem lesz annyira menő.
- Ó, elvertünk mindenkit, mint a szél.
- Komolyan? - pillant fel.
- Komolyan – és a sunyi dög vigyora, amitől még néha neki is lúdbőrzik a háta. Tipikusan az, akit pár év múlva címlapon fog látni, de épp úgy, hogy kőrözik és elmebeteg. Mindenkiről van fura véleménye, amit sokszor nem illik megosztania a világgal és nem is teszi.
- Nem majd hagyjuk, hogy ezek a fikafejűek csak úgy kiüssék az őrzőnket, aztán még nyerjenek is. Pfff – forgatja meg a szemeit. Aztán ő maga is. Nem olyan nagy cucc, ez a sport ezzel jár. Évek alatt játszott már vérző orral, zúgó füllel, esőben, szélben, inkább nem is részletezi, akadt mindent ami csak lehet, még szünet is, amikor csak elméletben repkedhettek, de ezek olyan sok emlékben gyűltek össze, hogy most kissé sajgó fejjel nem is meri szétválogatni.
- Túléltem. A te két fogad is ki lett már verve, mégsem vettünk vért...
- Áhh, most igen. A legközelebbin jobban félnek majd.
- Ha azt akarod, akkor kérd fel a ragyásfejű negyedévest, annak a közelébe sem mert senki menni.
- De hát... én se... Az kóros ragyaszórás – fintorog, mintha itt lenne máris és viszketne tőle. Magába kanalazza a puding maradékát.
- Azok pattanások és a te nyakadon is van egy. Nekem már nem lenne félnivalóm – pakol le és néz a többi csokihalomra, amit ideszórtak. Nem sok, épp elég. Úgyse fogja megenni, aki jobban ismeri, az majd jön és megeszi helyette.
- Na rohadj meg... - mordul fel. Vigyorognak. Azért mégiscsak érdekes volt ez az egész. Ha az év maga nem is. Ez, a negyedév is csendben ment el, a béke illata és újdonsága üdítően hatott mindenkire, fellelkesültek, élet jött és a kerék beindult. Neki is kellett a csend, a pihenés, olyasmi év volt ez, amelyre nem azért nem emlékszik, mert nem akar, hanem mert olyannyira nyomta még az előző – a háború és a terror éve -, hogy nemigen volt más választása. Nem is akarta. Csendben ténykedett, gyarapodott ő is, neve is, ekkor nyúlt végleg a langaléta mivoltába, röpke szerelem jött és tovább is állt, a patrónusa pedig végre valamiféle absztrakt alakba rendeződött, hivatalosan is amőba néven emlegeti. Már ha épp képes rá, ez még mindig erősen napfüggő. Levizsgázott, de majdnem minek, mint valami gép, úgy cselekedett, úgy emésztett és úgy gyászolt ő is, mert nem a világ az ellensége, akik a csatában maradtak, azoknak ennyi járt, az élőknek sem volt annyira kedve hangosnak lenni, amikor pedig igen, akkor meg már ő is visszatalált magához és visszavonult a kis falai mögé.



