A nyugalom terme

A kicsi, elrejtett szobácskában általában azok szoktak lebzselni, akik el akarnak menekülni a külvilág elől vagy már rettentően kimerültek. A padlón nincs szabad felület, mindent ellepnek a hatalmas, puha párnák és a szoba három ablakát –meg voltaképpen az egész plafont- elborítják a hosszú, színes selyemfüggönyök. A falat folyamatos forgásban lévő varázskörök díszítik, amelyek nyugalmas légkört teremtenek. Amikor az ablakokon már nem árad be a természetes fény, kis üveggömbökbe zárt mécsesek világítanak be mindent, ahány mécses annyi színű láng. Ha egy kis nyugalomra vágsz, térj be bátran!

már megint büntetésben…
to: Marge


2000. nov. 16.

outfit

A nyugalom terme, milyen béna, klisés név ez egy teremnek, ahol az ember aztán mindent találhat, csak békét nem. Mégis ide ültetett be Lancaster órák után, mert a folyosón megint összebalhéztunk Frederickkel. Igen, az a tahó szokás szerint szándékosan belém kötött a folyosón. Egész egyszerűen belém ütközött, majd előadta, hogy neki aztán még véletlenül sem tűntem fel, pedig már a százhetvenöt centit is bőven súrolom. Reményeim szerint a következő tanévre már utol is érem őt, sőt talán túl is szárnyalom és akkor majd pisloghat az addigi nagymellényével.
Az arcomat még mindig csúnya volt az ütések nyomán. Az egyik szemem alatt nagy lila folt díszelgett, a képem másik oldalán meg egy vágás volt. Egyik sem volt szép, de a kézfejemet elcsúfító sérülések voltak a legcsúnyábbak, amiket akkor szereztem, amikor szét akartam verni annak az idiótának a képét.
– Maga itt lesz bűntetőmunkán, Mr. Jones, úgy látom, hogy igenis szükséges egy kicsit lenyugodnia, hiszen a héten már harmadjára verekedett össze az évfolyamtársával. – Közölte komoran Lancaster, miközben mutatta, hogy üljek le az egyik puffra, ami éppen egy díszes függöny közelében kapott helyet. Mivel november volt, odakint már rendesen sötétedett, így nem sok fény tört át a színes anyagon keresztül.
– Frederick hol van ezen a szar bűntetőmunkán? – kérdeztem, mert kezdett az a gyanúm lenni, hogy nekem kell majd elvinnem ezt a balhét.
Lancaster megköszörülte a torkát és ledobott elém egy dossziét. Nem nyúltam hozzá, továbbra is őt néztem és vártam volna valami magyarázatot… egy cseppet sem érezve a nyugalmat, amit esetleg kellett volna. Sőt, inkább csak még jobban felcseszett ez a zen-harmónia és miegymás.
– Türtőztesse magát, Mr. Jones! A kedves évfolyamtársa egy másik helyiségben van, jó távol innen. – Magyarázta dühösebben és a dossziéra mutatott. – A dossziéban lévő jegyzetek címsorában egy-egy növénynév szerepel. Ezeket helyezze abc-sorrendbe. Ha pedig végzett, akkor varázslattal fűzze le és adja oda a prefektusnak, akit beküldök magához felügyelni.
Remek. Szóval rám akar állítani valami strébert, akinek aztán halvány lila gőze sincs az egész életről… aki csak a teperés szót ismeri. Nem vonzott soha a stréberség, pláne nem a seggnyalóság és lássuk be, aki prefektus az másmilyen nem is lehet. Ezeknél már csak az évfolyam elsők a rosszabbak.
– De tanár úr… – kezdtem volna, de letorkolt.
– Ne magyarázzon nekem, Jones! Lásson a feladatához, mire Miss Winters megérkezik. – Közölte nyersen, majd magamra hagyott. Nem lepett meg, hogy a szeretőjét küldi be… mindenki tudja a Roxfortban, hogy azzal a csajjal csalja a menyasszonyát. Általában nem figyelek a pletykákra, de valahogy még az én társaságomig is eljutott Margery Winters neve. A legtöbben könnyű prédának találták, Thomas még azt is kijelentette, hogy ő aztán meghúzza a csajt még idén. Ha Lancaster meg tudta dönteni, akkor neki sem lesz gond.
Lényegében nem tudtam arcot párosítani a névhez, szóval engem nem nagyon foglalkoztatott sem a híre, sem a csaj úgy magában. Így míg egyedül voltam, azzal foglalkoztam, hogy a termet megvilágító mécsesek egyikével rágyújtsak egy szál cigire. Csak ezután kezdtem el piszkálni a papírokat. Fel sem figyeltem arra, hogy zörgés jön az ajtó felől.
– Te vagy Lancaster helyettese? – Néztem rá, de nem futtattam rajta végig a szemem úgy, mint a többi évfolyamtársam. El tudtam képzelni, hogy Thomas és a csürhénk tagjai szinte a nyálukat csorgatják, meg fütyülnek utána, ha csak megjelenik a folyosón. Szerették az őrületbe kergetni az embereket… a csinos lányokat meg végképp.
– Nagyon dolgozok a feladatomon… – mondtam és elkezdtem kiteríteni magam előtt a lapokat, továbbra sem éppen nyugodtan. Sőt, ami azt illeti még mindig remegett a kezem.

