New York-i varázslónegyed

[fura egy hely ez az Amerika]

csakeggönc

egy maréknyi dragotért

fura egy hely ez az Amerika

Mira

(2000. 12.)

Úgy vonzom a rablókat,mint a pénz a furkászokat. Fogalmam sincs miért történik mindez velem, de kezd kétségbe ejtő lenni. Mérges vagyok, magamra nagyon-nagyon, mert az egészet végül Mirának kell megoldania. Így aztán tényleg sokkal jövök neki, és ennél hülyébb helyzetet még álmondi sem tudnék azt hiszem. Minden bizonnyal a táskámat fújhatom, ez nem olyan kis város, mint Boasa, ahol ki lehet szúrni egy ilyesmi emberfélét. Mondjuk a énzemen kívül nincs bene semmi olyan pótolhatatlan, de ez basszus egyáltalán nem vígasztal, és még lehet az egész az én hibám már csak azzal is, hogy nem vártuk meg Mira rokonát. Kedvem lenne elbújni valahova, mert úgy tűnik  amai nap mident elrontok.
-Bocsánat- zökkent vissza a jelenbe Mira letört hangja, miközben felsegítődöm.
- Öhm, biztosíthatlak, hogy ez egyáltalán nem a te hibád. Sőt semmi se a te hibád - motyogom letörten, aztán összeszedem magam és megpróbálok bíztatóan mosolyogni, miközben el szerettem volna jó alaposan ésmélyen sülyedni a föld alá. Úgy a magmáig. Az tökéletesnek néz ki. Meleg is meg minden, lehet pillecukrot pirítani eléldeggélnék ott, addíg míg negyed mpn belül halálra olvadok. Megköszürölöm a torkom, és megfofva Mira kezét kicsit kiljebb húzom a tömegből, miközben valami elmebeteg kopasz pasi kiabál valami Elliot Forestről. Váárjunk, ő nem Ave apuja? Még egy kicsit arra felé tekeredetk, dehát nem látok márt, mint spakákat, és hátakat, szóval inkább haladok tovább egy kevésbé zsúfolt járha felé. Út közben nem is szólalok meg, egyre azon jár az agyam, hogy én mennyire de pocsék ösztönlény vagyok, aki minden döntésével csak a bajt gerjeszti.
- Nem tudom még mihez volna kedved így - dünnyögöm, mikor kiérünk a járdára. Bűnbánóan rápislogok és remélem nem okolja saját magát azért mert ilyen béna vagyok. Azt hiszem amikor eltévedtünk a suliban akkor is folyton bocsánatot kért pedig én voltam ott is a kalauz. Azért közelebb lépek hozzé és bátorítóan megölelgetem, és talán így én se bőgöm el magam, csak mert elég szerencsétlenül álhattam ott. Szóval magamhoz ölelem és mélyen sóhajtok egy nagyon, miközben megcsap a hajának a kellemes karácsony illata. Erre kicsit el is pirulok, de aztán mégsem lépek el tőle. Jó érzés ölelgetni, bár a hevesen dobogó szívemtől azt hiszem, hogy mindjárt meghalok. Pár hosszú pillanat múlva ellépek tőle.
- Várjuk meg itt a rokonodat? Azt hiszem jobb ötlet lenne vele lenni tovább, a táskámnak annyi - vonom meg a vállam egykedvűen. Oda a lejháros bugyim, hát szörnyű. Őszintén szólva nem emlékszem, hogy ki is az, akire várnunk kell, de nehezen jegyzek meg úgy emebreket, hogy nem tudom őket archoz kötni. - Na de, ez csak egy kis rossz a többi jó mellett - húzom ki magam hirtelen. - Ez után már biztosan sokkal jobb dolgok fognak velünk történni - és a nyomatékosítás kedvéért bólintok is magambiztosan egyet kettőt. Ahogy bólogatok bíztatóan meg is fogom mind  akét kezét, aztán egy alakot veszek észre közeledni felénk, aki lehet, hogy Mira rokona.