Furcsa gondolat lesz élete végéig, hogy olyasmit megélt, amit az utána érkezők és a rég távozottak nem éltek át. Noha harmadévesen, tele élményekkel és vágyakkal nem arra vágyik senki, hogy aztán megszülessen a tökéletes sötétség és elnyomás, nem volt mit tenni, a birkatömegbe került. Nem ellenállás, noha szíve úgy kívánta, valamit tenni kell, ő a hiedelmek ellenére nem volt halálfalók akárkije, de ezek után, hogy nem tett semmit, valóban elhiszi a naiv és az idegen. Nem lehet említeni mindent, arra nincs esély, azon az estén őt eltakarítottak és visszakísérték abba a helyiségbe, ő először csak a szörnyű hangokat hallotta, aztán már nem maradt más, csak a futás és a sikítás.
Gyerekként nem volt kellemes, arra vágyott, hogy a szünidőt sem az iskola falai között tölti, sosem írt magától levelet, sosem ért bagolyhoz, ha nem kellett, és most megtette. De mégsem sikerült, a testvére a temérdeknyi minisztériumi munka mellett már végképp nem tudott időt szakítani rá, ő elhitte, hogy ott minden rendben lesz és semmi baja nem esik, legvadabb álmaiban sem képzelte, hogy az lesz a történések közepe. Figyelte évekig az eseményeket, ő volt a tömegben a megfigyeli, de egyik körbe sem akart sosem bekerülni, sosem utálta a hírnévért a hősöket, a balgákat, a győzteseket, aztán lett ami lett alapon sodródott az árral. Nem került az oltalmazó családi lyukba, a szünetben is ott maradt és utána is felvette a tanulmányt, amennyire lehetett, egészen káoszos és elborzasztó volt az egész hangulat. A csend éve volt, szó szerint, kicsit visszaesett, kicsit senkinek sem kellett a segítsége, kicsit alulmaradt. Úgy hitte, ez lesz a bimbózó sikernek a vége, az öröm halála, és az, hogy már a sport sem maradt meg, kit érdekelt bármi. Mondhatni, rá is hatott, amennyire akkoriban formálódott mivolta, ez is egy pecsét volt a jövőre nézve, és az ő egyetlen nemes tette talán annyi volt, hogy kövekkel dobálózott a jó pillanatban és beismerte saját magának, hogy retteg. Lehetne oldalakat ömlengeni, de nem annak, aki elbújt és aki nem tett érdemit. Mindenki ismeri a hangulatot, az eseményeket, ha nem, ő nem fog mese-estet tartani belőle. Nem vesztett el senki közelit, nem kellett sírnia, de megtette. Önmaga volt, apró, kicsi, névtelen és magányos. Egyedül volt, szüleire gondolt, mikor látta, hogy egyesek ideérve ölelték csemetéiket és arra, hogy ennek vége. Neki is. Talán a gyermeki ő, az igazi való és az érzelmi központja halt és haldoklott, nem lehet teljes mértékben tagadni, hogy a stressz, a nyomás, az események valamennyire tönkretették az ép elmét és nyomták a hideg, rideg, magát nem találó és ingadozó felé. Mert ő a felületi sebekre kért csak kenőcsöt, a többit úgy vélte, maga is meggyógyítja. Vagy nem.
Erre kifejezetten nem akar emlékezni, de lehetetlen. Mindenki, aki ott volt, örökké fog.



