akadémiai pillanatok

Griffendél Godrik Akadémia

[JASPER]

JASPER

2002. január eleje
o u t f i t

Izgatottan harapdáltam az alsó ajkamat, úgy ütögettem kezemhez a kis brossúrát, amin az iskola térképe mellett ott villogott még egy csomó hasznos infó. Én azonban még ahhoz is túl ideges voltam, hogy felfogjam a szavakat. Túlpörögtem? Igen, ez több, mint valószínű, és most még az oldalamon lévő Jasper jelenléte sem nyugtatott meg igazán.
Milyen dolog már ez, hogy az embert tizennyolc évesen arra kötelezik, hogy eldöntse, mit akar kezdeni az életével? Vagy ez úgy a többi tizennyolc évesnek megy? Oké, tulajdonképpen... A környezetemben mintha mindenki elég magabiztos lett volna ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Hát én nem. Én nagyon-nagyon nem.
Hova lett ez a hét év? De most komolyan. Volt közben egy háború, történt annyi borzalmas dolog, elszakadtam közben apától és Karentől, lett egy új családom, annyi új dolog történt... és mégis, visszanézve egy szempillantásnak tűnik csupán.
Beszívtam a levegőt, aztán sóhajtottam is egyet, hogy kifújjam, úgy lestem Jasper felé, hogy mondjak valamit... de végül nem mondtam semmit, becsuktam a számat, és visszabámultam előre. Mindenki, aki az előcsarnokban járkált, olyan marha nyugodtan tűnt, én meg... Miért izgulok ennyire, de tényleeeg? Bárcsak ki lehetne ezt kapcsolni valahol, komolyan... De csak tovább harapdáltam az alsó ajkamat, úgy fordultam mégiscsak Jasper felé.
- Te voltál már itt, ugye? - pislogtam rá, aztán lebámultam a lapocskára. Azon persze egy kis folt jelezte, hogy hol vagyunk éppen, de én azért elég biztos voltam abban, hogy ha rajtam múlik, akkor ezzel együtt is el tudunk tévedni. Még szerencse, hogy a Roxfortban már kiismertem magam... jó ég, úgy érzem magam, mint valami tizenkétéves, aki először utazik egyedül valami fura és rázkódos mugli járművön.
Vizslattam egy ideig a lapot és a térképet, igazából azt se tudtam, merre kellene elindulnunk. Hogy tudják ezt emberek egyedül megcsinálni? Mármint... oké, vajon hogy lettem Mardekáros? De tényleg.
Felpillantottam az elcsarnok díszes homlokzatára, és halkan beszívtam a levegőt közben. Az egész hely annyira más volt, mint a Roxfort... nem volt meg benne az a kis barátságos, otthonos hangulat, amit annyira szerettem. Ez túl komoly volt és felnőttes, én meg úgy éreztem, nevetségesen gyerek vagyok még ehhez.
- Ez az egész hely annyira ijesztő... - fordultam aztán megint Jasper felé riadt arccal, képtelen voltam tovább visszatartani az aggályaimat, bár Jasper talán le is olvashatta az arcomról, hogy közel állok az instant önrobbanáshoz. - És annyira más... Én nem vagyok ehhez elég érett, ez... ez szánalmas... - csacsogtam össze-vissza, hogy már én is belegabalyodtam a gondolatokba. - Szánalmas vagyok, ugye? Ez csak egy iskola. Okéééé...
Visszanéztem újra a térképre, és próbáltam kitalálni, merre induljunk el. Talán ha végigjárom a folyosókat, valamivel természetesebb lesz ez az egész.
- Merre menjünk? - kérdeztem aztán, de azért tovább rágcsáltam ajkamat.

[akadémiai pillanatok]

akadémiai pillanatok

2002. január
Cassen
 
„They're just a moment too soon
Or a second too late
They were nothing more than a moment too soon”