Sophie

Ismerős ez a mosoly, talán túl ismerős is, jobban mint szeretném...
Mármint, nem azt mondom, hogy baj lenne bármilyen mosollyal, amit Sophie arcán látni lehet! Szeretem a mosolyait. Olyan vidám, játékosak, bolondosak szoktak lenni a legtöbbször, hogy még én se tudok bús maradni, ha látom. Azok a mosolyok kézenfogják a kedvem, és rántják magukkal, amég át nem ragad rám is a jókedve. Ez igazából talán a legnagyobb segítség számomra ebben az évben, rosszabbul bírnám nélkülük az idegen környezetet. És néha még egy-egy egészen csábító mosolyt is elkapok, azt hiszem... Mármint, nem tudom, ő is annak szánja-e olyankor, de számomra azok.
Nem is tudom, tudja-e, már csak a mosolyaiér mennyire hálás lehetek. Azt hiszem... talán el kéne mondanom neki... egyszer majd...
De ez a mosoly most nem Sophie-tól ismerős, még ha az ő arcán is köszön vissza. Ez nekem régi barátom. Annál aggasztóbb az ő arcán fedezni föl. Ez a "nem, nem, dehogy, nem gondokat próbálok legyűrni, hogy másokat megnyugtassak, á, nem, dehogy" mosoly. Majd én megbirkózok ezekkel a mosolyokkal, őt az ilyenek hagyják békén.
-De, itt se lettél volna, ha nem én hívlak meg, és akkor meg se történik ez veled.
Sőt, velem se, egyedül meg se álltam volna nézelődni, ahol kiszemelhetnek, csak meghúzódtam volna diszkréten valamerre, amég Auntie megtalál, aztán máris haza. Ezzel együtt a szebb dolgokt sem csodáltam volna ebben a vásárban, ez is igaz...
Mindenesetre hagyom, hogy Sophie kihúzzon a tömegből, kicsit szorosabban is fogom a kezét, mint ahhoz szükséges, hogy el ne kallódjunk egymástól. Talán pont arrafele kötünk ki, ahova a zsupszkulccsal érkeztünk, de legalább van hely félrehúzódni a tömegtől.
-Egy... nyugodt pillanat nem esne rosszul... vagy több is...- motyogok a kérdésére, és meglepetten pislogok párat, ahogy megölel. A sóhajra tétován magamhoz karolom én is, tartom vigasztalóan, vagy remélem legalábbis, hogy úgy. Igazából... ez most így nem is olyan rossz. Már csak a többi, rossz dolog ne tartozna hozzá.
Lassan, kelletlenül csúszik le a kezem a hátáról, ahogy hátrébb lép végül, el tudtam volna veszni a pillanatban bármeddig, még ilyen keserédesen is.
-Az lehet a legjobb, igen...
Most az én arcomra költözik vissza az a korábbi, ismerős mosoly, ahogy ő hirtelenebb, legalábbis vidámabbnak látszó példánnyal próbál kedélyesebb vizekre evezni minket. Bár gyanítom, az övé is ebből a fajtából egy élénkebb, kevésbé átlátszó, elfedős mosoly.
-Reméljük.
Lepillantok a kezeire, ahogy az enyéimet megfogják, és kicsit örülök, hogy ezzel előrébbhullik a hajam az arcom körül. A szívdobbanás ugyan nem hangos kifelé annyira, de pirulok is mellé, hogy is ne pirulnák. Persze a világér nem engedném el ezeket a kezeket most, még ha olyan piros is leszek végül, hogy egy közismert rénszarvast leválthatok gond nélkül.
Ahogy felnézek végül - talán nagysokára - Sophie nem is néz rám, elfordul. Már majdnem elbizonytalanodok, mire eszembe jut a tekintetét követni, és valóban, egy ideig úgy tűnik, felénk tart valaki. De mire felismerhetném, ránk se nézve elhalad mellettünk, a táskát a kezében átveszi a tőlünk távolabbi oldalra, és pár lépés múlva visszaveszik a forgatagba.
Már kezdtem azt hinni pedig, hogy Auntie az, de talán csak hasonlított, én meg reménykedtem, hogy hátha már jön kimenteni minket innen. Pedig még a kabátja is olyan jellegzetesen ismerős volt, az, amit "bomber talár"ként tudnék leírni a legegyszerűbben talán. De ha ő az, idejött volna, nem?
Visszanézek Sophie-ra, de közben észreveszek valamit, ami a csalódottság nyomait segít eltüntetni az arcomról, és picit nyugat felé mozdítom a kezeit, talán finoman sugallva, hogy fordujunk arra mindketten.
-Azt nézd! Eszembe se jutott, hogy itt még nem ment le...
Talán New York bűbetlen kivilágításának tudtam be, hogy nem volt olyan sötét még, mint Angliában, amikor indultunk? Itt is már benne vagyunk a szürkületben, de ahogy az épületek között áttűnik, az ég alja még kitartóan szép mély piros, a naplemente utolsó színeivel festve körül az így egész feketének látszó városképet.
Óvatosan, lassan, és nagyon tétován, de elengedem Sophie egyik kezét, hogy bátortalanul bátorkodjam átkarolni a derekát, és a késő naplemente vöröséről lopva átpillantok az árnyalat másik, közelebbi gazdájára.