★ fiadhaich, borb beatha ★
Teddy Jones

Hosszú napom volt, és be kell valljam magamnak leginkább, hogy most emiatt semmi kedvem nincs büntetőmunkát felügyelni. Mégis elvállalom, amikor mr. Lancaster megkér rá, mert tudom, hogy senkinek sem lesz jó, ha ő és Teddy Jones egy szobában maradnak. A hírek és tapasztalataim alapján egyikük türelme sem bírná ezt ki, de lehet, hogy nagyot tévedek mindkettejükkel kapcsolatban. Azt viszont biztosra tudom, hogy az elsősegélycsomagomnak hasznát fogom venni, ha a büntetésben lévő is úgy akarja.
A halloweeni vacsora óta mintha nem lennék maradéktalanul önmagam. Talán emiatt nincs is kedvem belépni a nyugalom termébe. Nem vágyom arra, hogy megnyugodjak. Csak azt akarom, hogy bár ne is történt volna meg az az este, és bár minden mehetne tovább úgy, ahogyan eddig, ám ez nem adatott meg sem nekem, sem pedig... Nora nem ezt érdemelte. Nem szabadott volna meghalnia azért, mert valaki vagy valami éppen úgy gondolta, hogy vele játszik szeszélyesdit. Valójában mégsem őt sajnálom, hanem önző módon magamat. Nem bírom elviselni, hogy az egyetlen olyan ismerősöm és barátnőm, akivel már első évben szoros kapcsolatot tudtam kialakítani, az többé már nincs. Nem létezik, csak az emlékekben, a közös pillanatokban, amikre egy-egy hang, néhány terem vagy egy hangosan, tisztán csengő nevetés emlékeztet, ami csak az én fejemben szól, a valóságban nem.
Késve, keserű szájízzel lépek be a nyugalom termének ajtaján, és bár megkérdeztem, hogy mi a feladat, kit felügyelek, mikor kell végeznie, semmire nem emlékszem a válaszokból. Először nem is veszem észre, hogy bent van valaki, és dolgozik. Egész idáig szentül hittem, hogy a késésem miatt már rég meglógott, és megadta nekem a lehetőséget egy kiadós sírásra a túldíszített teremben.
– Te vagy Lancaster helyettese? - felemelem a fejem, és az egy évvel idősebb srácra nézek. Sötét haj, bizonyára sötét szemek a fekete függöny takarásában és számtalan kék, zöld és vörös folt a testének látható pontjain. Frederick nem kímélte, ezt nem is kétlem. Ami kitelik attól a fiútól, azt nem kívánnám a legnagyobb ellenségemnek sem.
- Én. Ha nem megy valami, szólj... - azzal le is ülök vele szembe az egyik párnára, és onnan nézem, hogy mit csinál, ám nem is igazán a feladata érdekel, hanem az okai. Miért verekszik minden második n nap Frederickkel? Miért megy neki a srác? Miért nem kér segítséget ezügyben? Miért ver szét néha teljes osztálytermeket vagy szobrokat? Annyi miért lebeg bennem, és ezekre már mindenki megadta a választ. Mindenki az apjára fogja, hogy tőle tanulta az erőszakot és a pusztítást, de ez ennyire nem lehet egyszerű. A szülői nevelés csak egy lehet a sok tényező közül, és csakis háttérként tudható be, motivációnak semmiképp. De talán ismét tévedek, nem vagyok pszichológus.
– Nagyon dolgozok a feladatomon… - gondolataimból a fiú felesleges szavai rángatnak ki, és hirtelen nem is tudom, hogy feleljek-e egyáltalán. Végül bizonyára a fáradtságnak köszönhetem, hogy kinyögök valamit, és már magam sem tudom, hogy szavaim a legmegfelelőbbek-e jelen helyzetben, mégsem javítom ki magam.
- Hagyd abba egy kicsit, és hajtsd fel a ruhád ujját. - közelebb ülök a fiúhoz, és várom, hogy mit reagál. Ha nagyon ellenkezik, nem fogok a kezéért nyúlni, de ha a terem akár egy kicsi hatással is volt rá az itt töltött ideje alatt, akkor még lehet nyert ügyem, és el tudom látni legalább a súlyosabb sebeit, mielőtt véget ér a büntetőmunkája.