Nem bántam egy cseppet sem, hogy az óráim helyett Cassennel lehetettem. Szinte fel sem tűnt, milyen gyorsan múltak a hetek és a hónapok, mióta utoljára ültünk együtt a Mardekár asztalánál, félve, hogy talán akkor látjuk utoljára egymást… most pedig itt izgult mellettem, mintha minimum egy fejezésre menne vagy máris egy vizsgára dobnák be. A biztonság kedvéért átkaroltam a vállát, hogy nyugodjon meg.
– Te voltál már itt, ugye? – nézett rám, aztán a lapra, amit a bejáratnál kaptunk. Egy apró térkép volt az útmutató része, amiben látható volt, hogy merre kellett mennünk. Hatalmas épület volt, ugyanolyan öreg kastély, mint a Roxfort, kellett is az útmutató a nyíltnapra érkezőknek.
– Nyugi, Cassen, senki sem fogja leharapni a fejed, mert eljöttél nyílt napra – mondtam és kicsit megszorítva a vállát még közelebb vontam magamhoz. Éreztem, hogy még mindig remeg kicsit. Kifejezetten szórakoztató volt, ahogy rágörcsölt erre az egész tovább tanulásos dologra, pedig annyira egyszerű volt. Jóformán mindegy volt, hogy az ember milyen szakot választ, ha megunja hát könnyen átmehet másra… vagy olyan szakmában dolgozik az iskola után, aminek köze sem volt az itt tanultakhoz. Az élet furcsa fordulatokat hozott… például ott volt a szobatársam, aki seprűbűvölést tanul, de a Roxfortos bukásai ellenére mégis kviddicsjátékos akart lenni.
– Ez az egész hely annyira ijesztő... – mondta és megint rám nézett. A két vállára tettem a tenyereimet, hogy végig simítsak a karjain. Nem tudtam, hogyan kéne megnyugtatnom. Én nem izgultam ennyire… lehet azért, mert már egy évtizeddel ezelőtt tudtam, mi akar lenni. Mindig is anyám nyomdokaiba akartam lépni. – És annyira más... Én nem vagyok ehhez elég érett, ez... ez szánalmas... – Folytatta, mintha nagyjából a világ végét kéne megélnie. –  Szánalmas vagyok, ugye? Ez csak egy iskola. Okéééé...
– Ennél érettebb nem lehetnél hozzá már. – Nevettem fel és finom puszit nyomtam a homlokára.  Aztán elvettem tőle a térképet, mikor megint azt kezdte el bújni, jobbnak láttam, ha átveszem az irányítást, mielőtt megint eltévedne.
– Merre menjünk?
– Melyik szakok érdekelnek? – kérdeztem.
A térképen sárga betűkkel jelezték, hogy melyik teremben melyik szak tart előadást. Valahogy Cassent nehezen tudtam volna aurornak elképzelni, de végül is az sem baj, ha ki akarja próbálni magát. Az érdeklődés nem rossz dolog, meg ha az embernek sok minden tetszik… legalább van miből válogatni, meghát tényleg rengeteg dologban kipróbálhatja magát.
– A következő ajtónál a protektorok vannak, utána meg az aurorok – magyaráztam, ahogy végig néztem a folyosót jelző kis részen. – Hmm…. lehet, hogy jól állnak neked az egyentalár. – Pislogtam rá féloldalas mosollyal.

[JASPER]

JASPER

2002. január eleje
o u t f i t

Jól esett Jasper finom érintése a vállamon. Nem tudom, mit kezdtem volna, ha ő nincs itt... egyedül talán el se mertem volna jönni, egész egyszerűen csak az ajtónál hátatfordítva elmenekültem volna valamerre. Hát ennyire voltam bátor... még az idegen iskola gondolata is megijesztett, amellett persze, hogy el kellett mostmár döntenem, hova tovább. Úgy éreztem, ilyen nagy dolgokra én még egyáltalán nem állok készen... Tökéletesen jó volt nekem a Roxfortban, kényelmes volt és nyugodt, ismertem, és nem szerettem csak úgy átlépni a váratlanba. Elég volt egyszer, amikor csak úgy otthagytam apámékat... bár jobban belegondolva, ahhoz képest ez az egész továbbtanulásos dolog semmiség volt.
– Nyugi, Cassen, senki sem fogja leharapni a fejed, mert eljöttél nyílt napra. - Halkan sóhajtottam, ahogy közelebb húzott, és a vállához nyomtam az arcomat néhány pillanatra. Bólogattam a szavaira, pedig úgy igazán nem fogtam fel őket, túlharsogta a hangját a hülye izgalom. Nem is tudom, mitől féltem annyira tulajdonképpen... Hiszen igaza volt, ez még csak egy nyíltnap, semmi komoly. Csak mégis... mi van, ha tényleg képtelen leszek dönteni? Vagy ha rosszul döntök? Ezek a kérdések csak mégjobban felidegesítettek, és riadtan pislogtam fel rá. Hol lehet magamat kikapcsolni?
Ahogy végigsimított a karjaimon nyugtatóan, megint kifújtam egy kicsikét a levegőt. Az érintése kicsit visszarántott a valóságba az összegabalyodott gondolatok közül.
– Ennél érettebb nem lehetnél hozzá már. – Megborzongtam a kis puszira, és hagytam, hogy kivegye a kezemből a térképet, ahelyett inkább a kabátom ujját kezdtem el piszkálgatni. Ebben a kijelentésében azért kételkedtem kissé, de végülis, ha ő mondta...
– Melyik szakok érdekelnek? – kérdezte Jasper, ahogy ő is a térképet böngészte. Válasz előtt ficeregtem egy kicsit, újra fellestem a csarnok díszes falaira.
- Hááát... az Amneziátori szak egészen érdekel, azt hiszem - vontam meg kicsit a vállamat, ha pedig elindult valamerre, akkor követtem szorosan simulva az oldalához, nehogy elsodródjunk egymástól a sok diák között. - Vagy a lénygondozói, de... nem is tudoom...
Az utóbbival kapcsolatban kezdtem egyre inkább meggondolni magam. Nem tudom... túúl... koszos volt. Nem akarok finnyásnak tűnni, de azért...
– A következő ajtónál a protektorok vannak, utána meg az aurorok – hümmögve követtem a pillantását, aztán fellestem rá. Ő hogy tud ilyen határozott és nyugodt lenni állandóan? Hát, ezért kellett mellém, hogy lecsillapítsa ezeket a hirtelen jött pánikolásaimat... – Hmm… lehet, hogy jól állnak neked az egyentalár.
Kicsit elgondolkodva lestem rá, közben pedig a karjáért nyúltam, hogy finoman belekaroljak, a mozdulat közben pedig végigsimítottam a bicepszén is.
- A protektori dolgok semmiképp nem érdekelnek... - ingattam a fejemet. - Nem tudom, szerintem úgy néznék ki az egyentalárban, mint valami nagyranőtt gyerek, akit beöltöztettek a szülei...
Frusztráltan sóhajtottam a gondolatra, aztán inkább a távolabbi ajtó felé kezdtem húzni. Az aurortéma már egy picivel jobban érdekelt, mint az előző.
- Ezután le kell mennünk a büfébe, hogy vegyél nekem valami nagyon cukrosat... - dünnyögtem Jasper felé. Az idegeimnek megnyugtatásra volt szüksége.