[Elliot O'Mara]

Adventi kirándulás New Yorkban



Elliot O'Mara

+16
Nyomokban káromkodást tartalmaz

Nem tudom mit tudnék kitalálni, ami a kedvére tenne. Ha közel engedem, és kedveskedem, elutasít, ha nem teszem, akkor meg azért utasít el. Ha nem jutunk hamarosan dűlőre a kapcsolatunkkal, akkor nem tudom mihez kezdjek majd vele. Teljesen kiismerhetetlen, és ettől az agyamra megy. Talán meg kéne szakítanom a kapcsot közöttünk és inkább hagyni, hogy menjen arra, amerre akar?
Ha a tököm fogdosása nem elég neki, akkor igyuk azt a lőrét, aztán húzzunk a faszba innen. Komolyan, nem is értem, miért van ez a rohadt nagy felhajtás egy szar miatt. O’Mara pedig akkor is morcos, és nagyon nem áll jól neki, undok lesz tőle. Jobban, mint ahogy szokott lenni. Mert az én játékom nem játszhatjuk, de az övét azt kell. Pff… utálom. De most még egy kicsit azt hiszem ki fogom bírni.
De addig is jöjjön valami kárpótlás. Egy csók, de nem is az a lényeg most még. Legyen nagy hírverés körülötte. Ha már felismerik, akkor látni akarom, hogyan reagál, és mennyire gondol Forestre. Vagy vele is csak játszik valójában? Ez rövidesen úgyis kiderül majd. Szóval jöhet a felhajtás, és ha nem küld el azonnal a fenébe, akkor már valamilyen szinten nyert ügyem van.
- Te normális vagy? – húzom fel a szemöldököm. – Mesekönyvet? Hogyne, azzal szórakoztattam magam két gyilkosság között – zsörtölődök.
Nem értem, hogy a tiltott gyümölcsöt miért lehetne egy mesekönyvből venni. A nagyi azt mondta, hogy bármi, amit nem kaphatunk meg, az tiltott gyümölcs. Pont ezért próbálok minden tiltott gyümölcsöt megszerezni magamnak.
- Tőled nem kell most semmi – morgok tovább, majd haladok a sor felé, ahol az almát lehet venni.
Körülöttünk az emberek továbbra is minket bámulnak, de nem foglalkozok vele. Ha nem kapnak több cirkuszt, akkor úgyis le fognak kopni majd. Márpedig most nem akarok több cirkuszt. Inkább mennem kell, hogy megkössem azt az üzletet. Megfogom O’Mara kezét, és vonom magammal. Szerencsére nem állnak sokan az almás sorban, de még így is kell ott egy kicsit toporogni.
- Az agyadra ment az ünnep? – morgok rá még mindig. – Legközelebb majd megoldom nélküled a gondjaim, ha tudom, hogy ilyen hisztis vagy ebben az időszakban.
Figyelem az elhaladó embereket, teljesen hétköznapi látványt nyújthatunk, vagy csak mindenki a saját dolgával van elfoglalva. Lehet át kéne költöznöm ide. Itt aztán bármit csinálhatnék, de komolyan. Sokkal nagyobb az ország, sokkal többen vannak, ha ügyes vagyok, még akár örökre el is tűnhetnék. És ki is maradnék az otthoni hülyeségekből.
- Hülye ünnep, hülye emberek, hülye mindenki – morgok tovább, és így is állok az eladó elé, hogy kikérjük az almánkat.