már megint büntetésben…
to: Marge


2000. nov. 16.

outfit

Vajon az is megnyugszik itt, aki nyughatatlannak született? Ezen gondolkodtam, miközben a lapokat szép lassan kiterítettem a padlón, a kezeim még mindig remegtek a fájdalom és az indulatok következtében. Lancaster biztosan élvezte, hogy egy ilyen pepecselős feladatot bízott rám, hiszen tudta nagyon jól, hogy borzalmas vagyok ebben. Nem tudok hosszútávon egy dologra koncentrálni, csak bosszantott az egész. Egy csepp nyugalom sem szállt meg és már majdnem biztos voltam benne, hogy ez a rohadt terem rám semmilyen hatással nincsen. Meg kellett volna lógnom, de én barom kivártam, míg besétált Lancaster nőcskéje.
– Én. Ha nem megy valami, szólj...
Éreztem, hogy figyel, mint valami megszállot sasszem. Mi a francot tudhat Lancaster, hogy így a markában tartja? Nem érdekelt igazából, csak megint eszembe juttatta Thomas horkantó röhögését, aki időnként felhozta a Winters-témát reggeli közben vagy éppen vacsora után, mikor kimentünk sétálni egyet a birtokra. Általában elengedtem a fülem mellett a megjegyzéseket a formás hátsófeléről vagy éppen azt, hogy milyen dolgokat tudhat már ilyen fiatalon. Mióta apám bekerült az Azkabanba jobban érdekelt az, hogy az én hátam mögött miért súgnak össze, semmint az, hogy listát vezessek a megdönthető csajokról. Az nem az én műfajom volt, habár ha kellett, akkor mindig akadt valaki, akit berángathattam az ágyba.
– Igazából elég egyértelmű a feladat, de kösz. – Megpróbáltam nem a legbunkóbb hangnemben megszólalni, de azért kellően ridegre sikeredett az a néhány szó. Valami latin neves izé került felülre a már „késznek” nyilvánított kupacon, ám éreztem, ahogy a türelmem egyre inkább elszáll. A betűk összemosódtak és akárhányszor körbe futtattam a tekintetem, nem találtam azt, amit akartam.
– Hagyd abba egy kicsit, és hajtsd fel a ruhád ujját.
Értetlenül emeltem fel a tekintetem a szemközt lévő párnán ücsörgő lányra. Lényegében ez volt az első pillanat, hogy egy kicsit jobban megnéztem magamnak. Hosszú lábak, vékony alkat, hosszú, szőke haj. Tipikus éltanuló jókislánynak tűnt és volt ebben is valami bosszantó, habár azt megértettem, hogy Thomas miért akarta mindenáron meghúzni.
– Igencsak furcsa kéréseid vannak… – jegyeztem meg, de szívesen abbahagytam egy rövidke pillanatra a munkát, mielőtt fogom az összes lapot és szétdobálom a teremben. – Most megfogdosol vagy mi lesz? – érdeklődtem, ezúttal mellőzve a gúnyos élt és közben feltűrtem a ruhám ujját annyira, hogy lássa az ütések nyomait. Valójában nem azok fájtak a legjobban, ahol Frederick megnyomorgatott. Inkább azok, amik a kézfejemen voltak és a jobbhorgok nyomán maradtak rajtam. Erőset ütöttem, az ő feje meg marha kemény volt.
Igazából nem nyúltam Margery felé, csak vártam, hogy mit tesz. Kíváncsi voltam, na meg boldog, hogy nem kell azzal a hülyeséggel foglalkoznom, amit Lancaster rám szabott… és talán egy egész picit érdekelt Thomas rajongásának tárgya is.