[akadémiai pillanatok]

 

akadémiai pillanatok

2002. január
Cassen
 
„They're just a moment too soon
Or a second too late
They were nothing more than a moment too soon”

Cassen izgalmát nehéz volt nem kinevetni. Egyszerre volt bájos és nagyon-nagyon vicces, ahogy olyan dolgokat izgult túl, minthogy nem elég érett. Az emberek rendszerint nem azért kerülnek be az akadémiákra, mert olyan felnőttesek… éppen ellenkezőleg, ez volt a kulcsa a továbbtanulásnak is. Itt kellett felnőni, felkészülni arra, amit valóban jelent a felnőtt lét. Azt sem gondoltam volna, hogy el kellene máris döntenie, mit akar.
–  Hááát... az Amneziátori szak egészen érdekel, azt hiszem – vonta meg a vállát egy egészen kicsit, miközben azon gondolkodott, mit is szeretne igazán megnézni. A tekintetem közben a kis jelzéseket kereste a térképen, amit korábban szereztünk. – Vagy a lénygondozói, de... nem is tudoom...
Hümmögtem egyet. Sejtettem, hogy a lénygondozói nem igazán neki való… sosem láttam Cassent még nyakig a sárkánytrágyában turkálni, akkor sem, ha Gyógynövénytanon néha-néha belefut az ember. Persze nem is sok közös óránk volt, de gyanítom, kerülte a dolgot azért rendesen. Beletúrtam a hajamba, majd szép lassan, újra a kezéért nyúlva, megindultam előre.
– A protektori dolgok semmiképp nem érdekelnek... – vágta rá. – Nem tudom, szerintem úgy néznék ki az egyentalárban, mint valami nagyranőtt gyerek, akit beöltöztettek a szülei...
Elvigyorodtam.
Tény, hogy elég kis termetű volt és talán a legtöbb talárt át is kellett volna alakítani, hogy elég komfortosan érezze magát, de szerintem több, mint szexi lenne benne. Mondjuk egy olyan komolyabb aurori egyentalárban egészen jól mutatna… vajon hányszor akarnám letépni róla? Ezekkel az enyhén mocskos gondolatokkal a fejemben cirógattam végig a kézfején hagytam, hogy tovább menjünk.
– Pedig biztos vagyok benne, hogy jól állna. Most is mindennap egyenruhában vagy, nem lenne olyan szokatlan váltás – mondtam. Furcsa is volt, hogy egy ideje nem láttam a mardekáros öltözékében, pedig abban ismertem meg és a mindennapjaink része volt hosszú hónapokon át… felnőni sokkal különösebb volt, mint hittem. Minden változott, de közben elképesztően hiányzott a Roxfort. Ezekről a dolgokról Cassennek sosem meséltem, egyrészt nem akartam megijeszteni, másrészt nem vallottam volna be neki, hogy bármi is megvisel. Már éppen elég volt, hogy a Vincent témába beavattam… Bearól nem is beszélve.
– Ezután le kell mennünk a büfébe, hogy vegyél nekem valami nagyon cukrosat... – motyogta, ahogy az auroros részleg ajtajához értünk. Egy nagyelőadó volt, ahol már zajlott valamiféle bemutató és beszéltek is.
– Ha akarod mehetünk most is oda… aztán megkeressük az amneziátorokat– Húztam el, mielőtt még belépett volna a zsúfolt terembe. A falhoz simultam, odavontam magam elé, úgy hogy a csípője kicsit hozzám simuljon. Bentről így senki sem láthatott meg minket, nem mintha érdekeltünk volna egyáltalán bárkit… túl sok érdeklődő volt.
– Én egyszer sem voltam nyíltnapon – mondtam aztán. – A legtöbb csak ócska rizsa, semmi köze az oktatáshoz – tettem hozzá és megcirógattam az arcát.

[JASPER]