Adventezés Kopival



Walsh
2000. december

outfit

ronda, nagyon ronda
16+

Walsh rosszabb volt, mint egy átkozott seprű, amit az ember nem tud csak azért sem megülni rendesen. Hol kedves volt és simogató, már-már túlzottan is, hol pedig paraszt. Nem lepett meg persze éppen tőle, hogy szélsőségekben gondolkodik, hiszen élete legnagyobb problémája az volt, hogy veszélyes embernek adja el magát. Ha azt hitte, hogy majd egy megrendezett jelenettel lenyűgöz, akkor nagyot tévedett. Ehhez is az én hírnevemet használta fel, ami nem is igazán az enyém, inkább Forestté.
– Tőled nem kell most semmi – közölte aztán morogva. Persze, pont ez kell nekem, Walsh, még egy sértődékeny, érzékeny fasz… az van otthon is, nem kellett volna iderángatni érte… – Lángolt fel bennem valamiféle zaklatottság, ahogy szemforgatva rápillantottam.
– Remek… – válaszoltam és a minket bámuló emberek felé pillantottam. Láttam, ahogy néhányan összesúgtak. Talán azon elmélkedtek, tényleg az vagyok-e, akinek Walsh nevezett. Bár nem volt olyan nehéz rájönni az igazságra, meglepően feltűnő jelenség voltam… pláne mióta Forest selyembe bugyolálva dobott ki a világ elé. Nem csoda hát, hogy a munkám sem ment olyan jól, mint régen. Mégis ki a fene akart volna megbízni egy olyan tolvajt, akinek az arcával tele van az újság?
Walsh megragadta a kezem és úgy ráncigált tovább. Nem sok választásom volt, mint követni… de amúgy sem ellenkeztem volna. Nem lett volna értelme, én ugyanis nem tudtam volna ekkora távot lehoppanálni Londonig. Túl sok lett volna és minimum egy szédülést, hányást kockáztattam volna meg, amire még véletlenül sem volt éppen szükségem.
Megálltunk az egyik sor végén. Ekkor zendített éppen rá megint a hóesés, bár nem olyan sűrűn s nem is hatalmas pelyhekben, de éppen elég látványos volt ahhoz, hogy az embert elkapja valamiféle nosztalgikus érzés a régi karácsonyok iránt… például a tavalyi iránt, amikor még Nat szeretett és én is őt.
– Az agyadra ment az ünnep? – morgott tovább Walsh, mint valami átkozott barnamedve, akit felráztak a téli álmából. – Legközelebb majd megoldom nélküled a gondjaim, ha tudom, hogy ilyen hisztis vagy ebben az időszakban.
Ismét szemforgatás következett, majd egy hosszú sóhaj. Éreztem, ahogy a kezem egy picit megremeg… de ahelyett, hogy Walsh követelőző, dacos arcát bámultam volna, inkább a sor felett díszelgő „Mosolygós Sültalma” táblára pillantottam. Nem volt kedvem válaszolni a hülyeségére, főleg, hogy közben a sor is haladt, engem pedig jobban érdekell a karamellizált sültalma, mint a nyavalygása.
– Hülye ünnep, hülye emberek, hülye mindenki.
– Fejezd már be ezt a dedót… – közöltem, aztán rávigyorogtam a banyára. – Egyet kérünk. Majd közösen elnyamnyogunk rajta. – Mondtam és odaszórtam valamennyi pénzt a nő elé. Egy fél perc múlva már a kezemben a pálcára szúrt almával húztam odébb Walsh. Óvatosan érintettem a nyelvem a gyümölcshöz. Éreztem, milyen ragadós, így nem igazán akaródzott beleharapni.
– Ha befejezted a hisztit, esetleg beszélhetünk úgy, mint férfi a férfivel. – mondtam és megálltam a bódé mellett, ahol egy magasabb asztal is állt. Arra könyökölva piszáltam meg az almát ismét. – Szóval mit kell ellopnom? És mit kapok cserébe?

[fura egy hely ez az Amerika]

csakeggönc

egy maréknyi dragotért

fura egy hely ez az Amerika

Mira

(2000. 12.)

Bárcsak hoztam volna a pingvines stresszlabdámat, igazán jól esett volna valamit gyömöszölni, mert nagyon kíosnak találom ezt az egész... Mindent. Semmi baj, Sophie, igazán megszokhattad volna, hogy téged mindeig kifosztanak, ha más országba vagy. Igazából még vicces is lenne, sőt egész biztosan körbe is röhögném magam, mint legutóbb, de mivel Mira is bajba kerül miattam, így rettenetesen kínos. Vagy csak túlstresszelem, és azért érzem így. Minden esetre túlpörgök és azt hiszem, de csak azon kapom magam, hogy nagyokat pislogva bámulok Mirára.
-De, itt se lettél volna, ha nem én hívlak meg, és akkor meg se történik ez veled
Erre aztán csak még nagyobbat pislogok. Őszintnén minden rossz ellenére is nagoyn-nagyon örültem, hogy vele lehetek, mégha egy világ végén elterülő fura kontinensre is kerültem, ahol minden nagyon amerikai. Körbenézek, aztán felsóhajtok egy nagyot. Ha én réstresszelek, akkor lehet, hogy Mira meg még inkább, de valahogy így is mindenre ráizgul, én meg még rá is lapátolok. Szóval összeszedem magam, amennyire csak tudom, és elengedem a táskám, a pénzem, végül is így kicsit hippisben tolom, vagy mi.
- Azért a veled együtt töltött élményt nem cserélném le soha sem arra, hogy egyedül gubbasszak a suliban - villantok meg felé egy őszintébb mosolyt, aztán csak kikötünk valami félreeső részen. Hogy ugyan ott vagyunk-e, mint ahonnan elindultunk? Gőzöm sincsen, itt minden épület ugyan olyan fura. Minden esetre akkor sem engedem el a kazét, miután megállunk, csak szorongatom tovább, még a végén őt is felkapja valaki melőlem és elrabolja. Azért sose lehet tudni. És ha mér felkapják és viszik, engem is visznek, és ketten leszünk elrabolva. Azért  az mégis csak jobb, mint egyedül. De már megint mikre nem gondolok, te jó ég.
- Na, hát de tudod, hogy van ez, pár év múlva csak nevetünk ezen, haha - mondom kissé lekesebben és derűlátóbban. Magam előtt is van a kép, mondjuk a két évvel idősebb énünkel, hogy na, Mira emlékszel még arra amikor először mentünk NY-be, és kiraboltak, miközben ajot akartam neked és a legjobb barátnőmnek venni? haha, hát nem vicces? Hah, hát nagyon. Na mindegy, a rossz emlékek néhány fajtája az idő után nem lesz olyan rossz. Na meg így is tök jó, hogy Mira itt van velem.
- Reméljük - feleli, és közben magamban azt gondolom, lehetnék egy kicsit lelkesebb is. Dehát már hova legyek? Mondjuk így is kicsit elpirulok, amikor visszamegfogja a kezem, és úgy szorongatjuk egymásét, mint valami hős szerelmesek. Öhm, de hát ki tudja, minden esetre én teljesen elvagyok ittácsorogva és boldogan, és talán nevezhetem szerelemnek is azt, hogy miért dobog így a szívem miközben a közelében vagyok, és miért is gondoltam rá olyan sokat az elmúlt napokban. Erre a gondolatra aztán tényleg úgy érzem, hogy átmentem vulkánba, még jó, hogy nem ereget olyan cikis füstöt a fejem, mint a mesékben szokás ilyenkor, mágia ide vagy oda, az rettenetesen kínos lenne.
Aztán ahogy jön felénk az alak, el is illan, én meg talán örülök is, hogy még egy kicsit kettesben vagyunk ebben a nagy tömegmassza szélén.
-Azt nézd! Eszembe se jutott, hogy itt még nem ment le... - mondja aztán Mira, de mielőtt egy 'he?' kérdés kibukna belőlem, oda is forgatódok, és aztán csak bámulok bele a Napba, mintha még sose láttam volna, de ez most más, ez most innen egy amerikai Nap, nem érdekel, hogy amúgy mindenhol ugyan az a Nap.
- Wooo - pislogok bele az ég színébe és közelebb húzódok Mirához, és szinte vele egy időban én is átkarolom. Hát most mindjárt elolvadok. - Minden olyan gyönyörű - motyogom aztán, miután elszakítom a tekintetem az ég ezernyi, lassan vöröses-rózsaszíneses-kékes színkavalkádjától, és Mira szemébe nézek. - De te mégszebb vagy - mondom, és igazából le sem esik, hogy ki is mondom, amire gondolok, viszont tény, hogy ebbe belepirulok, mert te jó ég.

