Úgy felnőttünk, úgy alakult

Vissza nézek eltelt pár év,
jó és rossz talán…
Mit másként tettünk volna, az már
nincs többé, csupán
elengedni kell mi elmúlt
mint lombjait a fák.
Engedik, mert újra jön még
tavasz a tél után.

[2002 május 15. ⭃ Papírzene ⥷p l a y]

2002 május 15.
⭃ Papírzene ⥷
p l a y

Most üresen ropognak a hidegtől mind a színpadok
A fantom is alhat, de nem alszik, a fantom én vagyok
A maszkom a burára hajítva mosolyog szépen
Most én is, mert sötét van, csend van, épp úgy, ahogy kértem

Mindig várt rám a sötétben.
Furcsa szokás volt, mégis úgy ketyegett bennünk, azóta, hogy belépett először három évvel később, mintha el se hagyott volna minket. Régi szokás volt, ha össze is vesztünk, este mindig kibékültünk. Hagytuk, hogy a lebukó nap fénye elmosson mindent és az éjszaka csak önmagunkként létezzünk. Egy időben ez abba maradt, nem is értettem miért. De azt hiszem kezdtünk visszatérni, részben egy nagyon kicsit azokhoz a gyerekekhez, akiket lassan öt éve magunk mögött hagytunk. AKik már többé azt hittük nem lehettünk.
De modnjuk ez az este más. Most én értem ide hamarabb. És nem is a békülés volt a cél. Egyszerűen csak lementem. És valahogy éreztem, hogy jönni fog. A kezembe fogtam a gitárt. Nem, nem az övét. Nem azt, amit magának kinézett még évekkel ezelőtt, és aminek még nevet is adott. Nefelejcs ott pihent a sírja előtt, a fehér tulipánok mellett, hogy soha sneki se zenélhessen vele újra. A legszebb és a legtisztábban szóló gitárom volt, amit már akkor teleragasztgatott mindenféle rózsaszín matricával. Halkan sóhajtottam, ahogy az új gitáromat az ölembe vettem, és felkuporodtam a kiült bársonyvörös fotelre.
Hát, Chrissie. Tizenöt lettél. Nem semmi. Már kész nagylány vagy.
Lehunytam a szememet és megpróbáltam elképzelni. Hogy milyen lenne. Mennyire szép és sziporkázó lányná vált volna, hogy vajon hány srácot vertem volna meg csak mert megbámulta a húgom fenekét. De mielőtt túlságosan is fájt volna eliszakadtam a képtől. Most csak a szülinapja volt. És bár nem öregedett, és örökké tíz éves maradt, ennyi járt neki, nem? Hogy zenéljek. Hogy meghallja, bárhol is legyen. Apával együtt.
Egy ideig csak az ölemben pihentettem a gitárt. Néztem a nappali körvonalait a sötétben, a hatalmas ablakot, ami egyenesen a kriptára nézett, és bár le volt engedve a vörös sötétítőfüggöny, mégis éreztem a tekintetét. A tekintetüket. Kint szemerkélt az eső, és volt egy olyan tippem, hogy Sean már megint a teraszunkon feküdt. Halvány félosolyra húztam a számat. Csönd volt, fekete üres csönd. Fekete, akár csak az új gitárom. Mert már nincs senki, aki unikornisos és golymókos matricákat ragaszgasson rá.
Megropogtattam az ujjaimat, majd halkan elkezdtem egy kis szólamot játszani. Nem igazán figyeltem arra, hogy mi is az, csak kiengedtem a zenét az ujjaim közzül, ahogy apa is mindig tanította. Általában csukott szemmel játszottam. Hagytam, hogy körbevegyen mindaz, ami nem lehetett a miénk, a csend, Chrissie halovány képe, és apa pipájának az illata.
Halkan jött, szinte észre sem vettem, de tudtam, hogy lesétált a lépcsőn és a falnak dőlve hallgatta a gitárt. Nem iagzán értette, miért szerettem. És tudtam, hogy a legtöbb dalt nem is ismerte, amit játszottam. Ahogy én se az ő klasszikusait. De néha láttam rajta, hogy szerette hallgatni. Kivéve, ha hajnalok hajnalán keltettem fel vele. Éreztem, hogy mi minden kavargott benne. Tudtam, hogy ő sem tudja eldönteni, mit is csináljon. Pedig én szerettem volna, hogy ha öt év eltelte után végre leül a zongorához.
Aiden és a zongora kapocslata mindig is különleges volt. Nem iagzán engedte, hogy más leüljön mellé. Szerette a hangját, fájdalmasan csendültek fel a dallamok belőle, mintha csak Aiden maga lett volna midnden egyes hangban benne. És hiába hitte azt már régóta, hogy ő olyan szörnyen koszos belül... A zenéje tiszta volt és gyönyörű. Nem mintha bevallottam volna neki. De az volt. Fájdalmasan szép. Ritkán játszottunk együtt. Először csak heccből, hogy a szüleinket idegesítsük azzal, mennyire nem tudtunk együtt működni még ebben se. Aztán meg már gyűlöltük egymást. És a másik zenéjét. Pedig Chrissie is hogy szerette volna még hallani.
De nem lehetne most? Most az egyszer, újra?