JASPER

2002. január eleje
o u t f i t

Újra megpróbáltam elképzelni magam a Godrik öreg falai között. Mint egy diákot. Egy átlagos diákot, aki a többiek között  sodródik egyik teremből a másikba, könyvekkel a kezében... Valamiféle homállyal körbevett út felé haladva. Merthogy a jövő még mindig erősen képlékeny volt, én pedig csak kétségbeesetten pislogtam felé. Mennyivel jobb volt Jaspernek... neki ezek a kérdések egyértelműek voltak, talán meg sem értette igazán a pánikolásomat. Bár ez talán így volt normális. Nem kellett volna ennyire túlaggódnom ezeket a kérdéseket, csaaak... hát igen. És furán voltam összerakva.
Ahogy elindultunk lassan a folyosókon, tovább nézelődtem, igyekeztem magamba inni a látványt, magamban pedig a választ kutattam: Vajon ide tartozok? Reménykedtem abban, hogy majd ide belépve elkap az idetartozás különös érzése, de... ez nem történt meg, azt hiszem.
Elképzelve pedig magamat az egyentalárban... hát szinte nevetséges volt. Vagy talán csak túlságosan hozzászoktam saját magam zöld, mardekáros egyenruhás tükörképéhez, de... hát nem is tudom. Már lassacskán eljátszottam azzal a gondolattal, hogy pihenek egy évet. De tudtam, hogy a választás egy év múlva sem lenne semennyivel könnyebb.
- Pedig biztos vagyok benne, hogy jól állna. Most is mindennap egyenruhában vagy, nem lenne olyan szokatlan váltás. - Gondterhelt pillantást vetve rá hümmögtem párat, ahogy lágyan megsimította a kézfejemet. Vajon anya melyik akadémiára járt? Ez a gondolat hirtelen és váratlanul szökött gondolataim közé, és el is kezdtem rágcsálni az alsó ajkamat. Fogalmam sem volt... hozzá nem illett volna a Godrik, azt hiszem. Bár az emlékeim róla már nem voltak valami élesek... de azért jó lett volna tudni, ő hol tanult a Roxfort után. Már, ha továbbtanult.
- Hmm? Háát... lehet... nem tudom... szerintem furán néznék ki benne... - összébb húztam kicsit vajszínű kabátomat, úgy hagytam, hogy vezessen a termek felé. Az egyik nyitott ajtón belesve már láttam is a tolongó diákokat, akik valamiféle magyarázást hallgattak, mielőtt viszont beléphettünk volna, Jasper finoman félrehúzott a falhoz. Felpislogtam rá, ahogy közelebb húzott, aztán halkan sóhajtottam, ahogy az illata körbefont.
– Ha akarod mehetünk most is oda… aztán megkeressük az amneziátorokat.
- Hmmm... - dünnyögtem a felvázolt lehetőségre, aztán csak hozzányomtam arcomat a kulcscsontja környékéhez pár pillanatra. Jól esett egy kicsit összesimulva... túl sok volt ez a stressz amit generáltam magamnak. - Oké... benne vagyok...
Jól esett volna valami cukros, meg esetleg egy kávé. Persze valószínűleg tolongtak épp a büfében, de ez sem tántorított el nagyon.
– Én egyszer sem voltam nyíltnapon – mesélte aztán. – A legtöbb csak ócska rizsa, semmi köze az oktatáshoz.
Egy kicsit lehunytam a szememet, ahogy megsimította az arcomat, úgy sóhajtottam egy kicsit.
- Nem tudom... azért egy kicsit biztos hasznosak... - magyaráztam naivan, úgy pislogtam fel rá és egy kicsit meg is vonogattam a vállamat. Lehet, inkább csak nagyon akartam hinni, hogy hasznos... mindenesetre végül a kezéért nyúltam, hogy elhúzzam a faltól, és kivettem ujjai közül a térképet is, hogy azt bámulva elinduljak egy irányba, amerre a büfét sejtettem.
- Még mindig olyan fura, hogy egyszer csak vége lesz a Roxfortnak... - dumáltam tovább, nem tudtam ezeket magamban tartani, szokásosan túlpörögtem. - Az egyetlen dolog, amiért várom, az az, hogy végre összeköltözzünk... - Erre felvigyorogtam rá, egyre több ajtó és mindenféle furcsa festmények mellett haladtunk el az egyik folyosószakaszon. Tényleg ez volt jelenleg a legfőbb motivációm.

[akadémiai pillanatok]

akadémiai pillanatok

2002. január
Cassen
 
„They're just a moment too soon
Or a second too late
They were nothing more than a moment too soon”