Sokminden repked a karácsonyi vásárban a sokszáz látogató feje fölött vagy környékén. kicsinyített, de hitelesen működő seprűmodellek, a leendő elfogyasztójukat becserkésző csoki Mikulásszánok, aranycikesz mintájára magyallevél szárnyú fagyöngygombolyagok, amik orvul merénylik meg a gyanútlan párokat azzal, hogy a fejük fölé parkolnak lebegni, egyszerű dekorációs tündérfények, és még sokminden más. A bűvölt nyílvessző fel se tűnik a légiforgalom közepén senkinek, ahogy röptében szaltózik egy hátraarcot, és a hegyével mostmár menetiránnyal szemben ereszkedik lejjebb.
Pontosabban szinte senkinek, azt az egyetlen illetőt leszámítva, aki igyekezett sietősen beleveszni a tömegbe, de most hőkölve kell megtorpannia, hogy ne szaladjon bele a fenyegetően arcába meredező favessző acélhegyébe.
Aztán mire feleszmélne, hogy önmaga torlódásának köszönhetően utólérték és karon ragadták, már csak a dehoppanálás jellegzetes hangját találni ott, ahogy a levegő betódul a két embernyi megüresedett tér hagyta vákumba.
A nyílvessző pedig dolgát végezve kecsesen feljebb perdül egy fagyöngy-cikesz és féltucat lustán lebegő fénygömb szintjére, hogy ha néhány karácsonyi bámészkodó észre is veszi még, ahogy tovaszáll, már csak a sok repkedő hangulatelem egyikének hihessék.