★ fiadhaich, borb beatha ★
Teddy Jones

- Igazából elég egyértelmű a feladat, de kösz.! - még mindig fogalmam sincs arról, hogy mit kell csinálnia, és a lapok láttán sem tudtam megfejteni. Persze más kérdés, hogy nem is igazán akarom, mert teljesen máshol járok fejben. Minduntalan újra lepereg előttem fekete-fehér, majd vérvörös színekbe burkolózva a halloweeni este, és minduntalan elsírnám magam. De nem megy. Úgy tűnik, már a könnyek is utálnak potyogni és patakként vágtatni az arcomon. Mostanában túl sokat sírtam, és kiürültem.
Végtelen ürességet érzek ott, ahol a fájdalmat kellene éreznem, és ott, ahol a barátság lakozott egykor. Ezt azonban nem akarom a külvilágra vetíteni, csak… néha így sikerül. Elbambulok, nem tudok mostanában rendesen koncentrálni sem, és az eredményeim is legalább öt vagy hét százalékot romlottak. Többet tanulok, többet olvasok, és próbálok mindenre gondolni, csak Norára nem. Ez általában be is válik, kivéve ilyenkor… Ide ugyanis nem hoztam könyvet, nem hoztam házit, nem hoztam semmit, amivel lekötném a figyelmemet, és a cigaretta sem tart örökké. Nem tudom vég nélkül követni szememmel a kifújt füst lassú eloszlását a levegőben, vagy a szál végéről lehulló hamu hanyagul megkomponált útját. Muszáj. Csinálnom. Valamit. Bármit igazából, ezért is utasítom teljesen váratlanul a fiút arra, hogy… hát, nem vetkőznie kell, de ha nagyon azt akarja mondani erre bárki, akkor persze, nyilván. Mindenesetre átülök mellé, és kiteszem az asztalra a magammal hozott elsősegélydobozkát.
- Igencsak furcsa kéréseid vannak… Most megfogdosol vagy mi lesz? - halványan elmosolyodok, és ölembe veszem a fiú kezét. Inkább nem is válaszolok neki. Majd mérlegeli, hogy neki jó-e az, ha segítek neki… Első pillantásra nem tűnt túl sebesnek, de így közelebbről is megvizsgálva magam is megdöbbenek, mennyi horzsolás, seb és véraláfutás borítja egyetlen karját. Mi lehet más testrészein?
Végigsimítok egy-egy sérülésen, aztán a doboz felé nyúlok, hogy elővegyem belőle a sebfertőtlenítő főzettel átitatott fáslit, aminek elkészítését anyától tanultam még a háború évében, amikor otthon kellett maradnom, és ő vállalta a taníttatásomat.
- Mit vétett Frederick, ami miatt így elcsúfítottad magad? - természetesen már realizáltam, hogy kivel is vagyok egy teremben, és ezzel együtt azt is tudom, hogy kivel verekedett össze. Általában azzal az állattal szokott, kit nem is értem, hogy nem csaptak még ki az iskolából.
Elkezdem egy nedves kendővel törölgetni a még nem teljesen heges sebek körvonalát, és a többin is átfutok a ruhával. Csak utána kezdem el célirányosan a kézfejét bekötni az úgymond elixíres fáslival. - Ne csináld tovább a büntetőmunkát. Majd elviszem helyetted a balhét, de így kíméld inkább a kezedet. - remélem, mr. Lancaster nem fog nagyon megharagudni rá. Senkinek sem akarok ezzel rosszat, és ha kell, majd én megcsinálom Teddy feladatát. Ezen ne múljon egy pillanatra sem a fiú második - vagy sokadik - esélye az újrakezdéshez.