Az aranykorszak kezdete, másodév, az ötlet. Hogy honnan is? Egy mugli reklámból. Bértakarítók hirdették magukat abban a kirakati TV-ben, amit a nyári szünidő utolsó pillanatában bámult meg, mert az övék megadta magát a melegben és elment újat keresni. Végül nem olyat, nem ott és nem is a legjobbat vették. Egy használt darab került a birtokukba, a lényeg viszont felért egy falat beborító műremekkel.
És az elsőnél boldogabb izgalommal várta az új évet.
(…)
- Ez lehetetlen... Másfél méter, érted?! Em-á-es-ef-é-el. Nem normális! Szerinted fel lehet jelenteni valahol diákok kínzásáért?!
- Nekem már kész.
- Mert szerintem felké... HOGY MI? MI AZ, HOGY KÉSZ?! - úgy pattant fel, mint akinek a fenekébe tűt szúrtak. A tinta csörömpölve ért földet – ó, jó gyakorlás a tintaeltűntető művelethez -, a dolgozat szinte sértetten pöndörödött össze és ugrott a tintalébe, ha még ez se elég, a meg nem száradt betűk a tiszta pergamennel és a többi betűvel váltott csókot, ha eddig haladt is, most öli meg talán.
- Nekem már kész. Ne üvöltözz, mindenkit minket néz.
- Én azt lesza... Nem, ez nem lehet. Nem lehet kész. Tegnap adta fel!
- És? Nem aludtam jól, lent maradtam, kikértem pár könyvet és ennyi. Bele sem haltam.
- Büdös, mocskos stréber... Áruló. Menj a hollóhátba, ott most csókolnának körbe – fintorog csak, felveszi a dolgozatát és iszonyatosat káromkodik. Ha ezt a szappan hallaná, önként mászna a szájába. Ő meg csak ciccent rá.
- Megírom neked, ha nem hisztizel.
- Ja persze, pont azért... Meg a naaagy haveri szeretet miatt – gúnyolódik, a tintatartót veszi fel, de abban pont nem maradt semmi és túl dühös, hogy gondolkodjon, hogy előbb azt ott még vissza kéne gyűjteni. - Használhatom a tiéd? - mutat felé, hiszen ő maga mára végzett már, csak átolvas pár oldalt és előveheti a seprűkatalógust, hogy elképzelje, milyen lenne jó neki. Aztán ismét a fura bizsergés, mint a TV-s bolt előtt. Felemeli a fejét és a valaha élt legkomolyabb arccal szólalt meg.
- Megírom a másfél métert teljesen, ha....
- Ha? - még mindig zsémbes. Kitekeri a pergament és már-már majdnem sírva fakad, hogy a lényeg közepén ott a paca. Mi lesz ezzel, ha a dolgozatán akad majd egy...
- Ha adsz egy galleont.
- Ha-ha-ha.
- Egy galleon, azt meg kidobhatod és mehetsz leselkedni a folyosóra.
- Komolyan..? - Hunter komolyan bólogat. Amaz meg gondolkodik, ráncok a homlokán. - De ha átversz, ha... ha büntetőmunkát kapok miattad...
- Tudod mit? Vidd el most, ami már nekem kész, átolvasod, és ha tetszik, a tied. Adod a galleont és kész.
- Te neked most elment az eszed? Kétszer megírni? EZT?!
- A pénz jól jön, vehetek belőle tintát, ha ezt is kiöntöd, meg pennát, ha a nagy valagad ráteszed az enyéimre.
- Egy galleon...
- Másfél méter és nehéz a szöveg. Simán megéri – azzal felszaladt a hálóterembe és visszatért a megírt darabbal. Átadta, másnap pedig már volt egy galleonja. Következő héten még egy, majd egy szép estén, jóval a történtek után.
(…)
- Figyelj, én nem akarok szemét p.cs lenni...
- Melyik tárgyból és mit?
- Nem, nem, neeem... Ebből most nekem nem kell, bejött az órai gyakorlat, jutalmul azt kaptam, hogy nem kell megírnom. De izé...
- Bökd már ki, nekem nem sikerült jól és be kell vernem ezt a rém unalmas vacakot itt előttem. Szóval?
- Tudod, van az a srác...
- A lényeget!
- Jó, jó, na. Szóval lebuktam, hogy túl jókat és időben adom le, szóval van valaki, ketten, hárman, akik sejtik mi van és elmondtam, hogy te...
- Beköptél? - sóhajt fel. Remek, spiclit fogott ki, spiclit kell ragyaszórással sújtani, ha letelik a büntetőmunka. Már szinte villámokat szór a szeme.
- Nem! - tiltakozik, leül mellé, közel, bizalmi táv. - Én meséltem és érdekli őket. Nem akarják elhinni, hogy van egy olyan barom, már bocsi, aki érmékért megír bármit.
- Tudod, hogy vannak nők a világban, akik olyat árulnak amibe te belepirulsz? Ez ahhoz képest semmi..
- Hogy mi...? Milyen nők...? - kizökkent.
- Folytasd.
- Na mindegy, oké. Szóval írj meg nekik is, fizetnek ha jó...
- Nem, akkor, amikor megírtam. Ha nem jön be a tanárnak, így járt, de ingyen a hülye sem dolgozik, pláne nem a barom.
- Oké, oké, átadom, de ezt küldték – azzal átadja a cetlik, amin ott van a lényeg. Ez már nagyobb falat volt, főleg az első. Felsőbb éves anyag, neki felvéve sincs. Már rá is bök a kissé tintafoltos ujjával.
- Ez két galleon, a többi maradhat. Azért kettő, mert fingom sincs, mit jelentenek a szavak kábé és lehet nem is megy, de ha megy, alább nem adom – pislog csak és maga is. Kapáló szívvel ment aludni aznap este. Hogy ez tényleg ő? Tényleg siker, tényleg azon kapja magát, hogy van, amikor már nemet kell mondania, mert nem bírja? Várólistát írt, ígérte, hogy aki akkor nem fér bele, az következőnek. Volt aki nem fogadta jól, és volt aki igen. Ő pedig még jobban. A szünidőben hazament, majd vissza az Abszol-útra és olyat tett, amit addig nemigen, vásárolt. Édességek, hülyeségek, új talár – tintát tényleg vett – és örömöt. Hogy végre valamit sikerült. A másodév nagy történése, hogy aludni a gyengék szoktak, és ha valamiben jó, azt ne csinálja ingyen. És hogy a sikerhez néha elég az, hogy merész és bátor legyen, ami addig sosem. Jó, utólag gondolhat arra, amikor az izgalomtól hányt és lázas volt, amikor remegett, hogy mit adott ki, de a végére, mikor már a vizsgákra készült, meglett némi rutin, amit ugye a jövőbeli események kissé le-, és elnyomtak.