Sophie

-Azért a veled együtt töltött élményt nem cserélném le soha sem arra, hogy egyedül gubbasszak a suliban.
A bús-aggodalmas egymásra pislogásba beleköltözik egy vígasztaló mosoly, cserébe érte egy félénkebb is, ahogy pirulva pillogok Sophie-ra apránként egyre több hajtincs takarásából, szégyellősen meg-megszakítva néha, hogy a kezünkre pillantsak le. Talán csak zavaromba, talán meggyőződni, tényleg egymásba kapaszkodnak, tényleg még mindig nem engedik el egymást? Ki tudja? Nem is lényeg, amég tart. Addig, valóban, semmi más nem is lényeges.
Ezek azok a mosolyok, amiket annyira szeretek Sophie-tól, lassan meginn átragad rám is.
-De jobb lenne, ha már most is csak nevethetnénk.
Lassan.
De lassan az aggodalmaim is eloszladoznak. Csak egy mostmár egész sűrű hajfüggönyön keresztül lesek át rá egy pillanatra, ahogy érzem az ő felszabadult kezét is átkúszni az én derekamra, de már egész békés mosollyal térek vissza a naplementéhez, zavarba is egyre kevésbé érzem magam. Csak a szívem dobol sokkal pörgősebb ritmust aláfestésnek, mint ami ennek a pillanatnak a nyugalma mellé illene.
-Ugyan...- pirulok el mégjobban, szerénykedve fordulok Sophie felé. Az ég alján már úgyis elfogy lassan az a szép szín, itt mellettem meg töretlenül ragyog a lány arcát keretezve.
-De egyvalakit én se érek utól- motyogom, elveszve a szempárba, ami mintha vonzana, lassan egyre közelebb.
Nem tudom, tényleg tart-e órákig a pillanat, gyönyörködök benne, és vívódok. De minek is? Ha csak kínos lenne, a mai események után már ugyan hova lehetne kínosabb, ha pedig nem tévedek akkorát, talán nem is bánná, én meg csak itt túlaggódok inkább...
Gyerünk, Lu, néha egy picit te is lehetsz bátor.
Félénken és bizonytalanul, mer én hogy máshogy is lennék bátor, de közelebb hajolok lassan, óvatos puszit adva Sophie mosolygó ajkaira, egy pillanatra elidőzve ott.
Aztán bocsánatkérő pillantással húzódok visszább, talán azér is, mer utólér az a félelmem, hogy most rontottam el, ő nem így gondolta, meg azér a lámpalázér is, amitől úgy érzem hirtelen, mindenki minket figyel. Vagy valaki legalábbis.
Nem mindenki, de a valaki beigazolódni is bizonyul, ahogy körüllesek, és végül fülig vörösen, nagyon esetlenül integetek egy rövidet a nőnek, aki úgy egy tucat yarddal odébb támasztja a falat, és nagyon próbál úgy vigyorogni vissza, hogy "ne is foglalkozzunk vele, ő itt sincs".
Persze, ha hagytam volna magam megfelelően beleveszni a pillanat varázsába, nem is vettem volna észre.
-Fel a fejjel, szivi, befutott a lovasság- hallom Auntie hangját, ahogy miután megvárta, hogy az előző pillanat maradéka is lecsengjen, odasétál hozzánk, és zöttyenve enged a földre egy egészen ismerős táskát.
-Pedig annyira próbáltam nem megzavarni semmit. Ezek pedig asszem téged hiányolnak- fordul Sophie-hoz, felé nyújtva egy pénztárcát, bokával bökve a táskát.
-Ó, igen, bocsánat...- kapom össze magam az azon morfondírozásból, hogy én pedig igenis jól ismertem föl korábban is a nagynénémet. -Sophie, ismerd meg Auntie-t. Auntie, ő itt Sophie, a Roxfortból.

[Elliot O'Mara]

Adventi kirándulás New Yorkban



Elliot O'Mara

+16
Nyomokban káromkodást tartalmaz

Bár, bírom O’Mara fejét, néha igazán sokat követel úgy, hogy nem tudom… de lehet inkább nem is akarom teljesíteni. Mióta megismertem néha úgy érzem, nem jobb az apjánál. Pont ugyanúgy tud ugráltatni és a kedve szerint alakítani a már előre megbeszélt játékszabályokat. De ebből is látszik, hogy a vér nem válik vízzé, O’Mara még mindig jobb, mint az apja.
Legyünk túl minél előbb ezen a hülyeségen, a fene akar ennyi ember között lenni egy ilyen hideg napon. Nem értem, mit talál romantikusnak ezen bárki is. Komolyan mindenki agybajos? És még rám mondják azt, hogy pszichopata, meg agysérült, meg nem tudom mit szoktak még hangoztatni. Nos, egy részük nagyon is hízelgő, de másrészt miért merészelnek úgy megítélni, hogy saját magukat sem ismerik?
Legalább a sorban nem kell sokáig állni, és hamar eljutunk a pulthoz, hogy kérjünk egy almát. Már nyitnám a szám, mikor megelőznek. Ennyire dedósnak tűnők tán, hogy azt a szart nem tudom kikérni?
- Tessék – a kezébe nyomom a pénzt, ha már arról volt szó, hogy meghívom. – Arról volt szó, hogy én fizetek, nekem nem kell a pénzed. Tarts el mást, biztos szüksége van rá valakinek.
Nem akarom kimondani kinek, tudom, hogy van egy művész palántája, akit támogat, de már elégszer a tudtomra adta, hogy nem kér a fenyegetőzésemből. Pedig ez nem is lenne fenyegetés, olyat még komolyan nem csináltam vele.
- Menj Foresthez, ha hisztit akarsz – morgok tovább. – Tudod, lehetséges, hogy nem velünk van a baj, hanem veled, ha körülötted mindenki hisztizik.
Elég komolyan mondom ahhoz a szemébe a dolgot, hogy tudja, nem csak a bosszantása miatt mondom. Valahol komolyan is gondolom. De mindemellett még mindig ugyanezekért a dolgokért kedvelem is. Nehéz kiigazodni rajta, ezt értékelem, de ez a folytonos szabály változtatás az idegeimre megy. Most meg már érdeklődik, hogy mi a helyzet? Akkor legyen…
- Van itt egy elég kétséges hírnevű férfi, akinek van egy bájitala, ami…
Ekkor lép oda hozzánk az az alak, akihez indultam. Elég mérgesnek tűnik, amiből arra következtetek, hogy az üzletet buktam. Igyekszem úgy helyezkedni, hogy O’Mara ne kerüljön a figyelme központjába, megtartva őt a saját adu ászomnak.
- Majd máskor, Walsh. Elkéstél, ezért eladtam sokkal jobb áron, mint amiért te akartad megvenni. További jó… andalgást.
Megveregeti a vállam, majd biccent O’Mara felé. Ez nem jó, nagyon nem jó. Most aztán nagyon mérges vagyok. Meg csalódott is picit. Tudtam, hogy előbb kellett volna ehhez az alakhoz menni és csak utána andalogni, ahogy ő akarta. Ránézek a mellettem állóra, majd ledöntöm a puncsot és morogni kezdek. Inkább egyedül kellett volna jönnöm.
- Ezért még nagyon megfizetsz, O’Mara! – rántok pálcát. Nem érdekel, ha azzal folytatódik majd a közvélemény véleménye vagy a pletykák, hogy rátámadtam, ezek a szemetek úgysem értenek semmit.