már megint büntetésben…
to: Marge


2000. nov. 16.

outfit

A kezemre pillantottam, mikor Winters mellém ült. Figyeltem, ahogy megfogja és a kezébe veszi, majd egy hangos sóhajt hallatva végig néztem a horzsolt-véraláfutásos felületen. Tökéletesen látszott, hogy hol csapódott be az öklöm Frederick idióta fejébe. Bárcsak kiütöttem volna a fogait vagy legalább eltörtem volna az orrát… akkor bizonyára elégedettebben szöszmötöltem volna Lancaster papírjai felett. Szisszentem egyet ugyan, ahogy a fertőtlenítős anyag a bőrömhöz ért, a szaga egyenesen borzalmas volt… s nem értettem, miért akar nekem Lancaster pincsije segíteni. Mindenesetre közelebb húzódtam hozzá. Neki sokkal jobb illata volt, mint a fertőtlenítőnek… meglepő hatással volt rám.
– Mit vétett Frederick, ami miatt így elcsúfítottad magad? – kérdezte, miközben tovább dolgozott a sérült bőrfelületen. Egy pillantást még megengedtem a kecses ujjainak, amik olyan kedvesen törölgették a sebeimet, mintha megérdemelném legalábbis. Volt egy hírem, kevesen engedtek volna ilyen közel magukhoz. Meg akartam kérdezni, nem fél-e, ám ezt a gondolatot olyan könnyen nyomtam el magamban, mintha sosem létezett volna. Az idősebb Teddy nem tanított meg olyanokra, hogyan beszéljek lányokkal. Ő sem értett a nők nyelvén, ezért került olyan távol az anyámnak mondott nőtől.
– Miért foglalkoztat ez ennyire, szöszi? – kérdeztem és felszegtem az állam. A hangom most nem volt olyan kemény, mint szokott. Lágyan formáltam a szavakat és szöszi odaszúrásra még egy kicsit el is húztam a számat.
Egyrészem persze szeretett volna rá ijeszteni, hogy húzódjon el… hogy ne legyen ilyen kedves. Nem érdemeltem én ezt. Én csak az olyan beteg nők, mint Eva érintését érdemeltem. Eva az idősebb Teddy egyik szeretője volt, aki tizenöt éves koromban kikezdett velem, én pedig befordulva a hormonoktól engedtem neki. Ezt leszámítva folyamatosan ócsárolt és csak arra használt, amire a „családom” is. Hol ezt loptam el neki, hol azt. Nem voltam belé szerelmes, egyszerűen csak jó volt befészkelnem magam a lábai közé, ha rám törtek a vágyak.
Wintersnek csak az illata tűnt fel, meg az érintései. Túl finoman bánt velem, pedig tudta ki vagyok és miért vagyok itt, mégha nem is ismertük egymást közelebbről. Mindkettőnket megelőzte a híre. Ő volt Lancaster cicája, én meg a srác, aki háromnaponta betöri valakinek az arcát.
– Letörpézett. – Tettem hozzá aztán a magyarázatot. Nincs ezzel baj, kíváncsiskodjon csak. Legalább tudja, mi lesz a következmény, ha magasságommal szívat. Ezután került rá a kezemre valami büdös fásli, hát még közelebb hajoltam Wintershez.
– Ne csináld tovább a büntetőmunkát. Majd elviszem helyetted a balhét, de így kíméld inkább a kezedet.
Erre csak egy „hogy mi a büdös franc van?” fejet tudtam vágni, amit Margery bizonyára fel sem fogott. Nem tudom, elég melankolikusnak tűnt a maga szőke, mindent tudó jókislány módján. Mégis mi ütött belé? Mármint értem, hogy kedves meg minden, de lényegében semmi oka nem volt arra, hogy jófejkedjen… még csak nem is ismert. Lehet, hogy első látásra belém zúgott? Na nem… tuti nem. Az a srác nem én vagyok, akivel ezek megtörténnek.
– Te amúgy beteg vagy? Lázas? – kérdeztem és most már egészen közelről vizsgálgattam az arcát. – Vagy ennyire megijesztettelek? – értetlenkedtem tovább, ahogy találkozott a tekintetünk. Nem akartam én még véletlenül sem ráijeszteni… maximum rákérdezni, hogy fél-e, de még annak sem láttam különösebben értelmét, hiszen kedvesnek tűnt. Nem volt okom benne semmilyen módon pánikot kelteni. Senki sem tökéletes és engem nem zavar, hogy Lancasterrel hempereg. Neki ez a jó. Nekem meg az, hogy bosszút állok az öreg Teddyn előbb-utóbb.
– Azért ennyit meg tudok csinálni. – Mondtam és dolgozni kezdtem a papírokon. – Mi bajod van amúgy meg? – Ez az, csak kedvesen!