Első évben még az átlagos törpe, a nagyok szemében pedig a kis újonc volt, akinek majd változatos feladatokat eszelnek ki, hogy megszokja a légkört, hiszen ahhoz képest, hova került végül, ő aztán tényleg az igencsak rongyos és ágrólszakadt formát alkotta, éhes ragadozó arisztokraták reggelijének kínálkozott fel, nem mondhatni, hogy kellemes légkör és szájíz maradt a beosztás és az első napok után. Otthon sem volt jobb a helyzet, itt sem kellemes, bár a tananyag sokasága szerencsére lekötötte, a mellette fel-felbukkanó alakokkal pedig elvolt, így mondhatni, egészen ól megúszta azt, ami lehetett volna a történetből. Nem mondhatni, hogy aranyifjú vagy épp a közösség kedvence lett, hanem inkább a szerencsének, annak, hogy voltak rosszabb helyzetben, sárosabbak, rútabbak, butábbak, akikre lecsaptak a nagyhalak. Mondhatni, ez az egyik olyan év, amelyről sok mindent elmondani nem lehet, az újdonságok varázsa, mely még az ő figyelmét és kedvét is fellendítették, vagy épp a szörnyű tény, hogy ahogy otthon eddig egy tollas borzalom, addig idebent egy hadseregnyi is létezett, az pedig, hogy reggelinél hangos sikoltással köszöntötte ezt, nem épp a legkellemesebb emléke, mégis, a társadalom réges-régen elfelejtette. A tananyag nem mászott ugyan a fejébe, társaság és ismeretek helyett, amikor idő akadt rá alapon, nem volt még se „hivatás”, se semmi, csak a figyelem arra, hogy itt aztán tényleg minden más és mindenki másabb. Orrát csak kicsit húzta fel, aztán engedte le, jobban látni a világot, az ideált, hallgatni azt, ahogyan mások a szünidei kirándulások alkalmairól, seprűkről, köpkő készletekről, akármiről tárgyaltak, neki meg még a talárja is a testvére maradéka volt, mert legutolsó pillanatban rájött a kedves gyám, hogy a tankönyvek és a talár nemigen fél már bele. Sokáig élt ebben, tudata nagy része megszokta már és mégis, közegben a szabályok felülíródnak, ő kérdezett és választ várt, majd kapott a „később” és a „máskor” kulcsszavaival. Mit tehetett volna, a világ ellen egy tizenegy éves kiskölyök aztán toporzékolhat is – megtette -, akkor sem lesz könnyedebb, főleg nem elintézett.
Mély sóhaj.



Szülei halála utáni emlékei erősebbek. A nagy ház, amiben éltek eltűnt, át kellett költöznie testvére apró, londoni lakásába, amely se nem kényelmes, se nem kedvező nem volt egy elárvult, válságos időket élő gyermeknek, a javaslatok a családi fészekben maradást szegélyezték, de abból fedezték a temetés, a sírok költségeit, a vizsgálatokat és persze jó előre az albérletet, hogy azzal ne legyen azonnal gond, legalább egy picit könnyítsen. Ezekből mint sem fogott fel, csak hogy itt nincs hinta az udvarban, nincs udvar, nincsenek anyáék és nincsen semmi sem, csak a sokk, a sírás, a türelmetlen „hallgass már kicsit” csitítások, tapasztalatlanság és rossz.
Nem lett a rossz gyerek, előtte viszont az eleven és rosszcsont volt, várható volt a változás és ekkor vált a csendes megfigyelővé, vagy épp csak elvolt magában úgy, hogy feküdt az ágyában és senki nem tudta kiimádkozni onnan. Néha elkapta a veszedelmes veszedelmes hisztiroham, néha sikított ájulásig, végül, a maradék ház-vagyon egy része ment a szakemberre, hogy ne idegi roncs, vagy épp a várható mágikus megjelenés és vonal szenvedje meg a tragédiát. Valamelyest segített, talán itt szedte össze azt a libát a testvére, mikor hozta és vitte és aztán végképp üres tárca maradt csak és kilátástalanság. A kisfiú csendben cseperedett, hol rosszul, hol jobban volt, teljesen sosem múlt el a dühroham, sem a depresszió, még ha ezeket manapság nem is figyeli, vagy nem is tudja, mi miért van. Szerencsétlen történet, mégsem egyedi, talán ebben a semmiben, a feladásban volt mentsvár a megjelenő mágia, amely végül úgy tört ki belőle, váratlan, cunamivá változtatva az esti fürdést, amely sosem volt egyszerű eset. Aztán apróságok, a testvére reménye, a roxfortban nem kell majd ott lennie, nem kell figyelni rá, neki nyűg volt az öccse, aki nem ezt érdemelte, de a hatóságok ide ítélték, sokkal jobb esélye lett volna a rokonoknál, másutt, de az élet... szemét. Kegyetlen gyilkos. Nem adott esélyt, már azt nem tudta senki előre, hogy mégis, a négy és tizenegy közötti 7 évben minden rossz és minden kegyetlen rágta meg. Kevés valami, végül beérte és megszokta a keveset, szerényen éltek, a testvére ha talpra nem is, de legalább tudatába lett annak, hogy mit és hogy kell, talán megszokta, hogy neki felügyelni és figyelni kell, de a türelme sosem lett több. Szivárgott, fogyott. Mai napig ott pihen rajta egy heg, amit a felé röppenő tányér szilánkjai vájtak karjába, az évek, a tragédia ahelyett hogy elmélyítette volna a dolgokat, mély árkot ásott, megtöltötte keserűséggel, gyűlölettel és ellentétekkel. Mindenki szabadulni akart a másiktól, neki a roxforti levél volt az első pozitív emléke, a változás és a kalandok egyvelege. Erről csak onnan tud, hogy néha becipelték a minisztériumba titokban megőrzésre, és ott figyeltek rá, meséltek neki. De mivel már nem emlékezett arra, milyen a figyelem, a törődés, sosem értékelte.
Tragédia.