Bár nem értettem Cassent, volt valami elképesztően bájos abban, ahogyan az életét próbálta elképzelni ezen a helyen… és ettől jóformán valódi pánikba esett. Szerettem, hogy ennyire komolyan veszi ezeket a döntéseket, mégis olyan kislányosan reagált rájuk. Tökéletes volt a benne lévő felnőtt és gyerek keveréke. Ez csak még szebbé és vonzóvá tette. Az ő korában sokan már túl komolyan veszik magukat… közöttük én is, de az ő szemeiben csillogó játékosság, a mosolya, mindig emlékeztetett rá, hogy milyen fontosak az élet apró örömei. Ilyen volt az is, hogy most itt lehetek vele és foghatom a kezét egy ennyire fontos pillanatban.
Ráadásul nem csak kellemes, de szórakoztató is volt a helyzet. Nem bírtam ki, hogy ne nevessek a bizonytalanságán, tényleg elképesztően aranyos volt. Pedig nem volt nehéz a döntés, nagyjából bármiben tökéletes lett volna, ami mellett dönt. Cassen jobb tanuló volt nálam, talán éppen azért, mert nem volt egyetlen konkrét célja, így nem csak azokra koncentrált, amikre szüksége lehetett a jövőben. Ráadásul abnormálisan szorgalmas is volt. Emlékszem, mikor láttam tanulni a könyvtárban – mármint azelőtt, hogy bealudtam volna az egyik könyvre borulva.
– Hmm? Háát... lehet... nem tudom... szerintem furán néznék ki benne... – mondta, amikor szóba kerültek az egyenruhák. Nem tudom miért, de én például akárhányszor a Mungóban voltam egy-egy műszak erejéig, irtózatosan jóképűnek éreztem magam a fehér talárban. Talán néha-néha el is kaptam, ahogy fiatalabb, idősebb boszorkányok megnéznek maguknak.
– Ne aggódj, akkor leszedném rólad – vigyorogtam rá, majd tovább vezettem a termek között. Aurorok. Nem mondom, hogy rosszul nézne ki a fekete talárban, de rosszul éreztem volna magamat, ha mindenféle veszélyes alak nyomában jár… és esetleg megsérül. Nem akartam ezt a jövőt neki, de persze a döntés nem rajtam állt. Akárhogyan is választott volna, bizonyára kénytelen lettem volna elfogadni azt úgy, ahogyan ő gondolja.
A pánik vicces volt, egy darabig. Mármint tényleg bájos… meg minden, de azért kezdtem aggódni érte. Talán túl hirtelen ugrott bele a mélyvízbe és még én sem húztam ki, hogy előbb átbeszéljük a dolgokat. Sosem társalogtunk ilyesmiről, csak a közös jövőnket próbáltuk meg összehozni… abba viszont most már az is beletartozott, hogy Cassen milyen hivatást választ.
– Hmmm... – ahogy hozzám bújt, kicsit végig simítottam a hátán. Meg kellett nyugtatnom és valahogy segítenem is neki, még ha ezekben a figyelmes dolgokban nem is vagyok kifejezetten jó. Talán egy-két tanácsot tudok adni, lévén, hogy én már akadémista vagyok amúgy is. – Oké... benne vagyok...
– Akkor gyere, cicamica, nézzük meg a kínálatot – mondtam és finom puszit leheltem a feje búbjára. Ezután csúsztattam a tenyeremet a derekára, hogy óvatosan segítsem a büfé irányába. Nekem is jól esett volna egy kellemes fekete, miután egész éjjel egy könyvet bújtam. Közben persze próbáltam megnyugtatni Cassent, hogy nem is számítanak ezek a nyíltnapok, a végső döntést amúgy sem itt hozza meg. 
– Nem tudom... azért egy kicsit biztos hasznosak... – mondta, majd a térképen kereste a büfét. Nekem volt egy sejtésem, hogy merre lehet, bár azért a Godrikba nem jártam be naponta. Talán egyszer használtam az itteni könyvtárat, az is igencsak hasznos – nem véletlenül van a Godriknak és a Mandragórának közös képzése.
– Arra, hogy kávét igyunk mindenképpen jók. – Mondtam és megcirógattam kicsit a kabáton keresztül a derekát. Jó érzés volt ilyen közel lenni hozzá, hiszen az egyszerű hétköznapokon erre aligha volt lehetőség.
– Még mindig olyan fura, hogy egyszer csak vége lesz a Roxfortnak... – mondta, az ujjaim a hátán végig simítva a vállához értek, kicsit megszorítottam. Nem is tudom, miért talán csak biztosítani akartam a támogatásomról. – Az egyetlen dolog, amiért várom, az az, hogy végre összeköltözzünk... – Ránéztem, láttam a szokásos vigyort. Talán még sem volt akkora baj.
Hamar elértünk a büféig, csak egy szinttel kellett lejjebb menni. Nem volt nagy büfé, tele volt minden asztalokkal és egyebekkel. Az egyik közelebb esőhöz azonnal ledobtam a táskámat és kihúztam az egyik széket Cassennek.
– Hozom mindjárt a kávét – válaszoltam, majd mikor helyet foglalt, elmentem megrendelni a két kávét. Magamnak egy erős feketét, neki meg valami cukros, tejszínhabos csodát. Amíg ott vártam a pultnál, Cassan felét pillantottam. Ha felém nézett rá mosolyogtam, ha meg nem, akkor csak figyeltem, ahogy gondolkodik valamin.
A tálcával sétáltam vissza és foglaltam én magam is helyet.
– Na és akkor most mesélj, mik érdekelnek. – Böktem az asztallapján heverő prospektus felé.

[JASPER]