[2002. május 15.outfit >><< River Flows In You Lép az idő - válaszol]

2002. május 15.
outfit >><< River Flows In You

Lép az idő - válaszol

Elliot mellettem szuszogott a szobámban. Furcsa volt még most is itt lenne. Körbe ölelt  amúltam, de nem itt, hanem az egész lakásban. persze nem kellene így viselkednem, én csak nem rég jöttem vissza. Nem én éltem itt szellemként harcolva a múlt soha vissza nem térő árnyaival. Benjamin és anya nem is tudtam, hogyan bírták ki itt annyi ideig. Persze inkább anya... Ő ült itt egyedül, míg Benjamin végül is a Roxfortban töltötte az idejét. Ettől persze még nyomorultabbul éreztem magamat. Nem tudtam aludni, odakint szemerkélt a tavaszi eső. Iagzából foghattam volna arra is, vagy hogy ELliot álmában véletlenül bordán rúgott. De igazából pontosan tudtam, hogy Chrissie miatt voltam ébren. És tudtam, hogy ő is ébren volt.
Halkan szűrődött fel a gitár hangja, lágy akkordokat pengetett az öcsém kivételesen. Szinte láttam magam előtt, ahogy a nappaliban ült a szokásos helyén. Közös kis rituálénk volt az, hogy a vitáink után éjjel ott ültünk. Én és ő is egy-egy fotelben, vagy kanapén. Aztán csak dumáltunk Szarságokról. Az volt a mi bocsánatkérésünk. Olyan volt ez, mint régen azok a találkozások a Böffentőnél. Persze, hogy azt a nevet is az idióta öcsém találta ki. És ezt a szokását Chrissie és átvette, mindennek irracionális neveket adott, de néha olyanokat, amiknek nem is volt normális értelme. Sóhajtottam egyet, és a cigis dobozom meg az öreg öngyújtóm után nyúltam, majd halkan felkeltem, hogy kimásszak az ágyból és lemenjek hozzá. Elhaladtam anyáék, a húgom és az apánk dolgozószobája előtt. Ott egy kicsit megtorpantam, és rágyújtottam a cigire. Sötét volt, a parázs a cigaretta végén úgy fénylett, mint egy szentjánosbogár. Kivételesen nem árult el az a bizonyos, folyton megreccsenő lépcsőfok, és nekitámaszkodtam a falnak. Csendesen figyeltem, ahogy játszik, és körbeölelte őt a gitár szólama, a nappali kellemes illata, ami magában őrizte még mindig apa pipa illatát. Nem volt rossz. Utáltam pedig a gitárját, zajos volt és reggel folyton felkeltett. Mégis, ahogy játszott azt szerettem. Olyan volt a zenéje, mint az öcsém. Energikus, és szabad. Olyan, ami én sohasem tudtam lenni.
Tudtam, hogy tudja, itt álltam. Nem szólaltunk meg, én pedig rápillantottam a zongorára. A húgunk szülinapja volt, és hiába nem akartam, elképzeltem, milyen lehetne most. Hogyan sziporkázna, és biztos voltam benne, hogy a Roxfortban ő lett volna a legszebb a szőke, göndör fürtjeivel, a csillogó kék tekintetével. Chrissie olyan jó volt, maga a fény, ami melegséget adott nekem, és én elpusztítottam. Kissé fájdalmasan fújtam ki az ajkaim közül a cigaretta füstöt.
Néztem a zongorát. Szinte hívott. Szinte láttam ahogy a húgunk ránk bámul, és várja, hogy ketten játszunk valamit. Benjamin is ezt szerette volna. Nem kellett rám néznie, vagy bármit is szólnia. Tudtam, hogy ezt akarja. Beletúrtam a hajamba, és halkan mozdultam meg, majd megálltam a zongorám előtt. Nem volt poros, hogy is lett volna? Úgy fogadott, ahogy annak idején itthagytam. Lehunytam a szememet, és megérintettem a hófehér billentyűt. A dallam tisztán csendült fel, olyan tisztán, amilyen én soha sem lehettem. Fel volt hangolva. A tekintetem ráemeltem apa fényképére, amin a tengerparton volt és olyan béna vállig érő göndör haja volt, amit az arcába csapkodott a szél folyamatosan. Sóhajtottam, majd egy mozdulattal leültem a zongorához. Játszanom kellett. Minden szülinapján zongoráztam neki. Csak nem voltam hajlandó együtt az öcsémmel játszani. Most megérdemli. A húgom is, hogy hallja, apa is, és Benjamin is. A büszkeségem olyan sok mindent tönkretett. Hát most jóvá fogom tenni. Legalább ezt.
Hagytam, hogy Benjamin zenéje elérjen hozzám, én meg csak követtem őt, és játszottam vele. Hogy is mondtad, apa?
Ha elég hangosan játszottok, akkor meg fogom hallani.