zokni-szandál a lelkem

akik élnek, azok a tömött vonaton
zakatolnak, a semmibe megyünk
szép ez a táj, és ma még
alig látszik a halál

★ tha m ’anam stocainnean agus sandals ★
Clayton C. Colton

Vége az évnek. Örömmel mégis keserűséggel gondolom végig a történteket, elvégre megismerhettem végre a helyet, ahol anya is kezdte a pályát, és aztán fejlesztette magát hét hosszú éven keresztül. Annyi minden történt velem, annyi kaland, annyi újat tanultam, és Bimba meg Flitwick professzor is nagyon kedvesek velem... Sőt, ami azt illeti, mindenki sokkal normálisabb, mint gondoltam, és szerencsére senki sem alapoz arra, hogy márpedig az anyukád Mathilda Hook, és akkor nagyon okosnak kell lenned, főleg gyógynövénytanból.
Első év, első barátok, mindenből jött a sok első, és elképesztően fantasztikus volt mindezt megtapasztalni. Még év elején, az első Roxfort Expresszen eltöltött vonatúton történt az is, hogy összeismerkedtem egy kedves másodéves sráccal, Clayjel, akivel jelenleg is egy kupéban ülök. Akkor ismertem meg, amikor a beosztás után lemaradtam a többiektől, és eligazítást kértem. Szerencsére nem küldött el melegebb tájakra, és azóta is egész jó kapcsolatot ápoltunk egymással. Én is segítek neki, ő is, meg nagyon jókat tudunk beszélgetni együtt, és ez olyan üdítőleg hat rám az esetek nagy részében, hogy elfelejtem az önmagamnak vagy anyunak való megfelelést is.
Csend van köztünk, és bár én feszültnek érzem ezt, koránt sem biztos, hogy Clay is így van vele, elvégre nem tudhatja, min is gondolkodom, mit rangsorolok, hogy elmondjam-e neki. Pár nappal ezelőtt levelet kaptam aputól, hogy a barátaimtól, akiket arra érdemesnek tartok, búcsúzzak el, mert másodévre nem térhetek vissza a Roxfort falai közé. Már a gondolatra is egy könnycsepp gördül végig az arcomon, és amint letörlöm, az ablakon keresztüli, szürkeségben úszó tájról Clay arcára, szelíd vonásaira irányítom nedves tekintetemet.
- Jövőre nem jövök vissza... - némán, egyre potyogó könnyekkel nézek mereven a fiúra, és bár tisztán látom, hogy ennek örülnöm kellene, mert így távol leszek a veszélytől, mégis szomorú vagyok. Egy év barátok és mindenféle társaság nélkül, de én... Nem akarok a barátaim nélkül tanulni. Nem állok erre készen.

[- A háború, igaz?]

(jó kérdés, maradjunk:) Szandál-zokni (ezt legalább értem)

to: Margery Winters

1997. június 20.

Véget ért hát a második évem is itt, ebben az őrültek házában. Tudom, sokak számára egy csodálatos, egzotikus, kalandos, meg mit tudom én milyen hely. Nekem egy rémálom. Én nem ide tartozom! Mint ahogy tavaly, idén is leginkább azt vártam, hogy végre véget érjen az év, hazamehessek és kézbe se kelljen vennem azt a hülye pálcát! Bár azt el kell ismernem, ez az év egy picivel jobb volt az előzőnél személy szerint. Egyrészt Perselus Piton professzor minden szigora ellenére is sokkal inkább, mint Dolores Umbridge professzor. Az a nő... Piton professzortól csak kissé összerándul a gyomrom, de Umbridge... tőle be is hányok kevés híján. Másrészt idén már volt olyan, akivel el tudtam olykor beszélgetni, bohóckodni, akit nem különösebben zavart, hogy széltében kétszer akkora vagyok, mint ő. Margery... Most is együtt ülünk a kupéban.
Kedveltem ezt a kis lánykát. Még év elején ismerkedünk meg, mikor eltévedt a csónakokat keresve és tőlem kért segítséget. Emlékszem, hogy meglepett kedves hangneme, szívesen kalauzoltam. A beosztási ceremónián a süveg a Hollóhátba osztotta be, emlékszem ahogy rám villant akkor a szeme. Talán véletlen volt, vagy csak engem ismert pár szó erejéig, én meg felé mutattam a hüvelykujjamat, jelezve, jó helyre került, ne aggódjon. Nem tudom valóban szükséges volt-e, de mindenesetre visszamosolyogott. Aztán időről-időre összefutottunk az év során, megmutattam a saját kis helyemet neki a Fekete tó partján, ahová edzeni jártam, ott tanítottam meg a kavicsot kacsáztatni a vízen, ott állt fel a vállaimra, hogy elérje egy fára fent ragadt seprűjét és először rajtam sikerült létrehoznia a lábbilincselő bűbájt. Milyen boldog volt... Előfordult, hogy kihagyott értem egy-egy programot a háztartásaival és beültünk a könyvtárba a gyógynövényes könyv fölé, ahol fáradhatatlanul addig magyarázott, míg belém nem verte az anyagot, vagy éppen mögöttem feküdt el a földre, ököllel püfölve a padlót sírós nevetés közepette, amikor gyakorolni próbáltam az alkimíát, mire egyrészt puding állagúvá vált az üstöm, másrészt a képembe puffanó lötty hatására Joker-zöld hajkoronám egyszerre állt szét a világ összes tája felé, de legalább szépen ment a pirossá váló szememhez. Ugratott is vele sokáig, de nem adta tovább. Helyrepofoztuk az üstöt és törökülésbe csapva magát fáradhatatlanul gyalulta belém az alkimíiai anyagot, ahogy én is sokat meséltem neki a mágustöriről. Sosem veszekedtünk talán? Ejj, a fenét nem. Gyerekek vagyunk, na. Én is mondtam olyasmit hirtelen dühből vagy keserűségből, ami miatt másnap pár szem gyümölccsel meg bűnbánó képpel kerestem fel és szent is volt a béke. Ő is a fejemhez vágott egy-két mérgesebb megjegyzést, ami fájt. Aztán fertályóra múltán már kedveskedve ölelt meg és el is felejtettük az egészet. gazság szerint egyszer se emlékszem, konkrétan éppen milyen apró-cseprő ügy miatt vesztünk össze, de ez már csak így van. Ez is a része. Kovácsol. Barátok lettünk.
Tudtam, hogy hazafelé egy kabinban leszünk, már rég megbeszéltük, ezért egy jó adag gyümölcsöt is kipakoltam, tudtam, inkább szereti mint az édességet, de alig foglalkozott vele, láthatólag nagyon le volt törve. Amikor halkan szipogni kezdett már kezdtem megijedni, amit csak tetézett a könnyekkel. Végül csak kimondta. Én pedig bólintottam.
- A háború, igaz? - mormoltam. Megvártam amíg bólint vagy helyesel vagy valami, aztán felsóhajtottam. - Én... Hát én megértem azért a szüleidet. Csak ami eljutott hozzánk idén... Már nem olyan a suli mint volt..
Megvakartam a tarkómat, ami szokásos jele volt a zavaromnak, aztán rákérdeztem.
- Mondták a szüleid, meddig nem engednek vissza? - kérdeztem szomorúan.