JASPER

2002. január eleje
o u t f i t

Azon túl, hogy valahol persze hiányzott apa, sokszor eszembe jutott, mennyivel könnyebb azért így az élet sok szempontból.
Se ő, se Karen nem voltak varázslók. Mindent anyától örököltem, nekik meg igazából csak érthetetlen furcsaságnak tűnt az egész, pláne a nagynénémnek, aki szerette is kihangsúlyozni, mennyire rémisztő ez az egész, és hogy micsoda géneket örököltem anyámtól. Apa azt hiszem, csak elfogadta. Néha még mesélhettem is neki a Roxfortról... már amikor otthon volt, persze.
Így azért teljesen másak voltak a dolgok. Elliottal is meg tudtam beszélni a gondjaimat, vagy legalábbis nem nézett rám szörnyülködve, ha mondjuk kiejtettem a számon bármit is a varázsvilággal kapcsolatban... ez már önmagában is megnyugtató, támogató volt. Egészen más volt olyan helyre hazaérni, ahol megértenek, nem pedig kinéznek, és azt szeretnék, hogy menj vissza minél hamarabb abba a fura iskolába... miért is gondolok ilyenekre, most tényleg?
Kicsit megszorítottam Jasper kezét, hogy visszarántsam magam a valóságba, és úgy lestem fel a csillogó szemekre, ahogy rámvigyorgott.
– Ne aggódj, akkor leszedném rólad.
Képtelen voltam nem visszavigyorogni, közben pedig kicsit közelebb is simultam hozzá oldalról, ahogy elhaladtunk a termek mellett, amelyek felett aranyozott táblák hirdették, melyik szak ismertetői folynak benn. Oldalt pedig egy nagyobb táblán lehetett megnézni, hogy az előadások mettől-meddig tartanak.
Halkan sóhajtottam bele a rövid kis ölelésbe, ahogy összesimultunk néhány pillanatra, ujjait még a kabát anyagán át is éreztem a hátamon. Ettől még egy pillanatra a stressz is kifutott belőlem, egyszerűen csak túl jó érzés volt hozzásimulni. Az illata is éppen elegendő volt ahhoz, hogy megnyugtasson.
– Akkor gyere, cicamica, nézzük meg a kínálatot. - Egyetértően bólogattam és el is indultam mellette. A folyosók kezdtek egyre inkább kiürülni, ahogy a legtöbben betömörültek a termekbe. Talán nem is baj, ha csak egy későbbi előadásra nézünk be.
– Arra, hogy kávét igyunk mindenképpen jók.
- Igen... - sóhajtottam halkan. - Valami jó túlcukrozott kávét.
A büfét néhány folyosószakasz után értük el, egy emelettel lejjebb, kellemes kis faasztalok fogadtak minket, és valami csoda folytán nem tolongott bent a nép. Csak páran álldogáltak a sorban, a legtöbben pedig az asztaloknál csevegtek, de még pont sikerült kiszúrnunk magunknak egy üreset.
– Hozom mindjárt a kávét.
A szívem épp csak egy pillanatra vált folyékonnyá, ahogy kihúzta nekem a széket, de aztán le is huppantam, és csak úgy pillantottam utána. Egy pillanatig figyeltem, ahogy a pult felé sétál, aztán lassan kibújtam a kabátomból, hogy a háttámlára igazítsam. Úgy lestem vissza az asztal közepén lévő kis papírra, ami még mindig olyan lelkesen hirdette a szakokat és az iskola általános információit. Jaspernek igaza lehetett... nem kellett volna ennyire túlaggódnom az egészet.
Fel is pillantottam a pult felé, és ahogy összeakadt a tekintetünk, visszamosolyogtam rá. Annyira kitűnt a többi arc közül... túlságosan jóképű volt, amit biztosan észrevettek mások is - persze, hiszen a roxfortban is folyton ő volt a téma a hálótermekben -, de ez valahogy nem zavart. Túlságosan bíztam benne ahhoz, hogy zavarjon. Persze ott volt Bea... de az ő gondolatát el is hessegettem jó messzire inkább.
- Hűű... mennyi tejszínhab - csillant fel a szemem a bögre látványára, ahogy Jasper visszaért a két kávéval, és magamhoz is húztam azt a tálcáról. Az édes és a kávé illata egyszerre csapott meg, egy kicsit meg is borzongtam tőle. - Köszönöm.
– Na és akkor most mesélj, mik érdekelnek.
Felpillantottam rá, majd vissza a brossúrára. Vártam egy pillanatot, végighúztam fogaimat alsó ajkamon, mielőtt válaszoltam volna, ez ugyanis remek kérdés volt... csak éppen nehéz volt rá bármit is mondanom.
- Őszintén? Semmi. Pont ez a baj. - Kezdtem egyre inkább azt érezni, hogy én vagyok az egyetlen diák, aki ezzel a gonddal küzd. - Aligha tudom magam elképzelni bármiként is, szóval... szóval azt hiszem csak meg kéne próbálnom az egyiket, és ott majd kiderül, hogy illik-e hozzám. Nem?
Alsó ajkamat rágcsálva lestem fel rá, ő úgyis okosabb volt, mint én, pláne ezekben a dolgokban. Úgy emeltem aztán számhoz a poharat, és kortyoltam bele a kávéba.
- Jó... mondjuk azt tudom, hogy medimágus biztosan nem akarok lenni - tettem aztán hozzá. Persze ez nem volt újdonság, nem egyszer akadtam ki a tankönyveibe nyomott undorító képektől...

[akadémiai pillanatok]

akadémiai pillanatok

2002. január
Cassen
 
„They're just a moment too soon
Or a second too late
They were nothing more than a moment too soon”