        Jellem

Világ életében beérte volna kevéssel, csak a sors épp ezt adta neki, és tudva tudott, hogy ami már van és adott, sosem jó és kényelmes. Meg aztán ott a közeg, elkezdett irigy lenni, mohó, nagyravágyó és ha bár ebből kicsit visszavett, valamelyest mégis kívánja a kiskirály koronáját és selyempalástját. Igen, lehetett volna a nagyobbak között, talán felküzdötték volna a családdal magukat egy, a származásuknak megfelelő létra legmagasabb fokára, ezt azonban sosem tudhatta meg. Sok minden elúszott, siránkozott, megszokta, majd el is felejtette. Fiatal volt még, mikor a gyász és a családfők elvesztése érte, sok emléke nem is maradt, de azt mondják, az ilyenek mindig tudat alatt maradnak meg és ütnek, ülnek le, ha akarja, ha nem. Valami mindig lesz alapon formálta őt is a világra nyitott, kedves és mosolygós fiúcska helyett egy zárkózott, magának való és mogorva létformává, ki lenne meglepve ha a múltját ismerve vetné számba, hogy mégis miért lett ilyen.
Persze, a sarkalatosság és az általánosítás csúnya dolog, mégis, máshogy nem lehet jellemezni könnyebben, mint az általánosság mély medrében. Hunter eszes, ravasz és törtető, hisz muszáj volt annak lennie, okosnak és könnyen alkalmazkodónak válnia, holott a mai napig küzd némi szorongással és persze azzal, hogy valójában ostoba és semmirevaló, csak a tankönyvírók szavait tudja ügyesen a maga nyelvén ismételni. Nem lámpalázas, nem izzad a tenyere, azonban mindig hatalmasat nyel, amikor valahol központban vagy emberek előtt kell lépnie, nem engedi meg magának azonban a gyengeség apró vagy épp nagyobb jelét, túl sokat ad és túlságosan benne él a látszatban, abban, hogy fontos, mit gondolnak mások. Kicsit talán betegesebb mértékben, kissé hamiskásan, azonban annyira mégse messze attól, ami valóban odabent ül. Csendes létforma, minden formájában, az a tipikus, aki feleslegesen minek beszéljen, elég a tekintet, a testtartás vagy épp az ütős szó, csattanjon, az jobban és mélyebben marad meg. Az egész játék előtt is fogékony volt, átlagnál kicsit feljebb, a zsenitől azonban messze, sosem lesz, lett volna a kort tudósa, feltalálója, ebbe már belenyugodott és meg sem próbálja eladni magát ebbe a szerepbe. Szereti a szépet, a jót, legyen az könyv, zene, igazából neki annyi nem terhes a muglik világa, sok mindent szívesen néz meg és próbál ki, vagy épp használ, de ugye aranyvérűek között fintorogni kell a számítógépek, a foci, vagy minden más emlegetésére. Hisz többek között nekik is bizonyít, kényelmesebb ha ilyen, fontosabb körökben nem a kirekesztettség jut neki, a megfelelő kapcsolatok fontosságára már ráérzett, mivel testvére folyamatosan neki panaszkodott a minisztériumi bürokráciáról, lépcsőfokokról, van némi ismerete abban, hogy egymaga nehezen vagy sehogy nem boldogul ha nincs nagy és híres neve. Ugyan túl stabil jövőképe nemigen akad, az ingatag múlt és háttér miatt kellemetlen szájíz marad minden ilyen gondolata után. Nem épp kellemes a magabiztosat előadni, miközben néha nemigen az, néha a valóság messzebb van, mint szeretné.
Szereti a szarkazmust, a vicceket, bár néha nemigen érti vagy épp harap érte, kellemesebb meglepetésekért rajong, vagy édes és apró bosszúkért, utóbbit inkább ő adja, mintsem kapná, de nem mindig lehet választani. A kviddics legalább valódi szívósságot és talpraesettséget adott neki, eleinte a kényszer, aztán később már megszokás hajtotta a pályára, talán mostanság van az, hogy tényleg élvezi, főleg, ha az a meccset fogja ki, ahol csak lóbálja a lábait lefele a seprűről, mert a madár előbb reppenne át a karikáján. Türelme változó, ebben, és morcosságában hangulatember, leginkább a bizonyítási vágy és egyebek miatt ingadozik, nehéz mindig azt hozni, amit magának állít és mivel még emberből van, ki van ennek téve. Más sportban talán nem jeleskedne, kipróbálta a box-ot egy nyáron, ha profi sosem lesz, legalább az orrbavágós jelenetei igazán kemények. A legtöbb dolgot elviseli és megtűri, jeges közönnyel hagyja történni az eseményeket, égis, mindenre figyel, mindent megjegyez, ki tudja mikor lesz hasznosabb, mint a tudatlanság. Nem viszket, ha nincs a közepén és nem tud ténylegesen mindent, mégis kellemesebben viseli, mint minden átlagos, aki nem süket vagy él dobozban.
Van benne még gát eléggé, a legmagasabb viszont az, hogy valóban nemigen enged közel senkit sem, hogy tudatosan az utálatos és kissé félelmetes, elérhetetlen alakot veszi elő, ijeszti el és meg vele a társadalmat, hisz úgy véli, nincs szüksége senkire sem. Testvére példája épp elég az akaszkodásból, a tartós kapcsolatoktól viszolyog és kerüli – persze, a jövő képlékeny dolog, előre úgy sem tudhatja sorsát, de ameddig ő irányít, addig bizony ilyennel nem él és nem kér belőle. Inkább féljenek, tartsanak tőle mint szeresség elv. Tudja, hogy hibádzik, hogy túlerőlteti, megszokta, hogy egyedül old meg mindent és boldogul, nemigen tud elképzelni senkit ott és persze, leginkább ott gyökeredzik a probléma, hogy sosem tanult meg, vagy épp tapasztalni a kötöttség valódi mivoltát. Hibás és hibádzó dolgok egyvelege, de úgy érzi, egyelőre ez a boldogság jelentése számára, a könnyed felfogás, némi ostobaság az élethez. De mindemellett inkább a korlátok hiánya, hogy könnyen játszadozhat, hisz nincs fék, nem volt igazi erős kéz amely visszatartotta volna, amikor kis üzleteit, mindenét elkezdte és elhagyta még azt is, aki maradt neki. Egyszerre szemtelen és nyájas udvariasság, kellem és lazaság, mikor épp melyik felére van szüksége. Ha kell, benne van minden kóklerségben, ha olyanja van, elkerüli és megvetéssel pillant csak rá. Katyvasz, még valahol keresi önmagát, keresi az alkalmat, amikor minden a helyére kerül, ha valaha ez lehetséges ez, hiszen minden történés valamit valahova tesz és ha nem tudja uralni, elkészül az őskáosz. Nem kedves, nem aranyos, ha ezt teszi, a hideg mosolya ijesztővé is teheti, közelebb állók pedig tudják, hogy valami van a háttérben. Számító lenne és kétszínű? Akár. Vagy épp mókás. De legfőképp semleges. Ha még rövidebben kellene összefoglalni, mint amire valaha időd lesz, legyen elég annyi, hogy ne kerüld el, de ne is kerülj az útjába. Újabban már átgázol az aprókon, a kevéske körén kívül pedig vak és süket, de talán csak azért, mert a megnőtt érdeklődés valójában ingereli.