AZ ADVENTI VÁSÁROS JÁTÉK VÉGET ÉRT!
Természetesen a játékot folytathatjátok, ám a további hozzászólások nem érnek pontot!

 

Adventezés Kopival



Walsh
2000. december

outfit

– Arról volt szó, hogy én fizetek, nekem nem kell a pénzed. Tarts el mást, biztos szüksége van rá valakinek.
Hirtelen persze a nagy dacoskodásában a kezembe nyomott egy marék pénzt is Walsh, mikor végre végeztünk az almásnál. Undorodva néztem rá az utolsó megjegyzése után, főleg azért, mert eléggé szíven talált. Tudtam nagyon jól, hogy soha senkit sem tudnék eltartani, még magamat sem s ha nem lenne Nat pénz, akkor valószínűleg ezt a forraltboros dolgot sem nagyon tudnánk erőltetni.
– Menj Foresthez, ha hisztit akarsz. Tudod, lehetséges, hogy nem velünk van a baj, hanem veled, ha körülötted mindenki hisztizik.
Hirtelen nem jutott másra erőm, mint egy kibaszott nagy vicsorgásra, amit egy ütés követett. Egyenesen bele, a ragdós almával Walsh kabátjába. Igen, veled van baj, O’Mara… veled! Kellett egy pillanat, hogy megnyugodjak, hogy visszazökkenjek a korábbi kerékvágásba. Mintha nem tudnám, hogy velem van a gond! Tudtam én azt mindig is, világos volt, mint a nap… csak éppen nem akartam azt más szájából hallani. Borongva álltam egy pillanatig, majd egész egyszerűen pálcát rántva tisztává varázsoltam a kabátját, félre söpörve az odaragadt almát.
– Ha még egyszer ilyet mondasz, akkor felőlem akár baszhatod is a mai üzletedet. – Böktem oda összehúzott szemekkel. Talán észrevette, hogy most eléggé gyenge pontra tapintott. Mindenesetre, nem vártam meg, míg ő tereli el a szót, én tértem át a mai feladatra. Azt persze csak remélni mertem, hogy mindennek fényében esetleg nem folytatja az ócsárlásomat.
– Van itt egy elég kétséges hírnevű férfi, akinek van egy bájitala, ami… –mesélte volna, de aztán odalépett hozzánk egy fickó. Egy nagyon furcsa pasas, magas volt, kissé foltos szakálla, kopaszodó fejtetővel. A ruhája is meglehetősen mocskos volt és amikor megszólalt a szájából bűzös nikotin aroma áradt.
Undorító volt, ahogy megpaskolta Walsh vállát, majd felém is úgy biccentett, mintha már ezer éve ismerne. Nekem még csak nem is volt ismerős a feje, szóval futólag sem valószínű, hogy láttam bárhol is. Gondolom ez is az a helyzet volt, hogy megelőz a hírnevem vagy valami hasonló.
–  Ezért még nagyon megfizetsz, O’Mara! – Láttam ahogy pálcát ránt, de csak megforgattam a szememet. Most komolyan magam alá kéne csinálnom? A hang gúnyosan csendült bennem, belőlem meg egy horkantással szakadt ki a röhögés. Nem akartam Walsh-sal párbajozni, legutóbb is baromira unalmas volt. Még csak le sem tudott győzni.
Eldobtam a poharat, amiben a bort kaptuk és már be is nyúltam a kabátom alá, hogy a belsőzsebemből elővegyem a pálcám, mikor odaldalról belém csapódott valami nőcske és a kézitáskájával kezdett agyalni.
– Bassza meg! A hülye banya átkot használtad? – kérdeztem és behúztam a nyakam, de így is eltalált a homlokomon. Biztos voltam benne, hogy minimum egy púp nő majd oda. – Hagyjon már békén!
– Te szemétláda! Hogy tehetted ezt Nat Foresttel? – kérdezte szinte sikoltozva, engem pedig már a név hallatán is kirázott a hideg.