Még talán kicsit nekem is furcsa volt egy akadémián látni Cassent a roxfortos egyenruhája nélkül. Az igazat megvallva mindig is nagyon tetszett, ahogy a rakott szoknyában sétálgat a folyosókon és próbál nagyon szigorú prefektusnak tűnni. Sosem volt az, sőt… valójában olyan túl kedves volt, nem is illett igazán a Mardekárba. Persze már kár lett volna panaszt tenni a Teszlek Süvegnél, hogy ugyan miért is odakerült.
A tálcával a kezemben sétáltam vissza az asztalunkhoz. Olyan óvatosan tettem le, ahogy csak tudtam, bár Cassen enyhén túlcukrozott csodájának tejszínhabos sapkája még így is veszélyesen billegett ide-oda, ahogy landolt.
– Hűű… mennyi tejszínhab – csillant fel a szeme, én pedig önkéntelenül is elmosolyodtam. Csak akkor ültem le, mikor ő már magához is húzta a saját kávéját. Egy könnyed mozdulattal kibújtam a kabátomból, miközben kényelmesen elhelyezkedtem. A fekete szövetet könnyedén löktem a támlára, nem foglalkozva vele, hogy esetleg meggyűrődik.
– Remélem ez kielégíti a cukorszükségletedet – válaszoltam még szélesebbre húzva azt a mosolyt, engedve, hogy kivillanjanak a fogaim. Észrevettem, hogy a sarokban lévő asztalnál két fiatal boszorkány vihogva összesúgnak, ahogy megbámulnak… de ez nem zavart meg. Megszoktam, pontosan tisztában voltam a külsőmmel. Jól nézek ki és amíg így van, hát nézzenek meg… a szépség úgyis múlandó dolog.
–  Köszönöm.
Én is magamhoz vettem a magam bögréjét. Csak egy adag feketekávé volt, édesítő és tej nélkül, de nekem ez pont elég volt, hogy kicsit összeszedjem magam az egész éjszakás tanulások után. De persze most nem az én életem volt, amiben kérdések voltak… az igazság az volt, hogy nem sok akadt. Tudtam mit akarok, tudtam, merre haladok. A terveimet csak az tudta volna felrúgni, ha ne adja Merlin, Cassen úgy dönt, hogy nélkülem képzeli el a jövőjét.
– Őszintén? Semmi. Pont ez a baj. Aligha tudom magam elképzelni bármiként is, szóval... szóval azt hiszem csak meg kéne próbálnom az egyiket, és ott majd kiderül, hogy illik-e hozzám. Nem? – Nem tudtam a helyes választ. Igazság szerint, ha nem lett volna ez a tervem, én majdnem biztos voltam benne, hogy nem is jövök akadémiára. Inkább csak kerestem volna egy gyors munkát.
– Jó... mondjuk azt tudom, hogy medimágus biztosan nem akarok lenni.
Odanyúltam és megfogtam a kezét. Finoman szorítottam meg az ujjait, éppen csak annyira, hogy érezze, akármi is lesz, én tényleg itt vagyok neki. Oké, tudom, hogy valójában nem indítottam túl jól ezt az egészet. Lényegében egy bagózó, morgós rossz gyereknek tűntem… így akartam elrejteni a világ elől, hogy valójában mennyi minden kínoz. Cassen viszont pár hónap alatt lényegében mindent megtudott rólam.
– Az nem is lehetsz. Az én leszek. – Vigyorogtam rá, aztán nagyot kortyoltam a kávéból. – Biztos vagy benne, hogy akadémiára akarsz járni? Mármitn azért ezen kívül még egy csomó lehetőség van. – Tettem hozzá.
Lettem bögrémet, így mindkét kezemmel tudtam fogni az övét. Ujjaim finoman cirógatták meg újra és újra az övét.
– Simán dolgozni is elmehetnél valahova, hátha úgy jobban rájönnél, mit szeretnél. Az is lehet, hogy olyan munkában éreznéd magad jól, amit azelőtt elképzelni sen tudtál magadnak…

[JASPER]

JASPER

2002. január eleje
o u t f i t

Tényleg szükségem volt már egy kis cukorra, hogy az lenyugtassa az idegeimet. Utáltam már ezt az egészet, hogy ezen idegeskedtem hónapok óta... vártam már azt a pontot, hogy ennek vége vége legyen. Már lassacskán az sem érdekelt, hogy igazából hova megyek tovább. Csak legyen valami, hadd lendüljek túl ezen az idegességen.
Az asztalra könyökölve pillantottam Jasper alakja után, és csak bámultam, amíg vissza nem tért. A könnyed, laza, magabiztos mozdulatait. Olyan határozottnak és kiegyensúlyozottnak tűnt mindig... én persze meg se próbáltam ezt ellesni tőle, esélyem sem volt. Ezért is volt olyan furcsa olykor-olykor megpillantani az érzékenyebb, zaklatott oldalát... olyankor mindig úgy éreztem, valami különlegeset oszt meg velem, és így csak közelebb kerülünk egymáshoz. Persze lehettek még olyan arcai, amiket nem ismertem, még ha már lassan közeledett is az első évfordulónk. Ő talán már mindent látott. Voltam már előtte ideges, izgatott, nagyon boldog és nagyon szomorú is... néha ezek túl gyorsan váltogatták egymást. Nem is tudom, hogy bírta néha.
– Remélem ez kielégíti a cukorszükségletedet – vigyorgott rám, ahogy magam elé húztam a tejszínhabbal bőven megrakott kávét.
- Én is... - bólogattam lelkesen, annyira beleélve magam az italok okozta elégedettségbe, hogy az egyik közelebbi asztal felől átszűrődő kis nevetgélésre fel sem figyeltem. Kortyoltam is egy kicsit, utána érkezett aztán Jasper kérdése.
Mindig is ilyen voltam... a döntésekkel, vagy legalábbis a legtöbbel. Egyszerűen csak túlzottan stresszeltem azon, hogy mi van, ha rosszul választok? Miközben persze tudtam, hogy igazából ritka esetekben van rossz döntés. Pláne egy ilyen kérdésben, hogy mit tanuljak... pláne, hogy tényleg semmi nem volt, ami kifejezetten érdekelt, vonzott volna. Így tehát maradt valami kis tipp, ami aztán vagy bejön, vagy nem... gondolom.
– Az nem is lehetsz. Az én leszek. – Visszamosolyogtam rá. Elképzelni őt medimágusi köpenyben... hát meglehetősen szexi volt. – Biztos vagy benne, hogy akadémiára akarsz járni? Mármint azért ezen kívül még egy csomó lehetőség van.
Kicsit megvontam a vállamat.
- Tudom... de érdekel, milyen egy akadémia. Meg akarom tapasztalni, tudod... - Végighúztam fogaimat alsó ajkamon, azután kanalaztam le egy adag tejszínhabot a pohár tetejéről, hogy aztán az a számban végezze. - Gondoltam rá én is, de... akkor rossz érzés lenne, hogy meg sem próbáltam.
Újra elmosolyodtam, ahogy megérintette a kezemet, és hüvelykujjammal lágyan végigcirógattam a kézfeje puha bőrén.
– Simán dolgozni is elmehetnél valahova, hátha úgy jobban rájönnél, mit szeretnél. Az is lehet, hogy olyan munkában éreznéd magad jól, amit azelőtt elképzelni sen tudtál magadnak…
Kicsit oldalra lestem a pult felé, figyelve, ahogy az amögött álldogáló boszorkány jókedvűen szolgál ki két professzornak tűnő alakot. Újabb kávék kerültek elő, meg néhány brownie-nak kinéző sütemény.
- Nem tudom... lehet - suttogtam, és visszapillantottam ujjainkra, úgy piszkálgattam tovább az övéit. - Még azért van egy kis időm...
Újabb kortyot vettem magamhoz és apró kis sóhajjal, igyekeztem a finom habba folytani a frusztráltságomat.
- Okééé... mindegy, még átgondolom ezeket a dolgokat, és meglátjuk... - Hirtelen kicsit odébb toltam a poharamat és közelebb hajoltam az asztal felett. - Inkább csókolj meg, hátha akkor kevésbé bámulnak azok a csajok oldalt... - suttogtam oda az ajkaira pillantva.