★ fiadhaich, borb beatha ★
Teddy Jones

Közelebb húzódik, én pedig próbálom kontrollálni az érzéseimet a helyzettel kapcsolatban. Hirtelen, miközben megállíthatatlanul fertőtlenítek, lepörgetem szemeim előtt, hogy miért is kellene elhúzódnom. Mert ez volna a helyes lépés. A halloweeni vacsora, Nora halála, a sok stresszel járó házi feladatok és dolgozatok, az év végi vizsgák, és így talán még a kezét is egy furcsa szögben tudom csak rendesen elérni. De végül mégsem megyek arrébb. Nem akarom, hogy azt higgye, undorodom tőle, mert ez nem igaz. Nem undorodok én alapvetően senkitől sem. Nem számít a rassz, a hajszín, a szexualitás. Lehet, hogy túlságosan liberális vagyok, vagy egyesek szerint inkább csak naiv, de nem érdekel. Ilyen vagyok, nem is akarok megváltozni, és őszintén szólva, nem is annyira kellemetlen így. Nem zavar a közelsége, pedig azt hittem, ha a fiúk közelebb jönnek hozzám, mint két lépés, akkor bepánikolok. Mert ne jöjjenek közelebb! Ha akarok tőlük valamit, majd megyek én... De ez így mégsem zavar.
- Miért foglalkoztat ez ennyire, szöszi? - megvonom a vállam, és nem válaszolok. Csak érdekel, ahogy mindent is tudni akarok. Minden pillanatban szeretek a toppon lenni. Szeretek én lenni az az ember, aki kisebb vagy nagyobb mértékben mindennel tisztában van, és nincs szüksége arra, hogy mindent megkérdezzen újra és újra és újra és újra és újra és... ennyiszer azért tényleg kellemetlen lenne, nem? - Letörpézett.
- Akkor megérte megverni, mert nem is vagy törpe. Teljesen normálisan vagy se nem alacsony, se nem magas. - ez meg egy teljesen normálatlanul volt értelmetlen mondat. Mindenesetre muszáj mosolyognom. Nem is tudom miért, de gondoltam, hogy valami hasonló kis marhaság volt a verekedés oka. Az eddigi híreket ismerve róla nem is csodálkozok a válaszon. Inkább csak az lep meg, hogy ilyen lazán áll hozzá.
Ismét közelebb hajol. Érzem nyakamon a leheletét, és kezdek egyre kevésbé levegőt kapni. De nem, nem a szája büdös, szó sincs ilyesmiről! Nem tudom megmagyarázni. Az előbb még nem zavart a közelsége, de úgy tűnik, átlépte azt a határt, ami után már kellemetlenül érzem magam. Bár ez nem is igazán kellemetlen, csak... Nem tudom...