[Elliot O'Mara]

Adventi kirándulás New Yorkban



Elliot O'Mara

+18

Hirtelen nem tudom hogyan kéne reagálnom O’Mara fura kirohanására. Azt hiszi, ha belenyomja ezt a szart a kabátomba, akkor majd felbőszít vagy megbüntet? Komolyan? Hát, leveszem és veszek másikat, még fel is gyújtom, ha kell, de mindegy. Aztán meg takarít. Most komolyan, ki érti ezt az alakot?
- O’Mara, veled minden rendben? – kérdem visszafogva magam, bár még mindig tombol bennem a harag. – Nem ismerek rád.
Az üzlet az egy dolog, de egy olyan alakkal mit kezdjek társamként, akinek a legnagyobb fegyvere egy ragadós alma, és még azt is kitakarítja az illető kabátjából? Most komolyan, mi van a világgal ma?
Mindegy, mert ha létrejön az üzlet, akkor megmenthető a mai nap. Nem érdekes az előzmény, utána meg bármit megteszek neki, csak érjünk már oda. Mármint mennénk is, csakhogy ez az alak, akihez mennénk, hirtelen hozzánk lép. Az üzletnek lőttek. Komolyan? Hogy rohadna meg ez az alak is, hogy miért nem tudott várni még egy kicsit. Manapság senki sem hallott a türelemről? Milyen bérgyilkos itt bárki is?
Jobb híján a haragom megint O’Mara felé fordítom. Igyekszem visszatartani magam, hogy ne keltsek nagy felhajtást, de annyira azért nem sikerül uralnom magam, hogy teljes egészében meg is állítsam magam. Látom, ő is készen áll egy kis párbajra. Nem is baj, engem még a helyszín sem zavar, de kell ez az egész levezetése a mai napnak. Mióta megérkeztünk New Yorkba csak a szar van.
- Hülye vagy, még nem is csináltam semmit.
Még mindig nem tudom eldönteni, hogy ennyire hülyének néz néha vagy mi lehet a háttérben, hogy azt hiszi nem tudok egy átkot elsütni. Tény, hogy a késsel jobban bánok, de hát akkor sem vagyok varázsló analfabéta.
- Megint itt tartunk? Soha nem szabadulunk meg Foresttől?
Megforgatom a szemeim, majd egy jól célzott halálos átokkal kiterítem a nőt. Most már nem fog senki sem megzavarni a kis légyottunkban. Megfogom O’Mara karját, hogy kicsit odébb húzzam, bár ekkora már igazából teljesen mindegy is. Ahogy a nő eldől, mint egy zsák hangos sikítás és ordítás veszi kezdetét. Megint megy a dráma, és ebből lassan elegem van.
Hamarosan hoppanálás hangjai hallatszódnak ott, ahol pár pillanattal ezelőtt még álltunk. Már most várom, hogy mi fog ebből kisülni. Esélyesen egy nagy párbaj következik most. A pálcám viszont O’Mara felé fordítom, és elmormolom annak a varázslatnak az ellentétét, amivel korábban magamhoz láncoltam.
- Szabad vagy, ha el akarsz menni. Bár, nem hiszem, hogy olyan könnyen megúsznád – mosolyodom el.
Még mindig mondhatja, hogy Imperioval kényszerítettem azokra a cselekedetekre, de végül is ki tudja, talán senki sem hinne neki vagy talán mindenki. A lényeg, hogy ha nem mozdulunk pár pillanaton belül, akkor az ő arcával nehéz lesz ezen a helyen elbújni. De az biztos, hogy én nem fogom elhagyni, neki kell döntenie.
Pár pillanat, mindig csak ennyin múlik minden. A tömeg hirtelen megnyílik és legalább három átok tart felénk. Köztük van minden, de azokon túl sikerül kivennem egy arcot, egy nagyon is ismerős arcot. A szemétláda Londonból idáig követett?
Az első átkot könnyen kivédem, a másodikat is, a másik kettő viszont nem engem vett célba. Jeremy mögött ott sorakozik fel a fél New yorki auror sereg. Csak egy nyanya volt, mit kell így mellre szívni, nem értem.