[akadémiai pillanatok]

akadémiai pillanatok

2002. január
Cassen
 
„They're just a moment too soon
Or a second too late
They were nothing more than a moment too soon”

Valójában tudtam, mit érez Cassen. Minden újdonság stresszel és gyomorgörccsel járt, csak éppen nekem nem az iskolaválasztás volt az, ami gondot jelentett… hanem például a vele való kapcsolat. Amikor megismertem azt hittem, hiába tetszik annyira, amennyire, nem lesz ebből semmi, legfeljebb egy futókaland. Hónapokig éreztem a görcsöt a gyomromba gyűlni, akárhányszor megláttam… végül is előbb-utóbb rájöhetett volna, hogy nem vagyok jó ezekben a kapcsolati dolgokban. Most még is itt ülünk, néztem, ahogy issza a túlcukros, tejszínhabos csodát és a jövőjét tervezte úgy, hogy én is benne vagyok.
Minden kezdet nehéz, de ahogy én Cassenre hangolódtam, úgy ő is ráhangolódhatott az akadémiára… bár a kétségbeesését nézve, éppenséggel ezt a lépést ki is hagyhatta volna. Nem volt feltétele semminek a tovább tanulásnak.
– Tudom... de érdekel, milyen egy akadémia. Meg akarom tapasztalni, tudod... – mondta és óvatosan kanalazni kezdte a tejszínhabot a kávéról. Próbáltam nem arra gondolni, hogy milyen rohadtul szexi ebben a pillanatban. –  Gondoltam rá én is, de... akkor rossz érzés lenne, hogy meg sem próbáltam.
Megérintettem, hogy támogassam. Mást nem tehettem, hiszen döntést nem hozhattam helyette. A kezét viszont foghattam, végig vezetve a nehéz helyzeteken… és ez volt az én feladatom. Ebben korábban nem tudtam volna magamat jónak elképzelni, de Cassen mellett én is változtam és tanultam az emberi kapcsolatokról.
– Nem tudom... lehet. Még azért van egy kis időm...
 – Akkor, ha az élmény szeretnéd, lehet az aurorság felé kéne tényleg menned. Állítólag nagyon izgalmasok a kiképzéseik – mondtam és megcirógattam a kezét. – Ha már próbálkozni szeretnél csak, akkor valami érdekes, kevésbé magolós irányba lenne érdemes elmenned. – Tettem hozzá aztán. Nem zavartak meg a vihogó, bámészkodó lányok sem a háttérben. Az én gondolataim teljesen Cassenre irányultak. Jó-jó, én sem vagyok szent, mint a legtöbb férfi, megnéztem más csajokat, mert nem lettem vak… de hogy tovább is lépjek egy-egy mosolynál vagy beszélgetésnél, szóba a sem jöhetett.
Elkötelezett voltam, minden energiámat lefoglalta a kettőnk jövője. Talán korai, hiszen csak tavaly tavasszal jöttünk össze, de nem érdekelt. Ezt akartam és gyanítottam Cassen is, amilyen boldog volt, mikor először vittem el az ősztől – talán nyár közepétől – közös otthonunkban. Persze semmi sem történt… nem volt még berendezve, nem volt még szép, de láttam, hogy el tudja ott képzelni magunkat.
–  Okééé... mindegy, még átgondolom ezeket a dolgokat, és meglátjuk... – tolta odébb a poharát, hogy közelebb hajoljon. – Inkább csókolj meg, hátha akkor kevésbé bámulnak azok a csajok oldalt...
Csak elmosolyodtam és csók helyett felemeltem a kezemet, óvatosan simítottam végig az ajkain a hüvelyujjammal. Tetszett, hogy kicsit féltékeny, még nem láttam ilyennek… talán akkor sem, mikor Bea került a képbe, pedig rá azért kicsit több oka lett volna. Ő volt ugyanis az egyetlen lány, aki iránt valaha is éreztem valami hasonlót.
– Csak nem félsz, hogy le akarnak csapni a kezedről? – kérdeztem, majd rövid puszit leheltem az ajkaira, szinte azonnal elhúzódva és belekortyolva a saját kávémba. – Ne aggódj, nem jön be a vihogás… – Kacsintottam rá aztán.
Magam elé húztam újra a térképet, megnézve rajta, hol vannak az aurorok… végül is arra jártunk korábban és a bemutató egésznap tart. Ha annyira akart, visszamehettünk oda, szigorúan a kávé elfogyasztása után.
– Akkor most mi legyen? Vissza akarsz menni kávézás után az aurorokhoz?