         Apróságok

mindig || Repülés, körömrágás, „katasztrófaturizmus”, valami jó muzsika, látszatélet.
soha || Tea és tej, a szemüvege, csokoládé, mély csend, valóság, való élet.
hobbik || Kviddics, teljesíteni a kis megbízásait, alszik és eszik
merengő || Legrosszabb kétségkívül az az emléke, a háborús időszak, amikor kényszerből zárkózott a bagolyházba többedmagával és inkább ugrott volna trollok és akromantulák közé. Szülei elvesztéséről fakók az emlékei, a fóbia könnyebben felülírja a dolgokat. Legjobbnak azonban az első, saját galleonokból vásárolt versenyseprűje, felszerelése, maga az érzet, hogy nem kell sóvárognia. Kicsit elhitte, hogy többet él, mint eddig.
mumus || Bármi, ami tollas és repül, baglyok legfőképp.
Edevis tükre || Azt hazudja, hogy önmagát látja, kviddics-sztárként, a rajongókkal körbevéve, pedig ő inkább élne csendesen, kényelmesen, sikeres íróként és egyetlen egy személlyel az oldalán, akit még ő sem ismer (vagy nem ismer fel). Néha, haloványan felbukkannak mellette a szülők is.
százfűlé-főzet || Sűrű, homok és fahéj keveréke, némi karamellás utóízzel.
Amortentia || Tinta, fenyő és némi mentaillat, fűszeres háttérrel.
titkok || A családja és az egész múltja, hogy sosem volt gazdagság és hogy a szülei rég nem élnek. A testvére tragikomédiája, hogy nincs igazi jövőképe saját magának sem és persze az apró félelmek, fóbiák.
azt beszélik, hogy... || Hogy halálfalók a szülei; hogy aranyvérű gazdag ficsúr; hogy kitanulta az animágiát és mindenhova belóg, és hallgatózik.