Minden alkalommal, ahogy bőréhez érek, mintha forró parazsat érintenék. Igyekszem minél hamarabb befejezni a fáslizást, hogy utána arrébb ülhessek, és ne kelljen ismét megérintenem, de ujjaim egyre ügyetlenebbek, és csak számos botlást követően tudom betűrni a fásli végét egy erre alkalmas szakasz alá.
– Te amúgy beteg vagy? Lázas? Vagy ennyire megijesztettelek? - fejemmel nemet intek, aztán találkozik a tekintetünk, és a Jung valamint Freaud által már oly szépen meghatározott tudattalanom kezd el irányítani, mert nem tudom, mégis  miért és hogyan jutottam el odáig, hogy megpusziljam a kezét, ahol kevésbé sebes.
– Azért ennyit meg tudok csinálni. - óvatosan elveszem tőle a papírokat, és belecsukom a mappába, amibe eredetileg bele kellene rendeznie. Majd ha elmegy, megcsinálom, de nem nézhetem tétlenül, hogy tönkreteszi a kezét. Nem szabadna most használni az ujjait. Akármennyire erős, a csontjai és ízületei nem kifejezetten örülnek a terhelésnek.
- Nem mondtam, hogy nem tudod, de ezzel csak rontasz a helyzeten... - persze, mintha csak a falnak beszélnék, és csak tovább folytatja a kérdezgetést. Pedig nekem semmi bajom sincs. Ő akar itt fölöslegesen büntetőmunkával bajlódni, nem pedig rámbízni az egészet. Neki mi baja van? Bárki más már rég elhúzott volna a hálókörletébe vagy cigizni, ha ezt ajánlom neki. De ő valamiért itt akar maradni, és be akarja bizonyítani, milyen kemény is legénynek. Pedig a papírok eddig is tudták, mi a színjáték, és mi nem az, engem meg nem nagyon érdekel, hogy milyen erős.
– Mi bajod van amúgy meg? - komolyan mondom, én is meg fogom verni, ha ezt tovább folytatja. Mégis mi bajom lenne? Elég lenne elkönyvelnie, hogy zakkant vagyok, ahogy mindenki más is gondolja rólam, aztán kimenekülni a teremből. Erre itt senyvedünk mind a ketten. Pedig én új léptem be, hogy azt hittem, már rég eltűnt, és bőghetek. De komolyan, én most legszívesebben sírni akarok.
- Semmi. Jó stréberként felajánlottam neked, hogy elhúzhatsz a francba, te meg valamiért vagy annyira hibbant, hogy még mindig itt vagy. Szerintem... te valójában imádod a Lancaster-féle büntetéseket, ezért verekszel heti háromszor-négyszer. - az elejét kicsit furcsán, majdhogynem indulatosan, bár talán inkább elkeseredetten mondom, de a végére már én is mosolygok. Honnan jött ez és miért? - Neked mi bajod? - végül leülök egy babzsákba, és mellkasomhoz szorítom a pergamenekkel teli mappát. Csak a testemen át fog ezzel foglalkozni...