        A család

apa || †Daniel Collins Jr.; 41 évesen elhunyt; brit (félvér); nincs viszony
anya || †Eileen Gioia Collins; 37 évesen elhunyt; brit-olasz (félvér) nincs viszony
testvérek || Frederick Collins; 29; gyűlölet, megvetés, kamumosoly és rettentő felszínesség.
állatok || Mord, a sikló

Családtörténet ||

Csonka család, kevés ággal és kevés kitörési lehetőséggel. Azon tipikus máguscsaládok példája, akiknek már régen felhígult a vére és a katyvaszban elvesztek azok, hogy ki és mikor tette tönkre, vagy épp a sokadik gyerek miféléhez ment hozzá. Az arisztokrácia és ősrégi vagyonoknak csak híre ha maradt, jött az élet és ment is tovább. Nem mintha olyan nagy és kegyetlen tréfaként élték volna meg a helyzetet, már ebbe születtek bele és szokták meg. Maga a házaspár üzletet nyitott kapcsolatuk elején, lakhelyük mágusok lakta környékén, mugliknak egyszerű drogéria, fűszerkereskedésnek számított, néha egy-két giccses csecsebecséknek, nem volt eleinte rejtve, később próbálkoztak vele, de a lassan mérgeződő hangulat ellehetetlenítette a boltot, így végül azt eladva költöztek apróbb lakásba, és kezdtek bele az új munkába, a vesztüket mégis önmaguk és naivságuk okozta, amikor olyannak segítettek, aki a végzetüket hordozta. Sérültként karolták fel a kétes nevű és életű alakot, aki aztán kényszerhelyzetbe terelte őket a feketemágia világában, ők pedig egyszerűen csak a jót akarták szolgálni, megpróbálva pontot tenni az ügy végére és aztán belemenetelni a halálba. Nem mindenkiből lehet hős, belőlük pedig még hősi halott sem, balesetnek álcázva, tökéletesen előadva történt az eset, még maguk a gyerekek is mai napig így ismerik a történetet, és talán sosem fejtik meg a valódi igazságot, hogy mi vette el tőlük olyan korán az ősöket. Egy biztos, ők voltak a tökéletes példáig a kishalak csoportjának, akiknek nem jár koszorú, emlékhely, csak fejfa a temetőben. Hogy vágytak-e többre, azt magukkal is vitték, tervek voltak a kitörésre, illetve egy félig megszervezett költözésre és újrakezdésre, amelyből már sosem lesz semmi sem. A neves az idősebb csorbítja, a fiatalabb talán felemeli. Sose tudni.


        Külsőségek

magasság || 183 cm
testalkat || Sportos, szálkás, minden végtag a helyén
szemszín || kék
hajszín || barna
kinézet ||
Az tény, hogy a lányok bírják, ha meleg időben póló nélkül megy kocogni, vagy csak döglik a fűben, de annyira nem hiú, hogy ezt reklámozza is. Menet közben kicsit lóbálja a karjait, válla az év végére csapottá válik, kicsit görbe tartással ül, de nem vészes. Lépései hosszúak, kényelmesek, aprólábak nehezen érik utol, hát még ha nem is akarja. Nem szokott bamba képpel ülni, mindig van valami a kezében, könyv, pergamen amit ír, vagy csak valami vacak, szeret bizergálni akár egy fűszálat is. Arcán már kiült rég a borosta és minden kezdeménye, hangja sem hasonlít egykori vékonyka mivoltára, határozottan a teste is kicsit előbb lépett a felnőtt élet felé, mint ahogy tudata az önellátásra, akaratlan. Nem bánja, kényelmesen érzi magát a bőrében, főleg, hogy most már nem kell semmit sem más után felvennie, minden az ő kényelmes mérete, ízlése – ami egyszerű és letisztult, sosem harsány és csöppet elegáns néhanap -, minden az övé. Testvére már nem egyszer érdeklődött honnan és miből teszi mindezt, ő pedig azt hazudta, hogy besegít az egyik új professzornak rendezkedni és néha dolgozatokat javítani, amiből néha aprót kap, vagy épp másnap nem válaszol rá semmit, harmadnap új mese. Mikor mihez van kedve. Frizurája már végképp a maga őrülete, a hosszú, alul rövid, fent összefogott, fonott – ezt lányok művelik neki, és nem szégyelli, mert jól mutat -, vagy épp kiengedett formájában senki se hiszi normálisnak és ő élvezi. Mintha kicsit lázadna, mintha már tetováláson törné a fejét, vagy akármin, minden van benne, ami kell. Hegei látványosan nem akadnak, apróbbak igen, más ismertetőjele talán a háta mögötti sutyorgás és figyelem, az kényelem és az új illata, vagy ha kiereszti a hangját. Megismered, ha megpillantod és akarod, fizimiskája legtöbbször már a mardekári elit fintoraihoz is felér.