 

már megint büntetésben…
to: Marge


2000. nov. 16.

outfit

Ahogy megpuszilta a kezem abban volt valami furcsa. Nem rossz értelemben, bár nem nagyon szerettem az ilyen gyengédséget, így egészen beleborzongtam a dologba. Nem akartam még véletlenül sem kimutatni bármi féle érzelmet ezzel kapcsolatban, ezért csak egy rideg arckifejezést engedtem meg magamnak válaszképpen a történtekre.
– Nem mondtam, hogy nem tudod, de ezzel csak rontasz a helyzeten...
Ez a csaj sokkal zakkantabb volt, mint eddig hittem. Nem, mintha baj lenne, de nem éreztem úgy, hogy meg kéne vele csináltatnom a feladatomat. Talán rohadék vagyok, de azért a mentális problémáit nem akartam kihasználni. Az anyámnak nevezett nő is ilyesmiben szenvedett, csak sokkal durvábban, mint ez a Winters csaj. Rá nekem kellett vigyáznom… ezért némiképpen aggódást éreztem, ahogy a tekintem a kék szempárra vándorolt. Nem, nem szánalom volt az. Persze, ha ilyen gondjai lennének, akkor megértem, hogy Lancaster miért tudta rávetni magát… gondolom kihasználta a dolgot.
Hirtelen az jutott eszembe, hogy nem hagyhatom, hogy Thomas zaklassa. Nem engedhetem meg neki, hogy egy ilyen lányt kihasználjon.
– Semmi. Jó stréberként felajánlottam neked, hogy elhúzhatsz a francba, te meg valamiért vagy annyira hibbant, hogy még mindig itt vagy. Szerintem... te valójában imádod a Lancaster-féle büntetéseket, ezért verekszel heti háromszor-négyszer. – Az indulatosból szép lassan nyugodtabbá vált a hangja. Nem izgattam fel magam rajta. Az ő állapotában nem annyira meglepőek a kirohanások. – Neked mi bajod?
Természetesen magához szorította azt az átkozott mappát, én pedig hátradőltem a babzsákon, amennyire lehetett és felbámultam a plafonra. Nem értettem ezt a lányt, senki sem kérte meg, hogy mártírkodjon. Jó értem, hogy bejövök neki és ezzel a módszerrel próbál megnyerni magának, csakhogy a mártírkodása cseppet sem volt vonzó. Mindenesetre csak sóhajtottam egyet.
– Winters, te bolond vagy. – Jelentettem ki és felé fordultam megint. Igazából nem akartam én semmit sem leolvasni az arcáról. Nem is tudtam volna. Ő lány, ahhoz én fizikailag képtelen vagyok, hogy megértsem. Ezért hát nem is erőlködtem. De hát végül is egyszer lehet neki is karácsony, így hát felálltam és odahajoltam hozzá: – Akkor legyél jó stréber és csináld meg. Cserébe kapsz egy vajsört Roxmortsban a hétvégén.– Adtam egy halovány kis puszit a szája szélére, majd elvigyorodva kacsintottam egyet és elindultam kifelé. Még egyszer visszanéztem az ajtótól, remélve, hogy megállít és hozzám vágja legalább a mappát. Nem tudom, miért, de egy kicsit reménykedtem benne, hogy mégis visszaadja a feladatot és visszakerül minden a normális kerékvágásba.
– És igen, ez egy randi Winters. Szóval öltözz fel csinosan. – Tettem hozzá egy kicsit cukkolásképpen.