        A tudás

varázslói ismeretek ||
Összességében változó minden ismerete. Egyes tantárgyakban, az alapokkal, amik kötelezőek, előrébb jár olykor-olykor, noha nem úgy, hogy az évben már tanulnia nem kell, csupán témakörök, amikbe belekóstol, néha pedig muszáj többet is, mert a koncepcióból a háttér nélkül kiragadni valamit nem a legegészségesebb. Nem éltanuló, nem iskolaelső, gyakorlatban ügyetlenebb, pontatlanabb, ott hibázik, agya inkább lexikon, kezei pennát szoktak meg és seprűnyelet, mintsem a pálcát. Ez nem azt jelenti, hogy felsül a vizsgán, alámarad minden esetben vagy nem tudja megoldani a kényelmi és szükségdolgokat, az átlagot viszi, egységesen hol fölötte, hol alatta, mindegy, csak megtörténjen. Nem megy messzire, a bájitalokkal ért el eddig nagyobb sikereket, az átkokban néha nem bízik annyira – inkább a háború után, mikor élesben látta, mire képesek és nem pedig egy szívatás körítéseként -, fordított rúnái annál pontosabbak, kézírása pedig a fiúkéhoz képest túl kerek és szép, de nem meglepően képes egészen jól leutánozni másik írását – nem idetartozó, hogy néha aláírást is, ha kell és nem túl rizikós -, így aztán könnyedén firkálja le vizsgái elméletét, a K-ból kevesebb, a V-ből több akadt az évek alatt, de neki az E is tökéletes, nem ez fogja őt meghatározni. Nem kezdi el azonban magától szavalni a tankönyveket, inkább ismeretei segítik a  kérdések válaszában, vagy épp megvitatni akármit, már ha épp van rá kedve. Ő elméleti ember, ez már körvonalazódott, de ha évszámokról van szó, mindent tagad. A számok néha megviccelik, nem véletlen nem vállal számmisztikát, vagy akár mugliban matekot, azokkal nem boldogul. Tudja rá a mugli szakkifejezést, ha látja valahol, de ki nem mondja. Meg el sem ismeri. Ami kell, az úgyis megy.
pálca típusa ||Fenyő, 11 és fél hüvelyk, főnixtoll mag
RBF ||
Amennyiben minden E fölött lesz, ő egy roppant boldog embernek fog számítani, és Ravaszig biztosan túlél. Minden jel arra utalt, hogy Bájitaltanból V-t, és a várt K talán csak álmaiban fog létezni. De kinek van ideje vizsgákon agyalni, ha jön a nyár.


        Egyéb

avialany || Alex Høgh Andersen
Naplózva


Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 06. 26. - 22:44:40 »
+1

Kedves Hunter!

Kérlek engedd meg, hogy a bírálást ne a szokásos módon kezdjem. Azért,
mert az arcodat egyszerűen imádom, tudom hogy megadott volt, de örülök,
hogy megtartottad. A viking fazonok a gyengéim. Ezt le sem tudom tagadni,
de talán majd tapasztalod is a későbbiekben.
Nagyon megkeményítettek a veled történtek, ez pedig valahol érthető is. Kisfiúként
elveszíteni a szüleid és egy ilyen élethelyzetbe becsöppenni nem könnyű. Igazi túlélő
vagy, aki minden helyzetben feltalálja magát. Kívánom, hogy ez maradjon meg a későbbiekben
is. Rengeteg erő, ravaszság és életrevalóság van benned.
Egy-két elírásod akadt, de a fogalmazásod nagyon egyedi és magával ragadó. Ezeken az apró kis
tévedéseken pont ezért könnyű átsiklani és cseppet sem zavaró. Úgy gondolom, egy ilyen előtörténet
megírása után, gond nélkül megfogod állni a helyed a játéktéren is.
Így hát nem is kérdéses, az előtörténetet:

E L F O G A D O M

A házad pedig a...



Gratulálok! Az eligazító-pm hamarosan érkezik.

Üdv,
Elliot

Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 09. 13. - 09:29:16
Az oldal 2.345 másodperc alatt készült el 38 lekéréssel.